Georg Klein:
A pokolból megtért utazó

Dante vajon leszállt-e a pokolba? Strindberg megtapasztalta-e az alvilágot? Bizonyos fokig igen, de szerencséjükre kiszabadultak és írni tudtak róla, a mi gyönyörűségünkre és okulásunkra. Sikerült megőrizni identitásukat anélkül, hogy elidegenedtek volna. A mindenből és mindenkiből való kiábrándulásukat - önmagukat is beleértve -írásba öntötték, ami sok nemzedékkel később is magával ragadja az olvasót. Szavaik ereje segítette őket, hogy felülemelkedjenek önnön poklukon, s így, legalább kis időre, megmerítkezzenek a tisztítótűzben, netán a paradicsomba is eljussanak. De azért azt nem lehet igazán rájuk sütni, hogy végigutazták az alvilágot. Csak akik átélték az emberi lealacsonyítás legalsó fokát, élték át az igazi poklot. Oly sokszor álltak annak az ajtónak a küszöbén, ami a szinte biztos halálhoz vezet, hogy már a számát sem tudják. Valami csoda folytán néhányan ma is velünk vannak. Én találkoztam az egyik utazóval.

Vancouver, 1987 tavaszán

Szemtől szemben ülök Rudolf Vrbával, akit korábban csak Gaude Lanz-mann monumentális filmjének, a „Shoah"-nak a filmkockáin láttam. Vrba elmondja ebben a filmben, hogyan telt az élete Auschwitzban 1942 és 1944 között. Kezdetben közönséges rab volt a haláltáborban, később írnokká léptették elő, s ilyenformán bizonyos szabadsággal és otthonossággal közlekedett a tábor területen.

Vrbának Lanzmann kérdéseire adott válaszai igen kerekek és tényszerűek voltak, rendkívüli távolságot sugalltak, és gyakran kesernyés mosoly kísérte őket. Nem tudom elfelejteni Vrba arcát, miközben elmagyarázza, mi a különbség Auschwitz és a többi koncentrációs tábor között, amikben a rabok többé-kevésbé állandó létszáma biztosította a német hadiipar számára a munkaerőt. A Mauthausenben lévő tábort például kőfejtésre használták. Auschwitz is üzem volt, de ez elsősorban halált termelt.

Lanzmann a kívülálló vizsgálódó rendíthetetlen magabiztosságával járt egyik riportalanyától a másikig. Vrbát egy másik kivételes túlélő, Filip Müller követte a sorban, aki a Sonderkommando tagja volt. Azoknak a raboknak a csoportjához tartozott, akik a gázkamrákban és a krematóriu-mokban végzett „piszkos munkáért" voltak felelősek - vagyis a holttesteket távolították el. Ezeket a munkásokat később szintén kivégezték. Vrbával újraindult a beszélgetés. Amit ez a két ember elmondott, annál borzalmasabbat már nem lehet elképzelni. S egyre csak mondták, egyik történetet a másik után, s mind hátborzongatóbb az előzőnél.

Vrba utolsó interjújában elmondta Lanzmannak, hogyan gázosították el az úgynevezett családi lágert, melynek lakóit a theresienstadti mintalágerből szállították át Auschwitzba. Az itt szokásos eljárással szemben, ezeknek a családoknak megengedték, hogy hat hónapig együtt maradjanak, majd hirtelen küldtek őket a gázkamrába. Ezek az eljárások különösen kegyetlenek és erőszakosak voltak, ha egyáltalán szabad ilyen szegényes kifejezésekkel élni ebben az összefüggésben. Vrba tudott a küszöbönálló tömeggyilkosságról írnoki beosztásából eredő kapcsolatai révén. Amikor már látta a közeledő tragédia jeleit, összeköttetésbe lépett azzal a parányi ellenállási csoporttal, amely minden nehéz körülménnyel dacolva folyamatosan működött a lágerben. A csoport élén nem zsidó származású politikai foglyok álltak, akik némileg kiváltságos helyzetben voltak a többi rabhoz képest. Megpróbáltak lázadást szervezni a családi lágerben, de sikertelenül. Az ellenállási mozgalom Freddie Hirschet, a tábor tanítóját bízta meg a lázadás megszervezésével, ám Hirsch inkább az öngyilkosságot választotta, semhogy siettesse az iskolás gyermekek elkerülhetetlen legyilkolását.

A családi láger likvidálása után Vrba a másik - és minden valószínűség szerint éppen olyan reménytelen - utat választotta. Ő és egy szlovák honfitársa, Fred Wetzler elhatározták, hogy megszöknek. Addig minden szökésre irányuló korábbi kísérlet kudarcot vallott, s a tábor lakóinak szeme előtt kínzással és kivégzéssel ért véget. Ám Vrbának és Wetzlernek sikerült. Ők voltak az elsők, akik Auschwitzból megmenekültek. Fantasztikus szökésüket részletesen elmesélték.

Először egy fatelepen rejtőzködtek, ami a láger külső és belső kerítésrendszere között terült el. Napokig teljesen mozdulatlanul feküdtek, míg az SS óriási erőkkel nyomozott utánuk. Hogy távol tartsák maguktól az SS-kopó-kat, testüket kerozinnal átitatott, rossz minőségű dohánnyal kenték be. A történész Martin Gilbert írta le azt a rendkívüli erőfeszítést, mellyel az SS igyekezett kézre keríteni őket. A berlini Gestapo főhadiszállása az összes biztonsági egységet, a bűnügyi rendőrséget és a határőrséget is riadókészült-segbe helyezte a keleti körzetben. Himmlert is folyamatosan tájékoztatták a fejleményekről. Többnapos kutatás után az SS arra a következtetésre jutott, hogy a szökés sikeres volt, ezért felhagyott a lágeren belüli további hajtóvadászattal. Sok-sok hosszú, veszélyes éjszakai barangolás után, személyi iratok, térkép, iránytű, fegyver és készpénz nélkül végül eljutottak saját hazájukba, Szlovákiába. Megmenekülésük történelmi jelentősége óriási volt mivel ők szolgálhattak az első szemtanúi beszámolóval a haláltáborok legnagyobbikáról. A jelenkori leírások csak úgy említik írásukat, mint az „auschwitzi jelentést".

A filmben Vrba elmondja Lanzmannak, azért határozta el magát a szökésre, mert figyelmeztetni akarta a Hitler fennhatósága alatt élő legna-gyobb zsidó közösséget, a magyar zsidókat. Azt remélte, rá tudja őket venni, hogyne vessék alá magukat a deportálásnak, hanem szálljanak szembe vele. frnoki minőségében Vrba tudomására jutott, hogy a németek már készülőd-nek Auschwitzban a magyar zsidók gyors megsemmisítésére, bár addig ők még viszonylagos bántatlanságot élveztek. Már hónapokkal Magyarország megszállása előtt Auschwitzban új krematóriumot és új vasúti vágányokat és rámpát szereltek fel. Az SS-ek tréfálkozva emlegették a „magyar szalámit" amit alig várnak már.

Néhány héttel azután, hogy Vrba és Wetzler megérkeztek Szlovákiába, jelentésük eljutott a szövetséges kormányokhoz. Terjesztették a magyar-országi és más országbeli zsidó közösségek vezetői között is. De Vrba filmben elmondja - némi rezignáltsággal -, hogy nem érte el a célját.

A „Shoah" című filmről szóló egyik cikkben a The New York Times hasábjain, 1980. november 3-án, Elie Wiesel „autentikus hősnek" titulálja Vrbát, de beismeri, hogy fél a vele való találkozástól. Retteg a kérdéstől: „Miért hagyta, hogy Auschwitzba deportálják? Talán nem figyelmeztettem?" Azonnal világos lett számomra, hogy az a jelentés, amit titoktartás terhe mellett olvashattam el Budapesten 1944. májusban - tizenkilenc éves koromban, abban az időszakban, amikor a magyarországi vidéki deportálások csúcspontjukhoz értek -, azonos az auschwitzi jelentéssel, ami Vrbától és Wetzlertől származik. Miközben hallgattam Vrbát, felötlött bennem a jelentés száraz, tényszerű nyelvezete, ám az elvontság hirtelen arcban és hangban öltött testet, ami a filmvászonról szól hozzám. Mintha elfújták volna azt a negyvenhárom évet, s engem eltöltött az émelygés és az intellektuális kielégülés könyörtelen logikájának ugyanaz a furcsa elegye, amit akkor, régen éreztem. Amikor legelőször olvastam a jelentést, akkor is nyilvánvaló volt számomra, hogy ez a borzalmas igazság, nem pedig az a sok valóságtól elrugaszkodott hazugság és önámító mentegetőzés, amikkel a legkülönbözőbb forrásokból etettek minket.

Elhatároztam, hogy megpróbálom felkutatni Vrbát, hogy elmondhassam neki, mennyit segített nekem az ő jelentése. Ha nem tudtam volna, mi vár rám a vonatút végén, soha nem lett volna bátorságom megkockáztatni a szökést.

Nem volt nehéz Vrbát megtalálni, mivel kiderült, hogy a tudomány révén kollégák vagyunk, ő a neurofarmakológia professzora Vancouverben. így történt, hogy most éppen kényelmes karosszékben ülök egy kanadai egyetem tanszéki klubjában, és olyan emberrel beszélgetek, aki első pillantásra egészen átlagosnak tűnik. Könnyed joviális ember benyomását kelti. Most már olvastam a könyvét, s tudom, több halálos ítéletet élt túl, mint bárki, akivel életemben találkoztam. Több emberi gonoszságnak volt a tanúja, közelebbről, mélyebben és huzamosabb időn át, mint bárki, akit ismerek. Őnála csak a halottak tudnának többet mesélni.

Vrba könyve szerencsés végződése ellenére is nehéz olvasmány. Csak egészen kis adagokban voltam képes befogadni, két-három oldalt egyszer-egyszer - de este soha. A legjobb időszakok a munkával zsúfolt hétköznapok voltak, amikor az Auschwitz nevű bolygóról való visszatérés a pillanatnyi realitásba garantált volt. Ugyanakkor leküzdhetetlen indíttatást éreztem, hogy olvassam a könyvet és más szemtanúk beszámolóit is. Auschwitzot a látószögemben akartam tartani és emlékezetembe vésni, hogyan is létezhetett ez a hal ál univerzum nem messze tőlünk, ebben az évszázadban. De miért? Talán, hogy megölt családom, megölt osztálytársaim előtt tisztelegjek? Vagy inkább, hogy felvértezzem magam emberi örökségünk legsötétebb aknamunkája ellen?

Azt kérdezem Vrbától, könyvének új kiadása miért viseli a Megmenekülés Auschwitzból címet, amikor az első, 1964-es kiadás címe: Nem tudok megbocsátani.

- Mi volt az, amit nem tudott megbocsátani? Vrba kesernyés mosolyával így válaszol:

- Ezt nem akarom elárulni. George Mikes, a magyar-angol író is sokat tűnődött ezen a kérdésen. Neki se mondtam el.

Számos lehetséges magyarázat jutott az eszembe. A nácik tömeggyilkosságai olyan nyilvánvalóak, hogy nem igényelnek különösebb kommentárt. Ám Vrba talányos könyvcíme ennél jóval többre utal. Talán arra, hogy a szövetségesek nem voltak hajlandók lebombázni az auschwitzi krematóriumokat vagy legalább az odavezető vasútvonalakat, jóllehet teljesen nyilvánvaló volt, mi folyik ott. Lehet, hogy Vrba a magyarországi zsidó vezetőkre gondolt, akiket keserűen vádol, amiért a zsidó lakosságot nem figyelmeztették és nem serkentették ellenállásra. Egy Erdélyből érkezett cionista vezető, Kaszt-ner doktor olvasta a jelentést, ám Vrba szerint úgy döntött, hogy titokban tartja annak tartalmát, hegy ne zavarja a németekkel folyó tárgyalásait, melyek azt célozták, hogy mintegy 1600 embert, akiket Kasztner kiválaszt, nem bántanak. Ebbe a csoportba tartozott volna Kasztner családja, ifjú cionisták és gazdag zsidók, akik arannyal és más értékekkel fizettek Eichman-nak biztonságukért. Eichman követelte a pénzt a német háborús erőfeszítésekre. Ezen a ponton egyáltalán nem értettem egyet Vrbával, mivel én láttam, hogyan működött Kasztner abban az időben. Főhadiszállása Budapesten, a Zsidó Tanácsban volt, amit korábban Zsidó Hitközségnek hívtak. Először kézbesítőként dolgoztam ott, később pedig a Tanács egyik tagjánál teljesítettem titkári szolgálatot. Tudtam, hogy Kasztner azon fáradozik, hogy kiválasszon bizonyos számú embert, akiket meg lehet menteni, és azzal is tisztában voltam, nekem nincs esélyem a kivételezettek közé kerülni. Kasztner mégis hősnek tűnt a szememben, és így láttam őt később is, az elkövetkező években. Kasztner sokakat megmentett, mialatt mi, többiek, legfeljebb saját magunkat vagy jobb esetben családunk tagjait próbáltuk menteni. Kasztner tevékenysége az ötvenes években egy rágalmazási per tárgya lett Izraelben. Akkor kezdődött, amikor Kasztner beperelt egy viszonylag jelentéktelen újságírót, bizonyos Malchier Greenwaldot, amiért az egy magyar nyelvű izraeli lapban megvádolta őt, hogy a nácikkal kollaborált. 1953 májusában bíróság elé került az ügy. A bíróság 1955-ben első fokon felmentette Greenwaldot a becsületsértés vádja alól. 1957. március 3-án Kasztnert a nyílt utcán lelőtte egy bomlott agyú fiatalember, akinek a családját a nácik gyilkolták meg. 1958 januárjában Izrael Legfelsőbb Bírósága újratárgyalta az esetet, és három-kettő szavazati arányban elítélte Greenwaldot. Kasztner tehát győzött. A per igen heves érzelmeket korbácsolt fel Izraelben, és a mai napig megoszlanak a vélemények. Miután sok emberrel beszélgettem, meggyőződtem róla, hogy Kasztner helyzetét sokkal jobban megértik és értékelik ma, mint korábban. A vélemények eltérése tükröződik a Legfelsőbb Biróság 1958-as ítéletében és az általa előidézett ellentmondásban. Az egyik bíró, aki a többség ellenében Kasztner ellen szavazott, arra a következtetésre jutott, hogy Kasztner magával az ördöggel kötött egyezséget. A bíróság elnöke, Agranat bíró egészen másként vélekedett. Az írásos döntés részletes bevezetőjében kristálytiszta történeti elemzéssel tárja fel azokat az állapotokat, amelyek 1944-ben Budapesten uralkodtak, és Hillel rabbi híres mondatát idézi: „Ne ítéld el felebarátodat, csak ha Te is voltál már az ő helyzetében." Azt bizonygattam Vrbának, hogy jelentésének nyilvánosságra hozatala nem eredményezhetett volna átható és mindenkire kiterjedő felkelést, ahogyan ő szerette volna. A magam tapasztalata is ezt példázza. Én olvastam a jelentést már néhány héttel annak elkészülte után. Egyikét azoknak a példányoknak, amelyek az eredeti alapján készültek, s ami Kasztnerhez s a Zsidó Tanács más tagjaihoz is eljutott. Felettesem megengedte, hogy beszéljek a rokonaimnak és közeli barátaimnak a jelentésről, hogy időben illegalitásba vonulhassanak. A mintegy tucatnyi emberből, akiket figyelmeztettem, senki nem hitt nekem.

- De hát éppen ez volt a baj - mondta Vrba. - Hogyan lehetett, hogy a jelentés tartalmát csak magánkörökben és ilyen titokban terjesztették? A Zsidó Tanács miért nem kürtölte világgá hangosan és mindenki számára a figyelmeztetést? Miért nem terjesztették nyilvánosan mindenfelé a jelentést?

Miért nem biztatták önöket a vezetőik lázadásra? Ön még gyerek volt -jniért hitte volna el bárki, amit mond? A zsidók bizonyára jobban hittek volna felelős vezetőiknek.

Csak annyit mondtam szkeptikusan, hogy nem hiszem, hogy akkoriban a zsidók többsége kész volt a borzalmas igazság elfogadására. Vrba pontosan ugyanerre mutat rá könyvében, amikor leírja azoknak az embereknek a reakcióját, akik már Auschwitzban voltak, és a saját szemükkel látták a valóságot. Primo Levi és mások is leírják, hogy egyébként értelmes, józan emberek hogyan magyarázták félre a fekete füstöt, amit a krematórium kéményei okádtak, az égett emberi hús émelyítő szagát. Nyiszli Miklós, a magyar származású zsidó kórboncnok, aki kényszerűségből Mengele közvetlen asszisztense lett, szintén leírja, hogyan álltak sorba a gázkamrák ajtajai előtt azok a foglyok, akik nagyon is jól tudták, hogy még soha senki nem hagyta el élve a gázkamrát - elfojtva magukban a nyilvánvalót. Ezen túl miért olyan megkeseredett azért, ami nem történt vagy nem történhetett meg Magyarországon 1944-ben? Miért nem elégedettebb és büszkébb arra, amit elért?

- Az Ön és Wetzler által írt jelentésnek köszönhető, hogy a Pápa és a svéd király Horthy Miklóshoz, Magyarország kormányzójához fordult, és hogy Roosevelt elnök elmondta azt a híres beszédet, amiben kihirdette a háborús bűnösökre váró büntetést. E beavatkozások hatása és Horthy feleségének reagálása elegendőnek bizonyult, hogy Horthy július 7-én megállítsa a deportálásokat. Egy héttel előbb, mint amikorra a magyar zsidók még megmaradt részének, a mintegy 200 ezer budapesti zsidó lakosnak az elszállítását tervezték. Ők is csatlakoztak volna ahhoz a 800 ezerhez, akik vidékről származtak, és Eichmann „villámhadműveletének" jóvoltából május és június folyamán a gázkamrákban lelték halálukat. Miért ne lehetne Ön elégedett, hogy sikerült megmentenie azt a 200 ezret?

Ám Vrba nem volt elégedett. Az ő számára a pohár nem félig tele, hanem félig üres volt. Én ugyan nem értettem vele egyet, de hát volt-e jogom ezt a tudomására hozni? Mégis megpróbáltam.

- Nekem elég könnyű volt elhinnem, amit az ön jelentésében olvastam. Fiatal voltam és életerős, s nem volt mit vesztenem. Mégis, az utolsó pillanatig bizonytalankodtam. Csak amikor megláttam az orrom előtt a tehervagonokat, merítettem bátorságot, hogy fussak, azzal a kockázattal, hogy rám lőnek. De mit lehet várni egy törvénytisztelő polgártól, egy családfőtől, aki váratlanul egészen másként látja addig elfogadható, szalonképes kormányát - s rádöbben, hogy egy bűnöző bandával áll szemben, és inkább a gyermekeit is kiteszi annak, hogy esetleg lelövik őket? Aki valami többet várt, az bizony elrugaszkodott a valóságtól. Amíg a családok együtt maradtak, pláne a saját otthonaikban, ez az ötlet teljesen elképzelhetetlen volt. A tagadás, az a gondolat, hogy „ilyen rossz nem lehet", egészen természetes volt.

Vrba a fejét rázta.

- Elfeledkezik a legfontosabbról. A megsemmisítés egész náci programja a hazugságokon, álnok híreken és pokolian agyafúrt csapdákon alapult. A zsidó közösség vezetői erre úgy reagáltak, hogy megnyugtató és félrevezető híreket terjesztettek, ahelyett hogy nevén nevezték volna a dolgot, figyelmeztetve és körömszakadtáig való ellenállásra szervezve a közösséget. Ez talán felért volna az öngyilkossággal, méreteiben elérve vagy túlszárnyalva a varsói gettólázadást. Sokan meghaltak volna, de kevesebben, mint Auschwitzban. S legalább úgy halnak meg, hogy emberi méltóságukat megőrzik.

- Ezzel egyáltalán nem értek egyet - válaszoltam. - Azok a zsidó vezetők, akiket én ismertem, nem voltak hősök, de megtettek minden tőlük telhetőt ebben a kétségbeejtő helyzetben. Könyörögtek és figyelmeztettek, keresték a kivezető utat vagy az átmeneti haladékot legalább. Számukra az egyetlen alternatíva az öngyilkosság lett volna, mint amit Czerniakowski, a varsói Zsidó Tanács elnöke követett el, vagy az ön barátja, az a tanár, akit ön Lanzmann filmjében említ. Végül a budapesti Zsidó Tanács elnöke, Stern Samu is öngyilkos lett.

- Nem - szólt Vrba, még mindig ingatva a fejét. Témát váltottunk.

- Hogyan képes élni és dolgozni ebben a kellemes, barátságos és meglehetősen provinciális környezetben, ahol senki nem is sejti, hogy ön min ment keresztül?-kérdezem. -Hogyan lehet, hogy valaki, aki átélte mindazt, amit ön a könyvében leír, nyugodtan ül és cseveg a pincérekkel vagy a kollégákkal? Ismerek néhány auschwitzi túlélőt, aki elég sikeresen fojtotta el emlékeit, és megoldja az életét, míg egyszer hirtelen rá nem törnek a rémálmok. De önnek állandóan vissza kell térnie azokhoz a napokhoz. Önt tanúnak idézik olyan egykori nácik vagy követőik perében, akik azt állítják, hogy a Holocaust meg se történt. Ön igyekszik elmondani valamit, ami emberi szóval elmondhatatlan, megmagyarázni a felfoghatatlant. Azt akarja, hogy az emberek meghallgassák, amit nem akarnak meghallani. Hogyan képes megőrizni az ép elméjét? Egyébként a háború óta visszatért Auschwitzba?

- Igen, vissza - mondja Vrba egykedvűen. - Tíz évvel azután, hogy megszöktem, részt vettem egy konferencián Lengyelországban. Szerveztek egy autóbusztúrát Auschwitzba, és én is csatlakoztam.

- Mit érzett? Elmondta a társainak, min ment ott keresztül?

- Nem. Meg sem említettem, hogy korábban már jártam Auschwitzban.

- De miért nem?

- Mi értelme lett volna? Aki nem élte át, nem értheti. Az a sok könyv, amit erről írtak, még az enyém sem képes visszaadni, milyen is volt ott valójában. Lanzmann filmje volt az első viszonylag sikeres kísérlet, ami ehhez a témához nyúlt, hogy meghalljuk a túlélők hangját és hallgatását, hogy merjünk az arcukba nézni.

- És az ön kollégái, asszisztensei, kanadai barátai tudják, hogy mit élt át? Vrba először nem válaszolt. Azután furcsa fintorral elmondta, mennyire felzaklatta egyik munkatársát, amikor váratlanul meglátta őt Lanzmann filmjében. Megkérdezte, tényleg igazak-e mindazok a borzalmak, amikről Vrba a filmben beszélt.

- Nem tudom -válaszolt Vrba. -Én csak szereplő voltam, aki mondja a szövegét.

- Milyen furcsa -jegyezte meg a kolléga. - Nem is tudtam, hogy te színész is vagy. Miért mondták akkor, hogy ezt a filmet színészek nélkül készítették?

Nem tudtam megszólalni. Csak most értettem meg, hogy ez ugyanaz az ember, aki némán és mozdulatlanul feküdt három napon át egy farakás üregének a mélyén, miközben Auschwitz teljes riadókészültségben állt, néhány ölnyire a felfegyverzett SS-legényektől és kopóiktól, akik nagy alapossággal fésülték át miatta a környéket. Ha arra képes volt, akkor bizonyára nem esik nehezére felölteni a professzor maszkját, és hétköznapi dolgokról csevegni vancouveri kollégáival Kanadában, a paradicsom földjén, amelyet saját polgárai nem becsülnek eléggé, s akiknek fogalmuk sincs annak a bolygónak a létezéséről, amit Auschwitznak hívnak. Sem a mennyország, sem a pokol gyermekei nem függetleníthetik magukat saját világuktól. Néha akad egy-egy ember, aki arra a bátor kísérletre vállalkozik, hogy kilép az elviselhetetlenségbe, de ő sem hagyhatja el túl hosszú időre saját lelkének jól kibélelt űrhajóját.

Én vajon meg merem-e közelíteni az Auschwitz-bolygót? Űrkabinom talán egy közelebbi pályán kering ama rettenetes világhoz, mint a kanadai vagy svéd kollégáké, de még mindig igen távol attól a pályától, amelyen Vrba mozog. Amit én tapasztaltam a náci megszállás idején Budapesten, és összevetem azt Vrba auschwitzi élményeivel, az olyan, mint a fejmosás egy borbélyüzletben a guillotine általi fővesztéssel összehasonlítva.

A csaknem tízórás, zavartalan beszélgetés végén úgy váltunk el, mint régi barátok, jóllehet, nem mindenben értettünk egyet. Reméltem, hogy még találkozunk, ugyanakkor el akartam őt felejteni, hogy ne kelljen arra gondolnom, mi az, amit megbocsájthat, és mi az, amit nem. De tudtam, hogy soha nem leszek képes elfelejteni kesernyés mosolyát.

Los Angeles, 1987 nyarán

Vancouverből Kaliforniába folytattam utamat, ahol egy szimpóziumon kellett előadást tartanom. Az ebédszünetben egy volt tanítványom mellé kerültem, aki most tanár az egyetemen. Régi barátokként beszélgettünk - az évek szinte nyomtalanul tűntek el. Ám ő hirtelen témát váltott. Elmesélte, hogyan jött össze egy első pillantásra kellemes és intelligens negyvenes osztrák kollégával, aki néhány pohár ital után közölte, hogy a több millió zsidó elgázosítása nem is igaz. Az osztrák a „nagy zsidó hazugságról" beszélt, amire „kutatásai" nyomán jött rá. Meg volt róla győződve, hogy a zsidók csak azért találták ki ezt a mesét, hogy rábírják a világot, adományozzon nekik egy külön hazát. Azt is állította, hogy a mítosz a CIA és a Szovjetunió közös koholmánya a második világháború óta. Szerinte a „Waldheim-ügy" is a világméretű zsidó konspiráció fáradhatatlan munkálkodásának a gyümölcse. Ez volt az utolsó szem azon erőfeszítések láncolatában, hogy a Holocaust illúzióját életben tartsák. Az érzelmektől fűtött monológ közepette az osztrák nem győzte hangoztatni, hogy ő nem antiszemita. Sőt sok zsidó barátja van.

Kollégám, aki sok évvel a háború után született, annyira elképedt, hogy nem tudta, mit szóljon erre, és egyébként is indulóban volt, hogy elérje a repülőgépét. A beszélgetés elevensége és az egyébként barátságos légkör nem engedte, hogy érdemben válaszoljon ezekre a szerinte abszurd és tipikusan antiszemita észrevételekre, bármilyen eltökélt meggyőződés áradt is belőlük. Tanítványom árulónak érezte magát, és kérte, ajánljak neki valami irodalmat, hogy legközelebb jobban fel legyen vértezve.

De hát hogyan is lehet erre felelni? Milyen szakirodalom alkalmas rá, hogy szembeszálljunk olyan emberekkel, akik mélyen meg vannak győződve saját esztelen érveikről, legyen szó a Holocaustról, természetfeletti erőkről, élő sejtekről, melyeket szerintük kísérleti körülmények között is elő lehet állítani, vagy halálos vírusokról, amiket a Pentagon gyárt? Lehet-e észérvekkel ellensúlyozni a téveszméket?

Felötlött bennem Suchomel SS-tiszt alakja Lanzmann filmjéből, akit rejtett kamerával fényképeztek, és aki elmondta, hogyan töltötték a fagypont alatti hidegben meztelenül életük utolsó óráját azok a nők, akik egy föld alatti alagútban várták, hogy a treblinkai gázkamrákba vigyék őket. Beszélt arról a rettegésről, ami erőt vett rajtuk, amikor rádöbbentek, hogy a halálra várnak, mert hallották férfi társaik sikolyait, akik megelőztek őket a sorban, és hogy ők is csak a sorukra várnak. Emlékszem, milyen összeszedetten, érzelmek nélkül és monoton hangon adta elő iszonytató részletességgel az SS-tiszt, hogyan vesztették el a nők uralmukat testi funkcióik felett. Olyan őrjítő indulat vett rajtam erőt, amit nehéz volt elfojtani, de mivel már az én előadásom került sorra, nem adhattam át magam ennek az érzésnek.

Miután egy órán át csak sejtekre, kromoszómákra és rákgénekre koncentráltam, helyreállt a lelki békém. Utána kérdések következtek, majd a kávészünet. Egyszer csak észrevettem két nőt, egy fiatalt és egy idősebbet, akik szemmel láthatóan nagyon akartak velem beszélni. Az idősebbik igen erős magyaros akcentussal beszélt, és az apám nevét említette. Rögtön átváltottam az anyanyelvemre. Elmondta, hogy valaha együtt játszottunk a nagyanyám udvarán, amikor én tizenegy, ő meg hatéves volt. Leírta az udvart, a klozetet, a zöldségeskertet, az istállót, és kedvenc játszóhelyünket, a hatalmas szénakazlat. Minden részletében hű volt, akár egy fénykép. Megkérdeztem a lányát, akinek hosszú, fekete haja volt, hogy érti-e, amit beszélünk. Magyarul válaszolt, erős amerikai akcentussal. Kiderült, hogy mérnökhallgató. Hogyan találtak rám? A lánya észrevette a nevemet a hirdetőtáblán. Már korábban hallotta, hogy élek, méghozzá Stockholmban.

Kérdeztem az anyát, vajon serdülőkorában is ott maradt-e az apám falujában. Nem, egy közeli városban lakott.

-Mi történt 1944-ben?

- Auschwitz - válszolta.

Egy asszisztens visszaadta a diapozitívjeimet az előadásról, egy kolléga pedig megkért, elvinnék-e néhány sejtet magammal Stockholmba.

- Es hogy maradt életben? - kérdeztem.

- Egy férfi a Sonderkommandóból, aki a rámpán állt, amikor leszállítottak a vagonból, figyelmeztetett, ne áruljam el az igazi koromat. Tizennégy helyett azt mondtam, tizennyolc éves vagyok. Ez mentette meg az életem.

Egy titkárnő szakította félbe a beszélgetésünket. Valamilyen papírokat kellett aláírnom, hogy el lehessen számolni az útiköltségemet.

- Tudta, hogy Auschwitzban van? Tudott a gázkamrákról?

- Igen is, nem is. Az apám találkozott korábban lengyel menekültekkel, akik elmondtak neki néhány dolgot. Amikor kénytelen volt összepakolni legértékesebb tárgyait, ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye az imasálját és a többi vallásos kegytárgyát, melyek nélkül ortodox zsidó nem megy sehová, pedig tudta, hogy ahová ő megy, ott nem lesz rá szüksége. Mi hittük is, meg nem is.

Ismét közbeszólt egy kolléga, és megkért, átadnám-e az üdvözletét egy jó barátnak Stockholmban.

- Mi történt az apjával?

- A gázkamrába ment. Mengele maga választotta ki. Motorbiciklijcvel érkezett a vonathoz, és igen udvariasan viselkedett. Ránézett az anyámra, aki negyvenkét éves volt, és nagyon szép, és így szólt: -Maga még tud dolgozni. -Anyám elment jobbra, és beállt abba a sorba, ahol én álltam. Egyszer csak észrevette a négyéves kis unokaöccsét, akit valószínűleg elválasztottak az anyjától, és elkóborolt. Anyám megfogta a kisfiú kezét. Mengele már ült a motorkerékpárján és készült elhajtani, amikor ő is észrevette a gyereket.

| Leszállt a motorról, visszajött a sorhoz, kikapta egy öregember sétabotját, a kampóját anyám nyakába akasztotta, és annál fogva húzta ki őt és a gyereket a sorból, s tolta őket át a másik sorba, a bal oldalra, amelyik egyenesen a gázkamrába vezetett. Soha többet nem láttam anyámat.

Nyugodtan beszélt, mintha akármilyen hétköznapi eseményről számolt volna be, ami Los Angelesben történt az előző héten.

Újra megzavart egy kolléga, aki bemutatta nekem egyik diákját. Valami kísérletről beszéltek, amiről azt gondolták, engem érdekelhet. Aztán felbukkant a házigazda, aki a tudományos konferenciát szervezte. Aggódott, hogy az a két furcsa nő rám telepedett, és azt hitte, biztosan ki akarnak „sajátítani". Úgy éreztem, tartozom neki némi magyarázattal, ezért bemutattam neki az idősebb asszonyt, és elmondtam, hogy őt ugyanazzal a vonattal deportálták Auschwitzba, mint a nagyanyámat és a nagybátyáimat, akik soha nem tértek vissza. A kollégám csak bámult rám, nem jutott szóhoz, nyilvánvalóan nem tudta, mit mondjon. Gyakran találkoztam ezzel a reakcióval. Valóban, mit lehet erre mondani? Elment.

- Emlékszik a nagyanyámra?

- Persze hogy emlékszem! Nagyon szerettem Fáni nénit. Az én nagyanyám keresztneve is Fáni volt. ő is a gázkamrában végezte. Ugyanúgy a családjának, élt, mint a magáé.

Mit mondana erre az osztrák? Biztosan találna rá valami magyarázatot az előítéletei között.

Ismét felbukkant a titkárnő. Tapintatosan emlékeztetett, hogy mások is szeretnének velem szót váltani.

- Igen, máris jövök. Azonnal ott leszek.

Párizs, 1987 őszén

Mindennapi korzózókként, hármasban sodródtunk a tömeggel a Boulevard St. Michelen azon a gyönyörű szombat délutánon. Szívtuk magunkba az őszi napsugarakat, miközben a Luxemburg-kertben gázoltunk a hullott falevelekben, és néztük magunk körül a tarka fiatalokat. De igazán nem rájuk figyeltünk. Egy ideig folytattuk utunkat a Szajna partján, azután megfordultunk, és elindultunk a Latin negyed felé, itt-ott leültünk egy kávézóban, rendeltünk, fizettünk, látszólag éppen úgy kikapcsolódtunk, mint bárki más. De valójában máshol jártunk, olyan messze Párizstól, amilyen messze csak lehet. Más-más helyről érkeztünk, hogy találkozzunk, és együtt szálljunk alá, önként, a pokol mélyére. Egyikünk, Benno Müller-Hill német molekulárbio-lógus pár éve féléves szabadságot vett ki, hátrahagyva kísérleteit, hogy történeti kutatásokat folytasson. A német tudósok szerepét vizsgálta a pszichiátriai betegek, a zsidók és a cigányok tömeges meggyilkolásában. Nekem, aki egykor a pokol küszöbén álltam és átéltem annak iszonyatát, hogy családom nagy részét megsemmisítették, míg magamnak sikerült megmenekülnöm. A harmadik Vrba volt, a pokol megtért utazója.

Azon a kora őszi délutánon hoztam össze két újdonsült barátomat. Vrba azért volt Párizsban, hogy felfrissítse francia nyelvtudását, hogy ellenőrizhesse könyvének fordítását. Benno meg akarta látogatni kollégáit a párizsi Pasteur Intézetben, és szeretett volna Vrbával is találkozni. En egy lyoni tudományos konferencia után voltam átutazóban Párizsban.

Ki élt közelebb a valósághoz, azok a fiatalok, akik a Latin negyed környékén kóboroltak, vagy mi hárman?

A valószerűtlenség érzése kerített hatalmába, miközben vártuk, hogy a lámpa zöldre váltson a Dupont kávéház előtt, és amikor elvegyültünk a turisták között a Notre Dame-nál. Ott magasodott előttünk a katedrális óriási homlokzata, de most az egyszer úgy tűnt, mint valami giccses színházi díszlet. Vrba javasolta, hogy nézzük meg a Notre Dame mögött a Holocaust Emlékművet.

Az a néhány perces séta elvitt minket a zajos turisták tömegéből az emlékmű csendjébe, ahol egyedül és körülzárva érzi magát az ember a jelképes láncok és szögesdrót kerítés mögött. Halvány fénysugár tört be kintről a fal szűk résein. Körülvett minket az áldozatok hangja. Az árnyalakok jutottak az eszembe, akik Odüsszeuszt vették körül, amikor a Hadészben a bölcs látnoktól, Teresiastól kérdezte meg a hazafelé vezető utat.

Az emlékmű külső udvarát fal veszi körül, ami éles csúcsban végződik az íle de la Cité keleti oldalán. A fal keskeny, rézsútos nyílásai lefelé mutatnak. Az olyannyira ünnepelt város szinte eltűnt, mintha nem is lett volna. A víz csak hömpölygött, áradt a kivehetetlen és engesztelhetetlen örökkévalóság felé. A falak fölfelé ágaskodtak, elfordultak tőlünk, ugyanakkor körül is zártak. A halál kamrájában álltunk.

Mindannyian elhallgattunk. Még Vrba száraz akasztófahumora is elnémult egy pillanatra.

Kicsit később egy kis bisztróban találtuk magunkat. Kérdeztem Vrbát, mi a véleménye Bennónak arról a teóriájáról, hogy a német antropológusok, humángenetikusok és pszichiáterek vetették meg a náci tömeggyilkosságok ideológiai alapjait: hogy ők nemcsak passzívan követték, hanem kitervelték a Holocaustot. Kimerítő dokumentációjából Benno arra következtetett, hogy az a kétségbeesett hiedelem, miszerint az elmeosztályokon végrehajtott eutanáziaprogramot és azokat a rettenetes kísérleteket, amiket Auschwitzban embereken végeztek, ezzel „értékes tudományos anyagot" nyújtva Mengelének, őrültek, opportunisták és sarlatánok maroknyi csoportjának kell tulajdonítani, nem megalapozott. Nagyon is átlagos, sőt esetenként kiváló orvosok és tudósok hajtották mindezt végre.

Vrbát nem nagyon győzte meg ez a magyarázat. Szerinte a faji biológia elmélete némi szerepet játszhatott ugyan, de ez még nem teszi érthetővé, hogyan vehetett részt annyi hétköznapi ember a gyilkosságokban a lelkiismeret-furdalás leghalványabb jele nélkül. Vagy hogyan tudták végrehajtani a megsemmisítő programot ilyen alapossággal. Szerinte ennél sokkal fontosabb tényezők játszhattak szerepet. Nézeteit nagyon erősen befolyásolta az az időszak, amikor ő Auschwitznak egy olyan részlegében volt fogoly, amit „Kanadának" hívtak ott. Ez volt „a tábor kereskedelmi központja", valamiféle óriási áruház, melyben foglyok százai válogatták, jegyezték fel és csomagolták a ruhákat, élelmiszereket, értékeket és más tárgyakat, amiket a gázkamrába küldött emberektől vettek el. Bizonyára sok minden összegyűlt, mivel a zsidók mindig szerették magukhoz venni legértékesebb vagyontárgyaikat, abban a reményben, hogy később még hasznukra lehet. A hivatalos propaganda kifejezésével élve, a zsidók deportálása az „áttelepítés" része volt, mintha csak otthont cseréltek volna.

„Kanada" egy hatalmas négyzet alakú udvar volt, szögesdróttal bekerítve, számos óriási raktárépülettel, minden sarokban egy őrtoronnyal. Egy speciális részlegben tartották az értékeket-készpénzt, aranyat, ékszereket és drágaköveket. Nagy halmokban álltak a bőröndök, takarók, gyerekruhák, szőrmebundák, babakocsik, női hajak, mind arra várva, hogy szétválogassák és feldolgozzák. Egy jelentés, amit Himmlernek küldtek 1943. február 6-án, arról számolt be, hogy addig az időpontig a tábor 825 teherautón Németországba szállított 97 ezer férfiöltönyt, 76 ezer női ruhát, 132 ezer inget, 155 ezer kabátot, három tonna női hajat, óriási mennyiségű gyerekruhát, 50 ezer dollár készpénzt és 116 420 dollár értékű aranyat.

Vrba tapasztalatai, melyekre „Kanadában" tett szert, arról győzték meg, hogy a tömeggyilkosságok mögött anyagi motívumok rejlenek. Különben miért kezdődtek volna a gyilkosságok csak 1941-ben, és nem 1939-ben, amikor a háború kitört? Vrba szerint 1941 őszén vált olyanná a háborús helyzet. Ebben az időszakban a Wehrmacht vezető tábornokai kezdtek ráébredni, hogy Hitler villámháborúja a Szovjetunió ellen nem válik be, s elhúzódó harcokra kell számítani a keleti fronton. így Németország nyugati védelmi rendszere meggyengül, ha ott is elkezdődnek a hadjáratok.

A német hadsereg óriási kontingenseit kötötték le a megszállt országok. Ez igen nagy terhet rótt a háborús erőfeszítésekre. Egyre inkább kénytelenek voltak a helyi kollaboránsokra, a „quislingekre" támaszkodni. A helyi nácik könnyen kínálkoztak, de szolgálataik költségesek voltak. Nem lehetett őket német valutával megfizetni, mivel azt nagyon legyengítette a háború. Az európai zsidók rendelkeztek kemény valutával, arannyal és ékszerekkel, de amit tőlük elvehettek, az korántsem lett volna elég. A quislingeknek biztosíték kellett, hogy a zsidók soha többé nem jönnek vissza.

Vrba szerint a nácik mozgatórugója a kapzsiság és a jó élet iránti vágy volt. Vrba sok jelét tapasztalta ennek az Auschwitzban működő SS-személyzetnél. Senkit sem köteleztek rá, hogy akarata ellenére dolgozzék a lágerben. Ha valaki egyszerűen az áthelyezését kérte, megkapta, még ha ez a fronton teljesítendő szolgálatot jelentette is.

- De a polgár hajlamos bevadulni, ha mohósága kielégítéséről van szó - mondta Vrba, és további felkavaró történetekkel támasztotta ezt alá.

Én csupán egy ilyen epizódot ismétlek el. Egy nem zsidó orvosnőt, Ella Lingens-Reinertet, aki a háború után Ausztria egészségügyi miniszterhelyettese lett, azért vitték Auschwitzba, mert bécsi otthonában rejtegetett egy zsidót. Mint nem zsidó fogoly kiváltságos helyzetben volt, még az SS-nők is bizonyos tisztelettel bántak vele. Egy napon ott állt egy SS-nővel, akinek a férje is Auschwitzban szolgált, és nézték a gyerekek, asszonyok és öreg vagy munkaképtelen férfiak hosszú sorát, ahogy a gázkamrák előtt várakoztak. Megkérdezte az SS-nőt: -Szeret itt dolgozni?

- Nem, doktornő - válaszolta. - Nem igazán szeretek itt.

- De hát akkor minek csinálja? Ha akarná, áthelyeznék.

- Igen, de tudja a helyzet úgy áll, a férjem is, én is nagyon egyszerű családból vagyunk, keményen dolgozunk, és évek óta arra várunk, hogy jobb környékre költözhessünk. Szeretnénk kellemes és jobb szomszédok, barátok között élni. Csak most sikerült egy szép külvárosi házat vennünk. Már majdnem kész, de a konyhához még sok hiányzik. Ha még hat hónapig itt maradunk, akkor be tudjuk fejezni, és akkor meghívhatjuk a szomszédainkat. Azután már nem fogunk itt dolgozni.

Nem, nem szerette a nő ezt a munkát, de a konyha sokkal fontosabb volt.

Vrba hasonlóképpen magyarázta az SS orvosok munkáját. A rasszista ideológia, ami a zsidók alacsonyabb rendű fajjá való lefokozásában csúcsosodott ki, fontos előfeltétele volt a megsemmisítési programnak. De ez önmagában nem indokolja, miért vállalkozott annyi orvos az auschwitzi szolgálatra oly hosszú időre, és vett részt teljes lelki nyugalommal a gyilkosságokban. Paul Kremer SS-orvos naplója, ami dokumentumkent is szerepelt a nürnbergi perekben, különösen sokat elárul ebben az összefüggésben. Kremer az SS tartalékos tisztje volt, és akkor kezdte meg az orvosi szolgálatot Auschwitzban, amikor már ötvenkilenc éves elmúlt. Csupán néhány hónapot töltött ott, de eleget ahhoz, hogy ő irányítsa a megsemmisítéseket, és aktívan közreműködjön 10 717 ember halálában 1942. szeptember 2-a és november 8-a között. Szakterülete a gasztroenterológia volt, és ebben a minőségében pályája sikertelen. Kétséges elméletei nem nyertek elismerést a német tudományos világban. Keserűség és kudarc töltötte el. Ám élvezte a jó ételt, a konyakot és a művelt barátok kellemes társaságát. Mindezt megtalálta Auschwitzban. Aprólékos, részletes naplójában gyakran írja le a futó, apró örömöket, a kellemes társaságot, amit az SS-klubban talált, közvetlenül a koncentrációs tábor mellett. Csak éppen megemlíti a „különleges akciókat" (Sonderaktion), ami a kivégzések hivatalos eufemisztikus megnevezése volt, amelyekben ő is részt vett. Az egyik bekezdésben azt írja, Dante pokla semmi ehhez a helyhez képest. Egy másik megjegyzésében Auschwitz a világ anusa. A „muzulmánok" a tábor legelesettebb foglyai elleni „különleges akció" Kremer szavaival „a borzalmak borzalma" volt. Ám azt is hozzáteszi, az SS-ek szívesen vettek részt benne, mert ilyenkor extraadagot kaptak a snapszból, cigarettából és kolbászból.

Kremer sokkal többet ír a saját kisebb gyengélkedéseiről, mint a „munkájáról". Állandóan visszatér a „kiváló vacsorákhoz", s a legtöbb esetben a menüt is részletezi. Mindig megnevezi az ásványvíz márkáját, dicséri a desszertet, különösen a „das herrliche Vanilleneis''-et (a csodálatos vaníliafagylaltot). A következő tollvonással megemlíti, hogy a meztelen zsidó nők az életükért könyörögtek, de hiába - „entsetzlich!" (borzasztó!). Legtöbb esetben a címszavak csak abból állnak, hogy Sonderaktion, dátummal kiegészítve, de semmi részlet. Egy esetben arról ír, hogy orvosi asszisztenciát nyújtott, amikor megvertek valakit, és egyszer „kis kézifegyverrel való kivégzésnél". Rögtön ezután említi a napi szappanadagját. ír a ruhaméretéről, amit egy berlini szabónak küldött el, hogy új egyenruhát rendeljen nála. Áradozik a foglyok zenekaráról - a karmester a Varsói Állami Operából jött! A koncert utáni vacsora: „Schweinebraten. Es gab echten bohnenkaffee, ausgezeichnetes bier und belegte Brötchen!" (Sült sertéshús. Valódi babkávé, nagyszerű sör és szendvics!)

Kremer „kutatásairól" nem sokat találunk, de ismételten azt írja, hogy egészen friss szövetekhez jutott az újonnan kivégzett foglyok testéből. A nürnbergi perek folyamán elmondta, hogyan fektették „pácienseit" élve a boncolóasztalra. Kikérdezte őket azokról a tünetekről és betegségeikről, amik őt érdekelték. Azután a boncolóasszisztens halálos adag fenolinjekciót adott közvetlenül a páciens szívébe, Kremer pedig ott állt készenlétben a műszereivel, hogy néhány másodpercen belül megszerezze a szükséges anyagot, amit azután fixálhat.

Naplója vége felé Kremer elborzadva említi, hogy az angol-amerikai légierők Németországot bombázták. „Még a templomokra is bombát dobtak! - kiált fel. - Meddig mennek el ezek az emberek a barbárságban ? Ha kulturális emlékeket rombolnak le, az egész emberi civilizáció ellen követnek el merényletet, nemcsak ellenünk! Szívem összeszorul a fájdalomtól, amikor ezt látom. Hogyan engedheti az Úristen, hogy azokat az épületeket, amiket az ő dicsőségére emeltek, porig rombolják?"

Az összes Auschwitzban dolgozó orvos közül Bennót Mengele érdekelte leginkább, ahogy erre Vrba is rámutatott. Talán azért, mert Mengele annak a két professzornak, Fischernek és Verschuernek volt a tanítványa, akik a fajelmélet biológiáját terjesztették a berlini Vilmos Császár Antropológiai Intézetben. Müller-Hill Mengelében látja megtestesülni az eltorzult, ideológiailag motivált tudós prototípusát, aki „megtisztítaná" az árja fajt. De Vrba szkeptikusabb volt, már ami az ideológiai motivációt illeti, még Mengele esetében is. Mint tudjuk, Mengele az áldozatoktól vett le agyi- és más emberi szövetmintákat, s szállította a német tudományos élet kiemelkedő, neves professzorai számára. A címzettek nagyon is tisztában voltak az anyagok származási helyével, és külön utasításokat adtak, hogyan kell preparálni, tartósítani és szállítani ezeket a szöveteket. Vrba szerint Mengele az ismert professzorok kegyeibe akart ily módon beférkőzni, hogy később saját tudományos pályáját egyengesse. Nem volt ennél magasabb röptű célja, sem pedig a perverzió nem motiválta. Kisszerű karrierista volt csupán, aki nem riadt vissza a gyilkolástól.

Órákon át tartó vita alakult ki Benno és Vrba között. Kezdetben homlokegyenest ellenkező véleményen voltak, de egy idő után nézeteik lassan egyre közelebb kerültek egymáshoz. Végül abban maradtak, hogy mindkettőjüknek igaza van. A faji ideológia elmélete szolgáltatta az igazolást a tömeggyilkosságokhoz, a bűnöző kormány pedig szentesítette, foganatosította és intézményesítette azokat. A haláltábor torz univerzumában meg lehetett találni minden indítékot, ami a társadalom egészében működik, de a táborokban a képek eltorzultak, mint egy domború tükörben. Ha Mengele volt a perverz kutató, akit tudományos karrierjének építése sarkall, akkor Kemer azt az orvostípust testesítette meg, aki azért választotta az orvosi pályát, hogy így teremtse meg a számára fontos kényelmes és minőségi életet.

Arnulf Overland norvég író előszót írt Rudolf Hössnek, az auschwitzi bázis parancsnokának a Commandant in Auschwitz (Parancsnok Auschwitzban) című könyvéhez. „Technikai és mennyiségi szempontból Höss bűnei mindenen túltesznek a tömeggyilkosságok világtörténetében. Ugyanakkor ez az önéletrajz azt mutatja, hogy Höss a legtöbb vonásával semmiben sem különbözött az átlagembertől. Éppen ez az, amitől ez a könyv az egyik legborzalmasabb az irodalomtörténetben." Pontosan ugyanezt lehet elmondani a többi náci orvosról is.

Minden német orvos letette a hippokratészi esküt, amelyben a gyógyítás, a szenvedések enyhítése mellett kötelezte el magát. Lehet, hogy ezek a szent ígéretek, nyugati kultúránk hagyományainak gyökerei, melyekre oly büszkék vagyunk, ilyen gyorsan elveszíthetik jelentésüket, s puszta formalitássá válnak? Vagy arról van szó, hogy ebben az esetben a fokozatos elsivárosodás egyszerűen eljutott végső logikai következményéhez?

Aznap este vacsorára voltunk hivatalosak Francois Jacobhoz, aki a modern molekulárbiológia egyik jelentős úttörője. Nobel-díjat kiérdemelt tudományos munkássága mellett Jacob ismert író is. Egyik első nagyszerű műve, a La Logique du Vivant a biológiai elméletek fejlődésével foglalkozik a XVI. század óta. Esszégyűjteményében - A lehetséges és a létező címen jelent meg -a tudományos érvelés logikáját, valamint a munkamódszereket vizsgálja, amelyekkel a tudósok dolgoznak. Nemrégiben közreadott A belső szobor című önéletrajzát úgy emlegetik, hogy ez az egyik legjobb, ha nem a legjobb, amit valaha természettudós írt. A könyv leírja a század legfontosabb biológiai felfedezéseit, amelyek három különös kutató: André Lwoff, Jacques Moncxl és Francois Jacob Pasteur Intézetben való együttműködéséből születtek. Három egészen különböző ember, legalább két évtizednyi korkülönbséggel. De Jacob könyve sokkal több, mint tudománytörténet. Beszél a gyerekkoráról, a németek által megszállt Franciaországból való meneküléséről és háborús tetteiről, amiket az afrikai hadjárat során volt alkalma véghezvinni De Gaulle tábornok kitüntetett katonájaként. Ezekről korábban még barátai és munkatársai sem igen hallottak.

Én már harminc éve ismerem Jacobot. Nem könnyed csevegő, éppen ellenkezőleg. Szívesebben hallgat meg másokat, és keveset beszél. Ez azzal is összefügg, hogy a háború óta sok ezer szilánk kínozza a szervezetét. Ez fájdalommal is jár, különösen időjárás-változáskor. Mindig nehezére esik hosszú időn át egy helyben ülni. Ha valami nem köti le a figyelmét, úgy fest, mint aki nincs is ott. Ha belefolyik a beszélgetésbe, rövid megjegyzésekre és egyszerű kérdésekre szorítkozik. Akik nem szeretik, nagyon unják a társaságát. Ám önéletrajzában Jacob, az író, a mesélő, egészen más képet rajzol saját magáról. A könyv egészen szokatlan intenzitású és eleven hangulatú. A narrátor egyszerre résztvevője és szemlélője az eseményeknek, jelen is van, meg távol is, érzékeny, de bezárkózó, elvont és közönyös, ugyanakkor konkrét és eleven.

A Jacobbal való találkozót én kezdeményeztem. Kicsit nyugtalan voltam, miközben felmásztunk a Latin negyedben lévő lakásához a lépcsőn. Mi lesz, ha barátaim nem kedvelik majd egymást?

De végül is nem sikerült rosszul. Miután megittunk Jacobnál egy pohár sherryt, lementünk a közeli sarokra egy vendéglőbe, ahol Jacob törzsvendég. Először szóba került néhány közös ismerős, majd igen komoly ábrázattal -legalábbis úgy tettünk - hozzáláttunk, hogy megrendeljük a vacsorát, ahogy az egy francia étteremben illik.

Jacob érdeklődött, miért jött Vrba Párizsba. Vrba elmondta, hogy most fordítják le franciára a könyvét, amiben Auschwitzból való megmenekülését írja le, és a kézirat korrektúráját jött elolvasni. Egyúttal részt vesz a Sorbonne-on egy gyorstalpaló francia nyelvtanfolyamon. Mindeközben felkértek, hogy vállaljon el még valamit. Le Pen, a szélsőjobboldali vezető a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a zsidók megsemmisítése nem több, mint a háború számos epizódjának egyike, és még azt is megkérdőjelezte, hogy léteztek-e egyáltalán gázkamrák.

A francia rádió felkérte Vrbát, reagáljon ezekre a kijelentésekre, s megmutatta nekünk kommentárjának a szövegét. Érvei kristálytiszták voltak, feltéve, hogy valaki nem fogja be a fülét, amikor hallja őket. De éppen ez az, amire készül egy csekély, de egyre növekvő része az emberiségnek. Vrba szólt azokról, akik az Egyesült Államokban, Kanadában, Franciaországban és másutt meg akarják hamisítani a történelmet. Svédországban az Iszlám Rádió jellegzetesen antiszemita műsorokat sugároz, amelyekben hangoztatják, hogy a Holocaust soha nem létezett, s a zsidókat vádolják, akik a cionistákkal és bolsevikokkal konspirálva ötlötték ki az egészet. Áz egyik amerikai „revizionista", R. A. Butz, ez a meglehetősen középszerű és ismeretlen kutató, nem túl magas beosztásban Chicago Northwestern Egyetemén. Miután Faurrison, a revizionista eszmék francia terjesztője „megtérítette", Butz hirtelen ismert személyiséggé vált. Azóta a történelem tagadása lett az életcélja. Alaptétele, hogy Auschwitz mítoszát maga Vrba találta ki. Butz szerint Vrba tehetségtelen fiatalember volt, lusta bajkeverő, akibe a jóságos német hatóságok igyekeztek elültetni a jó munkaerkölcs magját. Ezzel a pozitív nevelési céllal küldték őt abba a munkatáborba, amit Auschwitznak neveztek. Ám Vrba ott sem volt képes elvégezni a reá rótt feladatot, és inkább a szökést választotta. Miután a cionisták, a CIA és a bolsevikok jól megfizették, ezekkel a szervezetekkel együttműködve agyalta ki a mesét Auschwitzról.

Kérdeztem Vrbát, be lehetne-e perelni ezeket az embereket. Igen, lehetne, de a perköltségek hatalmas összegekre rúgnának. Továbbá, tekintettel a szólásszabadságot védő törvényre, meglehetősen nehéz megnyerni egy ilyen pert, és bebizonyítani a vádlott bűnösséget. A demokrácia ellenségei gyakran élnek vissza az általa biztosított jogokkal, hogy elérjék a maguk alantas céljait. Ám Kanadában létezik egy törvény, amely tiltja, hogy valaki megakadályozza egy másik személy jogos gyászát. Ennek a törvénynek az alkalmazásával nyerte meg a pert egy asszony, akinek a szülei a gázkamrában haltak meg Auschwitzban, s aki beperelte a revizionista mozgalom egy kanadai képviselőjét. A sok évig elhúzódó per végén bűnösnek találták a vádlottat egy alsóbb fokú bíróságon. Ám formai hibák miatt a felsőbb fokú bíróság elutasította az ítéletet. Most perújrafelvétel kezdődik, persze csillagászati perköltséggel.

Ebben a világban ki hallgat Joseph Goebbels kései követőire, annak a Goebbelsnek az eszméire, aki szerint a hazugságból igazság lesz, ha eleget hangoztatják?

Vrba szerint a klasszikus, elvakult antiszemiták - akik a nácizmus rossz hírét tisztára akarják mosni - és a „mérsékelt" antiszemiták - akik azt mondják, hogy a zsidók túl sokat panaszkodnak - között áldatlan szövetség van. E két csoportot egészítik ki a politikai anticionisták, akik az antiszemitizmus minden árnyalatát képviselik, és a saját törekvéseik érdekében mesterkednek. Akadnak közöttük opportunisták, akik a rákkutatás és más területek sarlatánjaihoz hasonlóan nem riadnak vissza, hogy a legegyértelműbben bizonyított tényeket is letagadják, ha ez felel meg személyes becsvágyuknak. Ám a sarlatánok eretneksége csak akkor érvényesülhet, ha a vágyfantázia termékeny talajára hullik. Azok a nemzedékek, akiknek nem volt részük üldöztetésben, hátrányos megkülönböztetésben, totális uralomban vagy idegen megszállásban, szeretnék azt hinni, hogy az ember alapvetően jó, és nem képes ilyen szörnyű tettek elkövetésére. Még ha elfogadják is a történelmi tényeket, kényelmesebb a náci háborús bűnöket egy maroknyi őrült csoport nyakába varrni, s nem tudomásul venni, hogy Hitler a birodalom kancellárjának pozícióját teljesen törvényes úton szerezte meg. Nem akarnk szembenézni azzal, hogy a legtöbb tömeggyilkos egészen hétköznapi ember volt. Vannak, akik hajlandók elfogadni a múlt tényeit, de szeretnék maguk mögött tudni, és nem foglalkozni vele. A Nolte által meghirdetett mozgalom, ami a Holocaustot puszta történelmi epizóddá kívánja zsugorítani, jó példája ennek az ettitűdnek. A náci programok és az emlékezet elfojtása tudományos mezben jelenik meg, a szervezett tömeggyilkosságok pedig a történelem visszapillantó tükrében csupán tragikus epizódjai a háborúnak. Párhuzamot vonnak a Szovjetunióval, ahol a Sztálin-korszak idején a tömegek hallgatólagos beleegyezésével folytak a tisztogatások. Hitlert úgy láttatják, mint aki onnan vette a példát. Szemet hunynak a tény felett, hogy a Holocaust olyan program volt, amelynek során magánemberek millióit gyilkolták meg tömegesen, s e programot a kormány találta ki és hajtotta végre. Ez egyedi program volt, melyhez fogható nincs a történelemben, ami a döntéshozatalt, a tervezést, a kíméletlen végrehajtást illeti, s amihez igénybe vettek minden lehetséges technikai eszközt, még a háborús erőfeszítések rovására is.

Még Sztálin tisztogatásai és borzalmas tömegmészárlásai is elhalványulnak a Holocaust mellett. Az örmények törökök általi tömeges kiirtása talán megközelíti a Holocaustot, de alapjában véve az is inkább helyi és ősrégi etnikai konfliktus eredménye. Ezzel szemben a nácik olyan embereket pusztítottak el huzamos időn át, akiknek egyetlen közös nevezője, hogy vagy ők, vagy valamikori felmenőik közös vallási csoporthoz tartoztak.

Vrba ugyanazon az intenzív, némileg távolságtartó, időnként kissé gunyoros hangon beszélt, mint Lanzmann filmjében. Körülnéztem. Első osztályú párizsi étteremben ültünk, elegáns emberektől körülvéve, és nagyon kellemes, a legkiválóbb francia hagyomány szerint elkészített vacsorát fogyasztottunk. Az utca még mindig tele volt emberrel, akik ráérősen sétáltak, élvezték a finom, meleg őszi estét. S mi ismét elmerültünk a sötét és elviselhetetlen témában. De melyik a valóság? Ki az, aki áltatja magát?

Senki. A valóság optikai csalódás, mint Escher műve, melyen a fekete madarak jobbra szállnak, a fehér madarak meg balra. Lehetetlen mindkettőt egyszerre látni. Kölcsönösen kizárják egymást. A legtöbb ember szívesebben nézi a fehér madarakat. Tisztában vannak a fekete madarak jelenlétével, legalábbis az értelem szintjén, de érzelmileg igyekeznek kirekeszteni őket. Hasonló lélektani mechanizmus működhetett a koncentrációs táborokban. Bruno Bettelheim „Az egyén és a tömeg viselkedése szélsőséges helyzetekben" című esszéjében leírja, hogyan igyekeztek a foglyok „exteriorizálni" helyzetüket. Attitűdjüket talán a következőképpen lehetne leírni: ami itt történik, az velem nem eshet meg. Tehát ez nem is a valóság. Szét kell tudnom választani magamat, az alanyt magamtól, a tárgytól. Meg kell védenem magamat, az attitűdjeimet és az értékeimet, hogy ugyanaz az ember lehessek, ha valami csoda folytán túlélem mindezt.

Az a vágy, hogy csak a fehér madarakat lássuk a tényszerűen legsötétebb körülmények között is, az emberben működő túlélési mechanizmust bizonyítja. Olyan emberek hozzátartozói, akiket már deportáltak, s akik rádöbbentek, hogy ők lesznek a következő áldozatok, s olyanok is, akiket hasonlóképpen megtévesztettek abban vagy egy más országban, mind a szelektív megértés mechanizmusához menekültek. Ezért nem meglepő, hogy sem ők, sem pedig azok a kevésbé érintett tömegek, akiknek nem volt részük az atrocitásokban, sokszor kételkedtek a tömeggyilkosságokról keringő fámákban. Inkább csalárd propagandát, merő kitalációt láttak benne.

De mi hárman, akiket Jacob hallgatott, miért döntöttünk úgy ezen a gyönyörű párizsi szombat estén, hogy kényszeresen a fekete madarakra irányítjuk figyelmünket? Mind szabad országok polgárai vagyunk, akik nyugodtan, békében élhetünk. Talán a halottak iránti bűntudat érzése üldöz minket? Attól félünk, hogy az egész élmény újra megismétlődhet, ha annyiban hagyjuk? Tudtuk, hogy a történelem széles és feltartóztathatatlan folyamát nemigen zavarja a múlt ismerete. Nem több, egy-két generáció is elég, hogy a borzalmakkal teli archívumok elhalványult papírhalmokká porladjanak, melyeknek nincs több hatásuk, mint az elszáradt falevélnek. Hirtelen úgy éreztem, mintha utas lennék, aki fél a repüléstől, és arra kényszeríti magát, hogy ébren maradjon, s bekapcsolva hagyja a biztonsági övét az egész út alatt, és az a rögeszméje, hogy a repülőgép lezuhan, ha véletlenül elalszik.

De talán valami más hajtott minket. Talán egymással való szolidaritásunkat akartuk kifejezni azzal, hogy tabu témát választottunk beszélgetésünk tárgyául, amit a legtöbb ember elkerül. Vagy valamiféle boncolásnak vetettük alá magunkat, az agyunkkal igyekezve felfogni, mire képes az ember? Talán az agyunk volt a kórboncnok és a holttetem egyszerre?

Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy témát váltsak. Kérdeztem Jacobot, emlékszik-e arra az időre, pár évvel korábban, amikor megkért, hogy tartsak előadást a College de France-on. Ősi hagyománynak engedelmeskedve, az előadás előtt betértünk a tanszék társalgójába, ahol Raymond Aronba, az író-filozófus-politológusba botlottunk. Megemlítette Jacobnak, hogy Robert Schuman, De Gaulle korábbi pénzügyminisztere éppen most jelentette meg önéletrajzát, amiben többek között háborús élményeiről is ír. Tisztelettel szólt Jacob katonai tetteiről De Gaulle afrikai seregében. Állítólag Jacob nem volt hajlandó magára hagyni egy súlyosan megsebesült bajtársát, kilométereken át cipelte, ezzel a saját életet is kockáztatva.

Már korábban is hallottam, hogy Jacob egyike volt azoknak a katonáknak, akiket De Gaulle a legtöbbször kitüntetett, de ez a történet új volt számomra. Jacob látszólag zavarba jött, s nem akart erről többet beszélni. Helyette Schuman könyve iránt érdeklődött.

- Nem túl jó - válaszolta Aron. - Schuman nem tud írni az iszonyról [l'angoisse]. De ki tud?

- André Malraux. - Jacob és Aron szinte egyszerre szólalt meg.

Ez az epizód legalább húsz évvel párizsi látogatásunk előtt történt. És Jacob most maga is az iszonyról ír. Hirtelen mindhárman az ő könyvéről kezdtünk el beszélni, más-más szavakkal, de mind elismerően. Jacob figyelt, máshová nézett, és szótlan maradt. Ahogyan ő beszél az iszonyról, magával ragadja az olvasót, még ha nem is a harctér eseményeiről szól. Abban a történetben, amikor elmondja, hogyan osont el pár méterre egy német katona puskacsöve előtt, nem érződik félelem. A katona, érthetetlen módon, nem lőtt rá. A szorongás csak akkor tört rá, amikor az olyan régen áhított győzelem elérkezett, s miután Jacob súlyosan megsebesült, miközben a szövetségesekkel Párizs felé vonultak. Sokáig mozgásában korlátozott volt, és hosszadalmas kezelésen ment keresztül. Barátai elhagyták, csak néhány közeli rokon jelentette számára az emberi kapcsolatot.

Kevésbé bátor barátai, akik inkább a megszállt Franciaországban maradtak, addigra többé-kevésbé befejezték orvosi tanulmányaikat. Jacob épp csak hozzákezdett. A lány, akit szeretett, mással jegyezte el magát. S abbeli reményei, hogy sebész lesz, romokban hevertek. Sokszor hallottam biológusoktól, mennyi kiváló sebész van, és micsoda szerencse, hogy a sors kegyetlensége megakadályozta Jacobot, hogy orvos legyen. De aki ilyen könnyelmű kijelentést tesz, nem nagyon erőlködik, hogy beleélje magát Jacob akkori nehéz helyzetébe: mennyi keserűséget érezhetett, amikor rádöbbent, hogy mindenből kimaradt, és mindenkitől elszakadt; a mozgáskorlátozottság, az iszonyú fájdalom minden egyes lépésnél; a hideg szoba, a magány, ami úgy tűnt, elkerülhetetlen végzete lett. Az az érzés, hogy ő a legkevésbé rátermett az egész évfolyamból, az egész nemzedékéből. Az a gondolat, hogy kárba veszett minden lehetőség, elmentek az évek anélkül, hogy elért volna valamit. Mindenki maximálisan kihasználta élete minden lehetőséget, csak ő nem. A rövid találkozás régi szerelmével, ami igaz, és mégsem igaz, mint a régi fénykép, ami elsárgul az albumban. A háborús évek bajtársi kapcsolatai mára valószerűtlen emlékek csupán. A lehetetlenség, a képtelenség, az akarat hiánya, hogy bármilyen összefüggésben kimondja: „mi". Az összes politikai párt és önérdekű propagandájuk borzalma. Kutatás a gyilkos és áldozatai után, idegen arcokban. A határok elmosódása azok között, akik harcoltak a nácik ellen, s akik hasznot húztak belőlük. Hirtelen elszállt ötévnyi szörnyű tragédia, lesüllyedt, mint a kő a tenger fenekére, s a világ megy tovább, mintha nem történt volna semmi.

Jacobot látszólag hidegen hagyta, amit mi feltartóztathatatlanul elmondtunk neki olvasmányunkról. Egy szót se szólt. A korábbi vele való beszélgetések és levelezésünk megtanított rá, hogy bármilyen tudományos kérdésre vagy gyakorlati dologra készséggel válaszol, de az elől kitér, hogy a nem tudományos írásaival kapcsolatos megjegyzésekre reagáljon. Beszélgetésünk kellős közepén, ami hármunk között folyt arról a könyvről, amit a hallgatag negyedik írt, Vrba hirtelen így szólt:

- Van egy részlet a könyvben, ami miatt egész éjszaka nem aludtam. Mindnyájan megdöbbentünk. Lehet-e bármi Jacob könyvében, ami Vrbát felizgatja? Tudtuk, hogy Vrba saját könyve a legbiztosabb alvásgátló szer. Vrba, aki megtapasztalta a poklok poklát, azt a poklot, amit szinte nem is lehet emberi szóval leírni? Ehhez képest Jacob könyve gyermekmese, napsütéses idill. Talán valamit nem vettünk észre?

Az epizód, ami felzaklatta Vrbát, az első előadásról szólt, amit Jacob angolul kellett hogy tartson a Pasteur Intézet nemzetközi hallgatósága előtt. Nagyon izgult, és úgy döntött, hogy kéziratából olvassa fel előadását, igen erős franciás kiejtésével. Barátja és kollégája, Jean Weiglé, az ismert tudós, aki Jacob szerint képes volt megkülönböztetni egymástól egészen finom jeleket is, amiket más ember nem is vesz észre, nyomatékosan javasolta Jacobnak, hogy ne olvassa fel a szöveget.

- Sokkal jobb lesz, ha szabadon beszélsz, még ha nem is tökéletes az angolságod - mondta.

De Jacob nem hallgatott rá. Ám mielőtt odalépett volna a pódiumra, kétségbeesetten vette észre, hogy eltűntek a jegyzetei. Nem volt mit tenni. Tele rettegéssel lépett a dobogóra, és elmondta előadását, kissé akadozva, de jól érthető angolsággal. Egyértelműen jól sikerült. Az előadás után Weiglé bevallotta neki, hogy ő csente el a kéziratot.

- Ez volt a legmeggyőzőbb módszer, hogy belásd, soha nem szabad előadást kéziratból felolvasni. És nagyszerűen csináltad - gratulált Jacobnak.

- Hogyan tehet ilyet egy tudós egy fiatalabb kollégával ? - kiáltott fel Vrba, vérvörösen a dühtől. - Soha nem gondoltam volna, hogy egy Weiglé ilyenre képes!

Halvány déja vu érzésem támadt. Eszembe jutott Orwell 1984 című könyve. A sztálini jövő lidérces képzetével a Gondolatrendőrség a politikai foglyokat kínozza a Szeretet Minisztériumban, egy hatalmas, ablak nélküli, piramis alakú épületben, ami tele van mindenféle pokoli kínzóeszközzel. De a legszörnyűbb kínzásokat a 101-es szobában hajtották végre, egy csupaszon kongó helyiségben. Itt minden foglyot azzal szembesítettek, amitől a legjobban fél. Orwell hősét rémisztő patkányok tartották rettegésben, az arcát harapdálva. De mi az, amit Vrba, akit Elie Wiesel „autentikus hősnek" nevezett, a 101-es szobában találhat a patkányok helyett? Miért rázta őt meg annyira Weiglé kis csínytevése? Turpisság, ami hosszú távon Jacob szerint is hasznosnak bizonyult.

Bűn volt ezt tenni, tekintet nélkül az eredményre. Ez lopás volt, ismételgette Vrba, láthatóan még most is felzaklatva. Egy kiváló tudós nem tehet ilyen elítélendő dolgot, hiszen a tudományos igazság kutatása bizonyos etikai követelményeket állít azok elé, akik a tudományt művelik. Vrba álláspontja összhangban volt a kora délutáni érvelésével, mikor azt mondta, hogy a német tudósok, akik a koncentrációs táborokból szerzett kísérleti anyagot használták fel, s rosszabb esetben a kivégzésekben is részt vettek, sarlatánok. Nem nevezhetők tudósnak. Ám Weiglé nagyra becsült tudós volt.

- Nem, sajnos ez nem ilyen egyszerű - válaszolta Benno. - Vrba feltételeit akkor lehetne teljesíteni, ha a tudomány alapfogalmát megváltoztatnák és etikai normákat is rendelnének hozzá, főképpen a becsületesség szabályát. Ám a tudomány hagyományos fogalma nem enged meg ilyen módosításokat. Hogyan ítéljünk meg egy átlagembert, aki a legtöbb helyzetben az elfogadott erkölcsi normák szerint viselkedik, de nem riad vissza a lopástól, ha nincs kockázata, hogy rajtakapják? Gondoljunk csak arra a sok rablásra, fosztogatásra, ami még a legcivilizáltabb országokban is megesett a háború idején, vagy ma is, ha földrengés, áradás, más természeti csapás éri az országot. Egy tudós, aki más kutatóktól ellopja az eredményeit, és azokat saját kutatásaiban felhasználja, szükségképpen rossz tudós? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, annak a munkának a minőségétől függően, amihez felhasználja az eltulajdonított anyagot. A legtöbb esetben csak az áldozatot zavarja, hgy kifosztották. Kívülállók számára nagyon nehéz eldönteni, hogy az állítólagos „ötletlopás" a tudományban megtörtént-e. Nehéz követni a vádakat és ellenvádakat, amelyek többnyire olyan triviálisak, hogy csak egy ásitásra méltatják, amikor az „áldozat" ezt ragozza hosszadalmasan. A gondolat köztulajdonnak számít, és nem könnyű megállapítani, mikor és hol született valójában. Vannak gondolatok, amelyek a korszellemből támadnak fel, több helyen egy időben. Teremtőjük éppolyan névtelen marad, mint egy ballada vagy népszerű vicc szerzője.

- És hogyan ítéljük meg azokat az embereket - folytatta Benno -, akik nem riadnak vissza semmiféle kegyetlenkedéstől egy éppen uralkodó eszme nevében, háborúban, forradalomban, diktatúrában, amikor a nemkívánatos és üldözött kisebbségek elpusztítását az állam kötelességként szentesíti? A tudósoknak nem kell feltétlenül részt venniük ebben, mint Mengelének, de könnyű őket arra bírni, felejtsék el az erkölcsi korlátokat, ha a tudomány érdeke azt kívánja. Az egyik legkiválóbb német neuropatológus, Hallervor-den professzor így szólt egy SS-orvoshoz: - Mivel maguk úgyis megölik ezeket az embereket, miért ne küldhetné el nekem az agyukat? - A háború végéig 697 meggyilkolt pszichiátriai beteg agyát szállították neki. Ő pontosan tudta, mit akar, és miért. Nem a sarlatánok kedvenc délibábját hajszolta, hogy a pszichiátriai betegek agyában speciális elváltozásokat állapítson meg, mivel tudta, hogy az akkori műszerezettséggel ez lehetetlen lenne. Megmaradt a lehetőségek határain belül, és olyasmivel járult hozzá tudományához, ami a mai napig fontos része a neuropatológiának. Hallervorden a háború után is megőrizte professzori rangját. Számos tudományos munka és doktori disszertáció alapja az az anyag, amit még ő gyűjtött össze. A kivégzésekről szóló jelentések az archívumokban ma is megtalálhatók. Az „eutanáziaorvos" vagy az SS-orvos aprólékos részletességgel dokumentálta, büszkén jelezve a pontos időt, amikor az agyat „fixálták": „két órával a halál beállta után"; „teljesen friss" és így tovább.

Hallervorden halálakor, 1965-ben sok szép megemlékezést írtak róla. Kollégája, Spatz professzor mint nagyszerű tudóst és mélyen erkölcsös embert dicsőítette. Úgy jellemezte, mint a kanti etika elkötelezett hívét. Ezt példázza a tudományos problémák iránti tökéletes odaadása, kötelességtudata és a fiatalabb kollégák támogatása. A jellemzések szerint szerény ember volt, egészen más, mint az autokrata Geheimrat-típus.

Viszonylagos békeidőben, amikor az egyetemi tanároknak biztos a megélhetésük, a jövedelmük, nehéz elképzelni, hogy egy tudós bűntényt követhet el, lophat, rabolhat, még gyilkolhat is - folytatta Benno. - Fel se tudjuk fogni, hogy a tudósoknak bármi közük lehet egy Mengeléhez. De nem kerülhetjük ki olyan könnyen. Mengele közvetlen felettese, Ottmar Báron von Verschuer professzor elismeréssel emlegette, hogy Mengele „csodálatosan hasznosította a tudományos kutatás számára az Auschwitzban adott lehetőségeket". Ő maga a „fajbiológusok" egyik vezetője, és ilyen módon Mengele legközelebbi tudományos mentora volt. Ő is tisztelettől övezve halt meg sok évvel a háború után.

Mengelének Auschwitzban folytatott borzalmas tevékenységét legrészletesebben egy erdélyi magyar származású zsidó kórboncnok, Nyiszli Miklós írja le könyvében, ami nem sokkal a háború után jelent meg. Nyiszli közvetlenül Mengele alatt dolgozott. Mint minden zsidó Auschwitzban, fogolyként ő is szüntelenül a halál árnyékában élt. Az úgynevezett Sonderkommando tagja volt. Őket is rendszeres időközönként kivégezték, és helyükre új emberek kerültek. Nyiszli szakértelmének és tudásának köszönhetően, amit Mengele ki is használt, túlélte Auschwitzot. Jól felszerelt patológiai laboratórium állt a rendelkezésére, csupán hatvanméternyire a gázkamráktól. Jó idegrendszer szükségeltetik, hogy valaki végigolvassa ezt a könyvet.13 Előszavában Bruno Bettelheim ezt írja: „Hihetetlen történet, de mindannyian tudjuk, hogy igaz. El szeretnénk felejteni. Egyszerűen nem illik bele jelenkori gondolatvilágunkba. És ahelyett, hogy átformálnánk gondolatainkat, inkább kiűzzük belőlük a német megsemmisítő táborok egész történetét. Szeretnénk azt hinni, hogy ez soha nem történt meg. Mivel ez lehetetlen, inkább elfelejtjük, csak ne kelljen szembesülnünk a rémálom lehetőségével."

Bettelheim az orvosok és az egész közösség magatartását egyfajta tehetetlenséggel jellemzi, amikor az ember számára a legszörnyűbb kegyetlenség is azonos a business as usual (hétköznapi ügymenet) megszokottságával.

Majd így folytatja: „Mindez régmúlt történelem lehetne, de ugyanez a hétköznapi ügymenet felejtet el velünk két dolgot: a hozzánk hasonló XX. századi emberek küldtek több milliót a gázkamrákba, és több millió hozzánk hasonló ember sétált a halálba ellenállás nélkül... a legmélyebb értelemben a gázba való menetelés csupán utolsó következménye volt a business as usual filozófiájának."

Bettelheim kiemeli azt a veszélyt is, ami a technikai kompetencia iránti tiszteletből származik. E tekintetben teljesen azonos véleményen van Bennó-val, amikor ezt mondja: „Auschwitz elmúlt, de amíg ez az attitűd bennünk él, addig nem vagyunk megvédve az élet iránti bűnös közönytől."

Nyiszli „bűnöző orvosnak" és a világtörténelem legnagyobb gonosztevőjének nevezi Mengelét. Ugyanakkor csodálattal adózik Mengele tudományos érdeklődésének, szívós, összeszedett munkájának, a megfigyelésben, precizitásban megmutatkozó tehetségének.

Mengele számtalan halálos ítéletet hozott, és saját kezével is gyilkolt. Borzalmas tettei nyilvánvalók. De mit szóljunk azokról a német orvosokról, akik megüresedett pszichiátriai kórházi helyekért harcoltak, miután végrehajtották bennük az eutanáziaprogramot, vagy a többi értelmiségiről, aki alig várta, hogy elfoglalhassa egy-egy zsidó professzor széket? Önző ambíciójukat könnyű lenne az altruizmus álarca mögé rejteni. A kórházi ágyakat nem árt kiüríteni, hogy csökkenjenek az egészségügyi költségek. Az életre nem érdemes életeket (lebensunwertes Lében) ki lehet oltani egy program keretében, mint a krónikus betegek vagy szellemileg visszamaradott gyerme-kek esetében, és ezt fel lehet tüntetni mint humanitárius cselekedetet. A faji biológia abszurd elmélete igazolható egy olyan politikai légkörben, ahol általánosan elfogadott, hogy a nemzet örökletes tényezőit meg kell tisztítani a „zsidó génektől", melyeket a Führer a nemzet „rákbetegségének" nevezett.

így egyenes út vezetett a tömeggyilkossághoz, amit eufemisztikusan „végleges megoldásnak" hívtak. A hazugságok egyenes arányban növeked- tek a gyilkosságokkal, mint az ikertestvérek. A bűnöző vezetés a füstfüggöny mögött felosztotta a tennivalókat: Himmler fő feladata a gyilkolás volt, Göring az értékek és a magántulajdon elrablásával foglalkozott, Goebbels pedig a hivatalos hazudozás felelőse volt. Hitler mindhárom tevékenységet egymaga művelte. Miért lenne a tudomány kivétel egy olyan államban, amit gyilkosok, tolvajok és hazudozók triumvirátusa irányít?

- Ezen a ponton tér el a véleményünk - fordult Benno Vrbához. - A tudományban ugyan nem lehet hazudni és eltitkolni a tudományos eredményeket, de semmilyen erkölcsi parancs nem tiltja a rablást és a gyilkolást egy olyan társadalomban, ami szentesíti az ilyen cselekedeteket. Korunkban és jelen kultúránkban gyilkolni törvénytelen, és nehezen értjük meg a náci korszak eseményeit. Arra következtetünk belőlük, hogy bármilyen szörnyű tettet elkövethet valaki a másik ember ellen, ha a politikai vezetés szentesíti azt.

Vrbát nem győzte meg Benno érvelése. Kitartott abban a hitében, hogy azok a tudósok, akik gyilkolnak, nem igazi tudósok. Legjobb esetben jól fésült (frisierte Schnauzen), kiglancolt és jól álcázott opportunisták.

Az este vége felé világossá vált, hogy Benno és Vrb a nézeteltéréseik ellenére is barátok lettek. Egyetértettek abban, hogy nem kell egyetérteniük. De sem Benno, sem én nem tudtuk, miért ragaszkodik Vrba a becsületes tudós képéhez annyira. Miért lennének a tudósok mások, mint a többi ember? Talán Vrba az utolsó szalmaszálba kapaszkodott, hogy az emberiségbe vetett hitét megmentse? Ha így van, van-e jogunk elvenni tőle ezt a szalmaszálat?

Hol marad az én rettenetem, az én 101-es szobám? Primo Levi az utolsó, Akik odavesztek, és akik megmenekültek című művében ezt írja: A mi nagy közös élményünket senki sem látta előre, sőt éppen hogy rácáfolt minden várakozásra; bármily hihetetlen, Európában esett, eshetett meg, hogy egy egész civilizált nép a lázas és virágzó weimari kultúra évei után, minden átmenet nélkül, egyszer csak egy olyan komédiás mögé sorakozott fel, aki ma nevetség tárgya volna. Márpedig Adolf Hitlernek engedelmesség és hozsánna volt az osztályrésze, egészen az összeomlásig. Megesett, tehát megeshet újra: ez a mondandónk lényege...

Nem azt akarom mondani, hogy bizonyosan megesik, hogyan is mondhatnám. Mint korábban már említettem, nemigen valószínű, hogy ismét egyszerre lépjenek működésbe mindazok a tényezők, amelyek elszabadították a náci őrületet, néhány előjel azonban kibontakozóban van. Az erőszak, az „értelmes" és az „értelmetlen" egyaránt, itt ólálkodik köröttünk: az úgynevezett első és második világban, vagyis a parlamenti demokráciákban és a kommunista országokban hol az esetleges és egyéni, hol a szervezett és állami törvénysértés alakjában harapózik el, a harmadik világban pedig beteges, járványos méreteket ölt. Csak arra vár, hogy színre lépjen az új komédiás (jelöltekben nincs is hiány), aki majd rendezett sorokba szervezi, törvényesíti, nélkülözhetetlenné és szükségszerűvé nyilvánítja, végül pedig megfertőzi vele az egész világot. Kevés ország mondhatja el magáról teljes bizonyossággal, hogy nem foghat rajta az új erőszaközön, ha egyszer elszabadítja a türelmetlenség, a hatalmi kéjvágy, a gazdasági érdek, a vallási vagy politikai megszállottság, a faji súrlódások. Minden érzékszervünkkel résen kell hát lennünk, óvakodnunk kell a prófétáktól, a mágusoktól, azoktól, akiknek „szép szavai" mögött nincs meggyőző érvelés. (Beden János fordítása)

Ez lenne az én 101-es szobám, a felejtéstől való rettegés, a félelem, hogy mindez újra megtörténhet, ha nem figyelmeztetnek minket újra és újra a múltra? Meglehet. De tudom, hogy létezik még egy szoba, a legbelső, és mindegyik közül a legiszonytatóbb.

Benno Müller-Hill 1988 őszén konferenciát szervezett Kölnben. Ellentétben a legtöbb tudományos rendezvénnyel, amelyek egy vagy több összefüggő témát dolgoznak fel, Müller-Hill konferenciájának ez volt a főcíme: „Részvétlen orvostudomány". A találkozót Vrba és Hermann Langbein nyitották meg, akik szintén auschwitzi túlélők, igen szerény, de éles szemű tanúi a rémséges pokoli planétának. Ezt követte néhány szakember előadása a nácizmus ideológiájának történetéről és a korszak tudósainak és gyilkos orvosainak elméleteiről. Hallottunk a náci táborokéhoz hasonló módon végrehajtott emberi kísérletekről, melyeket japán tudósok végeztek az egyik különlegesen kialakított, gigantikus táborban Mandzsúriában - ezt a felháborító tényt a mai napig igyekeznek elleplezni Japánban.

Az etikátlan tudományos kísérletezés azonban nemcsak a totális rendszerekben fordult elő. Számomra döbbenetes felismerés volt, hogy a CIA anyagi támogatásával az Egyesült Államokban a McCarthy-korszakban is végeztek önkéntes alanyokon ilyen etikátlan kísérleteket. Az amerikai kormány legfőbb gondja és félelme ekkor a sztálinista „agymosás" volt, s ezért rengeteg pénzt költött az LSD hatására bekövetkező „viselkedésbefolyásoló kísérletekre" és más gyógyszerekre, amik hatással lehetnek az együttműködésre. A fegyvertár részei voltak a rejtett kamerák és megfigyelőállomások. Bár ezek a kísérletek nem végződtek a kísérleti alany „megsemmisítésével", igen zavaró volt, hogy a békeidő világának legnagyobb demokráciájában egy kormányszerv ad pénzt ilyen vizsgálatokra.

Miközben ültem az előadásokon és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy megtartsam összegző előadásomat, amire megkértek, folyton visszatérő gondolatot találtam a legtöbb előadásban. Még a legborzalmasabb bűnöket, amik szóba kerültek, sem pszichopaták, szadisták vagy szörnyegetek követték el, mint ahogy a tömegmédia és a bűnügyi filmek szokták ábrázolni, s amivel a fiatal nézőkre hatni lehet. Néhány vezér, mint Hitler - őt külön osztályba sorolom - vagy a vérebszerű McCarthy szenátor, kétségtelenül pszichopaták voltak. De ezt a kényelmes címkét nem ragaszthatjuk rá a legtöbb funkcionáriusra. Éppen ellenkezőleg: ezek konformisták, engedelmes polgárok, akiknek a tevékenységét a rendszer szentesítette, s akiknek „tiszta" a lelkiismeretük. Végül is „hazafias feladatot" teljesítettek, s ezért jó fizetést és rangot érdemeltek ki.

Az igazi probléma a konformizmus, nem pedig az atrocitások és az embertelenség. Amerikai történészek véleménye szerint, akik a Mandzsúriában végzett kísérleteket tanulmányozták, a japánok az első világháború során igen jól bántak a foglyaikkal. Ám alig harminc évvel később különös kegyetlenséget tanúsítottak irántuk. Sokan emlékszünk a Híd a Kwai folyón című filmre, ha másra nem is. Kínai, koreai és más kelet-ázsiai barátaink sokat mondhatnának még ehhez a történethez. Mi történt ezzel az udvarias, barátságos néppel a két világháború között, amivel ez a változás magyarázható?

A történészek a japán vezetők és ideológiájuk megváltozásával magyarázzák a nemzet átalakulását. Két évszázadnyi elszigeteltség után, az első világháború során a japán politikusok igen nyitottak voltak a Nyugat felé, és keresték az új kapcsolatokat. Még a hadifoglyokra is úgy tekintettek, mint olyan emberekre, akik révén kapcsolódhatnak a nyugati világ felé. A második világháború idején az országot katonák irányították, akik szerették volna feléleszteni a hagyományos harci szellemet. A japán katona soha nem hódol be az ellenségnek - ez volt a világon a legnagyobb gyávaság. Kötelessége volt öngyilkosságot elkövetni. Ugyanezzel a mércével mérték az angol és amerikai hadifoglyokat. Akik megadták magukat, azoknak nem volt irgalom, sem tisztelet.

Lehet, hogy egy egész csoport vagy nép viselkedését megváltoztathatja néhány vezető? úgy tűnik, igen, különösen, ha fontosabb a vezetők vagy a rendszer iránt tanúsított lojalitás, mint az egyéni lelkiismeret.

Körülnéztem az előadóteremben Kölnben. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy az embereken végzett bűnös és etikátlan kísérletezést el kell ítélni. De azok az orvosok és „tudósok", akik a kísérleteket végezték, annak a kornak és társadalomnak a termékei voltak, amely szentesítette tevékenységüket. Az egész lakosság hallgatólagosan elfogadta, tűrte, de legalábbis nem vette tudomásul, ami zajlott.

Mi a saját korunk gyermekei vagyunk. Ebben a korban és ebben a társadalomban helyénvaló és dicséretes dolog elítélni a kegyetlenséget és a gyilkosságot, és bűnözőnek tartani azokat, akik mindezt elkövetik. Becsületesnek hisszük magunkat, amikor felháborodunk, és meg vagyunk teljes szívünkből győződve, hogy képtelenek lennénk ilyen cselekedetre. De vajon nem vagyunk-e mi is konformisták, hűen a saját korunk szelleméhez? Biztosak lehetünk-e benne, hogy másként viselkedtünk volna abban a korban, azon a helyen? Nem kell-e vajon bebizonyítanunk, hogy képesek vagyunk szembeszállni az árral saját lelkiismeretünk szavát követve, még ha ez anyagi veszteséggel vagy pályánk kisiklásával jár is, még ha a hozzánk legközelebb állók el is ítélnek minket, vagy szélsőséges esetben a legsúlyosabb büntetésben lesz emiatt részünk? Hogyan bízhatunk erkölcsi felháborodásunkban, amíg nem bizonyítottuk be, hogy mi mások vagyunk?

Szerencsére a mi korunk és Hitler kora között annyi idő telt el, hogy a kérdés abszurdnak tetszik. Ám a CIA által pénzelt kísérletek, melyeket egy szabad társadalomban végeztek, mégis erősebb, közvetlenebb félelemmel töltenek el.

A Kölnben zajló konferencia idején fejeztem be éppen egy nehéz, de elkerülhetetlen tudományos programomat. Mint már annyiszor, kénytelen voltam ismét nagyobb ösztöndíjért folyamodni, ami annyira ellenemre van. Ilyenkor mindig részletesen le kell írnom, milyen eredményeket értem el és publikáltam eddig. Ebből semmi hasznom nincs. Világosan és tömören kell leírnom, hogy versenyképes legyek. Tartalmaznia kell a terveimet a jövőre nézve, bár én is, és a pályázati bizottság is pontosan tudja, hogy ez csupán fikció. Valójában a tudományos problémákat lépésről lépésre lehet csak vizsgálni, merev, előre kitervelt program nélkül. Ez a munkám egyetlen olyan része, amit utálok. Ilyenkor két-három hónapon át úgy érzem magam, mint egy fogoly. Elszáll minden energiám és örömöm, ami a munkámmal jár, de mégis meg kell tenni! Olyan, mintha fel kellene mászni egy magas hegyre.

Elképzelem, mi lenne, ha valaki annyi ösztöndíjat ajánlana fel, ami elég az egész tanszékem működtetésére, s ezért cserébe néhány vizsgálatot kér, ami időm töredékét veszi csak igénybe, és fél kézzel is elvégezhető. Pontosan így közelítették meg a CIA ügynökei azokat az amerikai szociológusokat, akiktől azt kívánták, végezzék el az etikátlan kísérleteket az LSD-vel.

Vajon lenne-e bátorságom és erőm nemet mondani olyan kísérletekre, melyeket etikátlannak tartok? Úgy hiszem és remélem, hogy igen, de csak önámító hipokrita állítja, hogy biztos ebben, anélkül hogy próbálta volna.

Lehetek-e száz százalékig biztos benne, hogy nemet mondanék?

Ez a visszatérő gondolat az én 101-es szobám.