Friedrich Nietzsche

A kétségbeesők. - A kereszténységben vadászösztön él mindazok iránt, akiket bármivel kétségbe lehet ejteni - az emberiségnek csak egy része hajlamos erre. A kereszténység a nyomukban van, állandóan leselkedik rájuk. Pascal kipróbálta, hogy a legátfogóbb megismerés útján nem lehetne-e mindenkit kétségbe ejteni; - a kísérlet nem sikerült, ő pedig másodszor is kétségbe esett.


Az „igazságért"! - „A kereszténység igazsága mellett szól a keresztények erényes életmódja, állhatatosságuk a szenvedésben, a szilárd hit és mindenekelőtt a sokasodás és a fejlődés minden baj ellenére" -, így beszéltek ti még ma is! Szánalmas ez! Tanuljátok hát meg, hogy mindez nem szól az igazság mellett és az igazság ellen sem, hogy az igazságot másként bizonyítják, mint a szavahihetőséget és az utóbbi egyáltalán nem érv az előbbi mellett!
Keresztény hátsó gondolat. - Vajon nem a következő volt-e az első évszázad keresztényeinek szokásos hátsó gondolata: „jobb bebeszélni magunknak bűnösségünket, mint ártatlanságunkat, mert nem tudni biztosan, hogy egy ilyen hatalmas bíró milyen érzülettel viseltetik, azonban félni kell attól, hogy ő biztosan azt reméli, csak bűntudatos emberekkel találkozik! Amilyen nagyhatalmú, hamarabb megbocsát egy bűnösnek, semmint elismerné, hogy bárkinek is igaza lehet vele szemben." - Így éreztek a szegény emberek a provinciákban a római prétor előtt: „túl büszke ő ahhoz, hogy ártatlanok lehessünk" - hogyan is ne ismétlődött volna meg éppen ez az érzés a legfőbb bíró keresztény képzetében!
Rosszat gondolni nem egyéb, mint rosszat tenni.- A szenvedélyek rosszak és gonoszak lesznek, ha rossznak és gonosznak tekintik őket. Így sikerült a kereszténységnek Éroszból és Afroditéből - e nagy, eszmények létrehozására képes hatalmakból - pokolbéli koboldokat és csalóka szellemeket alkotni, a gyötrelmek útján, amelyeket a hívő lelkiismeretében életre keltettek minden nemi gerjedelmére. Nem iszonytató-e szükségszerű és szabályos érzéseket a belső nyomorúság forrásává tenni, és ilyen módon minden embernél szükségszerűvé és szabályossá tenni a belső nyomort? Ráadásul mindez megmarad eltitkolt és mélyen gyökerező nyomorúságnak: mert nem mindenkiben eleven Shakespeare bátorsága, hogy keresztény komorságát úgy vallja meg, ahogy ő tette szonettjeiben. - Mindig gonosznak kell neveznünk valamit, ami ellen harcolunk, amit bizonyos határok között kell tartanunk, esetleg bizonyos körülmények között teljesen ki kell vernünk a fejünkből! Nem a hitvány lelkek sajátja-e, hogy az ellenséget mindig gonosznak gondolják? És szabad volna Éroszt ellenségnek nevezni! Alapjában véve a nemi, a résztvevő és a rajongó érzésekben közös, hogy itt az ember a saját öröme által egy másikkal jót tesz - a jótékonyság efféle intézményével pedig a természetben nem túl gyakorta találkozunk! És éppen ezt kell agyonpocskondiázni és rossz lelkiismerettel tönkretenni! Az ember nemzését a rossz lelkiismerettel párosítani! - Érosznak ez a befeketí-tése végül komédiába illő fordulatot vett: az „ördögi" Érosz az ember számára lassanként érdekesebb lett valamennyi angyalnál és szentnél, hála az egyház fondorlatos mesterke-déseinek az összes erotikus dologban: azt érte el, hogy még a mi időnkben is csak a szerelmi történet tarthat minden társadalmi réteg igazi érdeklődésére számot -, ami az ókorban érthetetlen túlzás lett volna, és amit egyszer később még harsány hahota kísér majd. Egész költői és gondolkodói alkotásunkat, a legnagyobbtól a legjelentéktelenebbig, az a túlzott fontosság jellemzi, és nem csupán jellemzi, amellyel a szerelmi történet a legfontosabb történetként lép föl: talán majd éppen emiatt ítéli az utókor a keresztény kultúra egész hagyatékát kicsinyesnek és háborodottnak.
A lelki gyötrelmekről.- Amikor bárki megkínozza egy idegen ember testét, ma mindenki egyként fölkiált; azonnal kitör a fölháborodás az olyan ember ellen, aki ilyesmire képes; igen, reszketünk már a kínzást csak elképzelni is, akár emberről, akár állatról van szó, és szinte elviselhetetlenül szenvedünk, ha tudomást szerzünk valami efféle, valóban megtörtént esetről. De még nagyon messze vagyunk attól, hogy a lelki szenvedéssel és okozásának szörnyűségével kapcsolatban ugyanilyen általánosan és határozottan érezzünk. A kereszténység hallatlan mértékben használta ezt fel, igen, állandóan az efféle gyötrelmet prédikálja és egészen ártatlanul hanyatlásról és elpuhulásról panaszkodik, ha szenvedés nélküli helyzettel találja szemben magát: mindennek pedig az lett az eredménye, hogy az emberiség ma a lelki tűzhalált, a lelki kínzatást és kínzószerszámokat éppen olyan szorongó türelemmel és határozatlansággal viseli, mint hajdan az emberek és állatok testi gyötrését. A pokol egyáltalán nem maradt puszta szó: és az újonnan alkotott, valódi, pokoli félelmeknek újfajta együttérzés felelt meg, egy iszonyatos és szörnyen súlyos, a korábbi időkben ismeretlen irgalom azok iránt, akik „visszavonhatatlanul a kárhozottak poklára ítéltettek", amilyet például a kővendég tanúsít Don Juan iránt, és amilyen a keresztény évszázadokban többször még a kősziklát is könnyekre fakasztotta. Plutarkhosz sötét képet fest a pogányságban uralkodó babonás állapotokról: e kép ártalmatlanná szelídül, ha a középkori kereszténnyel hasonlítjuk össze, aki gyanítja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon tudna megszabadulni az „örök gyötrelemtől": iszonyatos hírnökök jelennek meg neki: talán egy gólya, amely kígyót tart a csőrében és habozik, lenyelje-e vagy sem. Vagy a természet sápad el hirtelen, esetleg szivárványszínű lesz a föld. Vagy rég meghalt rokonok alakjai közelednek, akiknek az arca rettenetes szenvedések nyomait viseli magán. Vagy az alvó szobájának sötét falai hirtelen kivilágosodnak és sárgás ködben kínzószerszámok jelennek meg rajtuk, valamint kígyók és ördögök kusza összevisszasága. Micsoda iszonytató helyet volt képes a kereszténység már csak azáltal is a földből csinálni, hogy mindenütt fölállította a keresztet és kijelentette, hogy a föld az a hely, ahol „az igaz embert halálra kínozzák"! És amikor a bűn nagy prédikátorainak erőszakossága az egyes ember minden titkos szenvedését, „kamrácskájának" gyötrelmét a nyilvánosságra űzte, ha például egy Whitefield prédikált, mint „halandó a halandókhoz", hol hevesen zokogva, hol pedig dühösen toporzékolva, szenvedélyesen a legmeglepőbb dühkitörések közepette, és attól sem riadt vissza, hogy az egész támadás tajtékzó dühét egyetlen jelenlévő személyre zúdítsa, és őt a közösségből szörnyű módon kiközösítse -, akkor minden alkalommal úgy tűnt, hogy a föld valóban a „kárhozat mezejévé" változik! Akkoriban hatalmas embertömegeket lehetett látni és az embereket mintha a téboly valamely rohama zsúfolta volna össze, sokan görcsöt kaptak a félelemtől, mások ájultan, mozdulatlanul feküdtek a földön: néhányan remegtek, mint a nyárfalevél vagy órák hosszat átható, éles hangú kiáltásokkal reszkettették meg a levegőt. Mindenütt mintha félig megfojtott emberek hangos zihálá-sa hallatszott volna, akik kapkodnak az éltető levegő után. „És valóban" -, mondja egy ilyen prédikáció szemtanúja -„ami hangot csak hallani lehetett ezektől az emberektől, az mind a kínok közepette haldoklók hangja volt." - Egy pillanatra se feledjük, hogy pontosan a kereszténység volt az, amely a halálos ágyat a kínszenvedések ágyává változtatta, és hogy azokkal a jelenetekkel, amelyeket azóta ezen az ágyon látni lehetett, azokkal az iszonyatos hangokkal, amelyek első ízben csak itt tűntek lehetségesnek, nagyon sok tanú, valamint leszármazottaik vérét és eszét rontották meg egy életre! Képzeljünk csak el egy ártatlan embert, aki nem tudja elfelejteni, hogy egyszer a következő szavakat hallotta: „0, örökkévalóság! 0, bárcsak ne volna lelkem! Ó, bárcsak meg sem születtem volna! Átkozott vagyok, átkozott, mindörökre elvesztem. Egy héttel ezelőtt még segíthettetek volna rajtam. De most már késő. Most már az ördögé vagyok, poklokra akarok szállni vele. Hasadjatok meg, hasadjatok meg, szegény kőből való szívek! Hát nem hasadtok meg? Mi egyéb történhet még a kőszívekkel? Átkozott vagyok, elátkozott, a ti üdvösségetekért, hogy ti megmeneküljetek! Itt van! Igen, itt van! Jöjj, derék ördög! Gyere!"
A büntető igazságosság. - Boldogtalanság és bűn - a kereszténység e két dolgot dobta a mérleg serpenyőjébe: ha a bűnt követő boldogtalanság nagy, magát a bűn nagyságát még mindig önkéntelenül is ehhez mérik utólag. Pedig ebben nincs semmi antik és a görög tragédia, amelyben egyéb értelemben ugyan, de annyit beszélnek boldogtalanságról és bűnről, ezért tartozik a kedély nagy fölszabadítói közé, mégpedig olyan mértékben, amit maguk a régiek sem voltak képesek átérezni. Ekképp ártatlanok maradtak, vagyis képtelenek voltak a bűn és a boldogtalanság között bármilyen „adekvát relációt" feltételezni. Tragikus hőseik bűne minden bizonnyal az a kavics, amelyben megbotlanak és elvágódva a karjukat törik vagy elvesztik fél szemük világát. Az antik érzés erre azt mondta: „Hát, kissé óvatosabban, nem ilyen szertelenül kellett volna járnia az útját!" Csak a kereszténység jelentette ki határozottan: „Ez itt egy súlyos szerencsétlenség és mögötte mindenképpen lennie kell valami súlyos, ugyanilyen súlyú bűnnek, bár pillanatnyilag még nem látjuk tisztán, mi az! Ha te boldogtalan nem így érzel, akkor megátalkodott vagy - és valami még rosszabbat is meg kell majd érned!" -Ezért aztán az ókorban tényleg volt még tiszta, ártatlan boldogtalanság; csak a kereszténységben válik minden nagyon is megérdemelt büntetéssé: a szenvedő fantáziájának még több szenvedést okoz, hogy minden hiba elkövetésénél erkölcsileg vétkesnek és kárhozottnak érzi magát. Szegény emberiség! -A görögöknek van saját szavuk a más boldogtalanságán érzett fölháborodásra: ez az affektus a keresztény népek között tilos volt és alig fejlődött ki, ezért nincs az együttérzés ezen férfiasabb testvérének neve.
Egy javaslat. - Ha Énünk, Pascal és a kereszténység szerint, mindig gyűlöletes, hogyan engedhetnénk meg és fogadhatnánk el, hogy mások - akár Isten, akár az ember - szeressék! Minden jó érzés ellenére való volna, ha szeretni hagynánk magunkat, azon tudat ellenére, hogy csak gyűlöletre szolgálunk rá - hogy most egyéb, elutasító érzéseket ne is említsünk. - „De éppen ez a kegyelem birodalma." - Szóval a felebaráti szeretet nektek kegyelem? Együttérzésetek kegyelem? Nos hát, ha ez lehetséges nektek, akkor tegyetek még egy lépést: magatokat is kegyelemből szeressétek- akkor már egyáltalán nem is lesz szükség az Istenetekre és a bűnbeesés és megváltás egész drámája bennetek játszódik le!
A szent humanitása. - Történt egyszer, hogy egy szent került a hívők közé és már nem bírta elviselni a bűn iránti állandó gyűlöletüket.Végül így szólt: „Isten teremtett minden dolgokat, csak a bűnt nem: csoda-e hát, hogy nem tűri a bűnt? - Ám az ember megteremtette a bűnt - és most taszítsa el egyetlen gyermekét, pusztán mert ez Istennek, a bűn nagyapjának, nem tetszik? Emberi ez? Minden tiszteletem annak, akit megillet! - ám szívnek és kötelességnek előbb a gyermekért kellene szólnia és csak másodszor a nagyapa tiszteletéért!"
Szegény emberiség! - Egy csepp vérrel több vagy kevesebb az agyunkban életünket leírhatatlanul nyomorúságossá és keménnyé teheti, olyannyira, hogy ettől az egyetlen csepptől többet szenvedünk, mint Prométeusz a keselyűjétől. De a legnagyobb szörnyűség csak akkor jön, ha még csak nem is tudjuk, hogy az a csepp a dolgok oka. Hanem „az ördög"! Vagy „a bűn"!
A kereszténység filológiája. - Elég jól megítélhetjük tudósai írásainak jellegéből is, hogy a kereszténység milyen kevéssé nevel becsületességre és igazságosságra: sejtelmeiket olyan merészen adják elő, mintha dogmák lennének, és egy bibliai hely magyarázatánál ritkán esnek zavarba. Egyfolytában csak ezt hajtogatják: „igazam van, mivel itt írva vagyon" - és itt olyan szemérmetlenül önkényes magyarázat következik, hogy egy filológus, ha meghallja, dühroham és nevetőgörcs között egyre csak ezt kérdezgeti magától: ez lehetséges? Komolyan gondolja? Tisztességes legalább? - Azt a becstelenséget, amit e tekintetben a protestáns szószékeken megengednek maguknak, ahogy a prédikátor kihasználja azt az előnyt, hogy senki sem vághat a szavába, ahogy ott a Bibliát csűrik-csavarják és a népet a rosszul olvasás művészetének minden formájára megtanítják, csak az az ember becsüli alá, aki sohasem megy templomba, vagy mindig ott van. Végezetül pedig: mit várjunk egy vallás utóhatásaitól, amely megalapítása évszázadai folyamán az Ótestamentum körül hallatlan filológiai bohóctréfákra vetemedett: arra a kísérletre gondolok, amely az Ótestamentumot el akarta orozni a zsidóktól, azt állítván, hogy csak keresztény tanítást tartalmaz, és a keresztényekhez, Izráel igaz népéhez tartozik, míg a zsidók csupán kisajátították maguknak. És itt a fejtegetés és csúsztatás olyan indulatának lehettünk tanúi, amelyet lehetetlen összeegyeztetni a jó lelkiismerettel: a zsidó tudósok tiltakozhattak, ahogy akartak, az Ótestamentumban mindenütt Krisztusról és csak Krisztusról volt szó, pontosabban az ő keresztjéről, és ahányszor csak megemlítenek egy fát, vesszőt, létrát, ágat, fatörzset, botot, karót, szerintük ez mindig a kereszt fájának próféciáját jelentette; maga az unikornis és az érckígyó felállítása, maga az imát a szegényekre is kiterjesztő Mózes, még a nyársak is, amelyeken a Pesszah bárányát megsütötték - mind utalás és mintegy a kereszt előjátéka! Hitte ezt valaha bárki is, aki ezeket állította? Gondoljuk csak meg, hogy az egyház nem rettent vissza attól, hogy a Septuaginta szövegét gazdagítsa (például a Zsoltárok 96,V. 10.-ben), hogy a későbbiek folyamán az ide becsempészett részt keresztény prófécia értelmében hasznosítsa. Éppen harcban álltak és az ellenséggel voltak elfoglalva, nem pedig a becsületességgel.
Finomság a hiányban. - Csak ne gúnyoljátok a görögök mitológiáját, mivel olyan kevéssé hasonlít a ti mélyértelmű metafizikátokra! Csodáljátok inkább azt a népet, amely éles eszének éppen ezen a ponton parancsolt megálljt, és hosszú ideig elég tapintatos maradt ahhoz, hogy elkerülje a skolasztika és a szőrszálhasogató babonaság veszélyét.
A test keresztény interpretátorai. - Bármi is származik a gyomorból, a belekből, a szívverésből, az idegekből, az epéből vagy az ondóból - a számunkra teljességgel ismeretlen gép minden rendellenességét, elerőtlenedését, túlzott ingerlékenységét, véletlenszerűségét - az olyan kereszténynek, mint Pascal, föltétlenül erkölcsi és vallási jelenségként kell felfognia, azzal a kérdéssel, hogy vajon Isten vagy ördög, jó vagy gonosz, üdvösség vagy kárhozat rejlik-e bennük! Ó, szerencsétlen interpretátor! Mennyire csűrnie-csavarnia kell rendszerét! Mennyire kell csűrnie-csavarnia önmagát, hogy igaza legyen!
A kétely, mint bűn. - A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése - már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!
Egoizmus egoizmus ellen. - Hányan, de hányan következtetnek még mindig így: „az élet kibírhatatlan lenne, ha nem volna Isten!" (Ugyanez idealista körökben így hangzik: „az élet kibírhatatlan lenne, ha alapjaiból hiányozna az etikai jelentőség!") - következésképpen léteznie kell Istennek (vagy a lét etikai jelentőségének)! Valójában úgy áll a helyzet, hogy aki hozzászokott az efféle képzetekhez, az nemigen szeretne nélkülük élni: az ő, illetve fennmaradása számára szükséges képzetek lennének - de micsoda arcátlanság kijelenteni, hogy mindennek, ami fönnmaradásomhoz szükséges, valóban léteznie is kell! Mi lenne, ha mások éppen fordítva éreznének? Ha éppen e két hittétel föltételei között nem kívánnának élni, mert így már nem találnák az életet értékesnek! - Pedig ma éppen ez a helyzet!
Isten becsületessége. - Vajon a jóság Istene-e az az Isten, aki mindentudó és mindenható, de még arról sem gondoskodik, hogy teremtményei megértsék szándékát? Aki a számtalan kételyt és gondot évezredeken keresztül érintetlenül hagyja, mintha ezek az emberiség üdvét tekintve jelentéktelenek volnának, és aki az igazság téves megközelítésének beláthatatlan következményeit mégiscsak kilátásba helyezi? Nem kegyetlen Isten volna ő, ha az igazság birtokában lenne, és mégis képes volna elnézni, milyen nyomorúságosan kínlódik érte az emberiség? Ám talán mégis a jóság Istene, csak nem tudta érthetőbben kifejezni magát? Talán a szellem hiányzott ehhez belőle? Vagy az ékesszólás? Annál rosszabb! Akkor talán abban is tévedett, amit az „igazságának" nevez és ő maga sincs túl messze „a szegény, lóvátett ördögtől"! Vajon nem kell-e majdhogynem pokolbéli kínokat kiállnia, amiért örök időkig, és egyre keservesebben látja kínlódni teremtményeit, amint az ő megismerésével vesződnek, és ő nem képes segíteni, tanácsot adni nekik, hanem akár valami süketnéma, mindenféle többértelmű jeleket ad össze-vissza hadonászva, amikor gyermekét vagy kutyáját a legszörnyűbb veszedelem fenyegeti? Egy ekképp következtető, szorongó hívőnek meg lehetne bocsátani, ha a szenvedő Isten iránti együttérzés közelebb állna hozzá, mint a „felebaráttal" való együttérzés, mivel ők már nem a felebarátai, ha mind közül a legmagányosabb, ős-egyedülvaló a legszenvedőbb, aki a legtöbb vigaszra szorul. Minden vallás önmagán viseli annak ismertetőjegyét, hogy eredetét az emberiség egy korai, éretlen intellektualitásának köszönheti. És mind meglepő könnyedséggel veszi, hogy neki az igazságot kell mondania: mit sem tudnak az isteni kötelességről, amely abban áll, hogy az emberiséggel igaz és érthető dolgokat közöljenek. - A „rejtőzködő Istenről", meg e rejtőzködés okairól, valamint arról, hogy nyelvileg sohasem szabad teljes egyértelműséggel közölni a dolgokat, Pascalnál élesebben senki sem beszélt, ami annak a jele, hogy sohasem tudott efelől megnyugodni: ám hangja olyan bizakodóan cseng, mintha egyszer ő is a függöny mögött üldögélt volna. A „deus absconditus"-ban (rejtőzködő Isten - a ford.) erkölcstelenséget szimatolt, de rettentően félt és szégyellte ezt bevallani önmagának: és ezért, mint aki fél, olyan hangosan beszélt, ahogy csak tudott.
A kereszténység halálos ágyánál. -A tényleg aktív emberek most belsőleg nem keresztények, és a szellemi középszer szerényebb és szemlélődőbb emberei csak kiigazított és hihetetlenül leegyszerűsített módon keresztények. Van egy Isten, aki szeretetében mindent úgy rendez el, ahogy végül nekünk a legjobb lesz, egy Isten, aki erényünket és boldogságunkat adja és elveszi, úgyhogy egészében véve minden igazságos és jó, és semmi okunk rá, hogy az életet nehezen éljük vagy netán panaszkodjunk, röviden szólva, a beletörődést és a szerénységet emelik istenséggé - és ez még a legjobb és legelevenebb mindabból, ami a kereszténységből megmaradt. De jegyezzük meg, hogy ezzel a kereszténység átlépett egy szelíd moralizálásba: nem csak az „Isten, szabadság, halhatatlanság" maradt meg, hanem a jóakarat és tisztességes érzület is, valamint az a hit, hogy a világmindenségben a jóakarat és a tisztességes érzület fog uralkodni: ez a kereszténység euthanáziája.
Mi az igazság? - Ki ne viselné el a hívők azon következtetését, amelyet oly szívesen vonnak le: „a tudomány nem lehet igaz, mert tagadja Istent; következésképpen nem származhat Istentől; következésképpen nem lehet igaz, mert Isten az igazság". A hiba nem a következtetésben, hanem a feltevésben rejlik: mi lenne, ha Isten nem az igazság volna, és éppen ezt bizonyítaná be? Ha ő volna az emberi gőg, hatalomvágy, türelmetlenség, rettegés, az elragadtatott és rémült emberi őrület?
A lehangoltak gyógyszere. - Már Pál is úgy vélekedett, hogy áldozatra van szükség annak érdekében, hogy Istennek a bűn miatti mélységes lehangoltsága megszűnjön: és a keresztények azóta nem szűntek önmaguk fölötti rosszkedvüket egy áldozaton kitölteni -, legyen ez a „világ", a „történelem", az érzelem, mások öröme vagy békés nyugalma, valami jónak mindenképpen meg kell halnia az ő bűneikért (ha csupán in effigie is)!
A végérvényesként fölfogott történelmi cáfolat. -Valaha azt próbálták bebizonyítani, hogy Isten nem létezik - ma azt mutatják meg, hogy miképp születhetett meg az Isten létébe vetett hit, és mitől kapta e hit súlyát és fontosságát: de ezáltal fölöslegessé válik az ellenbizonyíték, hogy Isten nem létezik. -Amikor hajdan „Isten létének bizonyítékait" megcáfolták, még mindig fönnmaradt a kétely, hogy nincsenek-e jobb bizonyítékok a megcáfoltaknál: akkor az ateisták nem értettek ahhoz, hogyan kell tabula rasát csinálni.
„In hoc signo vinces". (E jegyben győzni fogsz - a ford.) - Bármilyen fejlettnek is tekinthető Európa, vallási dolgokban még nem érte el a régi brámánok liberális naivitását, például azért, mert Indiában már négy évezreddel ezelőtt többet gondolkodtak és több örömet találtak a gondolkodás átörökítésében, mint manapság mi. Azok a brámánok elsősorban abban hittek, hogy a papok hatalmasabbak az isteneknél, másodsorban pedig abban, hogy a papok hatalma a szokásokban rejlik: költőik éppen ezért fáradhatatlanul dicsőítették a szokásokat (imákat, szertartásokat, áldozatokat, énekeket, metrumokat), mint minden jó tulajdonképpeni letéteményeseit. Bármilyen sok költészet és babonaság keveredett is e dolgokba, az alapelvek igazak! Eggyel tovább lépve: félredobták az isteneket, amit Európának egyszer ugyancsak meg kell tennie! Még eggyel tovább lépve: már papokra és közvetítőkre sem volt szükségük, és színre lépett Buddha, az önmegváltás vallásának tanítója. Milyen messze van Európa még ettől a kulturális foktól! Ha végre minden szokást és erkölcsöt megsemmisítenek, amelyekre az istenek, papok és megváltók hatalma támaszkodik, tehát ha a régi értelemben fölfogott morál kihal, akkor jön el majd... vajon mi jön el akkor? Ne is próbáljunk találgatni, hanem csak figyeljünk, úgyis meglátjuk, ahogy Európa bepótolja, amit Indiában, a gondolkodók népe körében a gondolkodás parancsolataként már évezredekkel ezelőtt megcselekedtek. A különböző európai népek között lehet ma mintegy tíz-húsz millió ember, aki már „nem hisz Istenben" - vajon túlzás lenne azt kívánni tőlük, hogy jelt adjanak egymásnak? Mihelyt ekképp fölismerik egymást, fel is fedik magukat, azonnal bizonyos hatalommá válnak Európában, mégpedig szerencsére népek és nemzetek közötti hatalommá! Osztályok közötti hatalommá! Gazdag és szegény közötti hatalommá! Parancsolók és engedelmeskedők közötti hatalommá! A legnyugtalanabb és legnyugodtabb, legmegnyugtatóbb emberek közötti hatalommá!

Forrás: Friedrich Nietzsche: Virradat - Gondolatok az erkölcsi előítéletekről (Holnap kiadó, 2000.)