Szabad akarat
(részlet Matt Ridley: Génjeink című könyvéből)

Hume dilemmája: Cselekedeteink egyaránt lehetnek determináltak (amikor nem vagyunk felelősek értük) és véletlen események következményei (amiért szintén nem vagyunk felelősek).

Néhány hónappal a millennium vége előtt, amikor e könyv első vázlata elkészült, fontos közlemény látott napvilágot. Cambridge mellett, a Sanger Központban befejeződött a 22. kromoszóma teljes szekvenciájának megfejtése, az első olyan emberi kromoszómáé, amelyet most már az elejétől a végéig olvashatunk. Az emberi autobiog-ráfia 22. fejezetének mind a 11 millió „szava" leolvasásra került, 33,4 millió betűjével. A HWF nevű, tömör és bonyolult, igen fontos gén a 22. kromoszóma hosszú karjának vége közelében található. 14 exont tartalmaz, amelyek együttesen egy több mint 6000 betűből álló szöveget alkotnak. Ezt a szöveget az átíródás után az RNS-összeillesz-tés különös folyamata szigorúan megszerkeszti, aminek eredményeképpen egy igen bonyolult fehérje készül, s ez kizárólag a prefrontális kéreg egy kis részében fejti ki hatását. A fehérje feladata sajnálatos módon kiterjed az emberi lények szabad akarattal való felruházására. A HWF gén nélkül nem rendelkeznénk szabad akarattal.

Az előző bekezdés csupán fikció. Nincs HWF gén a 22. kromoszómán és nem található másik kromoszómán sem. Huszonkét feje-zetnyi könyörtelen igazság után úgy gondoltam, rászedem Önöket.

Megroppantam a tudományos ismeretterjesztés terhe alatt, s nem tudtam megállni a kísértést, hogy kitaláljak valamit.

De ki vagyok én? Én, akit hatalmába kerített egy esztelen sugallat és arra sarkallt, hogy megírjak egy kitalált bekezdést? A génjeim által összerakott biológiai lény vagyok. Előírták alakomat, mindkét kezemre öt-öt ujjat adtak, 32 fogat a számba, meghatározták nyelvkészségemet és értelmi képességeim mintegy felét. Amikor emlékezem valamire, még azt is azoknak a génjeimnek köszönhetem, amelyek CREB-rendszerben fejtik ki hatásukat a memória tárolására. Építettek nekem egy agyat és rátestálták a mindennapi kötelességeim iránti felelősséget. Azt a határozott benyomást is a génjeimtől kaptam, hogy szabadon eldönthetem, miként viselkedjem. Egy egyszerű önvizsgálattal is ellenőrizhetjük, hogy a „nem igen tehetem meg magamnak" érzés nem létezik. Ugyanúgy semmi nem mondja meg, hogy valamit kell, mást pedig nem szabad megtennünk. Képes vagyok rá, hogy most azonnal beugorjak az autómba és elhajtsak Edinburgh-be csak azért, mert ezt akarom. Vagy éppenséggel, hogy egy egész bekezdést kitalált dolgokkal írjak tele. Szabad ember vagyok, aki szabad akarattal rendelkezik.

Honnan ered ez a szabad akarat? Nyilvánvalóan nem származhat a génekből, különben nem lenne szabad. Sokak szerint a helyes válasz az, hogy a szabad akarat a társadalom, a kultúra és a nevelés szülötte. Ezen okfejtés szerint a szabadság megegyezik a nem génjeink által meghatározott természetünk egy részével. Egy virág, amely még az után is virul, hogy a gének már bevégezték zsarnoki ténykedésüket. Felülkerekedhetünk genetikus determinizmusunkon és megszerezhetjük a misztikus virágot, a szabadságot.

Bizonyos tudósok írásaiban már nagy hagyományai vannak ama kijelentésnek, miszerint a biológia világát a genetikai determinációban és a szabadságban hívők két nagy csoportja osztja meg. Ugyanezek a szerzők oly módon utasították el a genetikai determinizmust, hogy helyébe a biológiai determináció egyéb formáit vezették be - a szülői befolyás determinációját vagyis a szocializációt. Furcsa, hogy az emberi méltóságot a zsarnok génektől oltalmazó szerzők boldogan elfogadják a környezet zsarnokságát. Egyszer egy cikkben megkritizáltak egy állítólagos kijelentésemért, miszerint minden viselkedés genetikusan determinált - pedig én ilyet soha nem mondtam. A szerző továbbmenve egy példával is előállt annak bizonyítására, hogy a viselkedés mennyire nem genetikusan meghatározott: jól ismert, hogy a gyermekeket megbecstelenítők általában maguk is átestek ugyanezen gyermekkorukban és ez váltotta ki későbbi viselkedésüket. Úgy tűnik, elkerülte a szerző figyelmét, hogy ez legalább annyira determinisztikus és sokkal szívtelenebb és elfogultabb megbélyegzése azoknak az embereknek, akik jobban szenvedtek bárminél, mint amit én ebben a könyvben leírtam. Vitatta, hogy a gyermekbántal-mazók utódai valószínűleg szintén gyermekgyalázók lesznek, és ez ellen vajmi keveset tehetnek. Nem tűnt fel neki, hogy dupla standardot alkalmazott: túlságosan igényes és precíz bizonyítékokat követelt a viselkedés genetikai magyarázatával kapcsolatban, miközben könnyedén elfogadta a társadalmi magyarázatokat.

Az a nyers megkülönböztetés, ahogy a géneket mint a kálvinista predesztináció kérlelhetetlen programozóit, a környezetet pedig a liberális szabad akarat otthonának tekintik, tévhit. A tulajdonságok és képességek egyik leghatékonyabb formálója maga az anyaméh, pontosabban az anyaméhen belüli állapotok összessége, amivel kapcsolatban mit sem tehetünk. Mint azt a 6. kromoszómáról szóló fejezetben érvekkel is alátámasztottam, az értelmi képességért felelős néhány gén valószínűleg inkább csak a tudásszomjat és nem a gyors felfogóképességet befolyásolja. Ezek a gének gazdáikat a tanulni akarás irányába terelik. Ugyanez elérhető egy lelkes tanár ösztönző erejével is. Más szóval az emberi természet sokkal formálhatóbb, mint a nevelés.

Aldous Huxley Szép új világ című könyve az 1920-as években, az eugenetika iránti lelkesedés tetőfokának idejében íródott, melyben egy uniform, rákényszerítetten kontrollált szörnyű világot mutat be, ahol nem létezik az egyéniség. Minden személy alázatosan és önként foglalja el helyét a kasztrendszerben — az alfáktól az ipszilonokig —, engedelmesen teszi a feladatát és élvezi a pihenését attól függően, hogy mit vár el tőle a társadalom. A „szép új világ" kifejezés a kéz a kézben együttműködő központi irányítás és a fejlett tudományok antiutópiáját jelenti.

Éppen ezért meglepő, hogy a könyvet olvasva az eugenikáról tulajdonképpen semmit nem találunk. Az alfák és ipszilonok nem tenyésztéssel, hanem egy mesterséges méh kémiai beállításával jönnek létre, amit pavlovi kondicionálás és agymosás követ, ez utóbbit pedig ópiumszerű drogokkal tartják fent a felnőttkorban. Más szóval az antiutópiának semmi köze a természethez, mindent a nevelésnek köszönhet. Ez inkább környezeti, és nem genetikus pokol. Mindenki sorsa a környezet irányítása alatt determinált, a géneknek nincs beleszólásuk. Ez valójában biológiai determináció, de nem genetikai. Aldous Huxley zseniálisan ismerte fel, hogy voltaképpen milyen pokoli lehet az a világ, ahol a nevelés dominál. Csakugyan nehéz lenne megmondani, hogy az 1930-as évek Németországának extrém genetikai determinizmusa okozott-e több szenvedést, vagy ezzel egy időben a Szovjetunió szélsőséges környezeti determinizmusa. Csak abban lehetünk bizonyosak, hogy mindkettő borzalmas volt.

Szerencsére látványosan ellenállóak vagyunk az agymosásra. Hiába mondják a szülők vagy a politikusok azt, hogy a dohányzás káros, a fiatalok mégis rászoknak. Valójában ez pontosan azért van, mert a felnőttek prédikációja annak káros hatásairól szinte már könyörgés-nek tűnik. Genetikailag hajlamosak vagyunk forrófejűen viselkedni a tekintélytisztelet ellenében, különösen serdülőkorban, hogy meg-védjük velünk született jellemünket a diktátorokkal, tanárokkal, parázna mostohaszülőkkel és a kormány kampánypropagandájával szemben.

Mindemellett tudjuk, hogy gyakorlatilag az összes bizonyíték hibás, amely a jellemformálás szülői befolyására enged következtetni. Valóban van összefüggés a gyermekek bántalmazása és a között, hogy valakit gyermekkorában bántalmaztak, de mindez teljes egészében az örökölt jellemvonásokra vezethető vissza. A szülője által bántalmazott gyermek a szülő tulajdonságait örökli. E kérdést helyesen kezelve bebizonyosodott, hogy szó sincs nevelési determinizmusról. A gyermekeket bántalmazók mostohagyerekei nem váltak ilyenné.

Ugyanez felettébb igaz gyakorlatilag az összes alapvető társadalmi csodaszerre is, amivel valaha találkoztunk. Bűnöző szülők gyerekei is bűnözőkké válnak. Problémás szülőknek problémásak a gyerekei. Elvált szülők gyerekeiből elvált szülők lesznek. Kövér embernek kövér a gyereke. Miután Judith Rich Harris hosszú pályafutása során kézikönyveiben a fentiek igazolására törekedett, néhány évvel ezelőtt kétségei támadtak. Megdöbbentette, amit felfedezett. Mivel gyakorlatilag egyetlen tanulmány sem ellenőrizte ezek örökölhetőségét, egyáltalán nem volt bizonyíték a kauzalitásra. Még csak nem is színlelték ezt a mulasztást: az összefüggést rutinszerűen okozati viszonynak nyilvánították. Mégis, az összes viselkedésgenetikai tanulmány új és erős bizonyítékokat szolgált a Rich Harris által „nevelés hipotézisnek" nevezett elmélet ellenében. Például ikrek válási arányát vizsgáló tanulmányok kimutatták, hogy az eltérések fele genetikai eredetű, a másik felét a nem közös környezeti tényezők teszik ki. A közös otthoni környezet hatása viszont egyáltalán nem játszik szerepet az ikrek válási arányának eltérésében. Más szóval ez azt jelenti, hogy ha valaki szétszakított családi környezetben nő fel, nem fog az átlagosnál nagyobb valószínűséggel elválni, kivéve, ha a biológiai szülők is elváltak. Örökbefogadott bűnözők bűnügyi nyilvántartásának tanulmányozása Dániában szoros összefüggést mutatott ki a biológiai szülők bűnügyi nyilvántartásban való előfordulásával, míg az örökbefogadók esetében csak alacsony korreláció volt nyomon követhető, amely akkor vált végképp elhanyagolhatóvá, amikor a korcsoporthatást ellenőrizve kiderült, hogy az örökbefogadó szülők többé-kevésbé olyan környezetben éltek, ahol bűnözők laktak a szomszédságban.

Mára már világos, hogy a gyermekek valószínűleg nagyobb ún. nem genetikus hatással vannak a szüleikre, mint fordítva. Ahogy azt az X-és Y-kromoszómákról szóló fejezetben kifejtettem, valaha általánosan elfogadott volt azt feltételezni, hogy a távolságtartó apai és a túlzottan anyáskodó szülői magatartás válthatja ki a fiúgyerekből a homoszexualitást. Manapság ennek éppen a fordítottját vélik: az apa meghátrál, amikor azt érzékeli, hogy fia nem igazán érdeklődik a férfias dolgok iránt; az anya ennek ellensúlyozására túlzott anyáskodás-sal reagál. Hasonlóképpen igaz, hogy az autista gyerekek édesanyja gyakran elutasítóvá válik; ez azonban hatás és nem kiváltó ok: ha a sokévi eredménytelen kísérletezés sem hozta meg az áttörést az autista gyermeknél, a kimerült és elcsüggedt anya végül feladja a további próbálkozásokat.

Rich Harris módszeresen lerombolta azt a dogmát, amelyen az egész 21. századi társadalomtudomány alapult: annak feltételezését, hogy a szülők formálják gyermekeik személyiségét és kulturáltságát.

Sigmund Freud pszichológiájában, John Watson behaviorizmusában és Margaret Mead antropológiájában soha nem tesztelték a szülői nevelésdeterminizmust, csak feltételezték. Az ikrek és az örökbefogadottak tanulmányozásából származó bizonyítékok azonban a képünkbe bámulnak: nem a szülők alakítják ki az emberek személyiségét, hanem génjeik és korcsoportjuk.

Az 1970-es években, E. O. Wilson Szociobiológia című könyvének megjelenése után, Wilson Harvard-kollégái, Richard Lewontin és Stephen Jay Gould heves ellentámadást indítottak a viselkedés genetikai befolyásoltságának elmélete ellen. Kedvelt jelmondatuk, amely egyben Lewontin könyvének is a címe, ellentmondást nem tűrően dogmatikus: „A mi génjeinkben aztán nem!" Abban az időben ez még tetszetős hipotézis volt, amely azt bizonygatta, hogy a viselkedésre gyakorolt genetikai befolyás csekély, vagy egyáltalán nem is létezik. Huszonöt év viselkedésgenetikai kutatás után ez a nézet tarthatatlanná vált. A gének igenis befolyásolják a viselkedést.

Mindezek felfedezése után a környezet befolyása továbbra is nagyon fontos maradt szinte valamennyi viselkedésforma esetében, összességében talán még fontosabb is, mint a gének. Ugyanakkor a szülői befolyás csupán elenyésző hányada a környezeti hatásoknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülők már nem is számítanak, és a gyerekek nélkülük is elboldogulnának. Valóban, ahogy Rich Harris is megjegyezte, ezt abszurd lenne vitatni. A szülők kialakítják a boldog otthoni környezetet, ami a maga módján nagyon jó dolog. A boldogság jó érzés, de ebből nem következik feltétlenül az, hogy a boldogság határozza meg a személyiséget. Úgy tűnik viszont, hogy amikor a gyerekek távol vannak otthonról, nem hagyják, hogy az otthoni környezet befolyása érvényesüljön személyiségükön. Ez igaz későbbi, felnőttkori életükre is. Rich Harris életből vett megfigyelései szerint, mindannyian elkülönítve tartjuk életünk magán és nyilvános zónáit, ahol a tanulságokat és a személyiséget nem szükséges átvinni egyikből a másikba. Könnyedén kapcsolgathatunk közöttük. így sajátítják el az új nyelvet vagy a kiejtést kortársaiktól (nem pedig szüleiktől) tanulva a bevándorlók, amit aztán életük további részében használni fognak. A kultúra autonóm módon adódik át egyik gyerekcsoporttól a következőre, nem pedig a szülőtől a gyerekre. Ez az oka például annak, hogy az idők során kialakult felnőttkori emancipációnak semmi hatása nem volt a játszótéri önkéntes nemi elkülönülésre. Mint azt minden szülő tudja, a gyerekek inkább egymást utánozzak, mintsem szüleiket. A pszichológia a szociológiához és az antropológiához hasonlóan azok hatalma alatt állt, akik erős ellenszenvvel viseltettek a genetikai magyarázatok iránt; ez azonban nem maradhat így tovább.

Célom nem az, hogy újra meg újra elismételjem a természet-nevelés vitát, amelyet már a 6. kromoszómáról írott fejezetben behatóan megvizsgáltunk. Csupán arra a tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha a nevelési hipotézis beigazolódna, az szemernyit sem csökkentené a determinizmus jelentőségét. Mivel ez a helyzet, hangsúlyozva a korcsoporthoz való hasonulás erőteljes befolyását a személyiségre, Rich Harris nyíltan rámutat, hogy a társadalmi determinizmus mennyivel vészjóslóbb, mint a genetikai. Ez az agymosás. Ahelyett, hogy helyt adna a szabad akaratnak, csökkenti azt. Az a gyerek, aki szülei vagy testvérei elnyomásának ellenszegülve kinyilvánítja saját (részben genetikai) személyiségét, az legalább a saját maga endogén kauzalitásának engedelmeskedik, nem pedig valaki másénak.

Tehát a szocializációhoz fordulva sincs kiút a determinizmusból. Mindkét hatásnak van oka, különben nem léteznének. Ha félénk vagyok, mert fiatalabb koromban történt velem valami, akkor az az esemény éppen annyira determinisztikus, mint a félénkségért felelős gén. A determinizmust az elkerülhetetlenséggel azonosítani jóval nagyobb hiba, mintha a determinizmus és a gének között vonnánk egyenlőségjelet. „A mi génjeinkben aztán nem!" című könyv három szerzője, Steven Rose, Leon Kamin és Richard Lewontin így ír: „A biológiai deterministák számára a humán kondíciók alfája és ómegája a régi krédó: az emberi természetet nem lehet megváltoztatni." Determinizmus egyenlő fatalizmus — ez a képlet olyan nyilvánvaló tévedés, hogy egy szalmabábot is nehéz lenne találni, akit a három kritikus megvádolhatna.

A determinizmust a fatalizmussal azonosítani a következők miatt téves következtetés. Képzelje el, hogy beteg, de megfontolja, hogy van-e értelme kihívni az orvost, mert vagy felépül magától, vagy nem: az orvos mindkét esetben felesleges. Ez az okoskodás azonban nem veszi figyelembe, hogy felépülésének (vagy az ellenkezőjének) a lehetőségét éppen az orvos kihívása (vagy annak elmulasztása) okozhatja. Következésképpen a determinizmus semmit nem mond arra vonatkozólag, hogy mit tehetünk meg és mit nem. A determinizmus a jelenlegi állapot kiváltó okaira tekint vissza, nem pedig a következmények irányába mutat előre.

Mégis, még mindig tartja magát az a mítosz, mely szerint a genetikai determinizmus kérlelhetetlenebb formája a végzetnek, mint a társadalmi determinizmus. Miként azt James Watson felvetette: „Úgy beszélünk a génterápiáról, mintha az meg tudná változtatni valaki sorsát, ugyanakkor ez utóbbit azzal is elérhetjük, ha lenullázzuk a hitelkártyáját." A genetikai ismeretek lényege az, hogy a genetikai hibákat orvosolni tudjuk, legtöbbször nem genetikai beavatkozással. Szó sincs olyan genetikai mutációk felfedezéséről, amelyek fatalizmushoz vezettek. Ennek ellenére már jó néhány olyan példát említettem, ahol megkettőzött erőfeszítésekre volt szükség a hatás enyhítésére. Mint arra a 6. fejezetben rámutattam, a dyslexia valóságos (valószínűleg genetikai) állapotának elkésett felfedezése nem váltott ki végzetszerű reakciót a szülőkből, a tanárokból és a kormány részéről. Annak ellenére, hogy a dyslexiáról kiderült, hogy gyógyíthatatlan genetikai állapot, senki nem állította, hogy ettől fogva a dyslexiás gyerekek elismerten írástudadanok maradhatnak. Éppen az ellenkezője történt: kifejlődött és lenyűgöző eredményeket ért el a gyógypedagógia dyslexiá-ra specializálódott ágazata. Hasonlóképpen, ahogy azt a 11. fejezetben kifejtettem, még a pszichoterapeuták is hasznosnak találták a fé-lénkség genetikai magyarázatát annak gyógyításában. Amikor megnyugtatták a pácienseket, hogy félénkségük örökölt és valós tulajdonság, ez a tudat valahogy segített leküzdeni azt.

Azt sincs sok értelme vitatni, hogy a biológiai determináció a politikai függetlenséget is fenyegeti. Sam Brittan azt állítja: „A szabadság ellentéte nem a determinizmus, hanem az erőszak."4 Becsben tartjuk a politikai függetlenséget, mert lehetővé teszi számunkra az egyéni önmeghatározás szabadságát. Noha álhűséget fogadunk szerelmünknek, a szabad akaratnak, a szorult helyzetbe kerülve mégis a determinizmust hívjuk segítségül. 1994 februárjában egy Stephen Mobley nevű amerikait bűnösnek találták John Collins pizzériavezető meggyilkolásában, és halálra ítélték. Ügyvédei genetikai okokra hivatkozva az ítélet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatásáért fellebbeztek. Állításuk szerint, Mobley családfáján rengeteg bűnöző és szélhámos volt. Valószínűleg azért ölte meg áldozatát, mert génjei vették erre rá. Nem volt felelős tettéért, csak egy genetikailag determinált automata volt.

Mobley boldogan feladta minden illúzióját a szabad akaratról; el akarta hitetni, hogy neki nincs ilyen. Ugyanezt teszi az összes bűnöző, aki elmebajra vagy csökkent felelősségérzetre hivatkozva védekezik, így tesznek azok a féltékeny házastársak is, akik hűtlen párjuk meggyilkolása után átmeneti elmezavarra vagy indokolható hirtelen felindultságra hivatkoznak. Ezt teszi minden nagytőkés, aki az Alzheimer-kórra hivatkozva mentegetőzik, amikor részvényesei rá-szedésével vádolják. Tulajdonképpen ugyanígy tesznek a gyerekek is a játszótéren, amikor azt felelik, hogy azért csibészkedtek, mert a másik mondta. Vagy a politikus, amikor egy térség szociális helyzetét okolja a magas bűnözési arány miatt. Vagy az életrajzíró, aki azt próbálja bemagyarázni, hogy alanyának tulajdonságait a jellemformáló tapasztalatok kovácsolták össze. Vagy bárki, aki követi a horoszkóp tanácsait. Az összes esetben a determinizmus önkéntes, boldog és hálás ölelgetését láthatjuk. Ahelyett, hogy imádnánk a szabad akaratot, úgy tűnik, az a faj vagyunk, amely — amikor csak teheti — biztosan megszökik előle és megadja önmagát.

Annak vélelme, hogy cselekedeteinkért teljes felelősséggel tartozunk, jogi szempontból szükségszerű. Nélküle a jog csak vergődne. Ugyanakkor csupán feltevés. Már amennyiben olyan szerepet alakítunk, amely felelős a cselekedeteiért; mindazonáltal a szerepjátszás tisztán kifejezésre juttatja azokat a determinizmusokat, amelyek a karakter kiváltó okai voltak. David Hume sarokba szorítva találta magát róla elnevezett dilemmával birkózva. Cselekedeteink vagy determináltak, s ez esetben nem vagyunk felelősek értük, vagy pedig véletlenszerűek, amikor szintén nem tartozunk értük felelősséggel. Mindkettő ellenkezik a józan ésszel, és a társadalom tehetetlen vele szemben.

A kereszténység két évezreden keresztül félremagyarázta ezt a kérdést, más vallások teológusai még hosszabb ideig. Az isten, szinte lényegénél fogva tagadja a szabad akaratot, különben nem lenne mindenható. A kereszténység mégis törekszik a szabad akarat koncepciójának megőrzésére, mert nélküle az emberi lények nem lennének felelősségre vonhatóak cselekedeteikért. Felelősségre vonhatóság nélkül a bűn csak szemfényvesztés és a pokol szégyenletes igaztalanság, éppen az isten részéről. A modern keresztények egyhangú véleménye szerint az isten belénk plántálta a szabad akaratot, így hát eldönthetjük, hogy erkölcsösen vagy bűnben akarunk-e élni.

Az utóbbi időben több prominens evolúcióbiológus is amellett foglalt állást, hogy a vallásosság az egyetemes emberi ösztön megnyilvánulása — vagyis, hogy bizonyos értelemben léteznie kell az egyisten-hitért vagy a többistenhitért felelős gének csoportjának. (Egy agykutató egyenesen azt állítja, hogy az agy halántéklebenyében egy kimondottan ennek szentelt neurális modul található, amely a vallásos emberekben nagyobb vagy aktívabb; a hipervallásosság meg a halántéklebeny-epilepszia egyes típusainak a következménye.) A vallási ösztön talán nem több annál, mint annak az ösztönös babonásságnak a mellékterméke, amellyel minden eseményről (még a mennydörgésről is) azt feltételezzük, hogy készakarva történt. Az ilyen babonásság igen hasznos lehetett a kőkorszakban. Amikor a hegyről legördülő szikla kis híján agyoncsap, biztonságosabb összeesküvésre gyanakodni (mármint, hogy valaki lelökte azt), mint egyszerűen elfogadni, hogy véletlenül történt. Még nyelvünk is tele van tűzdelve szándékossággal. Korábban azt írtam, hogy a génjeim raktak össze, és felelősségtudattal látták el az agyamat. Génjeim semmi ilyet nem tettek. Az egész egyszerűen csak megtörtént.

E. O. Wilson egyenesen azt állítja Egybehangzás című könyvében, hogy az erkölcs ösztöneink törvényesített megnyilvánulása, amely a naturalista tévhit ellenére igaz és magától értetődő. Ez ahhoz a paradox következtetéshez vezetett, hogy az istenhit a természet rendjének megfelelő, és ezért helyénvaló. Noha maga Wilson őszinte baptistaként nevelkedett, mára szabadgondolkodóvá vált, és fellázadt a determinisztikus ösztön ellen. Hasonlóképpen Steven Pinker, amikor csatlakozott az önző gén elmélethez, követők nélkül maradt és utasította önző génjeit, hogy „ugorjanak a kútba".

Tehát még a deterministák is kikecmereghetnek a determinizmusból. Gondoljuk végig a következő paradoxont. Ha viselkedésünk nem véletlenszerű, akkor determináltnak kell lennie. Ha viszont determinált, akkor nem szabad. Mégis annak érezzük és nyilvánvalóan szabadok is vagyaink. Charles Darwin szerint a szabad akarat érzékcsalódás, amit belső motiváltságunk elemzésének képtelensége okoz. A modern darwinisták, például Robert Trivers szerint a szabad akarat önámítás, és nem más, mint kialakult adaptáció. Pinker definíciója szerint „a szabad akarat az emberi lények idealizálása az etika nevű játék játszhatóvá tételének érdekében". Rita Carter írónő ugyanezt az agyba huzalozott illúziónak nevezi. A filozófus Tony Ingram szerint a szabad akarat az, amiről azt feltételezzük, hogy mások rendelkeznek vele. Úgy tűnik, hogy magunkkal kapcsolatosan mindenkit és mindent beépített előítélettel ruházunk fel, az ellenszegülő csónakmotortól kezdve a génjeinket hordozó csökönyös gyerekekig.

Szeretném azt hinni, hogy mi ennél egy kicsivel közelebb tudunk kerülni a paradoxon feloldásához. Idézzük fel, amit a 10. kromoszóma tárgyalásakor ecseteltem: a stressz a géneknek a társadalmi környezet szeszélyeire való reagálása, és nem fordítva. Ha a gének befolyásolják a viselkedést, és a viselkedés befolyásolja a géneket, akkor a kauzalitás körkörös. Egy ilyen körkörös visszacsatoló rendszerben még az egyszerű determinisztikus folyamatok is beláthatatlan következményeket eredményezhetnek.

A káoszelmélet éppen ezzel foglalkozik. Nincs kedvemre, de be kell ismernem, hogy a fizikusok voltak az elsők, akik eljutottak idáig. Pierre-Simon de LaPlace, a XVIII. század nagy francia matematikusa, mint jó newtonista egyszer azon elmélkedett, hogy ha ismerné a világegyetem összes atomjának helyzetét és mozgását, akkor meg tudná jósolni a jövőt. Vagy inkább csak gyanította, hogy nem tudja megjósolni, de csodálkozott azon, hogy miért nem. Divatos kifejezéssel élve azt mondhatnánk, hogy a válasz szubatomikus szinten keresendő. Ma már tudjuk, hogy az itt zajló kvantummechanikai események csak statisztikailag jelezhetőek előre és azt is, hogy a világ nem a newtoni biliárdgolyókból épül fel. Sajnos ez nem sokat segít, mert a newtoni fizika tulajdonképpen egész jól alkalmazható a bennünket körülvevő világ eseményeire. Szabad akaratát illetőleg senki nem bízik komolyan a Heisenberg-féle határozatlansági elv probabilisztikus függvényében.

Ennek oka őszintén szólva a következő: annak eldöntéséhez, hogy ma délután nekifogjak e fejezet megírásához, az agyamnak nem kellett kockajátékot játszania. Véletlenszerűen cselekedni nem ugyanaz, mint szabadon cselekedni — sőt éppen az ellenkezője.

A káoszelmélet jobb választ kínál LaPlace elmélkedésére. A káoszelmélet, eltérően a kvantumfizikától, nem a véletlenen múlik. A matematikusok meghatározásában a kaotikus rendszerek determináltak és nem véletlenszerűek. Az elmélet azonban azt is fenntartja, hogy hiába ismerjük a rendszer összes determináló tényezőjét, mégsem vagyunk képesek az esemény lefolyását előre megjósolni, tekintettel a különböző okok kölcsönhatásának módjára. Még az egyszerű determinisztikus rendszerek is viselkedhetnek kaotikusan. Részben a reflexivitás miatt, ami által az egyik művelet befolyásolja a következő művelet kezdeti állapotát és így a kis hatások egyre nagyobb kiváltó okban összegződnek. Az értéktőzsde indexének pályagörbéje, az időjárás alakulása és a tengerpart fraktálgeometriája is kaotikus rendszerek: az események folyását nagyvonalakban mindegyiknél előre tudjuk jelezni, a pontos részleteket viszont már nem. Tudjuk, hogy az előttünk álló tél hidegebb lesz, mint amilyen a nyár volt, azt azonban nem tudjuk megmondani előre, hogy esni fog-e a hó karácsonykor.

Az emberi viselkedés is magán viseli ezeket a jellegzetességeket. A stressz módosíthatja a gének kifejeződését, ami befolyásolhatja a stresszre adott választ és így tovább. Az emberi viselkedést ezért lehetetlen rövid távon megjósolni, hosszú távon viszont nagyjából igen. így hát a nap bármelyik pillanatában dönthetek úgy, hogy nem fogyasztom el az ételt. Szabadon megtehetem, hogy nem étkezem. Ugyanakkor szinte biztos, hogy a nap folyamán valamikor meg fogom enni. Az étkezésem időzítése sok mindentől függ — az éhségemtől (részben génjeim által megszabva), az időjárástól (ami számtalan külső tényező által kaotikusan determinált), vagy valaki más döntésétől, aki arra kér, hogy hagyjam ki az ebédet (egy determinisztikus lény, aki felett nincs hatalmam). Ezeknek a genetikai és külső behatásoknak a kölcsönhatásai teszik megjósolhatatlanná, de nem determi-nálatlanná a viselkedésemet. E szavak közötti hézagban húzódik meg a szabadság.

Soha nem szabadulhatunk meg a determinizmustól, de különbséget tehetünk jó és rossz (szabad és kényszeredett) determinizmus között. Képzelje el, hogy ebben a pillanatban Shin Shimojo laboratóriumában ülök a Kaliforniai Technológiai Intézetben, aki éppen egy elektródával noszogatja az agyamat, valahol az elülső cinguláris barázda közelében. Mivel ez az agyterület az akaratlagos mozgások koordinálásáért felelős, beavatkozásával elérheti azt, hogy úgy végezzek mozgást, mintha akarnám. Arra a kérdésre, hogy miért emeltem fel a kezem, szinte biztosan teljes meggyőződésből azt válaszolnám, hogy azért mert fel akartam emelni. Shimojo professzornak erről más a véleménye (sietve hozzáteszem, hogy ez csak egy gondolatkísérlet volt, amit ő maga ajánlott nekem). A dolog lényege nem az, hogy a mozdulatom determinálva volt, ami ellentmond a szabadság illúziójának, hanem az, hogy azt valaki más determinálta.

A filozófus A. J. Ayer ezt a következőképpen fogalmazta meg:

„Ha olyan kényszerképzetben szenvednék, aminek hatására fel kellene állnom és sétálnom a szobában, függedenül attól, hogy akarom-e, vagy sem, esetleg azért, mert valaki erre késztet, akkor nem cselekednék szabadon. Ellenben, ha ezt most teszem, akkor szabadon cselekszem, mivel ezek a feltételek nem állnak fenn; az a tény, hogy cselekedetemnek mindamellett indoka is lehet, ebből a szempontból irreleváns."

Az ikrek lélektanával foglalkozó Lyndon Eaves hasonló állásponton van:

„A szabadság az a képesség, amellyel felülemelkedhetünk a környezet korlátain. Ezzel az adaptív képességgel a természetes szelekció ruházott fel bennünket... Mit választanál inkább? Vajon a környezeted (ami nem te vagy) vagy inkább a génállományod (ami bizonyos értelemben te magad vagy) erőszakoskodjon veled?"

A szabadság saját magunk és nem valaki más determinizmusának kinyilvánításában rejlik. Nem a determinizmus tesz közöttünk különbséget, hanem annak birtoklása. Ha a szabadságot részesítjük előnyben, akkor kívánatosabb olyan erők által determinálva lenni, amelyek belőlünk eredeztethetőek és nem másokból. A klónozás részben azért kelt visszatetszést, mert gyökere abbéli félelmünkben ered, hogy meg kellene osztanunk másokkal azt, ami kizárólag a miénk. A gének céltudatos megszállottsága a gazdatest meghatározásában a legerősebb védőbástyánk, szabadságunk megőrzésére a külső okok ellenében. Kezdik már érteni, hogy miért flörtöltem olyan pikáns módon a szabad akarat génjének gondolatával? Pedig nem is lenne annyira paradox, mert így legalább a viselkedésünk forrását saját magunkban találnánk, ahova mások nem juthatnak be. Természetesen nem létezik egyetlen ilyen gén sem, viszont van helyette egy végtelenül felemelő és nagyszerű dolog: az osztatlan emberi természet, rugalmasan és előre elrendezve a kromoszómáinkban, testre szabva mindannyiunkra. Mindenkinek egyedülálló és különböző endogén természete van. Saját maga.