Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

(részlet)

Az önzetlenség tanítóinak. - Egy ember erényeit nem az önmagára vonatkoztatott hatásai szempontjából nevezik jónak, hanem azon hatások szempontjából, amelyeket feltehetően ránk és a társadalomra gyakorolnak - az erények dicsőítésének dolgában a kezdetektől fogva nem nagyon mutatkoztunk „önzetlennek", „altruistának"! Mert egyébként azt kellett volna látnunk, hogy az erények (mint például a szorgalom, az engedelmesség, az önmegtartóztatás, a jámborság, az igazságosság) többnyire károsak tulajdonosaikra nézvést, olyan ösztönökként, amelyek hevesen és vadul dolgoznak bennük és egyáltalán nem akarják engedni, hogy az ész egyensúlyban tartsa őket a többi ösztönökhöz képest. Ha van egy erényed, egy igazi, teljes erényed (és nem csupán afféle ösztönös vágyacska az erényre!) - akkor az áldozata vagy! Ám a szomszéd éppen ezért dicsőíti erényedet! A szorgalmas embert dicsérik, akár a szeme világának, akár szelleme frissességének és eredetiségének árt e szorgalommal: dicsérik és szánják az ifjút, aki „halálra dolgozta magát", mert így ítélnek: „A társadalom egészének szempontjából még a legjobb egyén elveszítése is csak egy kicsiny áldozat! Elég baj, hogy meg kell hozni ezt az áldozatot! De sokkal rosszabb volna, ha az egyének másként gondolkodnának és nagyobb fontosságot tulajdonítanának önmaguknak, a saját fejlődésüknek, mint a társadalom szolgálatában végzett munkának!" Ezért aztán nem saját magáért sajnálják ezt az ifjút, hanem azért, mert a halála hatásos és önmagával szemben kíméletlen eszköztől - úgynevezett „derék embertől" -fosztotta meg a társadalmat. Azt azért talán mérlegelik, hogy a társadalom szempontjából nem lett volna-e hasznosabb, ha jobban kímélte volna magát és így hosszabb ideig dolgozhatott volna - igen, sőt azt is elismerik, hogy hasznot húztak ebből, ám a másik előnyt maradandóbbnak, fontosabbnak ítélik: áldozatot hoztak a társadalomért és az áldozati állat szellemisége újfent szemmel láthatóan megmutatkozott. Tehát az erényeknek egyrészt eszköz-jellegüket dicsérik, amikor az erényeket dicsérik, meg a vak és minden erényben munkáló ösztönzést, amely az egyén teljességének előnye által nem tartható kordában, röviden szólva: az erényben lévő esztelenséget, amelynek révén az egyén az egész eszközévé alakítható át. Az erények dicsérete olyasmit magasztal, ami káros a magánélet szempontjából - azoknak az ösztönzéseknek a dicsérete ez, amelyek az embertől legnemesebb önérzetét és önvédelmi erejét is elragadják. - Persze az erényes szokásokra nevelés és elsajátításuk útján az erények egész sor olyan hatása is napvilágra bukkan, amelyek az erény és a magánelőny összefonódását mutatják - és valóban létezik ilyen összefonódás! A vakon dühöngő szorgalmat például, ezt a tipikusan eszközjellegű erényt, a gazdagsághoz és becsülethez vezető útként mutatják be, sőt, mint a leghatásosabb mérget az unalom és a szenvedélyek ellen: veszélyét, szörnyű veszedelmességét persze elhallgatják. A nevelés a következőképpen jár el: egy sor csábító előny segítségével igyekszik meghatározni az egyénnél egy gondolkodás-és cselekvési módot, amely, ha már ösztönző erővé, szokássá és szenvedéllyé változott, uralkodóvá válik benne és rajta, önmaga ellenére és a saját rovására, ám a „legfőbb közérdek javára". Milyen gyakran látom, hogy a vakon dühöngő szorgalom ugyan gazdagságot és megbecsülést szerez, ám megfosztja az érzékeket finomságuktól, amellyel élvezni lehetne az említett gazdagságot és megbecsülést, éppen úgy, ahogy az unalom és a szenvedélyek ellen alkalmazott legfőbb orvosság eltompítja az érzékeket és megakadályozza a szellemet az új ingerek befogadásában. (Minden korszak legszorgalmasabbika - a mi korunk - sem képes a sok szorgalomból és pénzből semmi egyebet csinálni, csak még "több szorgalmat és még több pénzt: már sokkal több sütnivaló kell a pénz elköltéséhez, mint megszerzéséhez! - Nos, lesz nekünk még „unokánk"!) Ha a nevelés sikerül, akkor az egyén minden erénye a közösségnek hasznos, az egyénnek, legfőbb magánéleti célját tekintve, káros lesz - valószínűleg valami szellemi-érzéki elnyomorodást eredményezve, sőt, esetleg korai pusztulást: gondoljuk csak át ebből a szempontból szép sorban az engedelmesség, a szűzies-ség, a jámborság és az igazságosság erényeit. Az önzetlen, önfeláldozó, erényes ember dicsérete - tehát azé, aki nem fordítja teljes erejét és eszét saját maga fenntartására, képzésére, fölemelésére, hatalmának növelésére, hanem szerény, igénytelen, sőt tán közömbös és ironikus életet él - ez a dicséret semmi esetre sem az önzetlenség szellemétől származik! A „felebarát" dicséri az önzetlenséget, mert általa előnyökhöz jut! Ha maga a „felebarát" is önzetlenül gondolkodna, elutasítaná az erő ilyen megcsonkítását, szembeszállna az efféle hajlamok kifejlődésével és mindenek előtt tulajdon önzetlenségét azzal adná hírül, hogy az ilyesmit nem nevezné jónak! - Itt leplezi le saját magát annak a morálnak az alapvető ellentmondása, mely éppen mostanában áll nagy becsben: ezen morál indítékai ellentétben állnak elvével! Mert amivel e morál igazolni akarja önmagát, azt a moralitás kritériumai alapján cáfolja meg! A következő tételt: „le kell mondanod önmagádról és fel kell áldoznod magad", csak olyan lény jelenthetné ki - saját moráljának ellent nem mondva -, aki ugyanakkor ezzel lemondana önmaga előnyéről és aki számára talán az egyénektől megkövetelt önfeláldozás a saját pusztulásához vezetne. Mihelyt azonban a felebarát (vagy a társadalom) ajánlja az altruizmust hasznossági céllal, azonnal a vele ellentétes értelmű mondat „az előnyt kell keresned, akár mások rovására is" nyerne formát és egy szájból fújva hideget és meleget, azt prédikálná egyszerre, hogy: „ezt kell tenned" és „nem ezt kell tenned"!