Az ember, aki Uri Gellert üldözőbe vette: James Randi


Randi és a tízezer dollár
Ha az ember meg akar őrjíteni egy médiumot, zaklatni akar egy homeopatát vagy dühbe akarja hozni az asztrológusokat, csak ezt a bűvös szót kell ismételgetnie: „James Randi". Randi azon kevesek közé tartozik, akiket az Amerikai Fizikai Társulat különdíjjal jutalmazott az áltudományok leleplezésében elért rendkívül sikeres tevékenységéért.

Randi többek között könyvet írt Uri Gellerről, amelyben leleplezte csalásait, továbbá része volt a „manilai csodadoktorok" szemfényvesztéseinek bemutatásában is. A világhírű bűvészt a legutóbbi időkben Geller bírósági perek sorozatával igyekszik elhallgattatni és anyagilag tönkretenni, kihasználva az amerikai jogrendszer hiányosságait.

Az angliai ITV televíziós társaság 1991 nyarán hatrészes tévésorozatot készített Randival, amelynek anyagát könyv alakban is kiadták. Randi kihívást intézett minden „paranormális" személyhez, hogy képességeit élő közvetítésben, hallgatóság előtt és megfelelő ellenőrzés mellett demonstrálja. A mágus mindezt 10 000 dolláros pénzjutalommal tette nyomatékossá, amit a sikeres „paranormálisok" a helyszínen zsebre tehettek volna.

Az alábbiakban az angol The Skeptic folyóiratban megjelent cikk rövidített változatát közöljük, az interjút Steve Donnelly készítette.

James Randi hosszú karriert futott be mint hivatásos bűvész és bilincstörő művész. Közönségét egyszer kivételes zenei élményben is részesítette: mágikus guillotinjával a színpadon lefejezte Alice Coopert, a híres rockzenészt. Manapság kivégzés helyett inkább leleplezéssel tölti az idejét, mint a paranormális jelenségek kutatója. Ehhez nagy segítséget nyújt neki a nagynevű McArthur Alapítvány 270 000 dolláros adománya. Magáról és életéről így beszélt: - Kanadában születtem, nagyon-nagyon régen. Tizenhét éves koromban nagy benyomást tett rám az idősebb Harry Blackstone bűvész előadása. Érdekelt, hogyan csapják be az emberek magukat és másokat. Végül magam is ezt a foglalkozást választottam. Évekig bűvészkedtem, anyám azt hitte, kábítószert árulok, mégsem mondtam el neki az igazságot, nem akartam elszomorítani. Komolyra fordítva a szót, családom nem örült a választásomnak. Azt akarták, hogy tisztviselő legyek a helyi telefontársaságnál, de éreztem, ez nem nekem való munka. Azt h iszem, apám a halála napjáig nem bocsátotta meg nekem, hogy a színpadot választottam. Én azonban nagyon elégedett voltam a munkámmal, jól meg is éltem belőle, bár gazdag nem lettem. Úgy 10—12 éve kezdtem lassan leépíteni a színpadi fellépéseket és inkább előadásokat tartottam.

Az egyetemeken és főiskolákon tartott fellépéseim során elterjedt a híre annak, hogy hajlandó vagyok a paranormális jelenségekről is véleményt nyilvánítani, ezért egyre több előadásra hívtak. Ezekhez elegendő volt egy aktatáskába csomagolható kellék, nem volt szükség teherautónyi felszerelésre, mint a színpadi szerepléseimnél. Azt is be kell vallanom, hogy ezek a fellépések egyre nagyobb örömet okoztak. Bár az előadásaimmal is szórakoztatni akarok, akárcsak a korábbi show-műsoraimmal - általában bemutatok egy-két trükköt, hogy illusztráljam, milyen könnyű becsapni az embereket —, ennél azonban fontosabbnak tartom azt, hogy a hallgatósággal ismereteket közöljek.

Randi nem támadja az emberek vallásos hitét - csupán az azokat gátlástalanul kihasználókat -, vizsgálataiban mégis gyakorta megesik, hogy konfliktusba kerül hívőkkel. Ez a szkeptikus világnézettel járó általános kockázat, pl. a torinói lepel hamisítványnak nyilvánítását vagy a keresztény „gyógyítók" csalásainak leleplezését sok hívő a vallás elleni támadásnak minősíti. Randi vallásos neveltetésben részesült, szorgalmasan járt templomba, sőt, egy ideig ministrált is, mégsem lett mélyen vallásos.

Nem látok elegendő bizonyítékot Isten létezésére, bár az ellenkezőjét sem tudom bizonyítani. Nem vagyok dogmatikus hitetlen, inkább ateistának, mint agnosztikusnak tartom magam, mivel életem 62 éve alatt sohasem tapasztaltam olyat, ami istenség vagy természetfeletti erők feltételezését tette volna szükségessé. Számomra ez ahhoz a konklúzióhoz vezetett, hogy az egész csak mitológia. Elismerem, igen érdekes mitológia és talán a társadalomban szükség is van rá.

Mindezekkel együtt inkább olyan kultúrában szeretnék élni, ahol az embereknek nem kell a természetfelettihez folyamodniuk, ha vigaszra van szükségük. Nem hiszem, hogy nehezebb azzal a világgal szembenézni, ahol az ember tudja, hogy egy napon megszűnik majd létezni. Hét könyvet írtam, három további megjelenés alatt van, ez az én halhatatlanságom, elégedett is vagyok vele.

A vallásos hit természetesen magánügy, a vallásos gyógyításról (faith healing) azonban Randinak igen határozott véleménye van. Azt hiszem, különösen veszélyes, ha ezt a „gyógyítást" egy nagy egyház lelkésze végzi, mivel neki az emberek mindent elhisznek, hiszen nem pénzért csinálja. Úgy gondolják, a pénz az emberek cselekedeteinek a fő mozgatója. Ugyanakkor a pap esetleg azért folytatja ezt a tevékenységet, mert bizonyos hatalmat ad neki a hívők felett. Ézt nem feltétlenül negatív értelemben mondom - vagyis, hogy esetleg az istenséggel való kapcsolatát akarja bizonyítani -, ő talán csak tekintélyt akar szerezni a gyülekezet előtt. Engem az zavar, hogy félrevezeti az embereket, akik hisznek benne. Elfogadom, hogy ha valakinek részben pszichoszomatikus eredetű panasza van, akkor esetleg úgy érzi, segítettek rajta, de gondolkodjunk hosszú távon. Mi történik akkor, ha ez a személy rákos lesz, és sebészeti vagy kemoterápiás beavatkozásra van szüksége? Nyilván így vélekedik: a gyógyító segített az asztmámom, segített a migrénemen, azért nyilván segíteni fog a rákon is! Ilyenkor azt kérdezem, ha ez így van, akkor Isten miért sújtotta az illetőt rákkal? Isten talán olyan szeszélyes valaki, aki csak úgy játszik az emberekkel, mintha kockázna? Megdöbbentőnek tartom, hogy bárki elhihet ilyen ostobaságot, de hát az emberek sokfélék.

Határozott véleménye ellenére Randi akkor sem tiltaná be törvénnyel a hitgyógyászatot, ha egy nap netán elnök lenne. Ő inkább tanítónak tekinti magát:

- Ha hatalmam és befolyásom lenne, azt arra használnám, hogy neveljem az embereket. Én csupán olyan járókelő vagyok, aki észreveszi, ha az autó elüt egy embert az utcán. Nem vagyok sem ügyvéd, sem orvos, mégis hívhatok megfelelő segítséget. A balesetet szenvedettet a forgalom elől félrehúzom, mentőt hívok, esetleg jogi segítséget is, de ez a legtöbb, amit tehetek. Ha a szerencsétlen vissza akar mászni a forgalomba, hogy másodszor is elüssék, talán másodszor is kihozom onnan. De ha ezért megharagszik rám és azt mondja: „Köszönöm, inkább gázoljanak csak el", akkor ráhagyom és folytatom az utam, bár megpróbálok az ilyen embereknek is törvényes segítséget adni. A hiszékeny embereket úgy tekintem, mintha „elgázolták volna" őket. Odamegyek, felszedem őket és azt mondom nekik: „Olyan erők gázoltak el, amelyeket nem tudsz ellenőrizni. Meg akarlak tanítani, hogy megértsd azokat, és a jövőben ellenőrzésed alatt tudd tartani." Ha erre nem tartanak igényt, akkor békén hagyom őket.

Nem akarom törvényekkel megakadályozni, hogy az emberek úgy erezzenek, ahogy jónak látják, és azt csinálják, amit akarnak, ha ezzel másoknak nem ártanak. Azt hiszem, az embereknek joguk van arra, hogy buták legyenek, ha úgy akarják, mert az is lehet, hogy a dolgok között, amiket én „ostobának" minősítek, egy új felfedezés rejtőzik.

Annak ellenére, hogy Randi tiszteli a tudományt és együttműködik a tudósokkal, nem esik hasra a tudományos fokozatok előtt:

— Van egy elméletem a tudományos fokozatokról. Amikor átnyújtják a doktori diplomát, abból a bőrön keresztül azonnal az agyba jut valamilyen vegyi anyag, s az megbénítja a beszédközpontot. Ez a központ csak két mondatot szabályoz, ezek: „Tévedtem" és „Nem tudom". Még soha nem hallottam, hogy e mondatok valamelyikét egy doktor kiejtette volna. Persze lehet, hogy tévedek, de az az érzésem, ha megpróbálnák bármelyiket kimondani, dadogásba fulladnának.

Tréfán kívül, az elmúlt évek során igen jól együtt tudtam működni tudósokkal, és olyan embereket mondhatok személyes jó barátaimnak, mint Isaac Asimov, Carl Sagan, Murray Gel-Mann és a néhai Richard Feyn-man, akinek igazán nagy hiányát érzem. Ők általában értékelték az erőfeszítéseimet és sok hasznos tanáccsal láttak el. Igazán előkelő társaság, és a jelenlétükben mindig elfog a csodálat. Természetesen sem az eredmények, sem a hírnév tekintetében nem vehetem velük fel a versenyt. Reputációm viszonylag kicsi, de azáltal, hogy igen szűk spektrumban dolgozom, igen hatékony lehetek. Azt hiszem, a szkeptikusok mozgalmának is szűk területen kellene tevékenykednie.

Randi tudása és gyakorlata példa nélkül álló. Mindazonáltal volt egy eset, amikor tisztán és jól hallhatóan azt kellett mondania: „Tévedtem".

- Ez egyáltalán nem paranormális téma volt, csupán rendkívül szokatlan dolog. Néhány évvel ezelőtt a Time magazin felhívott és megkérdezték, láttam-e a New York Times-ban azt a cikket, amelyben egy úr azt állította, hogy a hanglemezek felületét »el tudja olvasni«, azaz a mikrobarázdákat nézve megmondja a szerző nevét és a zenemű címét. Akkor még nem tudtam, hogy ez a képessége csupán a klasszikus szerzőkre korlátozódott — semmi avantgárd —, ami jócskán leszűkítette a lehetőségeket. Az újságíró azt kérdezte, mit gondolok erről. Azt mondtam, nyilvánvalóan lehetséges, mivel az információ ott van a hanglemez felületén. Nekem azonban mindez valószínűtlen, de majd utánanézek. Még aznap az illető teljes megelégedésemre demonstrálta állításának igazságát, bár ebben nem volt semmi paranormális.

Miután egyszer már „tévedett", vajon valószínűnek tartja-e, hogy egy napon valaki sikeresen bemutatja paranormális képességeit és igényt tarthat-e arra a 10 000 dolláros csekkre, amelyet 25 éve hord a zsebében? Miként viselkedne akkor?

- Nos, az életemnek talán legizgalmasabb pillanata lenne, és higgyék el, minden centjét megérné a 10 000 dollárnak. Felkészültem a paranormális képességek valódi demonstrációjára, csupán rendkívül valószínűtlennek tartom. Másképpen kifejezve, már 35 éve ülök a kémény mellett és minden jel arra mutat, hogy a Mikulás bácsi megjelenése december 24-én (vagy az év bármely más napján) valószínűtlen. Másrészről, ha egy piros ruhás kövér apóka december 24-én valóban bejön a kéményen keresztül, akkor átadom neki a kért ajándékok listáját és elmondom, hogy jó kisfiú voltam!

Vajon a Mikulás bácsi elhiszi-e James Randinek, hogy az elmúlt évben jól viselkedett? Ebben még a hiszékenyek is szkeptikusak.

Összeállította: Bencze Gyula

Forrás: Természet Világa