Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

(részlet)

A lét céljának tanítói. - Akár jó szemmel nézem az embereket, akár ferde pillantással, úgy látom, mindig egyetlen feladattal foglalatoskodnak, mindösszesen és egyenként ugyancsak: azt teszik, ami az emberi faj fenntartásának kedvez. Mégpedig valójában nem is az emberi faj iránt érzett szeretetből, inkább egyszerűen azért, mert semmi sem ősibb, erősebb, kérlelhetetlenebb és legyőzhetetlenebb bennük ennél az ösztönnél -mert éppen ez az ösztön fajunk és nyájunk lényege. A szokásos rövidlátással akármilyen gyorsan és fehéren-feketén osztjuk is fel felebarátainkat károsakra és hasznosakra, jó és rossz emberekre, a művelet egészére vonatkozó alapos megfontolás után végül is felébred gyanakvásunk az efféle tisztogatással és szétválogatással kapcsolatban, majd abbahagyjuk az egészet. Még a legkárosabb ember is lehet a leghasznosabb a faj fenntartásának szempontjából; mivel önmagában vagy másokra gyakorolt hatásában megőriz, ébren tart olyan ösztönöket, amelyek nélkül az emberiség már régen elkorcsosult vagy elpuhult volna. A gyűlölet, a más kárán érzett öröm, a rablási hajlam és az uralomvágy, és mindaz, amit még gonosznak kiáltottak ki: a faj fenntartásának különös ökonómiájához tartozik, persze lehet, hogy egy drága, tékozló és egészében véve felettébb esztelen ökonómiához, - ám amelyről már bebizonyosodott, hogy napjainkig megőrizte, fönntartotta fajunkat. Már nem tudom, hogy te, kedves embertársam és felebarátom, vajon képes vagy-e még egyáltalán a faj kárára élni, tehát „esztelenül" és „rosszul"; talán már évezredekkel ezelőtt kipusztult az, ami a fajnak árthatott volna és mostanra már azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket maga Isten sem tud elképzelni. Engedelmeskedj hát legnemesebb vagy netán legrosszabb vágyaidnak és mindenekelőtt: pusztulj el! - mindkét esetben valószínűleg még mindig az emberiség útjának egyengetője és jótevője maradsz, és jogot formálhatsz a tetteidet dicsőítőkre, amint a cselekedeteidet gúnyolók szavára ugyancsak! De soha senkivel sem találkozol, aki téged, az egyedi lényt még a legjobb mivoltodban is nevetségessé tudna tenni, aki érzékeltetni tudná veled, az igazság kívánalmai szerint, határtalan légy- és varangy-nyo-morúságodat. Valóban: önmagukon nevetni, de ahogy nevetni kellene, az igazság egészéből fölhangzó nevetéssel, egészen mostanáig még a legjobbak sem tudtak, nem lévén elegendő igazságérzékük hozzá, ehhez még a legtehetségesebbek sem elég zseniálisak. Megvan a jövője talán még a nevetésnek is! Akkor, amikor az emberiség valóban magáénak vallja majd a következő tételt: „a faj minden, az egyén semmi" - és ez a végső felszabadulás, ez a végső felelőtlenség mindenkinek mindenkor elérhető lesz. Talán majd akkor párosul a nevetés a bölcsességgel, talán majd akkor nem lesz egyéb tudomány, csak „vidám tudomány". Pillanatnyilag azonban még teljesen másként áll a helyzet, a létezés komédiája még nem ébredt önnön „tudatára", - még mindig a tragédia korszakában járunk, a morálok és a vallások korában. Mit jelent a morál- és vallásalapítók, a morális célokért harcra buzdítók, a lelkifurdalás és a vallásháborúk hirdetőinek újbóli és meg-megújuló fellépése? Mit jelentenek ezek a hősök ezen a színpadon? - mert mostanáig ugyanannak a jelenetnek a hőseivel találkoztunk, meg minden egyéb időnként túl közelről is látható dolog szintén csak ezen hősök színrelépésének előkészületéül szolgált, akár mint a színfalak és az őket mozgató gépezetek, akár mint a bizalmasok és lakájok szerepei. (Például a költők mindig valamely morál lakájai voltak.) - Magától értetődik, hogy e tragikus színészek ugyancsak a faj érdekében dolgoznak, jóllehet úgy gondolják, Isten érdekében dolgoznak, Isten küldötteiként. Ők szintén a faj életét egyengetik, az életbe vetett hitet erősítve. Mindegyikük azt kiáltja: „érdemes élni, az élet jelent valamit, van mögötte valami, van benne valami, vigyázzatok rá!" Ez az ösztön, amely a legfejlettebb és a legközönségesebb emberben egyaránt munkál, a fajfenntartás ösztöne, bizonyos időközönként az ész és a szellem szenvedélyének formájában jelenik meg; ilyenkor ragyogó érvek és okok veszik körül és minden erejével feledtetni igyekszik, hogy ő valójában csupán hajtóerő, ösztön, oktalan és indokolatlan. Az életet szeretni kell, mert! Csak! Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, mert! És amit csak ezek a kellek és mertek jelenthetnek és fognak jelenteni a jövőben! És mindez azért, hogy ami szükségképpen és mindig, önmagától és cél nélkül is bekövetkezett, az mostantól meghatározott cél érdekében történjék és elhozza az embernek az ész és a végső törvény evidenciáját - ezért lép föl az etikai tanító a lét céljának tanítójaként; ehhez kitalál egy második és másféle létet és új mechanikája segítségével kiemeli a régi és közönséges létet régi és közönséges sarkaiból. Igen! távolról sem akarja, hogy nevessünk a léten, és önmagunkon sem - őrajta pedig még kevésbé; számára az egyén még mindig egyén, valami első és utolsó, valami mérhetetlen, számára nem létezik faj, nem létezik összeg, nem léteznek nullák. Akármilyen ostobák is voltak a találmányai, bármilyen pontatlanok a becslései, bármennyire is félreismerte a természet folyását és megrágalmazta körülményeit - márpedig eleddig minden etika oly mértékben ostoba volt és természetellenes, hogy mindegyik képes lett volna tönkretenni az emberiséget, ha eluralkodhatott volna rajta - szóval mindazonáltal, ahányszor csak „e hős" színpadra lépett, valami más következett be, a nevetés szörnyű ellentéte, számos egyén megrázkódtatása e gondolatra: „Igen, érdemes élni. Igen, méltó vagyok az életre!"- az élet, én, te, mi és mindannyian, megint érdekesek lettünk egymás számára bizonyos időre. - Tagadhatatlan, hogy hosszú távon eleddig a nevetés, az ész és a természet még mindig diadalt aratott minden egyes ilyen nagy cél-tanítón: a rövid tragédia végül mindig föloldódott a lét örök komédiájában és „a megszámlálhatatlan kacagások hullámai" - Aiszkhülosszal szólva - végül átcsaptak a legnagyobb tragikus színészek feje fölött is. Ám egészében véve, e javító hatású nevetés ellenére a lét célja tanítóinak ez az ismételt megjelenése mégis megyáltoztatta az emberi természetet - eggyel több igénye lett ezentúl, nevezetesen pedig a "cél" tanának és tanítóinak mindig új és új megjelenése. Az ember apránként fantasztikus állattá nőtte ki magát, amelynek minden egyéb állatnál jobban ki kell elégítenie időnként egy létfeltételt: időről-időre hinnie kell, hogy tudja, miért létezik, fajtája nem tenyészhet zavartalanul az életbe vetett periodikus bizalom nélkül! Anélkül, hogy hinne az élet, ésszerűségében! És az emberi nem időről-időre majd újra meg újra kijelenti: „márpedig van valami, amelyen egyáltalán nem szabad nevetni!" És az emberi nem legóvatosabb barátja még hozzáfűzi majd: „nem csupán a nevetés és a vidám bölcsesség, hanem leírhatatlan és emelkedett értelmetlenségével a tragikum is a fajfenntartás eszközeihez és szükségszerűségéhez tartozik!" - És következésképpen! Következésképpen! Következésképpen! Hát értitek már mit mondok, testvéreim? Értitek az apály és dagály ezen új törvényét? Egyszer még nekünk is eljön az időnk!