Schiller Róbert
A vegyészek nem is nagyon régi dicsőségéről

- MIKOR THOMAS MANN TÁRSASÁGÁBAN sétáltam Los Angeles közelében a tengerparton... - kezdi egy írását Aldous Huxley. Name dropping - jól hangzó nevek dicsekvő emlegetése - mondják erre megértő megvetéssel az angolok. A továbbiaknak ugyanis semmi dolguk nincs a nagy emberrel. Az írás a köz- és magántisztaságról szól. A tengerparti sétának annyi köze van a dologhoz, hogy véletlenül egy városi szeméttelep közelébe vetődtek, ahol milliónyi eldobott óvszer látványán csodálkoztak el. A mindent eláruló bűz csak ezután késztette menekülésre őket.

A szeméttelep élménye kultúrtörténeti, teológiai és szociológiai elmefuttatásokat vált ki a maga műveltségére sokat adó íróból. („Mindig a jó lapon nyíltak ki a kézikönyvei" - írta róla nemrégen egy magyar méltatója.) Hosszú történeti korszakokról ír, amikor elfelejtették azt, amit már sok helyen, sok évezreddel korábban, például a mínoszi Krétán tudtak: a városok csatornázását. ír az eltűnt antik fürdőkultúráról meg a keresztes háborúk után újra kipusztult keleti tisztasági szokásokról. Vagy akár a későn és nagyon lassan fejlődő marseille-i szappanfőző manufaktúrákról.

Pedig az emberek soha nem szerették a bűzt, a szutykot, a mosdatlan testet. Azonban a középkor erkölcsi felfogása szerint semmi szükség arra, hogy a testet, másét vagy a magáét, bárki is szeresse. A kor még egy fürdő erejéig sem kívánt a testiség kedvében járni. Huxley bőven talál olyan szövegeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a rossz illatok, a taszító külső hogyan szolgálják az önmegtartóztató erkölcsöt. Ha magyarul tudott volna, ismerhette volna a mi Margit-legendánknak azt a passzusát, ahol a királylány aszketikus életét azzal is bizonyítja a szerző, hogy leírja, hogyan nyüzsögtek szennyes csuhájában a férgek. A szigorú erkölcshöz járult még a szemérmeteskedés is, ugyancsak csekély javára a tisztaságnak. Illetlen dolog övön alul mosakodni!

A londoni East End szegénynegyedében még Viktória királynő uralkodásának kezdetén is egy lefolyás nélküli pocsolyába zúdították a szennyvizet. A Temze a csatornázott városrészek derítetlen szennyét hömpölygette. Azt pedig senki meg nem jósolhatta (pontosabban, mindenki megjósolhatta), hogy az ablakokból mi zúdulhat a vigyázatlan sétáló nyakába.

A hatalmasra nőtt város folyójának siralmas állapotáról így írt 1836-ban egy bizottság. „A Temze közel egy és fél millió emberi lény ürülékét, ruhájának szennyét, sok száz gyár piszkát és hulladékát, a piacok rothadó zöldségeit, a vágóhidak véres és bűzös nedveit, a kórházakból és bonctermekből származó, részleteiben le sem írható geny-nyes iszonyatokat fogad magába. így ez a nagyon nemes folyó, amelyet a Gondviselés azért adott nekünk, hogy egészségünkre, felüdülésünkre es hasznunkra legyen, most egész London szennyvíz-csatornájává lett, és a benne hömpölygő, kórokat terjesztő keveréket naponta Európa legcivilizáltabb fővárosának lakóihoz juttatjuk el." Valamit tenni kellett, de azt nem tették túl hamar. Huxley, úgy látszik, nem ismerte azt a levelet, amelyet Faraday írt a Times szerkesztőségenek, majdnem húsz évvel később, a folyó zavaros vizéről. (Mi a Chemonet jóvoltából ismerhetjük.) „Az átlátszatlanság mértékének vizsgálatára néhány fehér névjegyet darabokra téptem (...) majd egy-néhanyat sorban a vízbe dobtam. Mielőtt a papírdarabok egyhüvelyk-nyire süllyedtek volna a felszín alá, elvesztettem őket a szemem elől..." Ez nem líra, hanem a kor legnagyobb kísérletezőjéhez méltó megfigyelés. A következtetés pedig: „...nem lepődhetünk meg, ha néhány év múlva egy meleg időszak szomorú bizonyságát adja gondatlanságunknak."

A fenyegető és rendre újból támadó kolera jó érv volt a köztisztaás mellett. Ezt azonban - mint máshol olvasom - kissé szűkkeblűen értették először. A csatornázást és a szennyvíz tisztítását előbb csak a West End úribb negyedeiben valósították meg. Míg csak rá nem jöttek, hogy a koleravibrió nem tiszteli a társadalmi rendet. Csak 1896 tájára sikerült tisztaságot teremteni. Mi már tudjuk, hogy a történet itt nem ért véget. A XX. század második felére a Temze megint iszonyatosan szennyezetté vált, és csak újabb, nagyon költséges eljárások jóvoltából tisztult meg annyira, hogy a kilencvenes években már pisztrángot lehetett benne fogni. Remélem, a londoni horgászok azóta sem panaszkodnak.

Huxley-nak azonban a közegészségügynél is nagyobb gondja a társadalmi egyenlőtlenség. Ha úgy tetszik, a szappanfogyasztásban megmutatkozó. Számos-számtalan idézetet talál arra, hogy az alacsonyabb osztályokat piszkosnak, ápolatlan-nak, bűzösnek tartja a náluk valamivel kevésbé piszkos vagy a mosdatlanságát drágán varratott ruhák alatt rejtegető úri nép. A kellemetlen illatok valahogy vitathatóvá teszik még a demokratikus eljárásokat is. Mikor Shakespeare Coriolanusa megtudja, hogy a rómaiak ellene szavaztak, első felháborodása a gyűlöletes bűzű leheletüket illeti. Cleopatra is attól fél, hogy zsíros kötényű rabszolgák kényszerítik majd arra, hogy hitvány ételektől sűrű párájukat szívja be, ha diadalmenetre hurcolja Augustus.

Ez puszta irodalom. Azonban a politikai érvelésnek is része lehetett olyan megállapítás, hogy a választott tisztségviselők olyan emberek, „akik bűzös leheletekért esengenek", és akik „a fokhagymaevők leheletére támaszkodnak". A viktoriánus kor jólelkű filantróp reformerei is csak annyit ismerhettek el, hogy „a szegények semmilyen okos körültekintés árán sem tudják elkerülni környezetük borzalmait".

Huxley történelmi tapasztalata az, hogy ezt a társadalmi igazságtalanságot nem a szociális mozgalmak, nem a forradalmak, nem a háborúk hozták helyre, hanem a kémia. Ennek köszönhető, hogy az utcai járókelőről nem lehet többé puszta ráte-kintésre megállapítani társadalmi helyzetét. Ez lett talán a legfontosabb lépés az angol kaszt-társadalom felszámolásában.

A vegytisztítás valamivel fiatalabb, mint a vasút, valamivel idősebb, mint az Atlanti-óceán alatti kábel. Jóvoltából új vagy elegáns ruhában ugyan nem, de tisztában mindenki járhat. A szegénységgel nem jár többé piszok, piszokkal az érinthetetlenség, azzal pedig a megvetés. A társadalmi osztályokat nem választja el többé egymástól az undor.

Huxley a XX. század közepének optimizmusában büszkén sorolja a diadalokat: „csatornázás, vegytisztítás, műanyag szövetek, DDT, penicillin". A Szép új világ technikai civilizációból kiábrándult szerzőjétől nem várná az ember ekkora elismerését az ipari kémia eredményeinek. De hát csak kalibáni elme utasíthatna el ilyen sok kézzelfogható jótéteményt!

Aztán néhány évtizedbe sem telt, hogy a folyókat belepő, undorítóan felhabzó tisztítószerekre panaszkodjék a világ, a környezetszennyező műanyagokat kárhoztassák, a DDT az emberiség fő ellenségévé váljon, és az antibiotikumokkal szemben is különös óvatosságot ajánljanak.

Mindebben biztosan igaza van annak, aki mondja. Csak éppen hol tartanánk, ha a kémia nem adott volna okot ezekre a panaszokra! Ez a hála?

IRODALOM

Huxley: Hyperion to a Satyr. In Tomorrow and Tomorrow and Tomorrow and Other Essays, New York, Harper, 1956.
Chemonet: http://www.kfki.hu/~cheminfo/menu/indexl.htm