Mark Twain
STORMFIELD A MENNYORSZÁGBAN

— Kezdem belátni, hogy az ember csak a saját mennyországában lehet boldog.

— Nagyon helyes — mondja ő. — Talán azt gondolta, hogy ugyanaz a mennyország jó lesz a legkülönbözőbb fajtájú embereknek is?

— Well, én így képzeltem, de már belátom, milyen ostobaság volt. Merre kell mennem, hogy a saját kerületembe jussak?

Odahívta a segédet, ki az előbb a térképet vizsgálta, és ez adott egy-két utasítást. Megköszöntem neki, és elindultam; de még mondja:

— Várjon egy percig; sok millió mérföldnyire van az innen. Menjen ki, és álljon rá arra a vörös szőnyegre; csukja be a szemét, tartsa vissza a lélegzetét, és akarja, hogy ott legyen.

— Nagyon le vagyok kötelezve — mondom én —, de miért nem röpített át, mihelyt megérkeztem?

— Más dolgunk sincs, mint hogy arra gondoljunk! A maga dolga volt, hogy gondoljon erre, és hogy kérje. Jó napot kívánok; valószínűleg nem látjuk majd ezen a vidéken vagy ezer századig.

— Ebben az esetben a viszontlátásra — mondom én.

Ráugrottam a szőnyegre, visszatartottam a lélegzetemet, behunytam a szememet, és akartam, hogy a saját osztályomnak a könyvelő hivatalában legyek. A következő pillanatban már kiabálta — egészen üzletszerűen — egy ismerős hang:

— Egy hárfát és egy zsoltáros könyvet, egy pár szárnyat és egy dicsfényt, 13-as számút, Eli Stormfield számára San Franciscóból! Állítsátok ki az igazolványát, hogy egészséges, és eresszétek be.

Kinyitottam a szememet. Tény az, hogy egy Pi Ute indiánus volt, kit Tulare Countyból ismertem; igen derék fickó. Még emlékezem a temetésére, mely abból állott, hogy elégették őt, a többi indiánus pedig az arcára szórta a hamuit és üvöltött, akárcsak a vadmacska. Szörnyen örült annak, hogy ismét láthat, és képzelheted, én éppen annyira örültem, hogy láthatom és érezhetem, hogy végre is elérkeztem a jó mennyországba.

Éppen olyan messzire, ameddig el bírtál volna látni, hivatalnokok voltak mindenfele, sürögtek-forogtak, és ellátták új felszereléssel a sok ezer jenkit és mexikóit és angolt és arabot és a töméntelen mindenféle fajta embert; és mikor azután nekem is fejemre tették a dicsfényt, és bepillantottam a tükörbe, át tudtam volna ugrani egy házat, annyira boldog voltam.

— Ez már azután valami! — mondom. — Most — mondom — rendben vagyok... Mutassatok egy felhőt.

Még nem telt bele tizenöt perc és egy mérföldnyire voltam az utamon a felhőzátonyok felé, és velem együtt vagy egy millió ember. A legtöbb közülünk megpróbálkozott a repüléssel, néhányan nyomorékká lettek, de eredményre senki sem jutott. Így azután elhatároztuk, hogy menni fogunk, legalább egyelőre, amíg nem teszünk szert egy kis szárnygyakorlatra.

Kezdtünk találkozni néptömegekkel, kik jöttek visszafelé. Néhánynak volt hárfája és más semmije; néhánynak volt zsoltáros könyve és más semmije; néhánynak semmije se volt; mind szomorú képpel jöttek, mintha nem érezték volna jól magukat; egy fiatal embernek semmije se maradt, csak a dicsfénye, azt a kezében vitte; egészen hirtelen felkínálja nekem, és mondja:

— Nem tartaná egy percig?

Azután eltűnt a tömegben. Mentem tovább. Egy asszony megkért, hogy tartsam a pálmaágat, és eltűnt. Egy leány rábírt, hogy tartsam a hárfáját, és Szent Györgyre ő is eltűnt; és így tovább és így tovább, míg meg nem voltam rakodva egészen, ameddig csak bírtam. Azután jön egy mosolygó öreg gentleman, és kér, hogy tartsam a holmijait. Letörlöm az izzadságomat, és mondom szép szigorúan:

— Barátom, már megbocsásson... de nem vagyok ruhafogas. Ekkor már halomszámra feküdtek ezek a holmik az út mentén, amerre haladtam. Erre csak nyugodtan leraktam külön rakományomat a többi közé. Körülnéztem, és Peters, az egész nemzetség, aki csak követett, éppen úgy meg volt rakva, mint én azelőtt.

Mert látod, a visszatérő tömeg rábírta őket, hogy tartsák a holmijaikat egy percre. Valamennyien lerakták terhüket, és mentünk tovább.

Életemben se éreztem olyan jól magamat, mint mikor úgy találtam, hogy egy felhőn ülök millió más emberrel. Mondom én:

— Ez már megfelel az ígéreteknek; voltak kételyeim, de most már a mennyországban vagyok, az bizonyos. — Egyszer-kétszer meglengettem a pálmaágamat, hogy ez szerencsét hozzon, megfeszítettem a hárfámnak húrjait és belevágtam. Well, Peters, még csak hasonlót se bírsz elképzelni ahhoz a lármához, amit csináltunk. Nagyszerű volt azt hallgatni, és megreszkettette az egész testet, de meglehetős sok nótát játszottak egyszerre, és ez, tudod, hátrányára volt az összhangnak; azután sok mindenféle indián törzs is volt ott, és ezeknek a hadi üvöltése csak még tökéletesebbé tette a zenét. Lassan-lassan aztán abbahagytam az előadást és úgy gondoltam, pihenek egy keveset. Mellettem egy jól öltözött, öreg gentleman ült, és észrevettem, hogy ez hozzá se kezdett; bátorít-gattam, de ő azt mondta, hogy szégyenlős természetű, és ennyi sok ember előtt nem meri megpróbálni. Végül is azután azt mondta az öreg gentleman, hogy valahogyan ő sohasem tudta élvezni a muzsikát. Tény az, hogy egészen így kezdtem érezni én is; de nem mondottam semmit. Erre azután tekintélyes darabig szüneteltünk, ő is meg én is; de ezt azon a helyen természetesen nem lehetett észrevenni.

Mintegy tizenhat vagy tizenhét óra múlva, ami alatt néha-néha játszottam és énekeltem egy keveset — mindig ugyanazt a nótát, mivel mást nem tudtam —, letettem a hárfámat, és legyezgetni kezdtem magamat a pálmaágammal. Akkor azután mind a ketten szép szabályosan sóhajtozni kezdtünk. Végre is azt mondja:

— Más nótát nem tud? Csak azt az egyet, amit már egész nap pöcögtet?

— Bizony, nem tudok én mást egyet se — mondom.

— Nem gondolja, hogy mást is tanulhatott volna? Legalább még egyet — mondja ő.

— Nem — mondom én. — Mert meg is próbáltam, de nem jutottam semmire.

— Tudja, az örökkévalóság egy kissé hosszú idő lesz mégis ehhez az egy nótához.

— Ne törje meg a szívemet — mondom én —, hiszen úgy is elég szomorú vagyok már.

Ojabb hosszú szünet után mondja:

— Boldog, hogy itt van? Mondom én:

— Öreg barátom, őszinte leszek magával szemben. Olyan közel áll ez az üdvösséghez, mint ahogyan már gondoltam akkor, mikor templomba járogattam.

Mondja ő:

— Mit szólna hozzá, ha abbahagynánk, és szünetelnénk vagy egy fél napig?

— Éppen az én esetem — mondom én —, még életemben se vágyakoztam annyira egy kis szünet után.

Így azután elindultunk. Az egész idő alatt milliószámra jöttek az emberek a felhőzátonyokhoz — boldogan és hozsannákat énekelve; és az egész idő alatt milliószámra hagyták el az emberek bizony nagyon szomorú arccal, mondom neked. Szembe találkoztunk az új jövevényekkel, és én nemsokára szépen megkértem őket, hogy tartsák a holmimat egy percig, és akkor ismét szabad ember voltam és kicsapongóan boldog.