Carl Sagan

Alvajárók és rémhírterjesztők: értelem és ostobaság a természettudomány határmezsgyéjén

A növények szívverése sokkolta a tudósokat az oxfordi gyűlésen.
A hindu tudós további szenzációja: bemutatta, miként folyik a virágok „vére".
A hallgatóság feszült érdeklődése.
Feszülten figyelték, amint az előadó haláltusára késztette a tátikát.

THE NEW YORK TIMES 1926. augusztus 7., 1. oldal

William James rendszerint „a hit akarásáról" prédikált. Ami engem illet, én
„a kételkedés akarásáról" szeretnék prédikálni. ...
Nem a hit akarását kívánjuk, hanem szeretnénk kitalálni, melyik a pontos
ellentét.

BERTRAND RUSSELL Szkeptikus esszék (1928)

Görögországban, a Kr. u. II. évszázadban, Marcus Aurelius római császár uralkodása idején élt egy Abonuticai Alexander nevű, nagystílű szélhámos. A jóképű, okos és abszolút gátlástalan fickó egyik kortársa elbeszélése szerint „arra tette fel az életét, hogy az okkult tudományokon éló's-ködjék". Leghíresebb szélhámossága elkövetésekor „szinte anyaszült meztelen, csupán egy aranysávokkal ékesített ágyékkötőt viselve kirohant a piactérre, handzsárján kívül semmit sem vitt magával, hosszú, vállára omló haját a Cibele nevében adományokat gyűjtő fanatikusok módjára rázta, felmászott egy magaslatra és szónoklatot tartott", amelyben egy új és csalhatatlan isten eljövetelét hirdette. Alexander ezután odarohant, ahol egy templom épült, a tömeg pedig utánatódult. Ott „rátalált" egy általa elásott lúdtojásra, amelynek a belsejébe előzőleg egy újszülött kígyót rejtett. Alexander feltörte a tojást és fennhangon bejelentette, hogy a kígyócska nem más, mint a megjövendölt istenség. Ezután néhány napra visszahúzódott a házába, ahol egy a testére fonódott hatalmas kígyóval jelent meg, és közölte az őt lélegzetvisszafojtva figyelő tömeggel, hogy a kígyó időközben rohamosan növekedett.

A kígyó valójában egy nagyra növő és jól idomítható fajta egyede volt, amelyet korábban kifejezetten erre a célra Makedóniában szerzett és amelynek egy vászonból készített fejjel némileg emberi külsőt kölcsönzött. A szobában csak halovány fény derengett. A tömeg nyomása miatt senkinek nem volt lehetősége hosszasan ott időzni vagy alaposabban szemügyre venni a kígyót. A sokadalom határozott véleménye szerint a látnok valóban egy istent hozott el közéjük.

Alexander ezután bejelentette, hogy az isten hajlandó az írásban feltett és lezárt borítékban továbbított kérdésekre válaszolni. Amikor egyedül maradt, felnyitotta vagy lemásolta a pecsétet, elolvasta az üzenetet, visszazárta a borítékot és csatolta a választ. Az emberek az egész Birodalomból odatódultak, hogy lássák a csodát, az emberfejű, jövendőmondó kígyót. Azokban az esetekben, amikor a jóslat nem egyszerűen kétértelmű volt, hanem nyilvánvalóan hibásnak bizonyult, Alexander egyszerű megoldáshoz folyamodott: megmásította az általa adott válaszról készített feljegyzését. Ha viszont egy gazdag ember vagy asszony kérdéséből valamilyen gyenge pontj ára vagy bűnös titkára derült fény, Alexander nem riadt vissza a zsarolástól sem. Mindennek eredményeként akkora jövedelemre tett szert, ami mai pénzben kifejezve évi sok százezer dollárnak felel meg, miközben olyan híressé vált, mint csak igen kevés kortársa.

Megmosolyoghatjuk a Jövendőmondó Alexandert. Természetesen mindannyian szeretnénk a jövőbe látni és kapcsolatot teremteni istenekkel. Manapság azonban nem dőlnénk be egy ilyen trükknek. Vagy talán mégis? M. Lamar Keene tizenhárom éven keresztül volt spiritiszta médium. Tampában a New Age gyülekezeti egyház lelkipásztora, az Egyetemes Spiritiszta Szövetség igazgatósági tagja, és sok éven keresztül az amerikai spiritiszta mozgalom egyik vezető személyisége volt. Mindemellett önvallomást tett csaló, aki - első kézből származó ismeretei alapján - meggyőződéssel hiszi, hogy minden spiritiszta olvasmány, szeánsz és a halottaktól jövő, médiumok által közvetített üzenet tudatos csalás, amelynek egy célja van, az elhunyt barátok és rokonok iránt érzett szomorúság és vágyódás megvámolása. Keene, akárcsak Alexander, lezárt borítékokban feltett kérdésekre válaszolt, ám ő nem magánlevélben, hanem a nyilvánosság előtt. A levelek tartalmát egy elrejtett erős lámpával átvilágítva olvasta el, vagy bekente a borítékot valamilyen színtelen folyadékkal és úgy tette átmenetileg átlátszóvá. Képes volt elveszett tárgyakat megtalálni, az embereket a magánéletükre vonatkozó olyan részletek kinyilatkoztatásával döbbentette meg, amelyekről „senki sem tudhatott", a szeánsz sötétségében pedig szellemekkel és materializálódott ökoplazmával beszélgetett. Mindezek a lehető legegyszerűbb trükkökön alapultak, de szükség volt hozzá megingathatatlan önbizalomra és mindenekelőtt a hívek és az ügyfelek részéről az elképesztő mértékű hiszé-kenységre és a kételkedés tökéletes hiányára. Keene azt vallja, akárcsak egykor Harry Houdini, hogy nemcsak az efféle csalások terjedtek el a spiritiszták körében, hanem emellett rendkívül jól szervezetten, eredményesen cserélik ki egymás között a potenciális ügyfelekre vonatkozó adatokat, hogy ezáltal fokozzák a szeánszokon elhangzó kinyilatkoztatások keltette megdöbbenést. Akárcsak Alexander kígyójának bemutatása, a szeánszok is sötét szobákban zajlanak le, mert világosban a trükkök túlságosan könnyen lelepleződhetnének. Legsikeresebb éveiben Keene mai pénzben ugyanannyit keresett, mint annak idején Alexander.

Alexander korától napjainkig - sőt valószínűleg inkább mióta ember él a Földön - az emberek minden korban rájöttek, hogy a misztikus vagy okkult tudás látszatát keltve pénzhez juthatnak. Egy bájos és sok mindenre fényt derítő beszámoló olvasható ezekről az átverésekről Charles Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds című, 1852-ben Londonban megjelent, figyelemre méltó könyvében. Bernard Baruch állítása szerint ez a könyv dollármilliókat takarított meg a számára, feltehetően azáltal, hogy rávilágított azokra az ostobaságokra, amelyekbe nem szabad pénzt fektetni. Mackay bemutatja az alkímiát, a próféciák hirdetését és a szuggesztióval végzett gyógyítást éppúgy, mint a kísértetjárta házakat, a keresztes hadjáratokat, továbbá „a politika és a vallás hajra és szakállra gyakorolt befolyását". A könyv fő erénye, akárcsak Jövendőmondó Alexander történetéé, hogy a leírt csalások és megtévesztések a múlt ködébe vesznek. A legtöbb szélhámosságnak nincs meg a mai környezete és csak halványan emlékeztetnek mai szenvedélyeinkre: nyilvánvalóvá válik viszont, miként vezették félre az elmúlt korok emberét. Sok ilyen esetet elolvasva azonban kíváncsiakká válunk, mik lehetnek a régi esetek mai megfelelői. Az emberi érzések éppoly erősek, mint a múltban mindig, a kételkedés pedig legalább annyira nem divat ma sem, mint annak idején. Ennélfogva ma is bővelkednünk kellene rászedésekben, becsapásokban, átverésekben, szélhámosságokban. És ez így is van.

Alexander korában, akárcsak Mackay évszázadában a vallás volt a szellemi éleslátás és a legszélesebb körben elfogadott világkép forrása. Azok, akik félre akarták vezetni az embereket, gyakran a vallási nyelvezet köntösébe bújtatva próbálkoztak. Ez természetesen mind a mai napig előfordul, amint arról a bűnbánó spiritiszták vallomásai és az utólagos, leleplező hírek részletesen tanúskodnak. Az elmúlt száz évben azonban - akár tetszik, akár nem -, a tudomány egyre fontosabb helyet kapott az emberek tudatában, mint a Világegyetem megismerésének legfőbb eszköze. Ezért joggal számíthatunk arra, hogy napjaink átveréseinek jó részét tudományos körítéssel tálalják. És valóban, így történik.

Az elmúlt mintegy egy évszázadban sok különféle kijelentés hangzott el a természettudományok határterületein. Olyan állítások, amelyek közérdeklődésre tartanak számot, és amelyek - ha igaznak bizonyulnának -tudományos szempontból óriási jelentőségűek lennének. Az alábbiakban ezek közül mutatunk be egy csokorravalót. Az állítások korántsem szokványosak, szakítást jelentenek az egyhangúan unalmas mindennapi világgal és néha valamilyen reményteli következménnyel járnak: például hatalmas kiaknázatlan erőforrások állnak a rendelkezésünkre, vagy láthatatlan erők még saját magunktól is megvédenék bennünket, vagy létezik a Világegyetemben egy eddig még fel nem ismert rendezettség és összhang. Nos, időnként a természettudomány oldaláról is elhangoznak efféle kijelentések, például az, hogy generációról generációra örökített információkat egyetlen hosszú, DNS-nek nevezett molekula rejti, de ezek közé tartozik az egyetemes tömegvonzás vagy a kontinensvándorlás felismerése, a nukleáris energia szolgálatunkba állítása, az élet eredetének vagy a Világegyetem történetének a kutatása. Ha ezek mellett felmerül egy újabb állítás - például az, hogy különleges erőfeszítés és segítség nélkül is lehet a levegőben lebegni -, akkor miben különbözik ez az előzőektől? Semmiben. Kivéve a bizonyítékok ügyét. Akik azt állítják, hogy a tárgyak lebegni képesek, kötelesek a jelenséget ellenőrzött körülmények között bemutatni a kételkedőknek. A bizonyítás kényszere mindenképpen őket terheli, nem pedig azokat, akik esetleg kétségbe vonják az állítás hitelét. Az efféle állítások túlságosan fontosak ahhoz, hogy könnyelműen véleményt mondjunk róluk. A nehéz tárgyak lebégésére, az úgynevezett levitációra vonatkozó kijelentések legtöbbje az elmúlt száz évben hangzott el, ennek ellenére eddig még sohasem sikerült a csalás lehetőségét kizáró filmfelvételt készíteni egy olyan jól megvilágított személyről, aki képes külső segítség igénybevétele nélkül öt méter magasra fölemelkedni a levegőbe. Ha a levitáció lehetséges lenne, annak nemcsak tudományos, hanem sokkal általánosabb értelemben vett emberi következményei is óriásiak lennének. Akik kritikátlanul végzik a megfigyeléseket vagy csalárd kijelentéseket tesznek, félrevezetnek bennünket és elvonják figyelmünket az emberiség legfontosabb céljától, világunk működésének megértésétől. Ennek okán az igazsággal folytatott kettős játék nagyon súlyos vétség.

Asztrális projekció

Vegyük szemügyre a néha asztrális projekciónak nevezett jelenséget. Vallásos extázisban vagy hipnotikus álomban, esetleg hallucinogének hatása alatt egyesek arról számolnak be, hogy kiléptek saját testükből, teljesen elhagyták azt, és erőlködés nélkül a szoba egy másik helyén lebegtek (rendszerint a mennyezet közelében). Az élmény akkor ér véget, amikor ismét egyesülnek saját testükkel. Ha ilyesmi valóban megtörténhet, akkor annak igen nagy a jelentősége, elsősorban az emberi személyiség természetére és a „halál utáni élet" lehetőségére vonatkozóan. Sokan, akik halálközeli élményre tettek szert, vagy akiket sikerült a klinikai halálból visszahozni, hasonló tapasztalatokról számolnak be. Önmagában az a tény, hogy valaki beszámol egy tapasztalásáról, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az pontosan az elhangzottak szerint történt meg. Lehetséges például valamilyen közös tapasztalat vagy az emberi neuronok valamilyen azonos, anatómiailag hibás kapcsolódása, ami bizonyos körülmények közt az asztrális projekció mindenkiben hasonló élményét idézi elő.

Létezik egy egyszerű módszer az asztrális projekció valóságosságának ellenőrzésére. Kérjük meg egy barátunkat, hogy távollétünkben tegyen egy könyvet címoldalával fölfelé könyvtárunk egy hozzáférhetetlen polcára. Ha ezután asztrális projekció élményében van részünk, lebegjünk oda a könyv közelébe és olvassuk el a címét. Ha újra tudatunkra ébredve pontosan tudjuk, mi a könyv címe, akkor sikerült bizonyítékot szolgáltatnunk az asztrális projekció fizikai realitása mellett. Természetesen ki kell zárni bármilyen egyéb lehetőséget arra, hogy elolvassuk a könyv címét, például leselkedünk, amikor senki sincs a közelben, vagy a könyvet elrejtő barátunk elfecsegi valakinek a címet, aki azután visszamondja nekünk. Az utóbbi lehetőséget úgy kerülhetjük el, ha a kísérletet „kétszeresen vakon" végezzük. Ez azt jelenti, hogy egy számunkra teljességgel ismeretlen személyt - akinek még csak a létezésünkről sincs tudomása - kérünk meg a könyv kiválasztására és elhelyezésére. Ugyanennek a személynek kell azután megítélnie, hogy helyes választ adtunk-e. Legjobb tudomásom szerint soha senki nem számolt be még az asztrális projekció ilyen, ellenőrzött körülmények között, kételkedők jelenlétében történt ellenőrzéséről. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy bár az asztrális projekció létezése nem zárható ki teljesen, azonban kevés érv szól amellett, hogy hihetünk benne. Másrészt viszont Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátere egy sor bizonyítékot gyűjtött össze arra vonatkozóan, hogy Indiában és a Közel-Keleten sok fiatal gyerek részletesen beszámolt előző életükről, amelyet egy nem túl távoli helyen éltek le, ahol viszont mostani életükben még sohasem jártak, sőt a további vizsgálatok azt bizonyították, hogy a gyerekek leírása meglehetősen jól ráillik egy nem sokkal korábban elhunyt személy tapasztalataira. Mindez azonban nem egy ellenőrzött körülmények közepette végzett kísérlet eredménye volt, és legalábbis előfordulhatott, hogy a gyerekek véletlenül meghallottak vagy elmondtak nekik olyan információkat, amelyekről a vizsgálatot végző kutatónak nem volt tudomása. Stevenson munkája valószínűleg a legérdekesebb az „érzékszerveken túli érzékelés" körében végzett kortárs kutatások közül.

A kopogó szellemek

New York állam északi részén 1848-ban élt két fiatal lány, Margaret és Kate Fox, akikről különös történetek terjedtek el. A jelenlétükben furcsa, kopogó hangokat lehetett hallani, amit később a szellemvilágból érkező kódolt üzenetekként értelmeztek. Kérdezz bármit a szellemtől: egy kop-pantás azt jelenti, nem, a két koppantás az igen. A Fox nővéreknek csodájára jártak, idősebb nővérük szervezésében beutazták az egész országot, és még Európában is felfigyeltek rájuk a művelt emberek és irodalmárok, mint például Elizabeth Barrett Browning. A Fox nővérek „megnyilatkozása" lett a modern spiritualizmus alapja, amely szerint néhány tehetséges ember különleges akarati erőfeszítés árán képes a halottak szellemével kommunikálni. Elsősorban Keene társasága érezte magát a Fox nővérek lekötelezettjének.

Negyven évvel az első „megnyilatkozás" után - lelkiismeret-furdalástól gyötörve - Margaret Fox aláírásával hitelesített beismerő vallomást tett. A kopogó hangot álló testhelyzetben, a mozgás legcsekélyebb jele és erőfeszítés nélkül a nagy lábujj- és könyökízülete ropogtatásával váltotta ki, hasonlóan ahhoz, ahogyan nagyon sok ember képes a csuklóízületét megropogtatni. „így kezdődött az egész. Először csak egyszerű trükknek látszott, anyánk megijesztésére. Később, amikor olyan sok ember volt kíváncsi ránk, gyerekekre, akkor mi magunk is megrettentünk, de akkor már nem lehetett kiszállni. Senki sem gyanakodott trükkre, mert olyan kis gyerekek voltunk. A nővérem tudatosan, anyánk pedig önkéntelenül vezetett erre az útra." A legidősebb nővér, aki az utazásokat szervezte, úgy tűnik, teljes mértékben tisztában volt a csalás tényével. Őt a pénzszerzés vágya motiválta.

A Fox-ügynek nem az a legérdekesebb tanulsága, hogy milyen sok embert lóvá lehetett tenni, hanem az, hogy a rászedettek közül sokan még a beismerő vallomás után sem voltak hajlandók elhinni a csalás tényét, jóllehet Margaret Fox egy New York-i színházban a nyilvánosság előtt is bemutatta „természetfölötti nagy lábujját". Úgy tettek, mintha Margaretet csak valamilyen racionalista ítélőszék kényszerítette volna a beismerő vallomásra. Az emberek csak ritkán hálásak hiszékenységük leleplezéséért.

A Cardiffi Óriás

1869-ben egy életnagyságúnál nagyobb emberi alak kőszobrát ásta ki egy farmer a New York állam nyugati részén fekvő Cardiffben, úgymond „kútásás közben". Papok és tudósok egybehangzóan állították, hogy egy, a régmúltból fennmaradt, megkövesedett emberi lényről lehet szó, amely talán alátámasztja a Biblia szavait, miszerint „Az óriások valának a földön abban az időben..." (Móz. 1, 6, 4.) Többen megjegyezték, hogy az alak részletei sokkal aprólékosabban kidolgozottak annál, mintha azt egy mesterember kőből faragta volna ki. Miért voltak még az apró, kék erek rendszerei is láthatóak? Másokat azonban kevésbé nyűgözött le a lelet. Utóbbiak közé tartozott Dickson White, a Cornell Egyetem első rektora, aki kegyes csalásnak minősítette, ezenfelül förtelmesnek is találta a szobrot. Az alapos vizsgálat azután kiderítette, hogy nagyon új keletű darabról van szó, így azután bebizonyosodott, hogy a Cardiffi Óriás csupán egy szobor; beugratás, amelyet a binghamtoni George Hull készített. A roppant elfoglalt ember úgy mutatkozott be, mint „trafikos, feltaláló, alkimista és ateista". A „kék erezet" a szobor alapjául szolgáló kőtömb természetes mintázata volt. A csalás célja a turisták megkopasz-tása volt.

Ez a kínos leleplezés sem tartotta azonban vissza R T. Barnum amerikai vállalkozót, aki 60 000 dollárt ajánlott azért, hogy három hónapra kölcsönvehesse a Cardiffi Óriást. Amikor Barnumnak nem sikerült megszereznie egy utazó kiállításra (a tulajdonosok túlságosan sok pénzért lettek volna csak hajlandók lemondani róla), akkor egyszerűen csináltatott egy másolatot a szoborról és azt állította ki. Ez a közönséget félelemmel vegyes bámulattal töltötte el, Barnum pénztárcája pedig szépen hízott. Barnum tehát a hamisítvány hamisítványát állította ki. Az eredeti jelenleg a New York állambeli Cooperstown Farmermúzeumában pihen. Állítólag Barnum és H. L. Menecken egyaránt azt a kiábrándító megfigyelést tette, hogy még soha senki nem vesztette el a befektetett pénzét azért, mert alulbecsülte az amerikai átlagember intelligenciáját. A megjegyzés egyébként szerte a világon, másutt is igaz. Nem az intelligencia hiányzik azonban, mert abból bőven akad, hanem a kritikus gondolkodásra való képesség rendszeres gyakorlása a hiánycikk.

Okos Hans, a matematikus ló

A XX. század első éveiben élt Németországban egy ló, amely tudott olvasni, értett a matematikához és széles körű jártassága volt a politikai kérdésekben. Legalábbis úgy tűnt. A lovat Okos Hansnak hívták. Tulajdonosa Wilhelm von Osten, egy idősebb berlini úr volt, akinek ismerősei egyöntetű véleménye szerint olyan makulátlan volt a jelleme, hogy a csalás lehetőségét teljesen kizártnak tekintették. Kiváló tudósokból álló küldöttségek szemlélték meg és nyilvánították zseniálisnak a csodalovat. Hans a neki feladott matematikai kérdések eredményét mellső lába megfelelő számú dobbantásával közölte, az egyéb természetű kérdésekre pedig az Európában szokásos módon feje rázásával vagy bólintással adott választ. Ha például valaki így szólt hozzá: „Hans, mennyi kilenc négyzetgyökének a kétszerese mínusz egy?", akkor rövid gondolkodás után a ló felemelte a mellső lábát és ötöt dobbantott. Moszkva Oroszország fővárosa? A ló rázta a fejét. És mi a helyzet Szentpétervárral? Most bólintott.

A Porosz Tudományos Akadémia Oskar Pfungst vezetésével bizottságot küldött ki az állat alaposabb tanulmányozására. Osten, aki szentül meg volt győződve Hans képességeiről, lelkesen üdvözölte a vizsgálatot. Pfungst felfigyelt néhány érdekes szabályszerűségre. Minél nehezebb volt a kérdés, annál hosszabb ideig gondolkodott. Amikor Osten nem tudta a kérdésre a választ, akkor Hans is teljesen tanácstalan volt. Néha, amikor Osten nem volt a szobában vagy ha a ló szemét bekötötték, ugyancsak nem kaptak helyes választ. Máskor viszont a kételkedőkkel körülvett Hans a számára idegen helyeken is helyes választ adott, jóllehet Osten nem tartózkodott a szobában, sőt még a városban sem. Végül azonban nyilvánvalóvá vált a megoldás. Amikor matematikai kérdést tettek fel, Osten kissé feszültebbé vált, attól tartva, hogy a ló kevesebbet dobbant a kelleténél. Amikor azonban Hans elérkezett a megfelelő számú dobbantásig, Osten önkéntelenül és észrevétlenül bólintott, vagy egyszerűen csak felengedett benne a feszültség. Mindez az emberi megfigyelők számára látszólag teljesen érzékelhetetlen maradt, nem így Hans számára, aki tudta, hogy a helyes válasz jutalmaként kockacukorra számíthat. Még a kételkedők csoportja is érdeklődéssel figyelte a kérdés feltevését követően Hans lábát, majd ők is valamilyen apró mozdulattal vagy testtartásuk megváltozásával reagáltak, amikor a ló eljutott a megfelelő számú dobbantásig. Hans egyáltalán nem értett a matematikához, azonban kifinomult érzéke volt az öntudatlan, nem verbális jelzések iránt. Hasonló jelzéseket továbbítottak a jelenlévők a ló felé - anélkül, hogy maguk észrevették volna -, amikor szóbeli kérdéseket tettek fel. Okos Hansnak találó nevet adtak, mert miután begyakorolta az egyik ember apró jelzéseinek érzékelését, rájött, hogy más emberek, akikkel azelőtt még sohasem találkozott, hasonló jelzésekkel segítik őt hozzá a helyes válaszadáshoz. Mindamellett, Pfungst egyértelmű bizonyítékai ellenére a számoló, olvasó és politikában járatos lovakról, malacokról és libákról szóló, hasonló történetek különböző országokban továbbra is szédítették a könnyen rászedhető embereket.

így például Lady Wonder, a virginiai ló úgy tudott a neki feltett kérdésekre válaszolni, hogy az orrával elrendezte a fakockákra írt betűket. Minthogy személyesen a gazdájának feltett kérdésekre is válaszolt, a parapszichológus J. B. Rhine kijelentette, hogy a ló nemcsak olvasni tud, hanem telepatikus képességei is vannak (Journal ofAbnormal and Social Psychology, 23, 449, 1929). John Scarne bűvész viszont megállapította, hogy gazdája tudatosan jelzéseket adott a ló számára az ostorával, amikor az a fejét valamelyik fakocka felé közelítette. A tulajdonos látszólag a ló látóterén kívül állt, azonban a lónak rendkívüli perifériális látása volt. Okos Hansszal ellentétben Lady Wonder tudatos csalás bűnrészese volt.

Prekognitív álmok

Az érzékszerveken túli érzékelés legmeghökkentőbb nyilvánvaló esete a prekognitív élmény, amikor valaki félreérthetetlenül megérez egy küszöbön álló katasztrófát, egy szeretett személy halálát vagy egy üzenetet fog fel egy réges-rég elvesztett barátjától, majd ezt követően a megjósolt esemény valóban bekövetkezik. Azok közül, akiknek már volt részük ilyen élményben, sokan számolnak be a megérzés roppant érzelmi erejéről, és arról, hogy az esemény ezt követő beigazolódása során ellenállhatatlan erővel keríti őket hatalmába a valóság egy másik birodalmával való kapcsolat érzése. Ilyen élményben nekem is volt részem. Sok évvel ezelőtt az éjszaka kellős közepén arra ébredtem, hogy kivert a hideg veríték, miközben teljes bizonyossággal éreztem egy közeli hozzátartozóm halálát. Olyannyira hatalmában tartott a kísértő érzés, hogy fel sem mertem hívni az illetőt, nehogy esetleg a telefonzsinórban (vagy valami másban) megbotolva a jóslat közbeavatkozásom nyomán önmagát beteljesítse. Nos, ez a rokonom még ma is él és jó egészségnek örvend, így bármilyen pszichológiai gyökerei is lehettek a megérzésemnek, az semmiképpen nem a való világban rövidesen bekövetkező esemény képének előrevetülése volt.

Tételezzük azonban fel, mi történt volna, ha a rokonom valóban meghal azon az éjszakán. Aligha tudnának meggyőzni, hogy az egybeesés pusztán a véletlen műve. Könnyen kiszámíthatjuk azonban, mi történik ha minden egyes amerikai élete során néhány alkalommal részese efféle megérzésnek, a statisztikák szerint azonban az Egyesült Államokban évente csupán néhány nyilvánvaló prekognitív eset történik. Azzal kell számolnunk, hogy a megérzések meglehetősen gyakoriak, azonban nagyon ritka az olyan személy, aki olyan csapást álmodik meg, ami azután hamarosan be is következik. Az ilyen esetek hátborzongatóak és félelmetesek. Az egybeesésnek valaki esetében a statisztikát alapul véve néhány havonta egy alkalommal kell előfordulnia. Azok a személyek, akiknek a megérzései helyeseknek bizonyulnak, nyilván nem fogadják el a véletlen egybeesést magyarázatként.

A fenti esetet követően nem írtam levelet a parapszichológiái intézetnek és nem hívtam fel a figyelmüket arra, hogy meggyőző erejű jóslatot tartalmazó álmom mégsem vált valóra. Egy ilyesféle levélnek nincs is sok értelme. Ha azonban a megérzett haláleset valóban bekövetkezett volna, akkor azt a levelet a prekogníció létezése melletti bizonyítéknak kellene tekinteni. A találatokat jegyzik, a mellélövéseket elfelejtjük. Ennélfogva az emberi természet sajátosságából adódóan, nem szándékosan, de torzulnak az ilyen események gyakoriságáról készített statisztikáink.



Mindezek az esetek-Jövendőmondó Alexander, Keene, az asztrális projekció, a Fox nővérek, a Cardiffi Óriás, Okos Hans és a prekognitív álmok -jellemzően olyanok, amelyeket a természettudomány határán fekvőknek tartunk. Meghökkentő állítások hangzanak el, szokatlan, csodálatos vagy félelmetes, de legalábbis nem unalmas esetekről. A jelenségek a laikusok felületes vizsgálódásának a próbáját mindenképp kiállják, de néha alaposabb tanulmányozásuk után híres tudósok szájából is hatásos támogatás hangzik el. Akik igaznak fogadják el a beszámolókat, azok ellenállnak bárminemű hagyományos magyarázatnak. A helyes magyarázatok leggyakrabban két csoport valamelyikébe sorolhatók. Az egyik kategóriába a tudatos csalások tartoznak, amelyek indítéka rendszerint az anyagi haszonszerzés, amint azt a Fox nővérek vagy a Cardiffi Óriás esetében tapasztaltuk. Akik elhiszik a jelenséget, azokat jól rászedték. A másik magyarázat rendszerint akkor kerülhet elő, ha a jelenség szokatlanul bonyolult és nehezen megfogható, amikor a természet jelenségei az általunk vártnál sokkal rafináltabbak, amikor a jelenség megértéséhez sokkal alaposabb vizsgálatra lenne szükség. Ebbe a második csoportba tartozik Okos Hans mellett számos prekognitív álom. Ezekben az esetekben nagyon gyakran mi magunk tesszük lóvá saját magunkat.

A bevezetőben bemutatott eseteket más okból válogattam össze. Mindegyikük szoros kapcsolatban áll a hétköznapi élettel, az emberi vagy állati viselkedéssel, ahol a bizonyítékok hitelessége közvetlenül, egyszerűen, saját érzékszerveinkkel ellenőrizhető. Egyik eset megítéléséhez sincs szükség bonyolult műszaki berendezésekre vagy nehezen felfogható elméleti háttérre. Nem kell fizikából tudományos fokozattal rendelkeznünk mondjuk ahhoz, hogy feldühödjünk a modern spiritiszták elbizakodottsága hallatán. Mindennek ellenére még ezek az egyszerű csalások, szélhámosságok és félremagyarázások is milliókat ejtettek át. Mennyivel veszélyesebbek és nehezebben megítélhetőek a sokkal kevésbé közismert tudományterületek határmezsgyéjéről származó állítások - mondjuk a klónozásról, a kozmikus katasztrófákról, eltűnt kontinensekről vagy azonosítatlan repülő testekről?

Tegyünk különbséget azok között, akik elkészítik és támogatják a tudomány peremvidékére eső hitrendszereket, és azok között, akik mindezt elhiszik. Az utóbbiakat általában az elképzelés újszerűsége, valamint a megismerés vágya és a nagyszerűség érzése ragadja meg. Ezek nem különböznek a természettudomány hozzáállásától és céljaitól. Könnyű elképzelni a Földön kívüli látogatókat, akik hajszálpontosan olyanok, mint az emberi lények, de itt röpködtek közöttünk saját űrhajóikon, sőt repülőgépeiken, miközben mindenfélére megtanították az ősi civilizációk emberét. Ez korántsem terheli túl a képzelőerőnket, ugyanakkor nagyon hasonlítanak a nyugati vallások jól ismert történeteihez, miáltal még kényelmesebben felfoghatók. Sokkal nehezebb megérteni és ezért nem is olyan kényelmes az egzotikus biokémiájú, marsbéli mikrobák utáni kutatásról, vagy a tőlünk biológiailag nagyon különböző, intelligens lények csillagközi rádióüzenetei kereséséről hallani. Az előbbi nézetek széles körben elterjedtek és könnyen hozzáférhetőek, az utóbbiakról ez sokkal kevésbé mondható el. Mégis azt hiszem, hogy akiket felizgatott az ősi űrhajósok lehetősége, azok közül sokakat az őszinte tudományos (és ritkábban vallásos) kíváncsiság motivált. Hatalmas, kiaknázatlan érdeklődés van jelen az emberekben a legmélyebb tudományos problémák iránt. Sokak számára a tudományok perifériáján felállított hitvány tételek jelentik a tudomány még felfogható része felé a legszorosabb kapcsolatot. Az ilyen áltudományok népszerűségéért az iskoláknak, a sajtónak és a kereskedelmi televízióknak egyaránt szemrehányást tehetünk, hiszen mindezen intézmények csak hellyel-közzel tesznek erőfeszítéseket a tudomány népszerűsítése érdekében, de ezek a próbálkozások sem kötik le a fantáziát és nem elég hatékonyak. Ugyanakkor mi, természettudósok is hibásak vagyunk, mert oly keveset teszünk tudományterületünk népszerűsítéséért.

Az ősi űrhajósok ügyének szószólói - mindenekelőtt Erich von Danikén, a Chariots of the Gods? (Istenek ivadékai vagyunk?) című könyvében - azt állítják, hogy számos olyan régészeti lelet áll rendelkezésünkre, amelyek létrejötte csakis azzal magyarázható, hogy a múltban Földön kívüli civilizációk képviselői léptek kapcsolatba őseinkkel. Egy vasoszlop Indiában, egy plakett a mexikói Palenque-ben, az egyiptomi piramisok, a Húsvétsziget egy tömbből faragott (és Jacob Bronowski szerint Benito Mussolinire hasonlító) kőszobrai, a perui Nazca-fennsík geometrikus alakzatokat mutató, hatalmas vonalrendszere állítólag kivétel nélkül a Földön kívüliek felügyelete mellett készültek. A kérdéses műalkotások keletkezésére azonban minden esetben adható kézenfekvőbb és sokkal egyszerűbb magyarázat. Őseink egyáltalán nem voltak fajankók. Technológiájuk mai szemmel nézve fejletlen volt, ők azonban éppoly leleményesek voltak, mint mi. Néha az eltökéltséget, az intelligenciát és a kemény munkát egyesítve még minket is ámulatba ejtő dolgokat hoztak létre. Az ősi űrhajósok elképzelése érdekes módon nagy népszerűségnek örvend a Szovjetunió funkcionáriusai és politikusai körében, talán azért, mert elfogadható, modern, tudományos környezetben őrzi meg a régi, vallásos elképzeléseket. Az Ősi űrhajósok történetének legújabb változata szerint a Mali Köztársaságban élő dogon nép körében olyan csillagászati hagyomány él a Szíriuszra vonatkozóan, amelyet csakis egy idegen civilizációval létrejött kapcsolat útján szerezhettek meg. A magyarázat helytállónak tűnik, azzal a megszorítással, hogy az idegen civilizációnak semmi köze sincs sem az ősi, sem a mai űrhajósokhoz. (Lásd Carl Sagan Broca agya című könyvének 6. fejezetében)

Nem meglepő, hogy az ősi űrhajósokról szóló írásokban központi szerepet játszanak az egyiptomi piramisok. Az ókori Egyiptom civilizációja már a napóleoni hódítások óta nagy hatással volt Európa szellemi fejlődésére, a téma körül számtalan ostobaság csapódott le. Sokat írtak a piramisok méretében elrejtett, feltételezett numerológiai információkról. Fokozottan így történt ez a Gizehi (Gizai) nagy piramis esetében, egyesek szerint ennek magasságának az alapélei hosszához viszonyított aránya megfelelő mértékegységek használata esetén megadja az Ádám és Jézus élete között eltelt évek számát. Egy alkalommal észrevették, amint egy piramidológus lereszel egy kitüremkedést, hogy a megfigyelések jobb összhangban legyenek elméletével. A „piramidológia" a piramisok iránti újabb keletű érdeklődés, amely például azt állítja, hogy a piramisok belsejében jobban érezzük magunkat és borotvapengéink is tovább maradnak használhatóak, mintha egy kockába zárva ülnénk. Lehetséges. De a magam részéről nyomasztónak találnám, hogy egy kockába bepréselve üljek, mint ahogy az emberi történelem legnagyobb részében sem az ilyen lakókörülmények voltak a jellemzőek. A piramidológia állításait mindenesetre sohasem ellenőrizték megfelelő körülmények közt. A bizonyítékok súlya alatt ez az elmélet is összeroppanna.

A Bermuda-háromszög rejtélyében hajók és repülőgépek megmagyarázhatatlan eltűnéseiről van szó az óceán egy hatalmas kiterjedésű, a Bermudák közelében fekvő részén. Az eltűnések legegyszerűbb magyarázata (feltéve, hogy azok tényleg bekövetkeztek - előfordult ugyanis olyan eset is, amikor kiderült, hogy az állítólagos eltűnés be sem következett) az, hogy a járművek elsüllyedtek. Egy alkalommal egy televíziós műsorban felvetettem, milyen érdekes, hogy mindig csak hajók és repülőgépek tűnnek el titokzatos körülmények között, vonatok például soha. Erre a műsorvezető, Dick Cavett így válaszolt: „Úgy látszik, ön még sohasem várakozott a Long Island-i vonatra." Akárcsak az ősi űrhajósok lelkes hívei, a Bermuda-háromszög szószólói is felületes tudományos fel-készültségűek és fellengzős kérdéseket tesznek fel. Mindeddig azonban egyetlen bizonyítékot sem szolgáltattak. Sohasem állták ki még a bizonyítékok próbáját.

A repülő csészealjakat, vagy más néven ufókat csaknem mindenki jól ismeri. Ha azonban különös fényjelenséget veszünk észre az égbolton, az még nem feltétlenül tanúskodik idegen űrhajósok érkezéséről a Vénusz bolygóról vagy egy távoli, Spectra nevű galaxisból. Előfordulhat, hogy egy autó fényszórójának a fénykévéje verődik vissza egy magasan fekvő felhőről, világító rovarok repülnek el fölöttünk, szokatlan formájú repülőgépet vagy szokatlanul kivilágított közönséges repülőgépet látunk, esetleg a meteorológiai megfigyelések során használt nagy erejű kereső-reflektorok fényét látjuk. Számos olyan esetről is olvashatunk - a legkülönbözőbb nagy sorszámú találkozások -, amikor egy vagy két ember azt állítja, hogy az idegen űrhajó fedélzetére vitték őket, ahol megtapogatták és szokatlan orvosi műszerekkel megvizsgálták, majd szabadon engedték őket. Ezekben az esetekben azonban kizárólag egy vagy két ember, bizonyítékokkal alá nem támasztott tanúvallomása áll a rendelkezésünkre, függetlenül attól, hogy mennyire látszanak őszintének. Legjobb tudomásom szerint az 1947 óta feljegyzett sok százezer ufóbeszámoló között egyetlen olyan eset sem akad, amikor sok ember egymástól függetlenül és hitelt érdemlően bizonyítani tudta volna egy idegen űrhajóval történt találkozásukat.

Nem csak a szóban elmondható bizonyítékok hiányoznak, tárgyi bizonyítékok sincsenek. Laboratóriumaink felettébb bonyolultak. A Földön kívüli ipar terméke könnyen azonosítható egy korszerű laboratóriumban. Ennek ellenére soha, senki nem tudott még felmutatni egyetlen, az állítólagos idegen űrhajóról származó anyagdarabkát, amely kiállta volna a szükséges fizikai vizsgálatok próbáját, nem is beszélve a csillagközi űrhajó kapitányának fedélzeti naplójáról. Ennek tudható be, hogy 1977-ben a NASA felkérést kapott az Elnök Végrehajtó Irodájától, hogy vesse alá alapos vizsgálatnak az ufójelentéseket. Miután a csalásokat és a légből kapott kitalációkat kizárták, semmi sem maradt, amit tanulmányozni kellett volna.

Egy alkalommal megfigyeltem egy fényes, „lebegő" ufót, és az étteremben, ahol voltunk, megmutattam néhány barátomnak. Hamarosan a vendégek, a pincérnők, a szakácsok és a tulajdonos gyűrűjében szorongtunk a járda szélén, mindenki az ujjával vagy éppen a villájával az ég felé mutogatott és az elképedéstől még a szavuk is elakadt. Az emberek gyönyörködtek a látványban, de meg is rémültek. Amikor azonban visszatértem egy látcsővel, amelyen keresztül tisztán kivehető volt, hogy az ufó nem más, mint egy különleges formájú repülőgép (mint később kiderült, a NASA időjárás-kutató repülőgépeinek egyike), általános csalódottság lett úrrá a társaságon. Néhányan bosszankodtak, amiért a nyilvánosság előtt kiderült a hiszékenységük. Mások egyszerűen csalódottak voltak, mert füstbe ment egy jó sztori, valami szokatlan esemény -látogató egy idegen világból.

Jó néhány hasonló esetben nem vagyunk tárgyilagos megfigyelők. Valamilyen érzelmi viszonyban vagyunk az események végkifejletével, talán pusztán azért, mert ha a tudomány határmezsgyéjén álló valamiről kiderül, hogy igaz, akkor sokkal izgalmasabbá válik az egész világunk, de az is lehet, hogy valamilyen, az emberi lélekbe sokkal mélyebben beépült oknál fogva. Ha az asztrális projekció valóban létrejön, akkor lehetó'vé válik, hogy valamely, érzékelésre és gondolkodásra képes részem minden különösebb erőfeszítés nélkül elutazzék távoli helyekre - ami igazán felvillanyozó lehetőségnek látszik. Ha a lélekvándorlás valóságos, akkor halálom után a lelkem túl fogja élni a testemet, ami ugyancsak kellemes lehetőségnek látszik. Ha létezik az érzékszerveken túli érzékelés, akkor sokunkban olyan rejtett tehetség bújik meg, amelynek révén sokkal hatalmasabbak lehetünk annál, mint amilyenek vagyunk. Ha az asztrológia állításai igazak, akkor személyiségünk és vágyaink ezer szállal kötődnek a kozmosz többi részéhez. Ha valóban léteznek törpék, lidércek és tündérek (ismerek egy csodálatos, Viktória-korabeli képeskönyvet, amelynek fényképein pókháló finomságú szárnyakkal rendelkező, tizenöt centiméteres, ruhátlan hölgyek beszélgetnek Viktória-korabeli urakkal), akkor a világunk sokkal izgalmasabb hely, mint ahogy azt a legtöbb felnőttel elhitették. Ha mostanában, vagy valamikor a múltban meglátogattak bennünket egy nagyon fejlett és jóindulatú, Földön kívüli civilizáció képviselői, akkor talán az emberiség mégsincs olyan súlyos helyzetben, amint az látszik, mert majd talán a Földön kívüliek megmentenek bennünket saját magunktól. Az, hogy ezek a tények egyszerűen csak bájosak vagy éppen felkavaróak, semmit sem árul el az igazságtartalmukról. Az igazság kizárólag azon múlik, hogy a bizonyítékok meggyőzőek-e. Márpedig a saját - néha csak vonakodva kimondott - megítélésem szerint ezen és sok más, hasonló elképzelés esetében egyszerűen nem léteznek meggyőző bizonyítékok - legalábbis egyelőre.

Sőt a legtöbb tétel, ha hamisnak bizonyul, egyúttal ártalmas is. A leegyszerűsítő, népszerű asztrológiában például az embereket tizenkét jellemtípus valamelyikébe soroljuk be, attól függően, melyik hónapban születtek. Ha viszont ez a jellemzés hamis, akkor igazságtalanok vagyunk a jellemzett személyekkel szemben. A szexizmus és a rasszizmus gyakorlata szerint előre kialakított típusokba skatulyázzuk be őket, ahelyett, hogy saját értékei alapján ítélnénk meg minden egyes embert.

Az ufók és az ősi űrhajósok iránti érdeklődés legalább részben a vallások által teljesítetlen elvárásokban gyökereznek. A Földön kívülieket gyakran bölcs, erős, jó szándékú, emberi megjelenésű lényeknek írják le, akik hosszú, fehér palástot viselnek. Nagyon hasonlítanak az istenekre, bár nem a mennyekből, hanem más bolygókról jönnek, továbbá nem szárnyaik segítségével közlekednek, hanem űrhajóval. Ez már kissé átnyúlik az áltudományokvilágába, de a teológiai előzmények egyértelműek: sok esetben a feltételezett ősi űrhajósok és ufonauták istenségek, akiket álruhába bújtattak és enyhén modernizáltak, ennek ellenére könnyen felismerhetőek. Egy, a közelmúltban végzett brit közvélemény-kutatás szerint több ember hisz a Földön kívüliek látogatásában, mint Istenben.

Az ókori görögök bővelkedtek az olyan történetekben, ahol az istenek leszálltak a Földre és elbeszélgettek az emberi lényekkel. A középkor ugyanilyen gazdag volt a szentekkel és szüzekkel foglalkozó történetekben. Az isteneket, a szenteket és a szüzeket évszázadokon keresztül, újra meg újra a lehető legélethűbben ábrázolták. Mi történt azután? Hová tűntek a szüzek? Mi történt az Olümposz isteneivel? Talán ezek a lények egyszerűen itthagytak minket az újabb és kételkedőbb korunkkal együtt. Vagy talán ezek a régi korokból származó beszámolók a tanúk babonásságát, hiszékenységét és megbízhatatlanságát tükrözik? Ez egyúttal az ufókultusz elburjánzásának társadalmi veszélyességére is utal. Ha azt hisszük, hogy a jó szándékú Földön kívüliek megoldják a problémáinkat, akkor hajlamosak lehetünk arra, hogy ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy a bajokat mi magunk hárítsuk el, amint az az évezredes vallásokkal kapcsolatban oly sokszor megtörtént már az emberiség történelme során.

A valóban érdekes ufóesetek mind azon alapulnak, hogy egy vagy néhány tanút nem lehet lóvá tenni, illetve azok nem tudnak lóvá tenni másokat. Ennek ellenére a tévedések kiszűrése a szemtanúk beszámolójából bizonyos esetekben lélegzetelállítóan izgalmas munka. (1) Amikor egy imitált rablást játszanak le alsó tagozatos iskolások szeme láttára, csak néhány tanuló ad egybehangzó leírást a behatolók számáról, ruházatukról, fegyvereikről, az elhangzott megjegyzésekről, az események sorrendjéről és a rablás időpontjáról. (2) Tanároknak bemutatnak két diákcsoportot, akik minden korábbi vizsgájukon azonos eredményt értek el, de ezt a tanárok nem tudják. Nekik azt mondják, hogy az egyik csoportban az okosabb, a másikban a butább gyerekek vannak. Ezt követően az osztályzatok ezt a kezdeti, hibás értékítéletet tükrözik, függetlenül a diákok tényleges teljesítményétől. Az eleve meglévő irányultság torzítja a következtetéseket. (3) Szemtanúknak bemutatnak egy autóbalesetről készített filmet. Ezután feltesznek nekik egy sor kérdést, többek között ilyeneket: „Megállt-e a kék autó a stoptáblánál?" Egy héttel később ismét kikérdezik őket, amikor is a tanúk jelentős része úgy emlékszik, látott egy kék autót, jóllehet a filmben még csak hasonló sem szerepelt. Úgy tűnik, hogy van egy pillanat, röviddel a látott eseményt követően, amikor verbális formába öntjük azt, amiről úgy véljük, hogy láttuk. Ez utána örökre így tárolódik a memóriánkban. Ebben a szakaszban nagyon sérülékeny a gondolkodásunk, ezért uralkodó hitünk - az Olümposz isteneiben, a keresztény szentekben vagy mondjuk a Földön kívüli űrhajósokban - öntudatlanul is befolyásolhatja a szemtanúként átélt esemény elraktározódását.

Nem feltétlenül azok kételkednek sok, a tudomány perifériájának tekintett területben, akik tartanak az újdonságoktól. így például sok kollégámmal együtt módfelett érdekló'dünk az intelligens vagy egyéb élet lehetősége iránt más bolygókon. Elővigyázatosaknak kell azonban lennünk, nehogy vágyainkat és félelmeinket becsempésszük a kozmoszba. A megszokott tudományos módszer értelmében ehelyett annak kitalálása a célunk, hogy mik a valódi, előzetes érzelmi hozzáállásunktól független válaszok. Ha egyedül vagyunk, az olyan igazság, amelyet tudomásul kell vennünk. Ám senki sem lenne nálam elégedettebb, ha valóban meglátogatnák bolygónkat intelligens, Földön kívüli lények. Ez összehasonlíthatatlanul könnyebbé tenné a munkámat. Több időt töltöttem azzal, hogy az ufók és az ősi űrhajósok problémáján gondolkozzam, mint amennyit szerettem volna. Azt hiszem, a közvélemény fokozott érdeklődése ezen kérdések iránt - legalább részben - örvendetes. Ám a modern tudomány kínálta elkápráztató lehetőségek ellenére nyitottságunkat konok kétkedéssel kell fékezni. Sok izgalmas lehetőségről egyszerűen kiderül, hogy helytelen. Az új lehetőségek iránti nyitottságra és a kemény kérdések megfogalmazásának akarására egyaránt szükség van a tudomány előrehaladásához. A kemény kérdések megfogalmazásának ezen túlmenően további előnye is van. Amerika politikai és vallási életét, különösen az elmúlt másfél évtizedben a közvélemény széles körben elterjedő hiszé-kenysége jellemezte. Vonakodtak megfogalmazni a kényes kérdéseket, ami nemzetünk lelki egészségi állapotának kimutatható leromlásához vezetett. A fogyasztók szkepticizmusa jobb minőségű termékeket eredményez. Ez lehet az ok, amiért a kormányok, az egyházak és az iskolarendszerek nem mutatnak túlzott lelkesedést a kritikus gondolkodásra ösztönzés iránt. Tisztában vannak vele, hogy ők maguk is sérülékenyek.

A hivatásos kutatóknak általában választaniuk kell a lehetséges kutatási célok közül. Vannak olyan célok, amelyek elérése különösen fontos lenne, ám a siker reménye oly csekély, hogy senkinek sem akaródzik ezeket a területeket kutatni. (Sok éven keresztül ez jellemezte a Földön kívüli értelem kutatását. A helyzet főként azért változott meg újabban, mert a rádiótechnika fejlődésének köszönhetően ma már óriási rádiótávcsöveket és érzékeny vevőberendezéseket tudunk építeni, amelyek felfoghatják az irányunkba kisugárzott jeleket. Az emberiség történelme során korábban ez még sohasem volt lehetséges.) Vannak ugyanakkor könnyen kezelhető tudományterületek, ahol viszont az elérhető eredmények tudományos szempontból jelentéktelenek. A legtöbb tudós valamilyen középutat választ. Ennek eredményeképpen nagyon kevés tudós vállalkozik arra, hogy szembeszálljon az áltudományos hipotézisek ellenőrzése jelentette kihívásokkal. Annak az esélye, hogy valami nagyon érdekesre lehet bukkanni - eltekintve az emberi természet jobb megismerésétől -, roppant csekély, a téma művelése viszont meglehetősen időigényesnek tűnik. Azt hiszem, a tudósoknak sokkal több időt kellene szentelniük ezeknek a problémáknak a megvitatására. Mindamellett az a tény, hogy valamely állítással kapcsolatban nem bontakozik ki élénk tudományos vita, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a tudósok ésszerűnek, elfogadhatónak tartják a szóban forgó állítást.

Vannak olyan esetek, amikor a hitrendszer oly képtelen, hogy a tudósok azonnal elvetik, még arra sem méltatják, hogy ellenérveiket nyomtatásban közzétegyék. Meggyőződésem szerint ez nem helyes. A tudomány léte, különösen napjainkban, a közvélemény támogatásától függ. Minthogy sajnos a legtöbb ember természettudományos és műszaki ismeretei nem kielégítőek, ezért nehéz a tudományos kérdésekben intelligens politikai döntéseket hozni. Az áltudomány bizonyos ágai jövedelmező vállalkozásnak bizonyultak, akadnak ezeknek olyan szószólói, akik nem csupán a téma elkötelezettjei, hanem annak köszönhetően komoly jövedelemre is szert tesznek. Ezek az emberek készek jelentős pénzösszegeket fordítani állításaik megvédésére. Egyes tudósok kerülik az olyan alkalmakat, amikor a nyilvánosság előtt kellene szembeszállni az áltudományok apostolaival. Részben sajnálják az erre fordítandó energiát, másrészt tartanak attól, hogy esetleg a nyilvánosság előtt folyó vitában a közvélemény szemében vesztesnek tűnhetnek. Pedig ez kiváló alkalom lenne annak bemutatására, miként működik a tudomány, ugyanakkor felhasználhatnánk arra is, hogy átadjunk valamit a tudomány erejéből és a művelése által okozott örömből.

A tudományos vállalkozás határai mentén mindkét oldalon jó adag nehézkességet tapasztalunk. A tudománynak az újdonsággal szembeni közömbössége és ellenállása legalább akkora problémát jelent, mint az átlagember hiszékenysége. Egy kiváló tudós egy alkalommal azzal fenyegetett meg, hogy rám uszítja Spiro T. Agnew-t, az Egyesült Államok akkori alelnökét, ha az Amerikai Tudományfejlesztési Társaságban (AAAS, American Association for the Advancement of Science) olyan összejövetelt merészelnék szervezni, ahol az ufók eredetét csillagközi űrhajókkal magyarázó hipotézis képviselői is szót kapnának. Azok a tudósok, akik megsértődtek Immanuel Velikovsky Ütköző világok című könyvén, és akiket egyúttal irritált, hogy Velikovsky figyelmen kívül hagy egy sor jól megalapozott tudományos tényt, szégyenletes módon, de sikeresen nyomást gyakoroltak Velikovsky kiadójára, hogy álljon el a könyv megjelentetésétől, így azután egy másik cég jelentette meg a könyvet, és természetesen a haszon is az ő zsebükbe vándorolt. Amikor az AAAS-ben Velikovsky elképzeléseinek nyilvános megvitatására szerveztem szimpóziumot, egy másik híres tudós bírált meg, aki azzal érvelt, hogy a közvélemény figyelmének ráterelése akkor is Velikovsky malmára hajtja a vizet, ha az negatív szövegösszefüggésben történik.

Ennek ellenére mindkét szimpóziumot megtartottuk, a hallgatóság érdekesnek találta őket, az előadások szövegét pedig könyv formájában megjelentettük. Ennek köszönhetően egy mai fiatal, éljen akár Duluthban vagy Fresnóban, megtalálhatja a helyi könyvtárban az áltudományokkal szemben állók nézeteit tartalmazó könyveket is (lásd 73. oldal). Ha már a természettudomány gyengén szerepel az iskolákban és a médiában, akkor legalább a tudomány határterületeiről folytatott, jól előkészített, összehasonlító vitákkal lehetne valamennyire felkelteni a nagyközönség érdeklődését. Az asztrológia felhasználható a csillagászat elemeinek megtanítására, az alkímiához a kémia kapcsolható, Velikovsky katasztrófaelmélete és elveszett kontinensei, például Atlantisz kapcsán megtanítható a geológia, a spiritizmus és a szcientológia ürügyén pedig rengeteg pszichológiai és pszichiátriai ismeret adható át.

Még mindig sok olyan ember él az Egyesült Államokban, aki hisz abban, hogy ami nyomtatásban megjelenik, az feltétlenül igaz. Minthogy oly sok bizonyítatlan spekuláció és erőszakos képtelenség jelent már meg különféle könyvekben, furcsán eltorzult kép kezdett kialakulni arról, mi tekinthető igaznak. Jól szórakoztam, azt olvasva, mit volt kénytelen nyilatkozni a világ egyik legnagyobb kiadójának a főszerkesztője, amikor a korábbi elnöki tanácsadó és elítélt bűnöző H. R. Haldeman könyvének tartalma idő előtt megjelent a sajtóban, őrjöngő vitát váltva ki. A főszerkesztő kijelentette: „Úgy gondoljuk, hogy a kiadónak kötelessége ellenőrizni bizonyos ellentmondásos, nem irodalmi művek pontosságát. A mi gyakorlatunk az, hogy a könyvet előzetesen elküldjük az adott terület egyik független szaktekintélyének, tárgyilagos véleményét kérve." Ezt mondja a főszerkesztő, jóllehet az elmúlt évtizedek legostobább áltudományos könyvei közül jó néhányat éppen az ő kiadója jelentetett meg. Az egyik bírált állítás szerint a növényeknek érzelmi életük van és bizonyos zeneszámokat különösen kedvelnek. Néhány évvel ezelőtt magasra csaptak körülötte az érdeklődés hullámai, olyannyira, hogy Gary Trudeau „Doonesbury" című vicclapjában heteken keresztül zöldségekkel beszélgettek. Amint fejezetünk (a tátika haláltusáját említő) mottójából is látható, a vita korántsem új keletű. Talán az egyetlen, ami biztatást adhat, hogy a hírt ma már sokkal erősebb kételkedéssel fogadnák, mint 1926-ban.

Néhány újabb keletű áltudományos tan és bírálataik

Mialatt sok újabb keletű áltudományos tan széles körben terjed, kritikus tárgyalásuk és a bennük található súlyos hibák kimutatása korántsem kap ekkora nyilvánosságot. Az alábbi táblázat összefoglalja a főbb bírálatokat.

Bermuda-háromszög: The Bermuda Triangle Mystery - Solved Lau-rence Kusche, Harper & Row, 1975 (magyarul: A Bermuda-háromszög rejtélye -megfejtve, Zrínyi Katonai Kiadó, 1979)

Spiritizmus: A Magician Among the Spirits Harry Houdini, Harper, 1924 The Psychic Mafia; M. Lamar Keene, St. Martin Press, 1976

Uri Geller: The Magic of Uri Geller James Randi, Ballantine, 1975

Atlantisz és más „elveszett kontinensek" Legends of the Earth: Their Geologic Origins; Dorothy B. Vitaliano, Indiana University Press, Lost Continents L. Sprague de Camp, Ballantine, 1975

Ufók: UFOs Explained Philip Klass, Random House, 1974 UFOs: A Scientific Debate Carl Sagan és Thornton Page szerk., Norton, 1973

Ősi űrhajósok: Space Gods Revealed: A Close Look at the Theories of Erich von Daniken Ronald Story, Harper & Row, 1976 The Ancient Engineers L. Sprague de Camp, Ballantine, 1973

Velikovsky: Scientists Confront Velikovsky

Ütköző világok: Donald Goldsmith szerk., Cornell University Press, 1977

A növények érzelmi élete: „Plant 'Primary Perception'" K. A. Horowitz és társai, Science, 189: 478-480 (1975)

Néhány évvel ezelőtt egy többek között tudósokból és bűvészekből álló bizottságot szerveztek, hogy némi kétkedéssel vegyék szemügyre a természettudomány határmezsgyéit. A nonprofit szervezet elnevezése: Bizottság a paranormalis állítások tudományos vizsgálatára (The Committee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal), székhelye pedig 923 Kensington Avenue, Buffalo, N.Y. 14215. A bizottság nemrég kezdte meg áldásos tevékenységét, beleértve a racionális és az irracionális közötti legújabb összeütközésekről szóló tudósítások publikálását. Ez az a vita, amelyik Jövendőmondó Alexanderig és az epikureusokig, koruk racionalista gondolkodóiig nyúlik vissza. A bizottság hivatalosan tiltakozott a tévétársaságoknál és a Szövetségi Távközlési Bizottságnál a kirívóan kritikátlan áltudományos műsorokkal kapcsolatban. Érdekes vita alakult ki a bizottságon belül. Az egyik oldalon azok álltak, akik szerint minden tan ellen fel kell venni a harcot, amelynek áltudományos szaga van. A másik tábor szerint minden egyes ügyet a saját erényei és gyengéi alapján kell megítélni, de a bizonyítás kötelezettsége természetesen azt terheli, aki kirukkol valamely állítással. Jómagam nagyon határozottan az utóbbi táborhoz tartozónak érzem magamat. Meggyőződésem, hogy a rendkívüli jelenségeket alaposan meg kell vizsgálni. A rendkívüli állítások azonban rendkívüli bizonyítékokat igényelnek.

A tudósok természetesen emberi lények. Ha felülkerekedik bennük a szenvedély, átmenetileg félrelökhetik tudományuk eszméit. Holott ezen eszmék alkalmazása, az úgynevezett tudományos módszer roppant hatékonynak bizonyult. Ha meg akarjuk fejteni, miként működik a világ, akkor a megérzéseken, az ötleteken és a ragyogó alkotó fantázián kívül minden egyes lépés kétkedó'en aprólékos vizsgálatára is szükségünk van. Az alkotó szellem és a kételkedés egymásnak feszülése hozta létre a természettudomány meghökkentő' és váratlan felfedezéseit. Véleményem szerint a határterületi tudományok állításai érdektelenül unalmasak a valódi tudomány kutatási területeihez és felfedezéseinek százaihoz képest. Utóbbiak közül elég ha megemlítjük az egyazon emberi koponyában egymás mellett létező, de egymástól félig-meddig független két agy létezését, a fekete lyukak valóságosságát, a kontinensek vándorlását és összeütközését, a csimpánzok nyelvét, a Mars és a Vénusz drámai éghajlatváltozásait, a nagy múltra visszatekintő emberi fajt, a Földön kívüli élet keresését, az öröklődésünket és evolúciónkat szabályozó, elegáns szerkezetű, önreprodukáló molekulákat és a Világegyetem, mint egész eredetére, természetére és sorsára vonatkozó észlelési bizonyítékokat.

A természettudomány sikerének záloga a szellemi kaland és a gyakorlati alkalmazások területén egyaránt a tudomány önmagát korrigáló jellege. Bármely elfogadott elképzelésnek ellenőrizhetőnek kell lennie. Csak a megismételhető kísérletek elfogadhatóak. A tudósok hite, várakozása teljességgel közömbös, csak az számít, hogy a bizonyítékok alátámasztják-e az állítását. A tekintélyelvű érvek szintén semmit sem nyomnak a latban, ugyanis túl sok tekintély túl sokszor tévedett már. Szeretném megérni, hogy a tudományos gondolkodásnak ezeket a nagyon hatékony működési módszereit az iskolák és a média egyaránt közvetítik. Meghökkentő és élményszámba menő lenne, ha ezeket még a politikában is alkalmaznák. A tudósok gyökeresen és akár a nyilvánosság előtt is meg tudják változtatni nézeteiket, ha az új bizonyítékok vagy érvek súlya erre kényszeríti őket. Nem emlékszem arra, mikor mutatott utoljára valamelyik politikus ilyen mértékű nyitottságot és változtatásra való készséget.

A természettudomány peremvidékén felépülő hitrendszerek közül sokat nem vetettek alá szigorú kísérleti ellenőrzésnek. Anekdotaszerű-ek, teljes mértékben olyan szemtanúk beszámolójának hitelességén alapulnak, akik notóriusan megbízhatatlanok. Múltbeli teljesítményük alapján a legtöbb ilyen határterületi rendszerről várhatóan ki fog derülni, hogy nem helytálló. Nem utasíthatjuk azonban el gondolkodás nélkül az összes ilyen állítást, éppúgy, ahogy látatlanban el sem fogadhatjuk őket. Az az elgondolás például, hogy terjedelmes szikladarabok hullhatnak az égből, teljességgel elfogadhatatlan volt a XVIII. századi tudósok számára. Thomas Jefferson az egyik ilyen esettel kapcsolatban megjegyezte, hogy előbb hiszi el, hogy két jenki hazudni volt képes, mint azt, hogy kövek hullanak az égből. Mindamellett, mégiscsak hullanak kövek az égből. Meteoritoknak nevezzük őket, egykori előítéleteink pedig nem befolyásolják e tény igazságtartalmát. Az igazság azonban csak egy közönséges meteorhullás egymástól független, többtucatnyi szemtanúja vallomásának tüzetes elemzését követően bizonyosodott be. A szemtanúk vallomását számos fizikai bizonyíték is alátámasztotta, beleértve olyan meteoritok tudományos elemzését, amelyek időközben lakóházak ereszeiből és felszántott mezők barázdáiból kerültek elő.

Az előítélet szó szerint valaminek az előre eldöntését, elbírálását jelenti, amikor kapásból visszautasítunk egy állítást, mielőtt megvizsgálnánk a bizonyítékokat. Az előítélet az erőteljes érzelmek szülötte, nem a szilárd alapokon nyugvó érvelésé. Ha meg akarjuk tudni egy ügyben az igazságot, akkor olyan nyitottan kell megközelítenünk a kérdést, amennyire csak tudjuk, miközben tisztában kell lennünk saját korlátainkkal és hajlamainkkal. Másrészt viszont, ha a bizonyítékok gondos és nyílt elemzését követően vetjük el a javaslatot, akkor az már nem előítélet. Ezt talán „utóítéletnek" nevezhetnénk. Ez természetesen a tudás előfeltétele.

A kritikus és kétkedő vizsgálat módszerét nemcsak a tudományban, hanem a hétköznapi élet ügyeiben is alkalmazzuk. Ha új vagy használt autót vásárolunk, akkor nem árt, ha elővigyázatosak vagyunk és ragaszkodunk az írásos garanciákhoz, a próbaúthoz és bizonyos alkatrészek ellenőrzéséhez. Óvakodunk azoktól az autókereskedőktől, akik kitérő választ adnak ilyen irányú kéréseinkre. Ugyanakkor a határterületi tudományok művelői megsértődnek, ha hasonló alapossággal akarjuk vizsgálat tárgyává tenni elméleteiket. Sokan, akik azt állítják, hogy nem csak érzékszerveikkel képesek érzékelni, egyúttal azt is hozzáteszik, hogy ha erősen figyelik őket, akkor ez irányú képességeik csökkennek. Uri Geller, a mágus például boldog, ha tudósok jelenlétében görbíthet meg kulcsokat és evőeszközöket, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a titkainak megfejtéséért folyó küzdelemben a természettel, tehát egy titkait tisztességes eszközökkel védő ellenféllel van dolguk. Geller azonban gyakran felsül, ha kételkedő bűvészekből álló közönség előtt kell produkcióját bemutatni, ők ugyanis pontosan ismerik az ember teljesítőképességének határait, sőt ők maguk is elő tudnak adni hasonló bűvészmutatványokat. Ahol a kételkedő megfigyelést és a vitát elnyomják, ott az igazság is háttérbe szorul. Az áltudományos nézetek propagálói, amikor bírálat éri őket, gyakran hivatkoznak azokra a múltbéli zsenikre, akiket a maguk korában kinevettek. Abból a tényből, hogy néhány zsenit kinevettek, nem következik azonban az, hogy mindenki zseni, akit kinevetnek. Nevettek Kolumbuszon és Fultonon éppúgy, mint a Wright fivéreken. De nevettek Bozón, a bohócon is.

Az áltudomány legjobb ellenszereként én szilárdan hiszek a tudományban.

• Él Afrikában egy olyan édesvízi hal, amelyik vak. Állandó elektromos teret kelt, és ennek a perturbációi alapján tudja megkülönböztetni a rá vadászó ragadozókat a saját zsákmányától. Ugyanezzel a módszerrel, valamilyen elektromos nyelven kommunikál lehetséges partnereivel és fajtársaival. Ehhez olyan szervrendszert és érzékelőképességet fejlesztett ki, ami a technológia kora előtti ember számára teljességgel ismeretlen volt.

• Létezik az aritmetikának egy olyan, tökéletesen ésszerű és ellentmondásmentes területe, ahol kétszer egy nem egyenlő egyszer kettővel.

• A galambokról - a Föld egyik legkevésbé rokonszenves állatfajáról -újabban megállapították, hogy a Föld dipólterénél százezerszer gyengébb mágneses teret is képesek érzékelni. A galambok ezt a figyelemre méltó képességüket nyilvánvalóan a tájékozódáshoz használják, és környezetüket is mágneses jellemzői alapján tudják azonosítani: felismerik a fém esővízcsatornákat, az elektromos távvezetékeket, a tűzlépcsőket és a hasonló tárgyakat. Olyasmiket érzékelhetnek tehát, amit ilyen formában ember soha meg nem pillanthat.

• Úgy tűnik, hogy a kvazárok a galaxisok szívében bekövetkező, csaknem elképzelhetetlen hevességű robbanások, amelyek világok millióit -közöttük talán sok lakottat - képesek elpusztítani.

• Kelet-Afrikában, a vulkáni hamu 3,5 millió éves folyamában lábnyomokat találtak - egy körülbelül 120 centiméter magas, céltudatos léptekkeljáró lény nyomait, amely talán a majmok és az emberek közös őse lehetett. A közelben egy olyan, az öklén járó emlősállat nyomai láthatók, amely egyetlen eddig felfedezett állatéval sem azonosítható.

• Minden egyes sejtünk mitokondriumoknak nevezett parányi gyárak tucatjait tartalmazza, amelyek az elfogyasztott táplálék molekuláit oxigénmolekulákkal egyesítik, hogy a szervezet számára megfelelő formában energiát vonjanak ki a tápanyagokból. Az újabb bizonyítékok arra utalnak, hogy évmilliárdokkal ezelőtt a mitokondriumok önálló élőlények voltak, amelyek lassan szerveződtek a sejteken belül kölcsönös függőségi viszonyba. Ez az elrendeződés akkor is megőrződött, amikor kialakultak a soksejtű szervezetek. A szó nagyon valóságos értelmében mi nem is egyetlen szervezet vagyunk, hanem mintegy tízbillió, nem is teljesen egyforma élőlény rendszere.

• A Marson van egy csaknem 26 kilométer magas tűzhányó, amely mintegy egymilliárd évvel ezelőtt jött létre. A Vénuszon még ennél is nagyobb vulkánok létezhetnek.

• Rádiótávcsövekkel sikerült kimutatni a kozmikus feketetest-háttérsugárzást, az ősrobbanásnak nevezett esemény távoli visszhangját. A teremtés lángjai máig látszanak.

Szinte a végtelenségig folytathatnám a sort. Hiszem, hogy a modern természettudomány és matematika efféle felfedezéseinek még a felületes ismerete is sokkal lenyűgözőbb és izgalmasabb, mint az áltudományok legtöbb tanítása. Az okkult tudományok művelőit már a Kr. e. V században így marasztalta el Hérakleitosz, ión filozófus: „alvajárók, varázslók, Bacchus papjai, a szőlőprés istennői, rémhírterjesztők". A tudomány azonban sokkal bonyolultabb, általa egy sokkal gazdagabb Világegyetem tárul fel előttünk, és hathatósan kiváltja belőlünk a csodálat érzését. Mindezeken túl van egy további és nagyon fontos előnye: az, hogy igaz.

Részlet Carl Sagan Broca agya című könyvéből.