Georg Klein:
Az utolsó Thule

„Fölöttünk fú a fertelmes halál" Radnóti Miklós írta ezeket a sorokat két héttel a halála előtt, amikor egy náci haláltáborba vezényelték 1944-ben. A zsebében találták meg ezt a feljegyzést, amikor a háború után egy tömegsírból exhumálták.

Kinyitok egy jelentéktelen külsejű könyvet Benno Müller-Hill tollából, a Tödliche Wissenschaftot (Gyilkos tudomány). Szerzője ismert kölni genetikus és molekuláris biológus. Szabadságot vett ki egy szemeszterre azért, hogy tanulmányozhassa a német orvosok és tudósok közreműködését a náci „végleges megoldásban". Müller-Hill kitartó, alapos tanulmányokat végzett különböző archívumokban és könyvtárakban, nagyon sok embert személyesen felkeresett. Végül a következő hátborzongató megállapításra jutott: a német pszichiáterek, antropológusok és humángenetikusok többsége nemcsak hogy tudott a tömeges gyilkosságokról, hanem az antropológusok maguk is aktívan részt vettek az előkészületekben, az orvosok pedig a kivitelezésben. Mi több, számos tudóscsoport kutatási célokra használta fel a haláltáborokból származó emberi anyagokat.

Mindez jóval a nácik hatalomra kerülése előtt kezdődött. Landsbergben töltött börtönbüntetése során Hitler 1923-ban behatóan tanulmányozta a fajhigiénia alapművének tekintett kézikönyvet: Baur, Frisch és Lenz művét, az Erblichkeitslehre und Rassenhygienét (Örökléstan és fajtisztaság). A könyv vélhetően mély benyomást tett rá, mivel abenne taglalt eszmék jelentős részét később beépítette a Mein Kampfba. Tíz év múlva és hét hónappal Hitler hatalomra jutása előtt a Vilmos Császár Intézet professzora, Fischer, büszkén jelentette ki: „Eugenetikái mozgalmunk már jóval a náci párt előtt létezett."

A Harmadik Birodalom tudósai körében oly általánosan elfogadott „teoretikus elvek" három alapvető tévedésre vezethetők vissza.

A századforduló táján, nem sokkal azután, hogy Mendel öröklődési törvényeit újra felfedezték, az élenjáró német pszichiáterek, minden tudományos alapot nélkülözve, arra a következtetésre jutottak, hogy az elmebetegségek és egyéb szellemi fogyatékosságok öröklődnek. A pszichiáter A. Hoche és az ügyvéd K. Binding 1920-ban írtak egy könyvet, amelyben amellett kardoskodtak, hogy a „méltatlan életek elpusztítandók". Egyidejűleg az antropológusok elkezdték hangoztatni, hogy a felsőbb- és alsóbbrendű fajok különböznek egymástól, és meg is kell különböztetni őket. Alacsonyabb rendű fajnak kell tekinteni a zsidókat, cigányokat, szlávokat és a négereket. Az antropológusok és a pszichiáterek között kezdetét vette a harc az aszociális emberekért, azért, hogy saját hatáskörükbe vonják őket. Ugyanakkor a genetikusok elkötelezték magukat a természetes szelekció és a darwinizmus eltorzitása mellett. F. Lorenz 1932-ben írta, hogy a természetes genetikai adottságok megőrzéséért folytatott küzdelem százszor fontosabb, mint a kapitalizmusról és a szocializmusról folytatott vita. Von Uexküll, az ökológia egyik úttörője, az emberi társadalomról írott könyvében külön fejezetet szentel az „emberalakot öltött parazitáknak", az idegen fajoknak.

Amikor Hitler megragadta a hatalmat, már lerakták azokat az alapokat, amelyek elvezettek a sterilizálásokhoz, majd az elmebetegek megöléséhez. Müller-Hill szerint ennek a programnak logikus következménye a zsidók és a cigányok tömeges kiirtása. A folyamat a zsidó tudósok szélnek eresztésével kezdődött, majd abba torkollott, hogy szabad kezet adtak a fajtisztaság érdekében végzett gátlástalan „kutatásoknak". Eugen Fischer, a Vilmos Császár Intézet professzora, így adott hangot lelkesedésének: „Az alapkutatás és az elméleti tudományok számára ritka, különös szerencse, ha olyan korban virágozhatnak, amikor mellettük áll az uralkodó eszmerendszer, és eredményeik közvetlenül szolgálhatják a fennálló politikai rendszert."

Később, a háború alatt, Fischer kijelentette, hogy a zsidók és a dgányok alantas biológiai fajt képviselnek. Azzal a kijelentéssel, hogy szubhumánnak nevezték ezeket a csoportokat, egyúttal legalizálták a kiirtásukat. Müller-Hill hátborzongatóan, mégis tárgyilagosan, szinte szárazon írja le, hogy e három szakterület — a pszichiátria, az antropológia és a humángenetika -kutatói miként haladtak lépésről lépésre, hogyan jutottak el szinte észrevétlenül a „végleges megoldás" elfogadásához. Némelyikük egyszerűen behunyta a szemét, nehogy meglássa az igazságot, és azzal ámította magát, hogy a „tiszta tudományt" műveli. Az ilyen „belső száműzetésbe" vonultak teljes mértékben együttműködtek a tudatos résztvevők népes csoportjával, akik közül sokan valódi hóhérokká váltak.

A gyilkosságok az elmegyógyintézetben kezdődtek. Miután valamennyi elmebetegre úgy tekintettek, mint aki gyógyíthatatlan, öröklődő bélyeg hordozója, a betegeknek semmiféle joguk nem volt. Az orvosok határozták meg a sorsukat. Már a háború megkezdődése előtt 400 ezer elmebetegen végeztek sterilizálási műtétet. Amikor Hitler megszállta Lengyelországot, szüksége volt a háborúban orvosokra, így a sterilizálásra ítélt elmebetegeket inkább egyszerűen megöltek. Mindezt eufemisztikusan „eutanáziaprogramnak" ne-vezték. Hitler 1939. szeptember l-jén kelt levelében - aznap kezdődött meg Lengyelország megszállása - felhatalmazta Reichsleiter P. Bouhlert és dr. K. Brandtot, hogy a „feltételek körültekintő mérlegelése után biztosítsák a gyógyíthatatlannak ítélt elmebetegek számára a kíméletes halált". A háború előrehaladtával az áldozatok további körére terjedt ki a halálprogram. Müller-Hill megjegyzi, hogy a Szovjetunió megtámadása után a kezdeti kivégzési kampányokat fehér köpenyes fiatal orvosok végezték, közvetlenül az előretörő frontvonal mögött. Az elmegyógyintézetek „eutanáziaszakértői" éppen akkoriban szereztek tapasztalatokat a gyilkolás terén, amikor sebtiben kiterjesztették a népirtási programot a zsidókra, cigányokra, kommunistákra és egyéb „nemkívánatos" elemekre. Sajátos maga az elnevezés is: kivégzés helyett „kegyes halál", gyilkosság helyett „eutanázia", népirtás helyett „végleges megoldás". A kegyeshalált „biztosították". Bruno Bettelheim hívta fel a figyelmet, hogy milyen veszélyek rejlenek az eufemiszti-kus torzítások ilyen gyakorlatában. Még a „holocaust" kifejezést is helytelenítette. Nem szabad egyértelmű és közvetlen fogalmakat -tömeggyilkosság -misztikus, apokaliptikus kifejezésekkel helyettesíteni.

Müller-Hill nagy erőfeszítéssel kutatott több német kézirattárban, hogy valahol olyan dokumentumra leljen, ami az „eutanáziaprogram" elleni tiltakozásra utal. Talán azért fáradozott ennyit, hogy megnyugtathassa saját lelkét, hogy megőrizhesse az emberiségbe vetett hitét. Mindössze néhány halk szavú ellenkezés nyomára bukkant; ezek is lelkészek, írók és ügyvédek nevéhez fűződtek. Nem lelt egyetlen írásos ellenvéleményt vagy tiltakozást sem, amely pszichiáterektől, antropológusoktól vagy orvosoktól származott volna.

Joseph Mengelére és a többi kriminális orvosra rendszerint úgy tekintünk, mint saját szakállukra tevékenykedő sarlatánokra, akik szadista hajlamaikat elégítették ki. Mengele - vagy ahogy legújabb cikkében2 Müller-Hill előszeretettel emlegeti: Dr. Dr. Mengele Kolléga Úr - a Vilmos Császár Intézet egyik legígéretesebb kutatójaként kezdte a pályáját. Két doktorátust szerzett, egyet az orvostudományokból, egyet antropológiából. Pályakezdőként annak az O. von Verschuemek volt az asszisztense, aki később E. Fischert követte az igazgatói székben. Verschuer nagyon tehetséges munkatársnak tekintette Mengelét, aki szerinte a legtöbbet tette az „Auschwitzban rejlő végtelen lehetőségek" orvosi kiaknázása érdekében. Mengele 1943. május 30-án lett Auschwitz tábori orvosa, és ettől kezdve „felbecsülhetetlenül értékes anyagokat" küldött a Vilmos Császár Intézetbe, „gondosan konzervált és csomagolt emberi szerveket". A DFG (Deutsche Forschungsgemein-schaft) is támogatta e kísérleti anyagok tudományos feldolgozását, valamint az Auschwitzban használt tudományos műszerek beszerzését.

Több más intézetet is elláttak „tudományos anyaggal". A Vilmos Császár Intézet agykutató részlegének igazgatója, a neves J. Hallervorden küldte a következő sorokat az egyik koncentrációs táborba: „Ha már megölitek azt a sok embert, legalább az agyukat vegyétek ki, és küldjétek el nekem". Különösen a szén-monoxiddal kivégzett emberek agya érdekelte, és ezek megszerzésére rendszeresen feladott tégelyeket, dobozokat, fixáló- és csomagolóanyagokat. Az agyak rendszeresen, bútorszállító teherautón érkeztek az intézetbe.

Hallervorden gyűjteményében 696 olyan agy van, amely koncentrációs táborban vagy elmegyógyintézetben megölt embertől származik. Ezek közül az egyik egy olyan gyermek agya, aki még az anyaméhben szenvedett szén-monoxid-mérgezést édesanyja öngyilkossági kísérlete során. Hagyták, hogy felnőjön a gyerek, majd később kivégezték az „eutanáziaprogram" céljaira. Hallervoden annyira érdekesnek találta ezt az esetet, hogy a háború után, minden erkölcsi fenntartás nélkül, tudományos közleményt is írt róla.

A háború alatt sok olyan tudományos eredményt közöltek, amelyek a koncentrációs táborokból nyert kísérleti anyagok vagy adatok feldolgozásán alapultak, de csak kivételes esetben fordult elő, hogy a folyóirat szerkesztői elzárkóztak volna a közléstől. Egy ilyen eset volt, amikor a Zeitschrift fúr induktive Abstammungslehre und Vererbungsforschung (Geneológiai és örök-lődéstani közlemények) elhalasztotta egy cikk megjelentetését, amelyben a cigányok szemszín-öröklődésével foglalkoztak. A szerző állítása szerint egy nyolctagú cigánycsalád minden tagja „véletlenül" egyazon napon halt meg, így lehetőség volt az egész család szemének egyidejű preparálására és vizsgálatára. A dolgozat végül nem jelent meg nyomtatásban, mert túl hamar véget ért a háború.

Müller-Hill felkeresett néhány olyan tudóst, akik részt vettek azokban a kutatásokban, amelyeket az Auschwitzban rejlő „végtelen lehetőségek" tettek lehetővé. Beszélgetett egykori munkatársaikkal, asszisztenseikkel és családtagjaikkal is. Egyik sem hitte egy percig sem, hogy saját munkája vagy korábbi főnökének munkája valaha is mást szolgált volna, mint tisztán tudományos célokat. A megkérdezettek közül senki sem gondolta, hogy antiszemiták lettek volna a vizsgálatok végzői. Ugyanezt állították Fischer, Verschuer, Lenz és a többi professzorról, akik valójában megteremtették a zsidók és cigányok meghurcoltatásának elméleti alapjait, „idegen fehérjéket" hordozó, eltérő biológiai fajokba sorolva őket. Nem, valamennyien kitartottak amellett, hogy ők komoly tudósok, akiknek személy szerint semmi bajuk nem volt a zsidókkal.

A Müller-Hill által felsorakoztatott nyilatkozatok és dokumentumok elég egyértelműen azt mutatják, hogy ezeket a „tudósokat" egyedül az egymás közötti versengés és a kutatási támogatásért folytatott harc izgatta; túlbuzgón igyekezték szolgálni a birodalmat és annak ideológiáját, így folytonosan igyekezték fejleszteni kutatásaikat, és „minél megbízhatóbb, részletesebb" adatokat szolgáltatni. A legtekintélyesebb fajbiológus fia, W. Lenz -jelenleg humángenetika professzor - elmondta Müller-Hillnek: az antropológusok Munkája általában Fischer munkásságán alapul, noha az ő kezdeti, legfontosabb és legnagyobb hatású munkája minden tudományos alapot nélkülöz. Fischer antropológus volt, és azt hitte, hogy ért a genetikához, pedig abban az időben az antropológusoknak nem volt genetikai képzettségük. Az ifjú Lenz hangot adott annak a megdöbbenésének, hogy Fischer egyetlen kollégája sem tette szóvá a genetikai bizonyítékok teljes hiányát. Fischer könyvében egyetlen genetikai bizonyíték sincs a „nemzeti sajátosságok" tekintetében, noha öröklődőnek tekintette ezeket a vonásokat. Fischer egyik, még élő munkatársa mondta, hogy ők tökéletesen biztosak voltak Fischer következtetéseinek igazában, hiszen azoknak „igaznak kellett lenniük". Ezért fogadták el minden kritika nélkül a tudományos bizonyítékok és adatok tökéletes hiányát. Könyve előszavában, amely az első lépést jelentette a népirtási politika felé vezető úton, „szerényen" megjegyzi, hogy munkája „a lehető legvégtelenebb" jelentőségű. Pusztán a „végtelenül jelentős" neki nem volt elég - hangoztatta az ifjú Lenz.

Az ifjú Lenz szobájának falán három kép lógott: az apjáé, Thomas Morgané és H. J. Mulleré. Különös, vegyes társaság -jegyzi meg szárazon Müller-Hill. Az ifjú Lenz kifejtette, hogy igazságtalanul vélekednek a náci természettudósokról: történeti korukból kiragadva ítélkeznek fölöttük, és cseppnyi erőfeszítést sem tesznek azért, hogy megértsék azoknak az időknek a gondolkodásmódját. Ezek az emberek éppúgy saját korszakuk és társadalmi osztályuk termékei voltak, ahogy mi is korunk és társadalmi környezetünk gyermekei vagyunk. Lenz szerint manapság egyszerűen gonosz szándékokkal magyarázzák viselkedésüket, pedig az a „valóság alapjában véve jó szándékú félreismeréséből" fakadt.

Az Auschwitzból és más koncentrációs táborokból származott „emberi anyagok" felhasználóinak többsége a helyén maradt a háború után, sőt néhányuk még feljebb is lépett a ranglétrán. Kutatásaik eredményeit beolvasztották háború utáni közleményeikbe, dolgozataikba. Természetesen a kísérleti anyag eredetét az eufemizmus fátyla vagy homályos leírások mögé rejtették. Egyikőjük sem írt vagy beszélt tapasztalatairól: a háborús bűnöket vizsgáló bíróságnak és egyes nácivadászoknak azonban sikerült néhány tényt a nyilvánosság tudomására hozniuk. Ezek az emberek nem irányítottak koncentrációs táborokat, és a népirtási programok vezérletében sem vettek közvetlenül részt, mégis mindenki elvetette azt a védekezésüket, hogy ők mindössze parányi, jelentéktelen csavarok voltak egy óriási gépezetben. Müller-Hill alapos, kiterjedt dokumentációját olvasva hajlamosak lehetünk arra, hogy bizonyos mértékig igazat adjunk nekik. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy felmenthetjük őket a saját felelősségük alól.

Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss, felakasztása előtt megírta visszaemlékezéseit a börtönben. Nagyon derék embernek tekintette magát. Elborzadva idézte fel, miként kínozták a zsidókat és másokat, mielőtt ő megszabadította volna rettenetes szenvedéseiktől őket azzal, hogy Auschwitzban megtervezte a kivégzés roppant szelíd és higiénikus módszerét! Kinevezése előtt egyszerűen dízelgőzt vezettek a teherautókba vagy kezdetleges gázkamrákba, amelyeket zsúfolásig megtöltötték rabokkal, akik lassú és borzalmas agonizálás után haltak meg.

Müller-Hill mindezt megerősíti a nürnbergi perben megidézett egyik SS-tiszt, Gerstein vallomásával. Az áldozatok jajveszékelése kihallatszott a teherautó belsejéből. Gerstein tanúsította, hogy a marburgi egyetem közegészségügyi professzora és orvosa, egy bizonyos dr. Pfannenstiel, az egyik kivégzésen személyesen vett részt. Az orvos a teherautó ajtajához tapasztotta a fülét, majd megjegyezte: „Pontosan olyan hangok, mint egy zsinagógában!"

Höss felettébb büszke volt az általa bevezetett Ciklon B mérges gázra. A gáz százszázalékos hatékonysággal ölt, kevesebb mint 30 másodperc alatt. A zuhanyozóhoz hasonló gázkamrákban csendet és fegyelmet lehetett tartani. Höss leírása kísértetiesen emlékeztet a férgek és egyéb kártevők kiirtására szolgáló gyors és kíméletes módszerek használati utasítására. Nagyobb bűnös volt-e, mint Fischer, Verschuer, Lenz és sok-sok kollégájuk, akik nagyra becsült tudósokként éltek és haltak meg? Fischer professzor volt az, aki kijelentette, hogy különálló fajnak kell tekinteni a zsidókat és cigányokat? Vajon Höss nem egyszerűen a „tudományosan megalapozott tényekből" vont le logikus és gyakorlatias következtetéseket?

Jó technikushoz illően Höss haragudott Eichmannra, a megszállott emberirtóra. Höss állítólag többször is elmagyarázta Eichmannak, hogy nem tud egy nap alatt 3000-nél több zsidót elgázosítani; ennyi a berendezés teljesítőképessége. Eichmann eleresztette a füle mellett Höss megjegyzését, és naponta mintegy 9000 embert küldött. Höss mélységesen fel volt háborodva a létesítmény effajta könnyelmű túlterhelésén.

Saját igazságérzetét szemléltetendő, Höss beszámol egy élményéről. A tábor szögesdrót kerítésén kívül sétálgatott, amikor megpillantott a kerítésen belül egy foglyot, aki egy vekni kenyeret szorongatott a hóna alatt. Egy másik rab hátulról, észrevétlenül hozzákúszott, társát a kerítésnek lökte, megölte, majd elvette a kenyeret tőle. Höss azon nyomban elrendelte a fogoly kivégzését; egyszerűen képtelen volt elviselni az igazságtalanságot.

Höss szerint ez csak egy példája a zsidók állatokhoz hasonlítható viselkedésének. Ugyanakkor mélyen hallgatott arról, hogy miért nem jutottak kenyérhez a foglyok. Hasonlóan visszataszítónak tartotta a Sonder-kommandókban szolgáló zsidók viselkedését. Ők olyan foglyok voltak, akik társaikat szabályos rendben felsorakoztatták a gázkamrák előtt, és gondoskodtak szervezett és nyugodt kivégzésükről. A Sonderkommando tagjai közül is kivégeztek időnként néhányat, amivel ők teljesen tisztában voltak. Höss cseppet sem leplezte irántuk érzett megvetését. Lenézte ezeket az embereket, akik hazugságokkal nyugtatták az anyákat, ahelyett hogy figyelmeztették volna őket, hová is mennek valójában a gyerekeikkel.

El lehet képzelni ennél humánusabb viselkedést ilyen körülmények között?

Több mint negyven év telt el a háború óta. A civilizált világ nagy része elítéli a náci korszakot, mint a teljes őrültség korszakát, és így vélekedve igazságosnak, nemes lelkűnek véli önmagát. Vajon az önelégült kijelentés: „Én jó ember vagyok", nem ugyanaz a vágykielégítő gondolkodás-e, ami Hösst járta át saját erkölcsi rendszerén belül?

Hugh Trevor-Roper oxfordi történész Müller-Hill könyvéről írt ismerteté-se végén azt a riasztó kérdést teszi fel, hogy vajon miként folytatódott volna a zsidók tömeggyilkossága, ha Hitler megnyeri a háborút? Mit tudnánk ma a zsidók, cigányok és a többi megsemmisített ember sorsáról? Mennyire érdekelné a németeket, hogy mi is történt valójában? Az új nemzedékek egyszerűen tudomásul vennék a győzelmet és annak következményeit? Valamennyien el tudjuk képzelni a válaszokat Trevor-Roper kérdéseire, de vonakodunk ki is mondani azokat.

1985 karácsonya közeleg, és én egy tágas, régimódi lakásban ülök Köln belvárosában. A lakás mennyezete magas, valamennyi szoba falát túlzsúfolt könyvespolcok borítják. Két aranyos gyerek készülődik a karácsonyra. A falon hatalmas, fölöttébb különös, modern festmények lógnak, minden sarokban különféle intenzív tevékenységek folynak. A szobák nagy olvasásokról, írásokról, kreatív gyerekjátékokról tanúskodnak; egyszerre árasztják a szervezettség és felszabadultság légkörét. A fontos dolgok szemlátomást példás rendben vannak, míg a kevésbé fontosak szanaszét hányódnak -akárcsak az én otthonomban.

Benno Müller-Hill ül velem szemben. Tudományos munkájáról beszél. Az elsők között volt, akik egy „represszorfehérjét" azonosítottak. Ez egy olyan bakteriális gén által kódolt, jeleket közvetítő szignálanyag, amely más géneket képes kikapcsolni. Olyan géneket, amelyek termékére nincs a sejtnek állandóan szüksége. A represszor egy távoli gént ismer fel; miként a mágnes megtalál egy tűt a szénakazalban. Hozzákötődik a génhez, és kikapcsolja. A gén mindaddig pihen, inaktív, amíg nincs szükség a működésére, és addig a represszor nem enged a „szorításából". Bizonyos körülmények között az ilyen jellegű, úgynevezett negatív szabályozás előnyös a sejt számára. A represszió alatt tartott gének egyik lehetséges szerepe egyes szokatlan összetételű szénhidrátok, cukrok lebontása és hasznosítása. Ha a környezetben nincs jelen az adott cukorféleség, feleslegessé válik ez a funkció; ugyanakkor, ha ismét megjelenik a cukor, gyorsan működőképessé válik a rendszer. A cukor vagy közvetlenül kapcsolódik a represszorhoz, vagy egyéb közvetett úton hatástalanítja. Az ősi vírusok régen megtanulták, hogy a túl sok vírusfehérje veszélyeztetheti kényelmes és biztonságos létüket a vonat „hálókocsijához" hasonlítható gazdasejtben. A represszor működéséhez hasonló megoldást választottak, amivel elérik, hogy kikapcsolják a vírusfehérjék képződését szabályozó génjeiket; így elősegítik a vonat zavartalan tovahaladását. A vonat azonban elakad, ha külső akadályokba ütközik; ha a gazdasejt éhezik vagy radioaktív besugárzást kap, vagy mérgező anyag kerül bele. Ilyenkor a vírus viszonylag gyorsan kikapcsolja a represszor génjét, beindítja a fehérjetermelő gépezetet, és eléri, hogy a sejt úgy ontsa magából a vírusutódokat, miként a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról.

Müller-Hill korunk biológiájának egyik legizgalmasabb kérdésén dolgozik. Hogyan ismeri fel a represszor a kívánt gént? Hogyan tudja az aminosav-szerkezet leolvasni a DNS nyelvében lévő betűk helyes kombinációját? Hogyan találja meg olyan csalhatatlanul a pontos „címet" a több száz millió hasonló betű között?

Poros könyvespolcokon alussza örök álmát az az időszak, amikor a biológiai problémákat filozófiai spekulációkkal meg lehetett oldani. Benno kísérletező elme és molekulárbiológus - az új korszak kiemelkedő úttörője. Géneket izolál és klónoz baktériumokban; fehérjéket termeltet, elemzi a tisztított fehérjéket. Kezében tartja az egész rendszert. A represszorfehérje szorosan kötődik a célba vett génszekvenciához. A reakciót egy kis szűrőpapíron is el lehet végezni. Mostanában Müller-Hill egyenként, lassú, fáradságos munkával megváltoztatja a DNS egyes betűit. A változtatást meddig tűri a represszor? Mikor bizonytalanodik el, nem tudván, a helyén maradjon-e vagy távozzék? Melyek a nélkülözhetetlen betűk? Hol húzódik a határ a jelentéktelen elírási hiba és a teljesen új jelentésű szó között? Hogyan értekezik egymással a két különböző kódrendszer - a fehérje- és a DNS-kódszótár?

Cseng a telefon. Benno felesége veszi fel. Egy idő után visszatér. Éppen most találtak meg egy eddig ismeretlen náci archívumot. Arra kérik Bennót, nézze meg, hátha talál valamilyen fontos információt. Az archívum több ezer oldalból áll. Szempillantásával jelzi, hogy rendben.

Teljesen el vagyok képedve.

- Hogyan győzi mindezt? Hogy jut ideje minderre? Tudományos munkája a legizgalmasabb, amit el tudok képzelni. Németország egyik legjobb nevű intézetének a professzora, doktor hallgatói vannak, és a kísérleteiket teljes részletességgel követi. Nem nehéz észrevenni a szemében a csillogást, ha kutatómunkájára terelődik a szó. De azok a náci kézirattárak rémesek! Az emberek zöme egyszerűen elviselhetetlennek érezné, hogy egyáltalán foglalkozzék ezekkel a szörnyűségekkel. És önnek szakadatlan ki kell bírnia ezt, szembesülnie kell az egoista könyörtelenség és ostobaság végtelen tárházával! Hogyan képes önszántából beleugrani ebbe a kígyó verembe, ebbe a kriptába? Hogyan képes szabad akaratából bedugni az orrát ebbe a bűzlő, rothadó trágyadombba: azt a büszke orrot, aminek sokkal inkább tudományterülete friss levegőjéből kellene nagyokat szippantania? Miért vonja el drága idejét attól az utazástól, amely abba a csodálatos világba vezet, amit az idők kezdete óta még senki sem pillantott meg? Honnan merít erőt, hogy ezzel foglalkozzék?

- Megtanultam gyorsan olvasni - feleli kimérten. - Feltételezem, valakinek ezt is meg kell tennie. Nemrégiben egy neurológiai intézetet látogattam meg. A kézirattárakban lévő információk szerint ebben az intézetben őrzik „az eutanázia-központokból" származó „érdekes agyak" egyik leggazdagabb, formalinban tárolt gyűjteményét. Érdeklődtem, mi történt azzal a gyűjteménnyel, amelyre bizonyos szám utal az archívumokban. Igen, természetesen itt vannak! Az intézet munkatársai örvendeztek, hogy végre itt jár valaki, aki kíváncsi a ragyogó állapotban megmaradt, gondosan katalogizált kollekcióra. Faggattam őket, vajon sokan kérdezősködtek-e korábban. Nem, senki. Amennyire vissza tudtak emlékezni, mindössze egy ember érdeklődött, de ő is valamikor közvetlen a háború után.

Az agyakat egy megbecsült professzor gyűjtötte össze. Müller-Hill könyvében többször említi a nevét. Az „eutanáziaprogramból" származó agyakat ugyanolyan „érdekes tudományos anyagnak" tekintette, mint többi kollégája, akik szerint Auschwitz „páratlan lehetőséggel gazdagította" a tudományos kutatásokat. Mindkettő régen a múlté. Auschwitzban ma múzeum van; az elhamvasztottak atomjai átitatták a világegyetemet, és mindenféle élőlény billiónyi új molekulájának alkotóelemeivé váltak. Fennmaradtak a precíz német címkékkel ellátott, csodálatosan konzervált agyak - egyfajta Pompeji-ként; amely a maga szörnyűségében túltett a legrosszabb természeti katasztrófán is.

- Miért csinálja?

Müller-Hill nem felel. Válasz helyett átnyújtja egyik korai könyvét, amelyben a hallgatóinak tartott előadásait gyűjtötte össze: Die Philosophen und das Lebendige (A filozófusok és az élő anyag).6 Az utolsó előadás címe: „A faj és öröklődés mítoszától a megsemmisítés auschwitzi kultúrájáig". Egy miniszteri beszédből vett idézettel kezdődik, amely a náci korszakban hangzott el Bajorországban: „A nemzetiszocializmus mint politikailag alkalmazott biológia". A fejezet az alábbi következtetéssel zárul: „Utolsó előadásomban a múltról, a nem egészen egy generációval ezelőtti múltról beszéltem. »Hagyd ezt! Ma már mindez történelem. Beszélj inkább a jelenről, vagy végezz inkább kísérleteket!« - hallom jóindulatú kritikusaimat. De szerintem ez téves és félrevezető. Azok, akik elfojtanék vagy elfelejtenék a múltat, azok a jelen és a jövő lerombolásának az útját járják. Csak az tud a jelenben boldogan élni és szebb jövőt építeni, aki megérti a múltat."

- Elvben értem, amit mond, de nem egészen. Tulajdonképpen pontosan mi az, amire figyelmeztetni akar bennünket? A Gyilkos tudományban van egy borzalmas krónika, a „Német krónika azoknak az azonosításáról, elkülönítéséről és megsemmisítéséről, akik különbözőek" alcímet viseli. 1900-ban kezdődik, amikor újra felfedezték Mendel öröklődési törvényeit. Felsorolja a fajelmélethez kapcsolódó könyveket, elméleteket, hivatalos proklamációkat, köztük Fischer híres, 1913-as könyvét, a Rehobothfattyait. Majd elkövetkezik 1933. január 30-a, az a nap, amikor Hitler birodalmi kancellár lesz. Ugyanabban az évben, július 14-én, életbe lép az elmebetegek és pszichopaták kötelező sterilizálását előíró törvény. 1934. július 25-én Lenz professzor egy állami bizottság előtt kijelenti, hogy német honfitársainknak csak csekély része olyan „tökéletes", hogy faji szempontból kívánatos az ellenőrizetlen szaporodásuk. Még abban az évben (október 6-án) megszervezik az SS-orvosok fajbiológiai tanfolyamát a Vilmos Császár Intézetben, Fischer professzor vezetésével. 1935-ben megtiltják a „zsidók és németek, illetőleg fajrokon verű állampolgárok között" a házasságkötést és a házasságon kívüli nemi kapcsolatot. 1937-ben elrendelik, hogy valamennyi színes német gyermeket kényszersterilizálásnak kell alávetni. Hitler 1939. január 30-án beszélt először „a zsidó faj megsemmisítéséről Európában". Az eutanáziaprogram 1939. szeptember l-jén kezdődött. 1939 októberéig a pszichiáterek és más orvosok 238 ezer emberről állapították meg, hogy a törvény hatálya alá esik, és 75 ezer ember aktájára tettek rá a kivégzést jelző keresztet. 1940-ben kezdték használni a szén-monoxidot, és kilenc hónap leforgása alatt 70 273 elmebeteget öltek meg. Szeptemberben vezették be a mérges gáz alkalmazását Auschwitzban, 1942 januárjára felépült az első gázkamra. A Wannsee-konferencíán, 1942 január 20-án, megvitatták a zsidó kérdés „végleges megoldásának" szervezési kérdéseit. 1942 márciusában Himmler elrendelte, hogy a megsemmisítő táborokban minden szelekciót kizárólag antropológiában járatos orvosok végezhetnek. 1943. május 13-án Joseph Mengele, az orvostudomány és a filozófia doktora lett Auschwitz tábori orvosa. 1943. június 7-én Clauberg königsbergi nőgyógyász levélben közölte Himmlerrel, hogy lényegében kidolgozta a nők széles körű sterilizálási módszerét Auschwitzban. Új módszerével naponta 400-1000 nőt tud sterilizálni. Ezzel egy időben az auschwitzi krematórium arról számolt be, hogy napi 4756 emberre növelték a teljesítményüket. 1944 nyarán Mengele gazdag kutatási anyagot küldött a Vilmos Császár Antropológiai Intézetbe. A küldemények tartalmazták megölt cigányok szemeit, megölt gyermekek belső szerveit, megölt zsidók csontvázait és a Mengele által sajátkezűleg tífusszal halálosan megfertőzött ikrek szérumait.

Ön ezeket és még több hasonlót ír a krónikájában. És ezután, mintegy megkönnyebbülve, rögtön 1945. május 8-ra ugrik. Jó lett volna pontot tenni a krónika vegére akkor, és ott, és - ha nem haragszik meg elkövetkezendő szavaimért - jó lett volna, ha könyve nem folytatódik. De ön ezt nem engedte! Az utolsó dátum úgy ért, mintha hatalmas kalapácsütést mértek volna a fejemre: „1953-ban Watson és Crick közzétette korszakalkotó felfedezését a DNS háromdimenziós szerkezetéről, ami az egész modern molekuláris biológia alapja lett".

Mi az ördögöt akart ön ezzel mondani? Hogy tehetett ilyet önmagával, velem, valamennyiünkkel? Mindannyian tudjuk, hogy más összefüggésekben ön a század legjelentősebb felfedezésének tekintette ezt. Az ön munkája és gyakorlatilag valamennyi korszerű biológiai kutatás erre a felfedezésre épül. MIT AKART ÖN EZZEL MONDANI?

Benno higgadtan hallgatta kitörésemet. Válaszul kezembe adott egy tanulmányt, „A genetika Auschwitz után" címmel.7 Gyorsan átfutottam, amíg Benno a teát készítette.

A kutató a jelenben él, írja Benno. Sikere, kollégáinak az elismerése attól függ, hogy képes-e új elméletek kidolgozására vagy új felfedezésekre. A múltba temetkezés akadályokat emelhet az aktív kutató és társai közé. A kutatók többsége nem érdeklődik olyan dolgok iránt, amelyek nem közvetlenül érintik a tudományterületüket vagy annak határterületeit. Ugyanakkor könnyedén feltételezik, hogy az az emberi társadalom, amelyben ők is tevékenykednek, ugyanolyan vagy majdnem olyan ésszerű, mint a természet. Szinte mindig azt hiszik, hogy az emberiség csak a természet egyre mélyebb megismerésével fejlődhet.

A német pszichiáterek, antropológusok és humángenetikusok az Isten szerepét akarták eljátszani. Azt hitték, hogy meghatározhatják az emberiség jövőjét, és elvégezhetik a szelekció természeti funkcióját. Ebből az alapállásból kiindulva tekint Benno Auschwitzra mint a tudomány és technika emlékművére. Milyen elképesztő, rettenetes gondolat!

Benno egyetért azzal, hogy ma a jogrendszerre épülő állam bizonyos korlátok között uralkodik az állampolgárain, és meg tudja akadályozni, hogy bekövetkezzék a legrosszabb. De a kérdést mindenkor fel kell tenni.

Kavargó fejjel hagyom el Kölnt. Erős kényszert érzek, hogy megrázzam a fejem, csak nem tudom, melyik irányba. Igen vagy nem? Mindkettő? Benno némely következtetését meg tudom érteni, és különösképpen elfogadom megalapozott, alaposan dokumentált bizonyítékait arról, hogy a náci korszak kutatói koruk valóságának csak kis szeletét láthatták. Lehet, hogy a részletek iránti túlzott kötődésük - ami érthető és különösen fontos a kutatóknál - meggátolta őket abban, hogy legalábbis bizonyos mértékig felfogják a körülöttük történteket.

Tanulmányában Müller-Hill merészen kiterjeszti érveit a jelenre. A legtöbb tudós ért a tudományához, ám sokkal kevésbé érti a körülötte lévő világot. Ez magában rejti azt a veszélyt, hogy elvezethet - a legrosszabb esetben -Auschwitz és Hirosima „hagyományának" egyenes folytatásához. Nem szabad megengedni, hogy a természettudományok korlátok nélkül, öntörvényűen fejlődjenek! De milyen társadalmi intézmény osztozhatna a felelősségben a tudománnyal? „Bármi, ami más forrásokból merít - feleli Müller-Hill. - Valami más, de nem helyette, hanem a tudománnyal párhuzamosan. A tudósok valahol szükségszerűen »skizofrének«, és megtanulnak együtt élni két különböző én-képpel. Nincs megfelelő szavunk arra, hogy leírjuk a »másikat«. Valamennyi régebben használt kifejezés üressé vált: vagy azért, mert hitelét vesztette, vagy azért, mert a legjobb úton halad a leértékelődés felé.

Mindazok, akik tudományos módszerekkel keresik a»másikat«, el fogják veszíteni. Akik arra törekszenek, hogy tudományos módszerekkel létrehozzák, azok szétrombolják. Akik beszélgetések segítségével kívánják meglelni, eltüntetik. Akik erőltetik a nyilvánosság elé tárását, elveszítik. Példaként kell átélni - tanítani ezt nem lehet. Bárki, aki megtanulni akarja, már eleve mindörökre elveszítette!"

Újra a fejemet csóválom, és nem vagyok biztos az irányban. Mi a csudát is akar mondani? Ugyanazt, mint Cusanus, a középkori filozófus? Azt akarja mondani, hogy a tudománynak nincsenek saját erkölcsi értékei, és néhány más erkölcsi rendszer keretei között kell mindörökre működnie? Hát igen. Van olyan rendszerünk, amelyre demokratikus világunkban építhetünk, nem igaz? Etikai bizottságaink nem biztosítják-e, hogy nem lehet rossz célokra felhasználni a tudományt, miként az a múltban megtörtént? Ne tudnék én is, a magam korlátozott tapasztalásával, százával sorolni olyan eseteket, amikor orvosi vagy biológiai megfontolások behódoltak az etikai elvek előtt? Nézzük csak a szervátültetés rokonszenves példáját! Mihelyst kiderült, hogy a csecsemők 25 százaléka eszményi szervdonor, valamennyi demokratikus államban azonnal felvetették, hogy ne használjanak donorként csecsemőket, mivel óriási lenne az igény az immunológiai szempontból legelőnyösebb csecsemőszervek iránt. Ugyanakkor esetükben kivitelezhetetlen az önkéntes beleegyezés megszerzése. Nagyon sok más példát is mondhatnék. Rendben, jó, hogy Müller-Hill emlékeztet bennünket a múltra, de krónikája utolsó dátumát egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, és a jövőről festett komor képét sem osztom.

Másnap felültem egy SAS járatra. Szokásos nyugalmammal elővettem a stockholmi újságomat, biztonságban éreztem magam, némi unott bizalom volt bennem társadalmunk alapvető tisztessége és becsületessége iránt. Éppen le akartam tenni az újságot, hogy elmerülhessek a tudományos lapom nyújtotta kényelemben és biztonságban, amikor egy rövidke híren akadt meg a szemem. Az egyik kollégám, neves kutató, széles körben tisztelt egyén javaslatát olvastam arról, hogy az egész svéd népesség AIDS-szűrését el kellene végezni. Utána a pozitívnak találtakat meg kell jelölni tetoválással vagy kis mágneses jellel, hogy könnyen fel lehessen ismerni őket.

Ugyanaz az érzés tolult a gyomromba, mint ami Jeruzsálemben fogott el éjnek idején, amikor a lámpát felkapcsolva, a sötét szobában megláttam egy felém tartó hatalmas, fekete skorpiót.

Quod erat demonstrandum?