CSALÁDI ÉRTÉKEK

"Gyerünk, emberek, mosolyogjunk egymásra! Gyűljünk össze, próbáljuk meg egymást szeretni! Itt a Vízöntő korának hajnala: a harmónia, a megértés, az egyetérzés és a bizalom bősége; nincs többé álnokság, nincs gúny, a képzelet élénk, arany álomképei, misztikus látomások és a lélek valódi felszabadítása. Képzeld el, hogy nincs tulajdon; kíváncsi vagyok, menne-e. Nem lesz többé irigység és éhség, csak az ember testvérisége. Képzeld el, hogy az összes ember osztozik az egész világon.
Tán azt mondod, hogy ábrándokat kergetek, de nem vagyok egyedül. Remélem. egy napon csatlakozol hozzánk, és a világ egyesül." *
Talán hihetetlennek tűnik, de sokunk hitt ebben a szirupban. Az 1960-as és hetvenes évek egyik vezető gondolata az volt, hogy a bizalmatlanság, a féltékenység, a versengés, a kapzsiság és a manipuláció reformra érett társadalmi intézmények. Egyesek úgy gondolták, mindezek szükségtelen rosszak, mint a rabszolgatartás vagy a nők szavazati jogának a megtagadása. Mások úgy vélték, hogy merev tradíciók, melyek alacsony hatékonysága nem szúrt senkinek szemet - ahogy a zseni, aki kitalálta, hogy hídvámként lehetne egy dollárt szedni az egyik irányba ahelyett, hogy ötven centet szednek mindkettőbe.
E gondolatokat nemcsak rockzenészek hangoztatták, hanem Amerika kiváló társadalomkritikusai is. Charles Reich, a Yale Egyetem jogászprofesszora 1970-es The Greenjng of America című könyvében egyetemisták nemzedéke által vezetett, erőszakmentes forradalom bekövetkezését jövendölte. Amerika ifjúsága új tudatot fejlesztett ki, mondta. Ez a nemzedék kevésbé bűntudatos, kevésbé szorongó, nem elfogult, nem versengő, nem anyagias, nem manipulatív, gyengéd, őszinte, agressziómentes, közösségi, és nem fogékony a státus és a karrier iránt. Az új tudat amely úgy bújik elő, mint aszfaltból a virág, zenéjükben, kommunáikban, autóstoppolásukban, kábítószereikben, holdat bámulásukban, békeszeretetükben, sot öltözékükben fejeződik ki. A trapéznadrág "sajátos szabadságot kölcsönöz a bokának, mintha csak az utcán táncolásra buzdítana". Az új tudat felsőbbrendű értelmet, emberségesebb közösséget és új, felszabadult egyéneket Ígér. Végső teremtménye egy új és hosszan tartó egészlegesség és szépség lesz -az emberek megújult viszonya saját magához, más emberekhez, a társadalomhoz, a természethez és a földhöz."
A könyv néhány hónap alatt egymillió példányban elfogyott. A New Yorkerfolytatásokban közölte, és a New York Times tucatnyi cikke, valamint a kor vezető értelmiségieinek kötetnyi esszéje tárgyalta. John Kenneth Galbraith pozitív kritikában részesítette (noha a kritika címe egy figyelmeztetést is megfogalmazott: "És ki van a boltban?"). A könyv huszonötödik évfordulós kiadása nemrég jelent meg. Reich a Yale Egyetem menzáin írta könyvét, mely diákokkal folytatott beszélgetésein alapult. Azok a diákok persze az emberiség történelmének legkiváltságosabb egyénei közé tartoztak. Mama és Papa fizeti a számlát, körülöttük mindenki a felsőbb osztályokból való, és az Ivy League diplomája a hatvanas évek terjeszkedő gazdaságába repíti őket - így könnyű volt azt képzelni, hogy már csak szeretetre van szükség. A diploma megszerzése után Reich nemzedékéből lett a nyolcvanas és kilencvenes évek Gucciba öltözködő, Beemert vezető, társasház-tulajdonos, ínyenc gyermekeket nevelő városi értelmisége. Az egyetemes harmónia ugyanannyira csak divat volt, mint a trapéznadrág, olyan státusszimbólum, amely a vidékiektól, a suhancoktól és a kevésbé dörzsölt úrifiúktól való távolságtartást célozta. Ahogy a későbbi nemzedékbe tartozó rockzenész, Elvis Costello kérdezte: "Nem egy milliomos volt az, aki azt mondta, hogy »Képzeljük el, hogy nincs tulajdon«?"
Nem Woodstock Népe volt az első olyan utópia, amely meghiúsult. A tizenkilencedik századi Amerika szabad szerelmi kommunái szexuális féltékenység miatt omlottak össze, és azért, mert mindkét nembeli tagok rossz szemmel nézték vezetőik azon szokását, hogy fiatal szeretőket halmoznak fel. A huszadik század szocialista utópiáiból elnyomó birodalmak váltak olyan emberek vezetésével, akik Cadillaceket és ágyasokat gyűjtöttek. Az antropológiában az egyik déltengeri paradicsomról a másik után derült ki, hogy gonosz és embertelen társadalmak. Margaret Mead azt állította, hogy a szorongás nélküli nemi életnek köszönhetően a szamoaiak elégedettségben és bűnözés nélkül élnek; kiderült, hogy a fiúk egymásnak tanították a megerőszakolás technikáit. Mead "gyengédeknek" nevezte az arapesheket; ők fejvadászok voltak. Azt mondta, hogy a tshambuliknál a nemi szerepek megcserélődtek, a férfiak bodorítják hajukat és sminkelnek. Valójában a férfiak verték feleségeiket, irtották a szomszédos törzseket, és az emberölést olyan mérföldkőnek tekintették a fiatal férfiak életében, amely feljogosította őket a Mead által olyan nőiesnek gondolt arcfesték viselésére.
Donald Brown antropológus Human Universals című könyvében gyűjtötte össze azokat a jellegzetességeket, amelyek jelenlegi tudásunk szerint minden emberi kultúrában megtalálhatók. Ezek között van a presztízs és a státus, a hatalom és a gazdagság egyenlőtlensége, a tulajdon, az öröklés, a kölcsönösség, a büntetés, a szexuális önmérséklet, a szexuális szabályok, a szexuális féltékenység, a férfiak fiatalabb nők iránti preferenciája, ha szexuális partnerről van szó, a nemek közötti munkamegosztás (benne az, hogy a nők több időt töltenek gyerekneveléssel, a férfiaknak pedig nagyobb hatalmuk van a közügyekben), a más csoportokkal szembeni ellenségesség, valamint a csoporton belüli konfliktusok: agresszió, nemi erőszak és gyilkosság. A lista senkinek se kell meglepetést okozzon, aki jártas a történelemben, a napi politikában és az irodalomban. A világirodalom regényei és drámái csekély számú cselekmény változatai; Georges Polti egyenesen azt állítja. hogy mindet azonosította. Több mint nyolcvan százalékuk (gyakran gyilkos) ellenségeskedésre, rokonsági vagy szerelmi tragédiára, vagy mindkettőre épül. A való világban élettörténetünk főként konfliktusok sorozata: szülők, testvérek, gyerekek, házastársak, szeretők, barátok és vetélytársak által ejtett sebek, keltett büntudatok és rivalizálások.
Ez a fejezet a társas kapcsolatok pszichológiájáról szól. Vízöntő kora ide vagy oda ez azt jelenti, hogy főként olyan velünk született motívumokról lesz szó amelyek konfliktust teremtenek közöttünk. Minthogy agyunkat a természetes kiválasztódás alakította, nem is nagyon lehetne másképp. A természetes kiválasztódást a gének közötti versengés hajtja, hogy ott lehessenek a következő nemzedékben. A szaporodás az utódok mértani haladványával jár, ezért véges bolygónkon nem minden élőlénynek lehet utódja a jövő generációiban. Az élőlények bizonyos mértékig tehát egymás kárára szaporodnak. Ha egy élőlény megeszik egy halat, azt a halat már nem eheti meg egy másik élőlény. Ha egy élőlény egy másikkal párosodik, megfoszt egy harmadikat a szülővé válás lehetőségétől. Minden ma élő élőlény olyan ősök milliónyi nemzedékének utóda, akik ugyanilyen korlátok között éltek, de mégis képesek voltak szaporodásra. Ez azt jelenti, hogy minden ma élo ember annak köszönheti létét, hogy ősei győztek, és mindegyikünk arra lett tervezve, hogy, legalábbis bizonyos körülmények között, versengjen. Mindez nem azt jelenti, hogy az emberekben (és más állatokban) valamiféle kisülni vágyó agresszív késztetés, tudattalan halálvágy, vérszomj vagy más kegyetlen ösztön lakozna, amilyeneket gyakran és tévesen a darwinizmussal azonosítanak. A keresztapában Sollozzo így szól Tom Hagenhez: "Nem szeretem az eroszakot, Tom. Üzletember vagyok. A vér nagy költséget jelent." Egy intelligens lény még a legkegyetlenebb verseny közepette is stratéga kell legyen, aki felméri, hogy céljait nem szolgálná-e jobban a meghátrálás, a békülés vagy az "élni és élni hagyni" elv követése. Amint a 6. fejezetben elmagyaráztam, a gének, és nem az élolények azok, amelyek halálra vannak ítélve, ha nem versengenek; néha a gének számára a legjobb stratégia olyan élőlények konstrukciója, akik együtt tudnak működni, és bizony még mosolyognak is egymásra, és szeretik egymást. A természetes kiválasztódás nem tiltja az együttműködést és a nagylelkűséget; csak olyan nehéz mérnöki problémává teszi azt, mint a sztereoszkopikus látás. A sztereóban látó élőlény konstrukciójának nehézségei nem akadályozták meg a természetes kiválasztódást abban, hogy sztereó látókészülékkel lásson el bennünket, de soha nem értenénk meg a sztereólátást, ha azt gondolnánk, hogy az a két szem birtoklásával magától jön, és nem keresnénk az azt megvalósító kifinomult idegi programokat. Hasonlóképpen, az együttműködő és nagylelkű élőlények konstrukciójának nehézsége nem akadályozta meg a természetes kiválasztódást abban, hogy együttműködést és nagylelkűséget ültessen az emberekbe, de soha nem fogjuk e készségeket megérteni, ha azt gondoljuk, hogy a csoportban való élettel magától jön. A társas élőlények, de különösen az emberek fedélzeti számítógépeinek kifinomult programokat kell futtatniuk, amelyek értékelik a lehetőségeket és a kockázatokat, és azoknak megfelelően versengenek vagy együttműködnek.
Az sem igaz, hogy a faj tagjai közötti érdekkonfliktus valamiféle konzervatív politikai álláspontot igazolna, amitől az újságírók és társadalomtudósok gyakran félnek. Egyesek amiatt aggódnak, hogy ha motívumaink érdekkonfliktusokat teremtenének közöttünk, akkor a kizsákmányolás és az erőszak erkölcsileg helyes lenne; és minthogy ezek szörnyű dolgok, jobb, ha a konfliktus nem természetünk része. Ez az okoskodás persze téves: semmi se követeli azt, hogy a természet aranyos legyen, és amit az emberek csinálni akarnak, az nem szükségképpen egyezik meg azzal, amit csinálniuk kellene. Mások amiatt aggódnak, hogy ha az egymással ütköző motívumok elkerülhetetlenek, hiábavaló volna az erőszak és a kizsákmányolás csökkentés én fáradozni; jelen társadalmunk volna a legjobb, amit remélhetnénk. De ez megint csak nem következik a premisszákból. A nyugati társadalmak körében a gyilkosságok aránya a huszadik század első felében Izlandon mért milliónkénti 0,5-től a legtöbb európai országban a jelenben mért 10-en és a kanadai 25-ön keresztül az egyesült államokbeli és brazíliai 100-ig váltakozik. Még bőven nyílik tér a gyilkosságok számának csökkentése érdekében gyakorlati intézkedések meghozatalára, mielőtt azzal az elméleti kérdéssel kerülünk szembe, hogy vajon lecsökkenthető-e valaha is nullára. Mindemellett a konfliktusok csökkentésének más módja is van, mint a válogatás nélküli szeretet arany jövőjéről álmodozni. Az emberek minden társadalomban nemcsak résztvevői az erőszaknak, de elítélői is. És mindenhol tesznek lépéseket az erőszakos konfliktusok csökkentése érdekében: büntetéseket és kárpótlást szabnak ki, dorgálnak és kiközösítenek, közvetítenek és törvényeket alkotnak. Remélem, mindez elég közhelyesen hangzik, és folytathatom a fejezet témájának tárgyalását. Célom nem az, hogy meggyőzzem az olvasót, hogy az emberek nem mindig a legjobbat akarják egymásnak, hanem az, hogy megmagyarázzam, mikor és miért kell, hogy így legyen. De néha a közhelyeket is ki kell mondani. Az a megfigyelés, hogy a konfliktus az emberi élet része, akármilyen banális is, divatos nézetekkel ütközik. Az egyik a társas viszonyokat a kötődés, az összeforradás és a kohézió ragadós metaforáiban fejezi ki. Egy másik az a feltételezés, hogy akaratunkon kívül mindannyian azokat a szerepeket játsszuk, amelyeket a társadalom oszt ki ránk, és a társadalmi reform e szerepek újraírásából kell álljon. Gyanítom, hogy sok tudós és társadalomkritikus batyujában nem kevésbé utópikus nézetek találhatók, mint Charles Reich könyvében.
Ha az elme a természetes kiválasztódás által konstruált szerv, társas motívumaink olyan stratégiák kell legyenek, amelyeket az általunk játszott viadalhoz szabtak. Az emberek különbözőképpen kell gondolkozzanak és érezzenek rokonaikkal és idegenekkel kapcsolatban, szüleikről, gyermekeikről, testvéreikről, partnereikról, házastársaikról, ismerőseikről, barátaikról, vetélytársaikról, szövetségeseikrol és ellenségeikrol. Vegyük ezeket sorra.

Mosolyogj fivéredre - énekelte a Youngbloods; az ember testvérisége - énekelte John Lennon. Amikor jóindulatról beszélünk, a rokonság fogalmait használjuk. Mi atyánk, ki vagy a mennyekben; Teremtő Atya; egyházatyák; Télapó; apafigura, patriotizmus. Anyaország; anyaszentegyház; anyatermészet; anyai gondoskodás; Édestestvér; testvéries osztozkodás; testvérváros; testvéri szeretet; hittestvér; testvérlélek; irgalmas nővér. Az emberiség nagy családja; családias hangulat; család: ünnep.
A rokonsági metaforáknak egyszerű üzenetük van: kezeljünk úgy bizonyos embereket, mint vér szerinti rokonainkat. Mindannyian értjük az alapfeltételezést. Rokonaink szeretete magától jön; a nem rokonoké viszont nem. Ez a társas világ egyik alapvető ténye, amely mindent meghatároz; neveltetésünket éppúgy, mint birodalmak és vallások tündöklését és bukását. A magyarázat egyszerű. A rokonok nagyobb mértékben osztoznak génjeiken, mint a nem rokonok, ezért ha egy gén arra veszi rá hordozóját, hogy egy rokonának kedvezzen (mondjuk táplálékot vagy védelmet nyújtson neki), akkor a génnek jó esélye van arra, hogy saját maga egy másolatának kedvezzen. Ilyen előnyök mellett a rokonok megsegítését megalapozó gének elterjedtsége az egymást követő nemzedékeken keresztül emelkedni fog. Az állatvilágban az altruista cselekedetek túlnyomó többsége a cselekvő rokonainak kedvez. A rokonok felé irányuló altruizmus legszélsőségesebb példái a társas rovaroknál, a hangyáknál és méheknél találhatók, ahol a dolgozók mindent megtesznek a kolónia érdekében. Tartósan meddők, és kamikazetaktikákkal védik a kolóniát; például felrobbanva mérgező anyagokat spriccelnek a betolakodóra, vagy fogazott fullánkjukat a támadóba döfik, ami csak a rovar testének roncsolásával távolítható el. Ez a fajta elszántság egy olyan szokatlan genetikai rendszerre vezethető vissza, amelyben a dolgozók szorosabb genetikai kapcsolatban vannak testvéreikkel, mint utódaikkal volnának. A kolónia megvédésével anyjuknak segítenek abban, hogy több testvért készítsen nekik, ahelyett hogy ők készítenének saját utódokat.
A gének nem képesek egymással beszélgetni, sem pedig közvetlenül irányítani a viselkedést. A leszármazástan sajátosfajta tudás. Először is, a viszonyok digitális jellegűek. Egy élőlény vagy anyja a másiknak, vagy nem. Lehet, hogy csak nyolcvan százalékig vagyunk biztosak abban, hogy Bill John apja-e, de ez nem ugyanaz, mint azt gondolni, hogy Bill nyolcvan százalékig apja Johnnak. Beszélünk ugyan féltestvérekrol, de mindenki tudja, hogy ez csak annak a rövidítése, hogy ugyanaz az anyjuk, de különböző az apjuk, vagy fordítva. Másodszor, a rokonság viszony. Senki sem egyszerűen csak apa vagy nővér; valakinek az apja vagy nővére kell legyen. Harmadszor, a rokonság topologikus. Mindenki egy-egy csomópontot képez egy hálóban, amelynek összeköttetéseit a szülőség, a nemzedék és a nem szabják meg. A rokonsági kifejezések e háló geometriájának és címkézésének leolvasásaként keletkeznek: a "párhuzamos unokatestvér" például az apa fivérének vagy az anya nővérének a gyermeke. Negyedszer, a rokonsági viszonyok zárt rendszert alkotnak. Az életkor, a születési hely, az ismerősség, a státus, a foglalkozás, a csillagkép és minden egyéb olyan kategória, amelyekben az embereket elhelyezzük, a rokonsági kategóriáktól eltérő síkon helyezkednek el, és nem veendők figyelembe, amikor a rokoni viszonyokat számítjuk ki.
A Homo sapiens kényszeresen számon tartja rokonait. Ha azt kérjük, hogy beszéljenek magukról, az emberek a világ minden táján szüleikkel és családi kötelékeikkel kezdik, és sok társadalomban, különösen a vadászó-gyűjtögető csoportokban, végtelenségig sorolják a családfájukat. Az örökbefogadottakat, a gyerekkorukban menekültté válókat és a rabszolgák leszármazottait néha életük végéig hajtja biológiai rokonság iránti kíváncsiságból eredő kutatás. (Egyes vállalkozók ezt a motívumot remélik meglovagolni, amikor azokat a számítógép által készített levelezolapokat küldik szét, amelyeken Steven Pinker őseinek kinyomozását meg a Pinker család pecsétjének és címerének a felkutatását ajánlják.) Az emberek persze általában nem tesztelik egymás DNS-ét; a rokonsági fokot közvetett módokon mérik fel. Sok állat a szaglását használja. Az emberek többféle információra támaszkodnak: ki kivel együtt nő fel, ki kire hasonlít, milyen módon érintkeznek egymással az emberek, mint mondanak a megbízható források, és mi következtethető ki logikailag az egyéb rokoni kapcsolatokból.
Amint tudjuk, hogy milyen rokoni viszonyban vagyunk más emberekkel, a rokonság pszichológiájának másik alkotórésze lép működésbe. Egyfajta szolidaritással, együttérzéssel, toleranciával és bizalommal fordulunk rokonaink felé, amelyek hozzáadódnak mindazokhoz az érzésekhez, amelyeket egyébként irányukban táplálunk. (Robert Frost költő szerint az otthon "valami olyasmi, amit valamiért nem kell kiérdemelnünk".) A hozzáadott jóindulatot érzésünk szerint adagoljuk, amely viszont annak valószínűségét tükrözi, hogy a jótett segíteni fogja a rokont génjeink másolatainak terjesztésében. Ez pedig attól függ, milyen közel van a rokon a családfán, mennyire bizonyos ez a közelség, és hogy mekkora hatást gyakorolhat kedvességünk a rokon szaporodási sikerességére (ami életkorán és szükségletein múlik). Ezért a szülők mindenkinél jobban szeretik gyermekeiket; az unokatestvérek szeretik egymást, de nem annyira, mint a testvérek, és így tovább. Természetesen senki sem méricskéli a genetikai és statisztikai adatokat, hogy aztán eldönthesse, mennyire szeressen valakit. A családi szeretet mentális programjait az evolúció úgy állította be, hogya szeretet mértéke annak az ősi környezetben vett valószínűségévei korreláljon, hogy a szeretetteljes cselekedet milyen mértékben vált a szeretetteljes cselekedetet szabályozó gének másolatainak javára.

Talán úgy tűnik, hogy mindez csak az a banális megfigyelés, hogy a vér nem válik vízzé. Csakhogy a jelen intellektuális légkörében ez a megfigyelés sokkoló, radikális állításként hat. A marslakónak, aki az emberi viszonyokról a szociálpszichológiai tankönyvekből akarna képet nyerni, sejtelme se volna arról, hogy az emberek máshogy viselkednek rokonaikkal, mint az idegenekkel. Néhány antropológus szerint rokonsági érzéseinknek semmi közük sincs a biológiai rokonsághoz. Marxisták, feminista bölcsészek és kávéházi értelmiségiek elképesztő állításokat tesznek magukévá: hogy a férjből, feleségből és gyerekekből álló nukleáris család történelmi eltévelyedés, amely a régmúlt évszázadokban és a nem nyugati világban ismeretlen volt; hogy a primitív törzsekben a házasság ritkaság, az emberek válogatás nélküli promiszkuitásban élnek, és nem ismerik a féltékenységet; hogy a szerelmet a középkori Provence trubadúrjai találták fel, és hogy az egy lovagnak egy férjezett hölgy iránti házasságtörő érzéseit jelentette; hogy a gyerekeket valaha úgy tanították, mintha miniatűr felnőttek lennének; hogy a gyerekek az ősidokben olyan gyakran meghaltak, hogy az anyákra nem is gyakorolt hatást az elvesztésük hogy a saját gyerekeink iránti aggódás nem régi találmány. Ezek téves hiedelmek. A vér tényleg nem válik vízzé, és pszichológiánk ezen eleme az emberi lét egyetlen szeletét se hagyja érintetlenül.

A családok minden társadalomban fontosak, és magjukat az anya és biológiai gyemekei alkotják. Minden társadalomban van házasság. Egy férfi és egy nő nyilvánosan elismert szövetségre lépnek, melynek elsődleges célja gyerekek létrehozása; a férfinak szexuális értelemben kizárólagos "joga" van a nőhöz; és mindketten kötelesek gyermekeikre áldozni. A részletek változnak, gyakran az adott társadalom rokoni viszonyainak mintázatával együtt. Amikor a férfi bizonyos lehet abban hogy ő felesége gyermekeinek apja, általában nukleáris családok formálódnak, legtöbbször a férj tágabb rokonsága közelében. Abban a kevesebb számú társadalomban, ahol a férfiak nem olyan nagyon bizonyosak apaságukban (például mert hosszú katonai szolgálatot teljesítenek, vagy mert távoli farmokon dolgoznak), a családok az anya rokonsága közelében élnek, és a gyerekek elsődleges férfi támogatói legközelebbi vérrokonaik, anyai nagybátyjaik. De a biológiai apaságot még ekkor is elismerik és nagyra értékelik. A tágabb család mindkét szárnya figyelemmel kíséri a házasságot és a gyerekeket, és a gyerekek mindkét oldallal szolidaritást vállalnak akkor is, amikor a hivatalos leszármazási szabályok csak az egyik oldalt ismerik el (ahogy vezetéknevünk esetében, amelyet apánk családja után kapunk). A nők jobban járnak akkor, ha rokonaik közelében maradnak, és a férnak költöznek hozzájuk, mert apjuk, fivéreik és nagybátyjaik között maradnak, akik segítségükre lehetnek, ha férjükkel vitába keverednek. Ezt a szituációt jelenítették meg emlékezetesen A keresztapában, amikor a Marlon Brando által játszott hős fia, Sonny Corleone majdnem megölte húgának férjét, amikor rájött, hogy az veri a testvérét. Az élet a művészetet utánozta két évtizeddel később, amikor az igazi Brando fia, Christian Brando valóban megölte nővérének partnerét, amikor megtudta, hogy az veri a nővérét. Amikor a nőnek kell elhagynia otthonát, hogy a férj családja közelében éljen, a férj büntetlenül bántalmazhatja. Sok társadalomban bátorítják az unokatestvérek házasságát, és ezek a házasságok viszonylag harmonikusak, mert a férj és feleség közti szokásos civódást csillapítja az egymás mint vérrokonok iránti együttérzés.
Manapság illetlenségnek tűnik arról beszélni, hogy a szülői szeretetnek bármi köze lehetne a biológiai kapcsolathoz, mert úgy hangzik, mintha az örökbe fogadó és mostohaszülők megbélyegzése lenne. Az örökbe fogadó szülők természetesen szeretik örökbe fogadott gyermekeiket; ha nem volnának rendkívül elszánva, hogy a természetes család élményét szimulálják, nem fogadtak volna örökbe. A mostohák azonban különböznek. A mostohaszülő házastársat szerzett, nem pedig gyereket; a gyerek olyan költség, amely az üzlet részeként rá hárul. A mostohaszülőknek rossz hírük van; még a Webster-nagyszótár is azt adja meg a mostohaanya egyik meghatározása gyanánt (a kettő közül), hogy az, aki "nem nyújt megfelelő gondoskodást és törődést". Martin Daly és Margo Wilson pszichológusok hozzáteszik:

A mostohaszülők negatív jellemzése egyáltalán nem a mi kultúránk jellegzetessége. A Stith Thompson hatalmas A népi irodalom motívummutatója című művéhez forduló néprajzos olyan velős szinopszisokkal találkozhat, mint: "A gonosz mostohaanya megparancsolja mostohalánya meggyilkolását" (ír mítosz) "A gonosz mostohaanya halálra dolgoztatja mostohalányát kereskedő férje távollétében" (India). A kényelem kedvéért Thompson két kategóriába sorolta a mostohaapával kapcsolatos történeteket: "kegyetlen mostohaapa" és "kéjvágyó mostohaapa". A mostohaszülő minden ízében gazember, az eszkimóktól az indonézekig, a mesék tucatjaiban.

Daly és Wilson megjegyzi, hogy sok társadalomtudós szerint a mostohaszülő és a mostohagyerekek kapcsolatát megkeserítő problémákat "a kegyetlen mostohaszülö mítosza" okozza. De miért érné akkor ugyanaz a rágalom olyan sok kultúrában a mostohaszülőket? - kérdezik. Az ő magyarázatuk közvetlenebb.

A Hamupipőke-jellegű történetek elterjedtsége minden bizonnyal az emberi társadalmak valamilyen alapvető, vissza-visszatérő feszültségét tükrözi. Az emberi történelem folyamán gyakran megtörténhetett, hogy gyerekeket nevelő nőket magukra hagytak, és mind a nők, mind a férfiak korán megözvegyülhettek. Ha a túlélő partner új házassági kötelékbe kívánt lépni, a gyerekek sorsa nehézséget okozhatott. [A tikopia és a yanomamö nép körében] a férj az új feleség korábbi gyerekeinek halálát követeli. Az egyéb megoldások között van az, hogy a gyerekeket egy anyaági, már nem termékeny rokonra hagyják, valamint a levirátus elterjedt szokása, amelyben az özvegyasszonyt és gyermekeit az elhunyt férj fivére vagy közeli rokona örökli. Ilyen szokások hiányában a gyerekek kénytelenek mostohagyerekként olyan nem rokonok nyakán lógni, akiknek nem különösebb érdekük fűződik az ő jóllétükhöz. E gyerekeknek valóban van okuk aggódni.
Érzelmileg egészséges, amerikai középosztálybeli családok egyik vizsgálatából az derült ki, hogy a mostohaapáknak csak mintegy fele, a mostohaanyáknak pedig csak mintegy negyede számolt be a "szülői érzésről" a mostohagyerekek irányában és még ennél is kevesebb állította, hogy "szereti" őket. Az újjáalkotott családokról szóló hatalmas népszerű pszichológiai irodalmat egyetlen téma uralja: hogyan küzdjünk meg az ellentétekkel. A háborúskodó családoknak sok szakember manapság azt tanácsolja, hogy mondjanak le a biológiai család másolásának ideáljáról. Daly és Wilson szerint a mostohaszülő jelenléte a valaha is talált legnagyobb kockázati tényező a gyermekek bántalmazásában. A legsúlyosabb bántalmazást, vagyis az emberölést tekintve, 40-100-szor nagyobb az esélye annak, hogy mostahaszülő öli meg a gyerekét, mint annak, hogy édes szülő, és ez még akkor is így van ha a keveredő tényezők - szegénység, anya életkora, az újraházasodásra hajlamos emberek jellemzői - hatását is figyelembe vesszük.
A mostohaszülők persze nem kegyetlenebbek, mint bárki más. A szüloség egyoldalúsága egyedi az emberi kapcsolatok között. A szülők adnak; a gyerekek kapnak. Nyilvánvaló evolúciós okkal magyarázhatjuk, hogy az emberek úgy vannak huzalozva, hogy csak saját gyermekeiknek hozzák meg ezt az áldozatot, és senki másnak. Ráadásul, mint látni fogjuk, a gyerekek meg úgy vannak huzalozva, hogy kiköveteljék ezeket az áldozatokat azoktól a felnőttektől, akik róluk gondoskodnak, és ez határozottan bosszantó lehet azok számára, akik nem szüleik vagy közeli rokonaik. Nancy Mitford író egyszer azt mondta: "Szeretem a gyerekeket, különösen, amikor sírnak, mert akkor valaki odébb viszi őket." De ha a gyerek szülojével álltunk össze, akkor soha senki nem fogja odébb vinni. A mostohaszülöknek mostohagyerekükkel szembeni közömbössége, sőt néha ellenségessége az egyik embernek a másikkal szembeni normális reakciója. Ami különleges, az a biológia szülő végtelen türelme és nagylelkűsége. Ez a következtetés nem csökkentheti a nagyszámú jóindulatú mostohaszülő megbecsülését; sőt növelnie kell, minthogy ezek különlegesen jóságos és önfeláldozó emberek.
Gyakran hallani, hogy valószínűbb, hogy egy rokon öl meg otthon, mint hogy egy rabló az utcán. Ez az állítás különösen gyanúsan hangzik azoknak, akik ismerik az evolúciós elméletet, és ki is derül, hogy hamis.
A gyilkossági statisztikák fontos forrásai az emberi kapcsolatok e1méleteinek. Daly és Wilson szerint "az ellenfél megölése a végső konfliktusmegoldó technika" és azt öseink sokkal elobb felfedezték, mint hogy emberré váltak volna". A gyilkosságok nem írhatók a beteg társadalom vagy a kóros elmék számlájára. A gyilkosságot a legtöbb esetben nem tervezik és nem óhajtják elkövetni; az csak egy olyan eszkalálódó csata végzetes betetozése, amelyben a katasztrófapolitikát túl messzire vitték. Minden egyes gyilkosságra számtalan olyan veszekedés esik, amely lecsillapodik, és számtalan olyan fenyegetés, amelyet nem hajtanak végre. Emiatt a gyilkosságok kiváló mintát nyújtanak a konfliktusokról és okaikról. Szemben a kisebb konfliktusokkal, amelyeket csak a résztvevok esetleg meghamisított beszámolóiból ismerhetünk, a gyilkosság után egy eltűnt személy vagy egy tetem marad, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni, emellett pedig a gyilkosságokat aprólékosan kivizsgálják és dokumentálják.
Az emberek néha valóban megölik rokonaikat. Vannak csecsemogyilkosságok, gyermekgyilkosságok, anyagyilkosságok, apagyilkosságok, testvérgyilkosságok, feleséggyilkosságok, családgyilkosságok és még számtalan névtelen rokongyilkosság. Egy amerikai város tipikus statisztikájában a gyilkosságok negyedét idegenek követik el, felét ismerosök, és negyedét "rokonok". Csakhogy a legtöbb rokon nem vérrokon, hanem házastárs, após, anyós, vo, meny, mostohaszülo vagy mostohagyerek. A gyilkosságoknak csak 2-6 százalékát követik el vérrokonok. Sőt még ez is túlzó becslés. Az emberek gyakrabban találkoznak vérrokonaikkal, mint másokkal, ezért a rokonok gyakrabban akadnak a kezük ügyébe. Ha csak azokat az embereket tekintjük, akik együtt élnek, hogy az érintkezési alkalmakat azonos szinten tarthassuk, az adatok azt mutatják, annak kockázata, hogy nem vérrokonok általi gyilkosság áldozatává válunk, legalább tizenegyszer nagyobb, mint annak kockázata, hogy vérrokonaink ölnek meg bennünket - sot valószínűleg még ennél is sokkal nagyobb.
A vérrokonok közötti konfliktusok csillapítása a rokonszolidaritás nepotizmusnak nevezett nagyobb mintázatának része. Mindennapi használatában a szó a rokonoknak állás vagy társadalmi státus elérése érdekében juttatott szívességekre utal. Az intézményes nepotizmus hivatalosan nem megengedett, noha széleskörűen gyakorolt társadalmunkban, és sok kultúrában az emberek meglepve hallják, hogy mi azt bűnnek tekintjük. Sok országban az újonnan kinevezett hivatalnok nyíltan kirúgja a hozzá beosztott köztisztviseloket, és rokonaival helyettesíti öket. A rokonok természetes szövetségesek, és a földművelés meg a városok feltalálása elott a társadalmak rokoni klánok köré szervezödtek. Az antropológia egyik alapvető kérdése az, hogy miként osztják a vadászó-gyűjtögeto népek magukat csapatokba vagy falvakba, melyek általában mintegy ötven emberböl állnak, noha ez időtől és helytöl függoen változik. Napoleon Chagnon aprólékos munkával összegyűjtött olyan családfákat, amelyek a yanomamö nép több ezer tagjának kapcsolatait tartalmazták. A yanomamö vadászó-gyűjtögeto és zöldségtermelo nép az Amazonas esőerdeiben, akiket Chagnon harminc évig tanulmányozott. Kimutatta, hogy falvaikat a rokonsági kapcsolatok tartják össze. A közeli rokonok kevésbé gyakran kerülnek összetűzésbe, és gyakrabban sietnek egymás segítségére a vitákban. Amikor a falu népessége megnő, lakói egyre kevésbé rokonai egymásnak. és egyre inkább idegesítik egymást, s a falu osztódik. Harc tör ki, a frontok a vér szerinti határok mentén alakulnak ki, végül pedig az egyik fél kiviharzik a faluból és legközelebbi rokonaival új falut alapít.

A házastárs a legismerősebb példája a fiktív rokonságnak: azoknak az embereknek akik genetikailag nem rokonok, de rokonoknak nevezik magukat, és igényt tartanak a normálisan rokonok felé irányuló érzelmekre. Richard Alexander mutatta, ki, hogy ha a házastársak hűségesek, ha mindketten a közös gyerekek érdekében és nem vérrokonaik érdekében cselekszenek, és ha a házasság mindkét részről élethosszig tart, akkor a házaspár genetikai érdekei egybeesnek. Génjeik ugyanabban a csomagban, gyermekeikben vannak lekötve, és ami jó az egyik félnek, az jó a másiknak is. Ilyen idealizált feltételek mellett a házastársi szeretet minden más szeretetnél erősebb kell legyen.
A valóságban azonban az ember vérrokonai igényt tartanak némi lojalitásra, és soha senki nem lehet száz százalékig biztos abban, hogy házastársa hűséges, még kevésbé abban, hogy soha nem fogja elhagyni vagy nem fog meghalni. Egy naiv fajban talán be lehetne állítani a házastársi szeretet optimálisan közepes mértékét amely a nepotizmus, a hűtlenség, az elhagyás és a megözvegyülés általános valószínűségeit tükrözné. Az emberek azonban érzékenyek házasságuk sajátosságaira, és érzelmeiket annak megfelelően hangolják. A biológusok számára nem meglepo, hogy a házastársak közötti viszály legfőbb forrásai az após és az anyós, a hutlenség, valamint a mostohagyerekek.
Minthogy a házaspár génjei egy hajóban eveznek, és mindketten osztoznak génjeiken saját rokonaikkal, a rokonság is érdekelt a házasságban. Ha a fiam elvesz Bill lányát, genetikai jó szerencsénk részben közös unokáinkban találkozik, ezért ami jó Billnek, az bizonyos mértékig jó nekem is. A házassággal a nászok természetes szövetségessé válnak, és ez az egyik oka annak, hogy a házasság minden kultúrában nemcsak házastársak, de klánok szövetsége is. A másik ok az, hogy ha a szülőknek hatalmuk van felnőtt gyermekeik felett, ahogy a legutóbbi időkig minden kultúrában volt, akkor a gyerekek kiváló csereárut jelentenek. Minthogy az én gyermekeim nem házasodhatnak egymással össze, Billnek van valamije, amire nekem szükségem van: egy házastárs a gyermekem számára. A hozomány és a menyasszonypénz tehát minden kultúrában jelen van, noha az olyan javak, mint a státus és a harmadik féllel szembeni szövetség, ugyancsak számításba vehetó az üzletben. Ahogy minden üzleti tranzakció, az utód sikeres eladása vagy elcserélésa a felek jóindulatát bizonyítja, ezért a jövőben hajlamosabbak lesznek egymásba megbízni. A nászok tehát egyaránt genetikai és üzleti partnerek.
A jövőre gondoló szülők körültekintően megválogatják, hogy kivel kössenek üzletet. Nemcsak a leendő nászok vagyonát és megbízhatóságát kell felmérjék, hanem nem azt is, hogy az az adag jóindulat, amely az unokákban megtestesülo közös genetikai érdekkel magától együtt jár, a legtöbb hasznot hajtja-e. El lehet azt pazarolni egy már egyébként is biztosított szövetségesre vagy egy kérlelhetetlen ellenségre, de nagyon nagy jelentősége lehet egy olyan klán esetében, amelynek rokonszenve valahol a kettő között helyezkedik el. A stratégiai házasítás a rokoni kapcsolatok pszichológiájának egyik eredménye; másik pedig azok a szabályok, amelyek meghatározzák, hogy ki kivel léphet házasságra. Sok kultúrában bátorítják a kereszt-unokatestvérek házasságát, és tiltják a párhuzamos unokatestvérekét. A kereszt-unokatestvér az anya fivérének vagy az apa nővérének a gyermeke, a párhuzamos unokatestvér az anya nővérének vagy az apa fivérének a gyermeke. Miért tesznek különbséget köztük? Vegyük a leggyakoribb elrendezést, amelyben a lányok a férfiágon rokon klánok között cserélődnek, és képzeljük el (mindegy, hogy milyen neműek vagyunk), hogy a különböző unokatestvérekkel való házasság lehetőségét fontolgatjuk. Ha kereszt-unokatestvérrel állunk össze, egy bevált kereskedelmi partnerrel történő cserét folytatnánk: egy olyan klánnal, amelytol saját családunk (melynek feje az apai nagyapa) már vásárolt menyasszonyt a múltban (anyánkat vagy nagynénénket). Ha párhuzamos unokatestvért választunk, akkor vagy a klánon belül házasadunk (amennyiben apánk és a választottunk apja fivérek), és semmi külső előnyt nem hozunk a klánba, vagy pedig egy idegen klán tagjával házasadunk össze (amennyiben anyánk és választottunk anyja egymás testvérei).
Ezek a fondorlatok két modern mítosz keletkezéséhez járultak hozzá: ahhoz, hogy a hagyományos társadalmakban az embereknek nem lehetett szavuk abban, kivel házasadjanak össze, és ahhoz, hogy a rokonságnak semmi köze sincs a genetikai kapcsolatokhoz. Az első mítoszban az az igazságmag, hogy a szülők mindenütt annyi befolyást igyekeznek gyakorolni a gyerekek párválasztására, amennyit csak tudnak. A gyerekek azonban nem pusztán passzívan fogadják a szülők választását. Az emberek mindenhol erőteljes érzelmet - azaz szerelmet - élnek át azzal kapcsolatban, hogy kivel akarnak összeházasodni, és az eljegyzés sokszor a szülők és gyermekek közötti szenvedélyes csaták eredménye. Még ahol a szülok mondják ki a végső szót, a gyerekek ott is éjjel-nappal harcolnak érzéseik elismeréséért, és ezek az érzések szinte mindig figyelembe vétetnek a döntés meghozatalakor. Sholem Aleichem Tevye's Daughters című könyvének (amelyből a Hegedűs a háztetőn című musical készült) cselekménye ezen a csatamezőn játszódik, és hasonló cselekmények a világ minden táján megtalálhatók. Ha a gyerek megszökik az katasztrófa a szülőknek: egy üzlet vagy egy csak egyszer nyíló stratégiai lehetőség foszlik szét egy pillanat alatt. Sőt, ha a szülők évekkel korábban odaígérték a gyereket - ami gyakran megtörténik, mert a gyerekek különböző időpontokban születnek, és egy üzlet második fele meg kell várja, míg a gyerek házasságra érett korúvá válik - a szülők adósságba kerülnek, az uzsorásoknak kiszolgáltatva. Esetleg a szülők nyakig adósságba merültek, hogy házastársat vásárolhassanak a megszökött gyereknek. A házassági egyezségek megszegése az ellenségeskedés és a háborúság egyik legfőbb oka a hagyományos társadalmakban. Minthogy a tét ilyen magas, nem csoda, hogy a szülők nemzedéke mindig azt tanítja, hogya szerelem léhaság, vagy hogy nem is létezik. Azok az értelmiségiek, akik szerint a szerelem középkori trubadúrok vagy a hollywoodi forgatókönyvírók találmánya, szó szerint vették ezt a hatalmi propagandát.
Azok is egy hivatalos doktrínát vettek be, akik a fiktív rokonság létét arra tekintik bizonyítéknak, hogy a rokonságnak semmi köze a biológiához. A házassági szabályoknak (például a kereszt-unokatestvérek házasságáról rendelkezőnek) az az egyik nagy problémájuk, hogy a csoport életkori és nemi összetétele változik, és ezért néha előfordul, hogy nem lesz egy gyerekhez illő partner. Mint minden szabálynál, ennél is meg kell oldani, hogyan kerülhetők meg anélkül, hogy nevetségessé tennék őket. Az egyik kézenfekvő megoldás az, ha újradefiniálják, ki kinek a rokona. Egy megfelelő agglegényt akkor is kereszt-unokatestvérnek lehet keresztelni, ha a család fa szerint nem az, és ezzel anélkül lehet egy lányt megmenteni a vénlányságtól, hogy precedenst teremtenénk arra, hogy mindenki azzal áll össze, akivel akar. A lelke mélyén azonban senkit sem vernek át ezek a hírnévmentő intézkedések. Hasonló képmutatás van jelen a többi fiktív rokon esetében is. A rokoni érzelmek olyan erosek hogy egyes manipulátorok megpróbálnak azzal szolidaritást kieszközölni nem rokonaiktól, hogy rokonaiknak hívják őket. E taktikát újból és újból felfedezik sokan, a törzsfőnököktől a modern prédikátorokig és az érzelgős rockzenészekig. De még azokban a törzsekben is, ahol a fiktív rokoni címkéket nyilvánosan a legteljesebb komolysággal kezelik, ha magánbeszélgetésben megkérdezzük őket, elismerik, hogy ez és ez nem igazán a fivérük vagy unokatestvérük. És amikor vitára kerül sor, és az emberek valódi színeiket mutatják ki, ezek a színek a vérrokonokkal tartanak, nem pedig fiktív rokonaikkal. Sok modern szülő mondja azt gyerekének, hogy szólítsák a család barátait bácsikának vagy nénikének. Gyerekkoromban barátaimmal csak úgy tekintettünk ezekre, mint álbácsikákra és álnénikékre. A gyerekek ellenállása még ennél is hajthatatlanabb, amikor arra próbálják rávenni őket, hogy apunak vagy anyunak szólítsák új mostohaszülőjüket.

Még a legnagyobb társadalmakat is a rokoni érzelmek alakitják évezredek óta. A szülői szeretet ajándékok és öröklődés révén több nemzedéken keresztül is túlterjedhet. A szülői szeretet az oka a politika egyik alapvető paradoxonának is: nincs olyan társadalom, amely egyszerre igazságos, szabad és egyenlőséget megvalósító lenne. Ha igazságos, akkor a többet dolgozó emberek többet halmoznak fel. Ha szabad, akkor az emberek gyermekeiknek adják vagyonukat. De ebben az esetben nem lehet egyenlőség, minthogy egyes emberek gazdagságot fognak örökölni, mások viszont nem. Amióta Platón felhívta a figyelmet erre az ellentmondásra Az állam című művében, a politikai ideológiák aszerint osztályozhatók, hogy ezek közül melyik ideálnak adnának elsőbbséget.
A rokoni szolidaritás másik meglepő következménye az, hogy a család bomlasztó jellegű szervezet. Ez a következtetés éles ellentétben áll azzal a jobboldali nézettel, hogy az egyház és az állam mindig is a család rendíthetetlen támogatója volt, és azzal a baloldali nézettel, hogy a család burzsoá, patriarchális intézmény, amelyet a nők elnyomása, az osztálytudat gyengítése és az engedelmes fogyasztók megteremtése érdekében hoztak létre. Ferdinand Mount újságíró adatokkal bizonyította, hogy a történelem minden politikai és vallási mozgalma a család aláásására törekedett. Az ok kézenfekvő. A család nemcsak hogy rivális szövetséget teremt az emberek lojalitásáért folytatott harcban, de ráadásul olyan rivális, amelynek méltánytalan előnye is van: a rokonok veleszületetten többet törődnek egymással, mint az elvtársak. Nepotista előnyöket juttatnak egymásnak, megbocsátják azokat a mindennapos összeütközéseket, amelyek más szervezeteket szétfeszítenek, és minden további nélkül megállják, hogy ne bosszulják meg tagjaik bűneit. A leninizmus, a nácizmus és más totalitariánus ideológiák mindig valamiféle új lojalitást követelnek, amely "magasabb rendű", mint a családi kötődés, és ezzel ellentétes. Ugyanígy tesznek a vallások is a korai kereszténységtol kezdve napjaink Moon-követőiig ("Most már mi vagyunk a családod!"). Máté evangéliumában (10:34-37) Jézus így szól:
Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.

Amikor Jézus azt mondta, hogy "Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket", arra utalt, hogy ne a szüleikhez menjenek.
A sikeres vallások és államok végül felismerik, hogy együtt kell éljenek a családokkal, de mindent megtesznek, hogy korlátok között tartsák őket, különösen a legfenyegetőbb családokat. Nancy Thornhill antropológus szerint a legtöbb kultúra vérfertőzés elleni törvényei nem a testvérek házasságának problémáját hivatott megoldani; a testvérek nem is akarnak egymással összeházasodni. Noha a testvér-házasság tilalmát tartalmazzák e szabályok, és segíthetnek azok legitimálásában, a törvények valódi célpontjai azok a házasságok, amelyek a törvényhozók érdekeit fenyegetik. A szabályok a távolabbi rokonok, például az unokatestvérek közötti házasságot tiltják, és a rétegzett társadalmak uralkodói azért léptetik őket életbe, hogy megakadályozzák a gazdagság és a hatalom családokon belüli halmozódását, amely a jövőben vetélytársakat teremthetne. Laura Betzig antropológus kimutatta, hogy a középkori egyház nemi életre és házasságra vonatkozó szabályai ugyancsak a családi dinasztiák elleni fegyverként szolgáltak. A feudális Európában a családok nem hagyhatták vagyonukat egyenlő mértékben gyermekeikre. A földbirtokokat nem oszthatták fel minden egyes nemzedékben, mert akkor hamarosan haszontalanul elaprózódtak volna, és a nemesi cím is csak egyetlen örökösre szállhatott tovább. Kialakult az elsőszülöttség joga, amelyben minden a legidősebb fiúgyermekre szállt, a többi fiú pedig vehette nyakába a világot, hogy szerencsét próbáljon, gyakran katonáskodással vagy az egyház kötelékében. Az egyház az örökségből kizárt öcsökkel töltődött fel, akik aztán úgy manipulálták a házassági szabályokat, hogy a tulajdonosok és a nemesi címek birtoklói számára megnehezítsék, hogy legitim örököseik lehessenek. Ha fiúgyermek nélkül haltak meg, a birtok és a cím vagy az örökségből kizárt fivéreikre, vagy az azok által szolgált egyházra szállt. E törvények szerint a férfiak nem válhattak el gyermektelen feleségüktol, nem házasodhattak újra, amíg a feleség életben volt, nem fogadhattak címörököst örökbe, nem nemzhettek örököst olyan nővel, aki hetedik unokatestvérnél közelebbi rokon volt, és nem élhettek nemi életet bizonyos speciális napokon, amelyek összességében több mint felét tették ki az évnek. VIII. Henrik története arra figyelmeztet, hogy az európai történelem jó része befolyásos egyének közötti harc amelyben az egyik fél politikai nyereség (stratégiai házasság, örökösre törekvés) érdekében próbálja bevetni a családi érzéseket, a másik fél pedig megpróbálja e célokat meghiúsítani.

(Részlet Steven Pinker: Hogyan müködik az elme címu könyvébol. A teljes könyv megvásárolható a könyvesboltokban.)