MINDENKI MONDJA A MAGÁÉT
- Vita és meggyőzés -

A vitában mindig két fél vesz részt, és mindkét fél arra törekszik, hogy meggyőzze partnerét saját álláspontja helyes voltáról. A vélt vagy valóságos ellentétek kialakulhatnak két személy, kis- és nagycsoportok tagjai vagy akár nemzetek között is. Hogy az ellentétek és a viták hová fajulnak, az nagyrészt a vitában részt vevőkön fordul meg, azon, miképp vitatkoznak, milyen eszközöket vetnek be a vita során, és betartják-e a vitatkozásnak javarészt íratlan szabályait.

A vita jellegét alapvetően az határozza meg, hogy a konfliktust mi váltotta ki. Meghúzódhat mögöttük ízlésbeli különbség vagy az alapvető nézeteknek, értékeknek és erkölcsi normáknak az ütközése. Más lesz a vita, ha az érdekellentétnek valóságos tárgyi alapja van. Átirányított konfliktusnak azt nevezik, amikor az ellentét nem a valóságos résztvevők között támad, hanem kívülről gerjesztik azt a két fél között. A rejtett, ki nem mondott nézetkülönbségek mögött pedig hosszú ideig lappanghat az ellentét, mert kimondásukat a felek sokáig nem merik vállalni.

Az eszményi az volna, ha a vitatkozó felek érveiket tárgyilagosan adnák elő, figyelnének egymás állításainak a tartalmára, a másik fél véleményére, mérlegelnék azok helytállóságát, és a vita hevében sem sértegetnék egymást. Ez azonban — különösen manapság - ritka dolog. Ritkán sikerül konfliktusainkat vitákban feloldani, mindkét fél számára elfogadható megállapodással lezárni!

Úgy tűnik, a politikai viták eldurvulása áttevődött a mindennapi élet konfliktusaira; a családok és a munkatársak vitatkozásai is tele vannak durvasággal. Nemhogy elsimulnának az ellentétek: egyre újabb meg újabb összeütközéseket teremtenek! Mély, begyógyíthatatlan sebek keletkeznek, és emiatt a különböző álláspontok kifejtésére már egyre kevésbé van mód. Talán azért, mert a felek érveléséből hiányzik a logika. Vagy mert nem is akarják az érveket meghallani. Vagy egyszerűen azért, mert a vitatkozó felekből már az egymás iránti elemi tisztelet is hiányzik.

Hallgassuk meg egymást!

A vita során eltorzulhat az ellentétet kiváltó ok, sokszor felnagyítódnak a részletkérdésekben mutatkozó ellentétek. Nem ritkaság, hogy egyik fél se hajlandó figyelembe venni a másik fél érvelését, és mindenáron arra akarja rávenni amazt, hogy adja fel saját álláspontját, és fogadja el teljesen az övét. Az ilyen vitákat — ha ezek egyáltalán vitának nevezhetők — egyhangúság jellemzi, már ami a tartalmukat illeti. Mindkét fél legtöbbször egyidejűleg beszél, ugyanazt ismételgeti. Az érvek készlete hamar kimerül, ha hiányzik a vitából egymás mondanivalójának a megértése. Néha úgy látszik: a felek azért nem hallgatják meg a másik mondókáját, hogy ne kelljen az esetleges érvek súlya miatt elfogadniuk valamit is a másik álláspontjából. Egy kívülálló harmadik személy számára sokszor egyenest komikus az, ahogyan a vitatkozók újra meg újra elmondják a magukét, és egyáltalán nem figyelnek arra, amit a másik mond. Az érvek ugyan lehetnek logikusak és meggyőzőek, ha a felek egyszerre beszélnek, azok még véletlenül sem juthatnak el a másik tudatába, és ilyenformán teljesen hatástalanok maradnak.

Stratégiák

Hogy a vita eredményes legyen, evégett vajon mit érdemes tenniük a vitatkozóknak? Mi a célszerűbb: az ellentéteket szélsőségessé növelni vagy — ellenkezőleg — visszafogni? Sajnos, a kutatások szerint az emberek inkább az előbbire hajlanak. A vitatkozók nagy része azt gondolja, hogy ha durván rátámad a másikra, vagy az ellentéteket felnagyítja, az ellenfél megszeppen, és nem mer ellentmondani neki, hajlik majd a kiegyezésre.

A vitázók gyakran épp a túlságosan nagy ellentétek okozta feszültség csökkentése érdekében eleve engedményt tesznek, mégpedig abban a reményben, hogy akkor a másik fél megenyhül majd, és az is enged valamit. (A kérdés az, hogy meddig mehetünk el az engedményekben, hiszen ha egyszer valamit kimondtunk, azt igen nehéz visszavonni, meg nem történtté tenni.) A másik fél azonban az engedményt, a békülékeny hangot, a megegyezésre hajló túlzott készséget gyengeségnek is hiheti, és ezért még keményebben léphet fel, és egyre újabb követelésekkel állhat elő. Ezért sokkal célravezetőbb, ha valaki többféle ajánlatot tesz, és inkább apró engedményekkel kísérletezik.

Osgood a fokozatos és kölcsönös feszültségcsökkentés stratégiájának nevezi azt, amikor az egyik fél a vita kezdetén valamilyen apró gesztust tesz a másik felé, nem törődve azzal, hogy lát-e kellő biztosítékot a viszonzásra. Ez lélektani nyomást gyakorol a másikra, amit annak kínos nem viszonoznia, nehéz rá elzárkózóan válaszolnia. Ugyanez az eredmény érhető el akkor, ha valaki a másik durva indítására nem támadással, hanem épp ellenkezőleg: valamilyen kedvességgel válaszol. (Ezt neveztük el kiscsoportos tréningjeinken, ahol a helyes konfliktuskezelő viselkedést tanítjuk a résztvevőknek, „ Dobd vissza kenyérrel!"-gyakorlatnak.)

A problémamegoldó stratégia kidolgozói ezzel ellentétben azt javasolják, hogy a felek rögtön a vita első pillanatában mondják ki, milyen konfliktusnak a feloldására jöttek össze, az ellentétek tárgyát, jellegét és mélységét a lehető legkiélezet-tebb formában fogalmazzák meg, és mondják ki: milyen erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy megtalálják a mind a két fél számára elfogadható megoldást. A problémát tudatosan megoldani akaró magatartás sokkal jobb alapot teremt a megegyezésre, mint az előbbi, amely a feszültségcsökkentést csupán az említett lélektani kerülő utakon próbálja megtalálni.

Durva, sértő megjegyzések

A vad indulatok hullámzása, a durva közbevetés, a személyeskedő hang — egyszóval a vita agresszív formája — ellenállást vált ki és visszautasításra talál mind a két félben, teljesen függetlenül az állítások tartalmától. Számos kutatás bizonyította, hogy az egyik fél vitatkozási stílusa meghatározza a másik fél vitastílusát is. A mesterségesen teremtett konfliktushelyzetekben ez pontosan nyo monkövethető volt. Minden vitára hatott az előző vita hangvétele, a vita akárhogyan fejeződött be, a következő vita menetét is befolyásolta. Amikor valakivel ki tudja hányadik vitánkat kezdjük el, végig figyelemmel vagyunk a másik fél reakcióira; de nemcsak az szabja meg viselkedésünket, amit éppen most mond nekünk, hanem azok az emlékek is, ahogyan korábban viselkedett irányunkban vitáink során.

A vitát kísérő érzelmi és indulati tartalom sokszor szavakban nem is fogalmazódik meg, hanem csak metakommunikatív úton, a tekintetek játékában, a gesztusokban, a testtartásban és a hangsúlyokban fejeződik ki. Nem kell valakinek azt mondanunk, hogy hazudik: elég a kézmozdulat, egy kifejező mimika, és a vitapartner pontosan tudja, hogy kétségbe vonták állítását. A közlések hatását viszont erősíti, ha kifejezően, hittel és szenvedéllyel adjuk elő mondandónkat, nem pedig vontatottan, unott arccal.

A vita elharapódzásának egyik gyakori vonása, hogy a tárgyról a személyre tolódik át az ellentét. Az egyik fél a másik személyét kezdi támadni. Itt is nagy szerep jut a metakommunikációnak: hangsúlyok és mozdulatok alkalmasak arra, hogy a partner szavahihetőségében való kétséget, megvetést, gyanakvást vagy éppenséggel gyűlöletet fejezzenek ki. Előfordul, hogy valaki szavakban elfogadja partnere érvelését, de egy vállrándítással, fintorral és ajakbiggyesztéssel pont az ellenkezőjét fejezi ki.

A veszekedések közben gyakran hangzanak el durva, sértő megjegyzések azokról a személyekről, akikhez őt szoros érzelmi szálak fűzik. Az ilyen megjegyzések, szidalmak és sértegetések néha szándékosan a másik fél érzékeny pontjaira irányulnak, az a céljuk, hogy a másik felet indulatossá tegyék, tettlegességre ragadtassák, és ő aztán elmondhassa mindenkinek, lám milyen szörnyű, gonosz ember amaz. Az ilyen magatartás merőben más fogadtatásban részesül mások előtt, mint kettesben. Amit négyszemközt esetleg föl se veszünk, az mások, netán a nyilvánosság előtt már sértőnek számít, és, persze, eszerint is válaszolunk rá.

Az utólagos igazolás

F. H. Lund szociálpszichológus szellemes kísérletekkel vizsgálta, hogy a vita eredménye miként befolyásolható az általunk alkalmazott érvekkel. Kiderült: ha többféle érv hangzott el, a meggyőzésben mindig az első érv volt a leghatásosabb. Később sokkal kevésbé változtathatók meg azok az állítások, amelyekről már volt a személynek alkalma előzetes véleményt kialakítania. Az ember folyton kapcsolódási pontokat keres az állítások között, és ha egyszer szert tett ilyenekre, nem szívesen mond le róluk. Ezek énünknek szinte nélkülözhetetlen részévé válnak, és megtámadásukat személyünk elleni támadásnak fogjuk fel. Így küzdünk az ellen, hogy gondolkodásunk következetlennek mutatkozzon mások előtt: ha egyszer állást foglaltunk valamiben, akkor többnyire már nem merünk változtatni véleményünkön, és ragaszkodunk hozzá, nehogy összeütközésbe kerüljön korábbi álláspontunkkal. Ha egy véleményt sajátunknak tekintünk és meggyőző erejét belsőleg elfogadtuk, olyannak tartjuk, amelyhez már valamilyen kötelezettségünk fűződik.

De mi történik az emberrel akkor, ha a vita során arra kényszerül, hogy a véleményével ellentétes dolgot állítson? Festinger elmélete - a kognitív disszonancia - ad választ erre a kérdésre. Képzeljük cl a következő gyakran előforduló helyzetet: egy ismert személyről elismerő, jó véleménye van valakinek, de ott, ahol a vita folyik, mindenki elutasítóan nyilatkozik. Amikor emberünktől megkérdezik, hogy neki mi a véleménye a szóban forgó személyről, nem meri kimondani a többiekével ellentétes elismerő szavait, és a jelenlevők többségi véleményének nyomására ő is a többiek elutasító ítéletét hangoztatja. Emberünkben a két tudattartalom között disz-szonancia alakul ki, mert az, amit mondott, ellentétes volt azzal, amit gondolt. Mivel a két állítás nem illik össze egymással, kellemetlen feszültség lép fel benne, amely arra készteti őt, hogy azt valamilyen módon enyhítse.

Valahányszor egy embernek olyan véleménye van, amely magában véve arra késztetné, hogy ne hajtson végre valamilyen cselekvést, ez disszonáns lesz azzal a ténnyel, hogy a cselekvést végrehajtotta. Ha ez az össze nem illés fennáll, az illető azt vagy cselekedetének a megváltoztatásával, vagy meggyőződésének a feladásával mérsékelheti. Ha a cselekvést már nem tudja megváltoztatni, mert az már bekövetkezett, kénytelen megváltoztatni a véleményét. A feszültség csökkentése úgy is elérhető, hogy az egyik vagy mindkét tudattartalmat módosítja, összeegyeztethetőbbé (konszonán-sabbá) teszi. De úgy is enyhíthető, hogy olyan új tudattartalmat illeszt a kettő közé, amely áthidalja az eredeti tudattartalmak közötti szakadékot. Amikor valaki egy olyan véleményt akar magáévá tenni, amely ellentétes addigi cselekedeteivel, megpróbálhatja a disszonanciát úgy mérsékelni, hogy maga igyekszik támogató társakat szerezni hozzá azok köréből, akik már régóta hangoztatják azt a véleményt. A kognitív disszonancia elmélete magyarázatot ad arra a gyakran megfigyelhető viselkedésre, amellyel az emberek cselekvéseiket megpróbálják utólag igazolni. A disszonanciát csökkentő viselkedés mindenkor az én védelmét szolgálja: ha ellentmondásba kerülünk önmagunkkal, annak segítségével továbbra is fenn tudjuk tartani magunkról azt a képet, amely szerint mi helyesen cselekedtünk, okosak, értékesek, jók vagyunk...

Oláh Tamás
(Élet és Tudomány 2004. január 23.)