Stephen Jay Gould

Biológiai tiszteletadás Miki egérnek

A kor gyakran megszelídíti a kezdeti hévét. Lytton Strachey Florence Nightingale határozott vonalakkal felvázolt portréjában ezt írja hanyatlásának éveiről:

A sors türelmes várakozás után fura tréfát űzött Miss Nightingale-lel. Hosszú élete folyamán tanúsított jóindulata és közösségi érzelmei csak keserűségéhez voltak mérhetők. Erénye keménységében lakozott... És most a csúf ondáros esztendők meghozzák a büszke nő büntetését. Nem adatott meg neki, hogy úgy haljon meg, ahogyan élt. Elveszítette méregfogát, lággyá vált; elégedetté, engedékennyé kellett mérséklődnie.

Ezért nem voltam meglepve - bár az analógia sokak szemében szentségtörésnek tűnhet -, amikor felfedeztem, hogy annak a teremtménynek, amelyiket a szellemtelenség szinonimájaként tartottunk számon, viharosabb ifjúsága volt. Miki egér tavaly betöltötte a tekintélyes ötvenéves kort. Az évforduló tiszteletére sok színház játszotta újra első szerepét a Steamboat Willie-ben (Gőzhajós Vili, 1928). Az eredeti Miki egér duhaj, sőt enyhén szadisztikus fickó volt. Egy figyelemre méltó képsorban, kihasználva a hangosfilm izgalmas új lehetőségeit, Miki és Minnie püföli, szorongatja, gyötri a hajón lévő állatokat, hogy azok a „Turkey in the Straw" (Pulyka a szalmában) harsány kórusát produkálják. Jól megszorongatják a kacsát, hogy hápogjon, megcsavarják a kecske farkát, megcsipkedik egy koca csecsét, püfölik - xilofon helyett - a tehén fogait, és mint egy dudán, úgy játszanak a tőgyén.

Christopher Finch Disney műveiről szóló félhivatalos képes történetében ezt írja:

Az a Miki egér, aki a húszas évek végén befutott a mozikban, nem volt egészen az a jó magaviseletű figura, amilyennek mi manapság ismerjük. Legalábbis csintalan volt, sőt egy adag kegyetlenség se hiányzott belőle.

De Miki hamarosan változtatott magaviseletén, csupán Minnie-vel kapcsolatban maradt rendezetlen a viszonya, valamint Morty és Ferdie státusát illetően hagyott némi teret a pletykának és a találgatásoknak. Finch így folytatja:

Miki... jóformán nemzeti szimbólummá vált, és mint ilyentől elvárták tőle, hogy mindig rendesen viselkedjék. Ha egyszer-egyszer kissé kirúgna a hámból, egy csomó levél érkeznék a stúdióba polgároktól és azoktól a szervezetektől, amelyek úgy érzik, hogy a nemzet erkölcsi felügyelete reájuk van bízva [...] így aztán még az erényes ember szerepébe kényszerítenék.


5.1. ábra - Miki evolúciója ötven év alatt (balról jobbra). Ahogy Miki az évek folyamán egyre tisztességesebben kezd viselkedni, a megjelenése is fiatalosabb lesz. A fejlődés három szakaszában végzett mérések viszonylagosan nagyobb fejet, nagyobb szemeket és terjedelmesebb koponyát mutattak ki - mindezek a fiatalság vonásai (© Walt Disney Productions)

Amint Miki személyisége lágyabb lett, megváltozott a megjelenése is. Sok Disney-rajongó tisztában van az idők folyamán bekövetkezett átváltozással, de (úgy hiszem) kevesen ismerték fel az összehangoló motívumot ezen változások mögött. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, vajon a Disney-művészek maguk világosan realizálták-e, hogy mit csinálnak, mivel a változások csak vontatottan és apránként jelentek meg. Röviden: a szelídebb, ártatlan Miki egér megjelenésében fokról fokra fiatalabb lett. (Minthogy Miki kronológiai kora soha nem változott - mint a legtöbb rajzfigurát, őt sem tépázta meg az idő vasfoga -, ez a változás a megjelenésében változatlan kor mellett valódi evolúciós átalakulás. A progresszív fiatalodást mint evolúciós jelenséget neotaeniának nevezik. Többet erről a későbbiekben.)

Az ember növekedése folyamán bekövetkező jellegzetes alakváltozások jelentős biológiai irodalom ihletői lettek. Minthogy először az embrió feji része fejlődik ki, és gyorsabban is növekszik, mint a lábi rész (szaknyelven ezt antero-posterior gradiensnek nevezik), az újszülött viszonylag nagy feje közepes nagyságú testhez és piciny lábakhoz kapcsolódik. Ez a gradiens azután a növekedés folyamán megfordul, amikor a lábak növekedésben megelőzik a fejrészt. A fej továbbra is nő, de sokkal lassabban, mint a test többi része, így a fej viszonylagos nagysága csökken.

Ehhez még hozzá kell számítanunk, hogy az ember növekedése folyamán egy sor változás következik be magán a fejen is. Hároméves kor után az agy már csak nagyon lassan nő, és a fiatal gyermek gömbölyű koponyája a felnőttkor megnyúltabb, alacsonyabb homlokú formájának adja át a helyét. A szemek szinte semmit sem nőnek, és viszonylagos nagyságuk meredeken csökken. Az állkapocs viszont egyre nagyobb és nagyobb lesz. A gyerekeknek - a felnőttekhez képest - nagyobb a fejük és a szemük, kisebb az állkapcsuk, gömbölyű koponyájuk erősebben domborodik, kisebb és tömzsibb az alsó végtagjuk és a lábfejük. Mindent összevéve, a felnőtt koponyája majomszerűbb. Sajnálom, de így van.

Miki azonban ezt az ontogenetikai utat a körünkben eltöltött ötven év alatt ellenkező irányban tette meg. Egyre gyermekibb megjelenést vett fel, amint a Steamboat Wülie dühös figurájából a varázslatos birodalom csinos, ártalmatlan gazdája lett. Aki 1940-ben a koca csecsét cibálta, és akit engedetlenségéért fenéken billentenek (Sorcerer's Apprentice [Bűvészinas] a Fantasiában), 1953-ban, utolsó rajzfilmjében halászni megy, és még egy spriccelő kagylóval sem boldogul.

A Disney-művészek Mikit bölcs csendben formálták át; gyakran használtak fel olyan hatásos eszközöket, amelyek különböző utakon magának a természetnek a változásait utánozzák. Hogy a fiatalkor rövid és tömzsi lábait adják neki, lejjebb engedték a nadrágszárát, és nyurga lábait lötyögős ruházattal takarták be. (Karja is, lábszára is jelentősen meghízott, és ízületeket is kapott a lagymatagabb megjelenés kedvéért.) A feje viszonylag nagyobb lett, a vonásai fiatalosabbak. Miki orrának hossza nem változott, de azáltal, hogy elmésen, jelentősen megvastagították, kevésbé tűnik előrenyúlónak. Szemei kétféleképpen is megnőttek: előbb egy nagyobb, nem folyamatos evolúciós lépéssel a régi Miki egér szeme az utód pupillájává alakult, és utóbb ez fokozatosan még tovább is nőtt.

Miki koponyájának gömbölyödése külön utakat követelt meg, mivel evolúcióját az a hallgatólagos, változatlan megegyezés korlátozta, hogy a fejét egy kör ábrázolja, ráaggatott fülekkel és hosszúkás egérorral. A fej körformáját nem lehetett megváltoztatni, hogy így közvetlenül tehessék domborúbbá a koponyát; ehelyett Miki fülei csúsztak hátra, megnövelve az orr és a fülek közötti távolságot; így adtak neki domborúbb, kevésbé meredek homlokot.


5.2. ábra - Evolúciójának korai szakaszában Mikinek kisebb feje, koponyaboltozata és szeme volt. Fiatal unokaöccse, Morty jellemző vonásainak irányába fejlődött (Mikivel szaggatott vonal köti össze)

Hogy ezekre a megfigyelésekre ráüthessem a kvantitatív tudomány pecsétjét, legjobb mérőkörzőmet használtam a hivatalos Biogenezis három szakaszának megállapításakor: az 1930-as évek vékony orrú, elöl ülő fülű figurája (1. szakasz), a későbbi fickó a Micky and the Beanstalkban (Miki és a paszulyszár, 1947, 2. szakasz) és a mai Miki egér (3. szakasz). Három méretet mértem Miki fokozatos fiatalodásában: a szem növekedő nagyságát (legnagyobb magasságát) a fej (az orr tövétől a hátrább ülő fül alapjáig mért) hosszának a százalékában, a növekvő fejhosszt a testhossz százalékában és a növekvő koponyaboltozat nagyságát az elöl ülő fül hátrahelyezésével (az orrtőtől mért távolság az elöl ülő fül csúcsáig, az orrtőtől a hátul ülő fül csúcsáig mért távolság százalékában).

Mind a három százalék fokozatosan nőtt: a szem nagysága a fejhossz 27 százalékáról 42 százalékra; a fejhossz a testhossz 42,7 százalékáról 48,1 százalékra; az orrtő és az előbbre ülő fül közötti távolság az orrtő és a hátrább ülő fül csúcsáig mért távolság százalékában 71,7 százalékról az óriási 95,6 százalékos arányra. Összehasonlításul megmértem Miki fiatal „unokaöccsét", Morty egeret is. Miki minden mértékében világosan nemzetségének fiatalos állapota felé változik, bár a fejhosszban még egy kis utat meg kell tennie.

Megkérdezhetnék, valójában mi dolga volt egy mondjuk valamelyest jó hírű tudósnak egy efféle egérrel. Részben egy kis pepecselés, és persze szórakozás is (meg kell vallanom, ma is jobban kedvelem Pinocchiót az Aranypolgárnál). De egy komoly érvet is fel kell hoznom, sőt valójában kettőt is. Először is meg kell kérdeznünk, miért döntött Disney úgy, hogy leghíresebb figurájának a jellegét ilyen következetesen, lépésről lépésre változtatja meg ugyanabban az irányban? A nemzeti szimbólumokat nem szokták szeszélyből megváltoztatni, és a piackutatók (különösen a babaiparban) jelentős időt és erőfeszítést fordítottak arra, hogy megtudják, milyen figura tűnik az emberek számára kedvesnek és barátságosnak. Biológusok is sok időt fordítottak hasonló kérdések tanulmányozására, egész sor állatfaj körében.

Konrád Lorenz egyik leghíresebb cikkében azt bizonyítja, hogy az emberek a kisgyermekek és a felnőttek formái közötti jellegzetes különbségeket fontos magatartásbeli figyelmeztetésként használják. Úgy véli, hogy a fiatalkor jellegzetes vonásai felnőtt emberekben a gyengédség és a gondozás „öröklött kiváltó mechanizmusait" hozzák működésbe. Ha egy bébi formájú élő teremtményt látunk, a lefegyverző gyengédség önkéntelen hulláma önt el. E válasz adaptív értéke aligha lehet kétséges, hiszen csecsemőinket táplálnunk kell. Mellesleg Lorenz a kiváltók között épp azokat a bébivonásokat sorolja fel, amelyeket Disney fokozatosan ráaggatott Mikire: „Viszonylag nagy fej, az agykoponya túlsúlya, nagy, mélyen ülő szemek, az orcatáj elődomborodása, rövid, vaskos végtagok, rugalmas állag és esetlen mozdulatok." (Azt ajánlom, ebben a cikkben ne tárgyaljuk azt a vitatott kérdést, hogy az a gyengédséggel teli válasz, amit a kisgyermek megjelenési formái ébresztenek bennünk, valóban velünk született, és közvetlenül főemlős őseinktől örököltük-e - ahogyan Lorenz véli -, vagy pedig egyszerűen a kisdedekkel kapcsolatos közvetlen tapasztalatból ered, és megfelel annak az evolúciós hajlamnak, hogy érzelmi szálakat kapcsoljunk bizonyos megtanult jelekhez. Felhozott érvelésem mindkét esetben helytálló, mivel csupán azt állítom, létezik egy hajlam arra, hogy a kis-gyermeki formák felnőtt emberekben erős érzelmeket keltsenek, függetlenül attól, hogy ennek biológiai alapja közvetlenül van-e beprogramozva, vagy hogy a tanulás képességén nyugszik-e, és ekként kötődik jelzésekhez.)

Kiegészítésként használom fel állításomhoz Lorenz cikkének fő tételét, hogy nem az egészre vagy az alakra (Gestalt), hanem egy sor jellegzetes vonásra reagálunk, amik kiváltó okokként működnek. Ez az érv fontos Lorenz számára, mert az evolúciós azonosságot kívánja bizonyítani más gerincesek és az ember magatartásmódja között, és tudjuk, hogy például sok madár gyakran inkább absztrakt formákra, mint az alakra reagál. Lorenz 1950-ben megjelent cikkének a címe Ganzheit und Teil in der tierischen und menschlichen Gemeinschaft (Az egész és a rész az állati és az emberi közösségben). [Magyarul hasonló gondolatokra lásd Lorenz, 1986.] Az, ahogyan Disney lépésről lépésre megváltoztatta Miki egér megjelenését, ebben az összefüggésben értelmezhető. Sorban, egymás után vitte véghez azokat a változásokat, amiket Lorenz elsődleges kiváltó faktoroknak tekint.

Lorenz hangsúlyozza a fiatalos fonnák ránk gyakorolt hatását és e befolyás absztrakt voltát, amikor rámutat, hogy más állatokat is ugyanezen ismérvek alapján ítélünk meg, noha ez a megítélés evolúciós összefüggésben végképpen nem helyénvaló. Röviden: a magunk csecsemőire kialakított válasz becsap bennünket, és mi átvisszük a reakciónkat a vonásoknak ugyanarra a sorára is, melyek más állatokban jelennek meg.

Sok állatnak olyan okokból, amiknek semmi köze sincs az emberi érzelmek felkeltéséhez, olyan vonásai vannak, amelyek közösek az emberi csecsemőkével, és nem találhatók meg a felnőtt emberben, nevezetesen a nagy szemek, a domború homlok, hátranyúló áll. Ezekhez az állatokhoz vonzódunk, ölebként, házi kedvencként dédelgetjük őket, megcsodáljuk a szabadban, míg kis szemű, hosszú pofájú rokonaikat elutasítjuk, noha ezek talán szeretetteljesebb társak, csodálatunk tárgyai lehetnének. Lorenz megjegyzi, hogy sok olyan állatnak, amelyiknek a vonásai hasonlóak az emberi kisdedéihez, a német nyelvben gyakran van kicsinyítő képzővel, -chennel végződő nevük, még akkor is, ha gyakran nagyobbak, mint közeli rokonaik, amelyeknek nincs ilyen vonásuk; ilyen példa a Rotkehlchen (vörösbegy), Eichhörnchen (mókus), Kaninchen (házinyúl).


5.3. ábra - Az emberek gyengédséget éreznek azon állatok iránt, amelyeknek fiatalos vonásaik vannak: nagy szemek, boltozatos koponya, visszahúzódó áll (bal oldali oszlop). A kis szemű, hosszú pofájú állatok (jobb oldali oszlop) ellentétes választ váltanak ki (Konrád Lorenz: Studies in Animál and Humán Behavior. Methuen & Co. Ltd., 1971)
Egy lenyűgöző fejezetben azután Lorenz bőven taglalja azt a tulajdonságunkat, hogy biológiailag nem helyénvalóan reagálunk más állatokra, vagy éppen élettelen tárgyakra, ha azok emberi vonásokat viselnek. „A legelképesztőbb tárgyak kaphatnak figyelemre méltó specifikus érzelmi értéket »tapasztalati összekapcsolódás* révén emberi sajátságokkal. .. Meredeken emelkedő, valamelyest túlhajló sziklafalaknak vagy sötét, tornyosuló viharfelhőknek ugyanolyan közvetlen érzelmi kiváltó értékük van, mint egy teljes magasságában fölénk emelkedő, enyhén előrehajló emberi lénynek", mégpedig fenyegető érzelmi értékük.

Képtelenek vagyunk másnak látni egy tevét, mint közömbösnek és barátságtalannak, mert tökéletesen szándékolatlanul és más okokból a „dölyfös visszautasításnak" oly sok emberi kultúrában közös kifejezését utánozza. Ilyenkor felvetjük a fejünket, az orrunkat a szemünknél magasabbra emeljük, azután félig behunyjuk a szemünket, és az orrunkon át fújjuk ki a levegőt - ahogyan a megrögzött felsőbb osztályokbeli angol vagy jól idomított szolgája a megvetés hangját hallatja. „Mindez - érvel meggyőzően Lorenz -az ellenállást szimbolizálja minden, a lenézett ellenféltől eredő érzékszervi hatással szemben." De hát az a szegény teve nem tehet róla, hogy az orrát megnyúlt szemei felett hordja, az ajkát pedig lebiggyeszti. Ahogyan Lorenz emlékeztet rá, hogyha tudni akarjuk, enne-e a teve a tenyerünkből vagy köpne-e, a füleit figyeljük, ne a pofájának a többi részét.

1872-ben megjelent fontos könyvében, melynek címe: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése, Charles Darwin számos közismert gesztus biológiai alapját vezeti vissza eredetileg adaptív állati magatartásformákra, amelyek később az embernél szimbolikus értelmet nyertek. Ezzel nem csupán a megnyilatkozási formák, hanem az érzelmek evolúciós folyamatosságát is bizonyította. Vicsorgunk és felhúzzuk a felső ajkunkat vad haragunkban, hogy kimutassuk nem létező tépőfogainkat. Undorunk kifejezése megismétli azokat az arcmozdulatokat, amelyek a bizonyos körülmények között szükséges, nagyon is adaptív hányást kísérik. Darwin sok viktoriánus kortársának bánatára így következtet:

Az ember esetében a kifejezés egyik-másik alakját alig érthetjük meg; így például a rendkívüli félelem hatása alatt a haj égnek meredését, az őrjöngő düh hatása alatt a fogak vicsorgatását, hacsak fel nem tesszük, hogy az ember hajdan alsóbbrendű és állatszerű állapotban élt. (Darwin, 1963,16.)

Az emberi gyermekkor absztrakt vonásai erős érzelmi reakciót váltanak ki bennünk, még akkor is, ha állatokon jelennek meg. Úgy hiszem, hogy Miki egér növekedésének visszafordult evolúciós útja azt tükrözi, hogy Disney és művészei öntudatlanul ezt a biológiai elvet fedezték fel. A legtöbb Disney-figura érzelmi státusa ugyanezeken a megkülönböztető vonásokon nyugszik. E tekintetben a varázslatos birodalom ezt a biológiai illúziót aknázza ki - absztrakciós képességünket és azt a hajlandóságunkat, hogy nem odaülő módon átvigyük az érzelmi reagálást más állatokra, amelyek saját testünk növekedésének változó formájához illenek.

Az idők során Donald kacsa is fiatalosabb formát ölt. Megnyúlt csőre rövidebb lesz, a szemei nagyobbak, közeledik formájában Hueyhoz, Louie-hoz és Deweyhoz, mint ahogyan Miki közeledik Mortyhoz. De Donald, mivel örökölte Miki eredeti komisz viselkedésének külsőségeit, formájában inkább megmarad felnőttinek, előreálló csőrével és ferdébb homlokával.


5.4. ábra - A piperkőc módjára öltözött, alávaló Mortimernek (aki itt elorozza Minnie érzelmeit) feltűnő módon inkább felnőttre jellemző vonásai vannak, mint Mikinek. Feje testhosszához képest kisebb, orra teljes 80 százaléka a fejhosszának (© Walt Disney Productions)
A gonosztevő egerek vagy a kópék, Mikivel ellentétben, megjelenésükben mindig felnőttebbeknek látszanak, pedig gyakran egykorúak Mikivel. 1936-ban például Disney egy rövidfilmet készített, Mickey's Rival (Miki vetélytársa) címmel. Mortimer, a divatmajom, egy sárga sportkocsival betör Miki és Minnie békés piknikjébe. Ennek az egészen alávaló Mortimernek a feje csak 29 százaléka a testhosszának, míg Mikié 45 százalék, az orra 80 százaléka a fejhosszának, míg Mikié 49. (Minnie érzelmei mindazonáltal felé fordulnak, ahogy ez már történni szokott, míg egy szolgálatkész bika a közeli legelőről el nem intézi Miki vetélytársát.) Gondoljunk csak a többi Disney-figura túlzott felnőttvonásaira: a fesztelenül fölényes falábú szájhős Pete-re vagy az egyszerű, szeretetre méltó tökfilkó Goofyra.

A Miki kalandos alakváltozásaira tett második komoly biológiai észrevételként meg kell jegyeznem, hogy örök ifjúsághoz vezető útja összesűrítve megismétli a mi evolúciós történetünket. Mert mi, emberek, neotaeniás („fiatalos") képződmények vagyunk. Úgy fejlődtünk, hogy felnőttkorig megőriztük őseink eredetileg fiatalkori vonásait. Austra-lopithecus elődeinknek, mint Mikinek a Steamboat Willie-ben, előreugró állkapcsuk és alacsony koponyaboltozatuk volt.

Embrióink koponyája alig különbözik a csimpánzétól. És az alakváltozás a növekedés folyamán ugyanazt az utat járja: a koponya boltozatossága viszonylagosan csökken, minthogy az agy a születés után sokkal lassabban nő, mint a test; az állkapocs is viszonylag folyamatosan nő. De míg a csimpánzoknál ezek a változások igen kifejezettek, a csecsemő formájától jelentősen különböző felnőttet eredményeznek, mi ugyanezen az úton sokkal lassabban haladunk, és még csak megközelítőleg sem érünk el olyan messzire, így azután felnőttként megőrizzük a fiatalos formákat. Persze ahhoz eleget változunk, hogy jelentős különbség legyen a csecsemő és a felnőtt között, de a mi változásunk sokkal kisebb, mint amilyet a csimpánzoknál és a többi főemlősnél tapasztalunk.


5.5. ábra - Nemcsak a gazember-rajzfiguráknak vannak Disney alakjai közül eltúlzott felnőtt vonásai. Coofynak, mint Mortimernek, a testhosszához képest kicsi a feje, és előreugró a pofája (© Walt Disney Productions)
A fejlődés ütemének jelentős lelassulása eredményezte neotaeniánkat. A főemlősök az emlősök között a lassan fejlődők körébe tartoznak, de mi ezt az irányzatot olyan mértékben juttatjuk érvényre, mint a többi emlős közül egy sem. Nagyon hosszú terhességgel, jelentékenyen megnövekedett gyerekkorral és az emlősök közötti legnagyobb élethosszal rendelkezünk. Az örök ifjúság morfológiai jegyei jó szolgálatot tettek nekünk. Nagyobb agyunk, legalábbis részben, annak az eredménye, hogy születés előtti gyors növekedésének üteme az azt követő időszakra is átterjed. (Az anyaméhben gyorsan nő valamennyi emlősnél az agy, aztán születés után csak nagyon keveset. Mi ezt a magzati fázist kiterjesztettük a születés utáni életre.)

De a változások magában az ütemezésben ugyanolyan fontosak voltak. Mi mindenek-felett tanuló állatok vagyunk, és meghosszabbodott gyermekkorunk teszi lehetővé a kultúra átadását a nevelés révén. Sok állat mutat rugalmasságot és játszik gyermekkorában, de mereven programozott rendet követ, amint felnőtt. Lorenz fent idézett cikkében írja:

A valódi emberre legjellemzőbb tulajdonság, ami emberi mivoltunk alapvető meghatározója - vagyis hogy mindig a fejlődés állapotában maradunk - olyan adomány, amit biztosan az emberiség neotaeniás természetének köszönhetünk.

Röviden: Miki egérhez hasonlóan, mi sem válunk soha felnőtté, noha sajnos, megöregedni megöregszünk. A legjobbakat kívánjuk neked, Miki, a következő fél évszázadra. Bár maradnánk olyan fiatalok, mint te, csak válnánk egy kicsit bölcsebbé.

HIVATKOZÁSOK

Darwin, Ch. (1963): Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Budapest, Gondolat.
Lorenz, K. ( 1986): Összehasonlító magatartáskutatás. Budapest, Gondolat.

Forrás: A panda hüvelykujja. Budapest, 1990, Európa, 103-119. Ford. Rózsahegyi István.