Carl Sagan:
A SZEMFÉNYVESZTÉS LELEPLEZÉSÉNEK MÓDJAIRÓL

Az emberi megértés nem tiszta megvilágosodás,
az akarat és az érzelem is befolyásolja -
így keletkeznek azok a tudományok, amelyekre
ez a név illik: „Tudomány, ahogy az ember szeretné".
Mert az ember a legjobban azt szeretné igazságnak látni,
amiben hisz. Elhessegeti magától azt, ami nehéz, mert
a vizsgálódáshoz nincs türelme, azt, ami ésszerű,
mert szűklátókörű, azt, ami mélységesen természetes,
babonaságból, a tapasztalat világosságát
fennhéjázásból és önhittségből, a szokatlan
eredetiséget a közfelfogás előtti meghunyászkodásból.
Röviden szólva megszámlálhatatlanul sok, gyakran
észrevehetetlen módja van annak, ahogy az érzelmek
színezik és alakítják a megértést.


FRANCIS BACON
Novum Organum (1620)

A szüleim már sok éve meghaltak. Nagyon közel álltam hozzájuk. Még most is rettenetesen hiányoznak. Tudom, hogy ez mindig így lesz. Szeretném azt hinni, hogy a lényük, a személyiségük, mindaz, amit olyan nagyon szerettem bennük, valójában még mindig létezik valahol. Nem kérnék nagyon sokat, csak — mondjuk, — öt-tíz percet minden évben, hogy mondhassak nekik néhány szót az unokáikról, a legfontosabb újdonságokról, és arról, hogy mennyire szeretem őket. Akármilyen gyerekes dolog is, egy porcikámmal tudni akarom, mi van velük. Megkérdezném: „Minden rendben van?". „Vigyázz magadra" — ezek a búcsúszavak buggyantak elő belőlem apám halálának pillanatában.

Néha arról álmodozom, hogy a szüleimhez beszélek — és közben hirtelen rámtör a bizonyosság, hogy nem halhattak meg, itt valami iszonyatos félreértés történt. Itt vannak, élnek, jókedvűek. Az apám éppen ugrat valamivel, az anyám aggodalmasan figyelmeztet, hogy vegyek sálat, mert hideg van. Reggelente, amikor felébredek, lelki szemeim előtt gyakran újra lepereg a gyászszertartásuk. Bizonyos, hogy a tudatom mélyén van valami, ami szeretne hinni benne, hogy van élet a halál után - és egyáltalán nem törődik vele, igazolható-e ez bármiféle objektív tényekkel.

Ezért nem jut eszembe megmosolyogni azt az asszonyt, aki kijár a temetőbe a férje sírjához, és néha - a halálának az évfordulóján például, - beszél is hozzá. Egyáltalán nem esik nehezemre, hogy megértsem. Nem érdekel, mennyire nem nyilvánvaló „ontológiailag", kihez beszél tulajdonképpen. Egészen másról van szó - arról, hogy emberek lévén ember módjára viselkedünk. Az amerikai felnőttek több mint egyharmada állítja, hogy volt már kapcsolata halottakkal. 1977 és 1988 között ez a szám - úgy látszik, - mintegy 15 százalékkal nőtt. Az amerikaiak egynegyede hisz a reinkarnációban.

De eszembe sem jut bedőlni egy olyan „médiumnak", aki azt hangoztatja, hogy kapcsolatba tud lépni a drága halottak leikeivel, hiszen bizonyosan csal. Tisztában vagyok vele, mennyire jó lenne azt hinni, hogy a szüleim úgy szabadultak meg porhüvelyüktől, mint a vedlő kígyó a bőrétől, és a szellemük most is él valahol. De pontosan tudom, ha hagynám, hogy ezek az érzések eluralkodjanak rajtam, a legügyetlenebb szélhámos csapdájába is beleeshetnék, akaratlanul is félrevezetnének lelki problémáikkal küszködő embertársaim, és megszállott pszichotikusok követőjévé válhatnék. Kénytelen vagyok rá, hogy — önvédelemből, - bizonyos mennyiségű szkepszist tartalékoljak magamban.

Hogy lehet az, hogy a médiumok (a „kapcsolattartók") sohasem továbbítanak számunkra olyan információt, amit már ne tudnánk? Miért nem árulja el Nagy Sándor, hol van a sírja? Vagy Fermat, hogy milyen bizonyítást talált az Utolsó Tételére? Miért nem ad John Wilkes Booth információkat a Lincolnellenes összeesküvésről, vagy Hermann Göring a Reichstag felgyújtásáról? Miért nem diktálja le Szophoklész, Démokritosz, Arisztarkhosz egyetlen elveszett művét sem? Talán féltik tőlünk őket?

Ha komoly bizonyíték merülne fel a halál utáni életre, feltétlenül megvizsgálnám. De csak igazi, tudományos bizonyítékról lehet szó, nem holmi anekdotáról. Akárcsak a marsbeli arc vagy az eltérítések esetében, a rideg igazság szerintem most is többet ér, mint a megnyugtató fantáziálás. És gyakran derül ki, hogy - a végösszeget tekintve, - a tények megnyugtatóbbak, mint a fantáziák.

A „kapcsolattartásnak", a spiritizmusnak és a halottidézés egyéb formáinak közös kiindulópontja, hogy amikor meghalunk, akkor nem halunk meg. Legalább is nem egészen. Gondolkodó, érző, emlékező részünk fennmarad. Mint mondják, ez a valami - szellem vagy lélek, se anyag se energia, - később képes beköltözni emberekbe vagy más lényekbe, és ezáltal a halál jelentős mértékben veszít a félelmetességéből. Sőt, ha a spiritiszták és a kapcsolattartók igazat beszélnek, lehetőség van arra is, hogy szót váltsunk elhalt szeretteinkkel.

A Washington állambeli J. Z. Knight azt állítja, hogy érintkezésbe tud lépni egy 35 000 éves akárkivel, akit úgy hívnak, hogy „Ramtha". Knight kisasszony nyelvét, ajkait és hangszálait használva Ramtha egészen jól beszél angolul, bár nekem úgy tűnik, hogy az akcentusa az indiai angolra emlékeztet. Mivel a legtöbb ember tud beszélni, és sokan - a gyerekektől a hivatásos színészekig, - kiválóan tudnak különféle hangokat kiadni, a legegyszerűbb hipotézis az, hogy maga Knight kisasszony beszél Ramtha nevében, és nincs kontaktusba az égvilágon senkivel sem, aki a pleisztocén jégkorszakban hagyta el a testét. Ha létezik bármi bizonyíték az ellenkezőjére, feltétlenül tudni akarok róla. Sokkal érdekesebb lenne, ha Ramtha saját maga is tudna beszélni, anélkül, hogy másvalakinek a hangképző szerveit venné igénybe. Ha erre nem képes, hogy lehetne ellenőrizni Miss. Knight állításait? (Shirley MacLaine, a neves színésznő, határozottan állítja, hogy Ramtha a testvére volt Atlantiszon, de ez egy másik kérdés.)

Mit kérdeznénk Ramthától, ha erre lenne mód? Megállapíthatnánk-e a válaszaiból, hogy tényleg az-e, akinek mondja magát? Hogyan tudhatja, -akár hozzávetőlegesen is — hogy 35 000 évvel ezelőtt élt? Milyen naptárt használ? Ki volt az, aki számon tartotta az időközben eltelt évezredeket? Harmincötezer plusz-mínusz mennyi? Hogy nézett ki a világ 35 000 évvel ezelőtt? Ha Ramtha tényleg ennyi idős, akkor megtudhatunk tőle valami érdekeset, de ha csaló, biztosan lebukik.

Hol élt Ramtha? (Tudom, hogy indiai akcentussal beszéli az angolt, de hol művelte ugyanezt 35 000 évvel ezelőtt?) Milyen volt az éghajlat? Mit evett? (Az archeológusoknak vannak bizonyos adatai arról, hogy mit ettek az emberek akkoriban.) Milyen nyelveket beszéltek, milyen volt a társadalmi berendezkedés? Kivel élt egy fedél alatt — feleség, feleségek, gyerekek, nagyszülők? Milyen hosszú ideig éltek az emberek, mekkora volt a gyermekhalandóság? Volt-e születésszabályozás? Milyen ruházatot viseltek, hogyan készítették? Melyek voltak a legveszélyesebb ragadozók? Hogyan és mivel halásztak és vadásztak? Milyen fegyvereik voltak? Létezett-e idegengyűlölet és etnocent-rizmus? És ha Ramtha a „magas civilizációjú" Atlantiszon élt, miért nem szolgált nyelvi, technológiai, történeti és más részletekkel? Hogyan írtak például, mondja csak el! De ezek helyett csupán banális tanmeséket hallunk.

Vegyünk egy másik példát. Ezúttal nem egy régen meghalt személyről van szó, hanem ismeretlen nem emberi lényekről, akik a gabonaköröket csinálják. Az újságíró Jim Schnabel feljegyzéseiből idézünk:

Tele vagyunk nehezteléssel, amiért ez a bűnös nép hazugságokat terjeszt rólunk. Nem gépeken érkeztünk, nem gépeken szálltunk le a földeteken... Úgy érkeztünk, mint a szél. Mi vagyunk az Életerő. Az Életerő a mélyből... Jöjjetek ide... Karnyújtásnyira vagyunk tőletek... karnyújtásnyira... nem millió és millió mérföldre... az Életerő nagyobb, mint a ti testetekben az energiák. De majd az élet magasabb szintjén találkozunk... Nincs szükségünk névre. A mi világunk a tiétekkel párhuzamosan, egyidőben létezik... A falak leomlottak. Két ember emelkedik majd ki a múltból... a nagy medve... a világon béke lesz.

Ezek a csodás gyermetegségek valószínűleg csupán azért számíthatnak érdeklődésre, mert olyasmit ígérnek, mint a régi idők vallásai — elsősorban a halál utáni örök életet.

A sokoldalú brit tudós, J. B. S. Haldane — aki egyebek mellett a populációgenetika egyik megalapítója is, - spekulatív úton eljutott valamihez, aminek köze lehet az örök élethez. Abból indult ki, hogy a távoli jövőben a csillagok bizonyára kihűlnek, elveszítik a fényüket, és az űrt közöttük ritka, hideg gáz tölti majd ki. Hosszú idő alatt azonban elkerülhetetlenül bekövetkeznek statisztikus fluktuációk a gáz sűrűségeloszlásában, amelyek roppant időközönként ugyan, de létrehozhatnak a mi jelenlegi univerzumunkhoz hasonló világegyetemet. Haldane arra is rámutatott, hogy ha a világegyetem végtelen korú, végtelenszer fog bekövetkezni ilyen rekonstrukció.

Ezek szerint a végtelen hosszú időtartamú univerzumban végtelenszer formálódnak újra és újra a galaxisok, a csillagok, a bolygók és rajtuk az élet, és végtelenszer jön létre egy ugyanilyen Föld, ahol újra találkozhatunk a szeretteinkkel. Ismét találkozhatok a szüleimmel, és bemutathatom nekik az unokáikat, akiket sohasem láttak. És mindez nem csupán egyetlen egyszer lesz így, hanem végtelenül sokszor.

Be kell vallanom, hogy ez a lehetőség távolról sem nyújtja ugyanazt a vigaszt, amit a vallás. Ha senkise fog emlékezni rá, mi történt a mostani időben, amelyben az olvasóval osztozom, a testi újjászületés perspektívája engem legalábbis semmilyen tekintetben sem elégít ki. De lehet, hogy alábecsülöm az időtartamok végtelenségének igazi jelentőségét. Haldane víziójában az a lehetőség is benne foglaltatik, hogy a végtelen mennyiségű visszatérés között olyanok is lesznek, amikor az agy tartalmazni fogja az összes korábbi visszaté- . rés emlékét. Akár elégedett is lehetnék - ha nem zavarna az a kétségtelen eshetőség, hogy olyan univerzumokban is bőven lesz részem (végtelenszer, természetesen), amelyek a borzalmak tekintetében sokszorosan felülmúlják mindazt, amit a „jelen visszatérés" képes volt nyújtani ebben a műfajban.

Az, hogy Haldane Vigasztalásai valóban érvényesek-e, világegyetemünk konkrét fizikai jellemzőin múlik: elég anyagot tartalmaz-e ahhoz, hogy a tágulási folyamat egyszer megforduljon, és valóban úgy történnek-e a fluktuációk, ahogy azt elképzeltük. Így hát mindazoknak, akik a halál utáni élet reménységén csüggnek, nem marad más hátra, mint hogy belevessék magukat a kozmológia, a kvantumgravitáció, a részecskefizika és a transzfinit aritmetika tanulmányozásába.

Az ókeresztény egyház kiemelkedő alakja, Alexandriai Kelemen Figyelmeztető beszéd a görögökhöz című írásában (amely 190 körül keletkezett) olyan szavakkal vetette el a pogány képzeletvilágot, amelyet ma akár ironikusnak is érezhetünk:

Semmiképpen sem helyeselhetjük, hogy felnőtt emberek ilyen mesékkel hagyják áltatni magukat. Még amikor gyerekeink torkuk szakadtából bömbölnek (ahogy mondani szokás), akkor se próbáljuk csodás történetek mesélésével nyugtatgatni őket.

Korunk követelményei nem ennyire merevek. Nyugodt lelkiismerettel mesélünk gyermekeinknek a Mikulásról, krampuszról, húsvéti nyusziról — de természetesen felvilágosítjuk őket, mielőtt felnőnek. Miért visszakozunk? Mert felnőttként olyannak kell látniuk a világot, amilyen. Jó okkal kell aggasztónak tartanunk, ha valaki még felnőtt korában is hisz a Mikulásban. A tételes vallásokról David Hume ezt írja:

Az emberek még önmaguknak sem merik bevallani a kételyeiket velük szemben. Érdemnek állítják be a fenntartások nélküli hitet. Saját maguk előtt is titkolt hitetlenségüket ünnepélyes nyilatkozatokkal és vakbuzgósággal próbálják álcázni.

Az amerikai forradalmi író, Tom Paine szerint az így megélt hitetlenség-nek súlyos morális ára van. Az értelem kora című könyvében olvassuk:

A hitetlenségnek nem az a lényege, hogy valaki jár-e templomba vagy sem -a lényege az, hogy hívőnek mutatja magát, holott nem az. Felbecsülhetetlen az a morális kár, - ha szabad így kifejezni magam - amit a hazug gondolkodás okoz a társadalomnak. Egy olyan ember, aki már annyira lerombolta és prostituálta az erkölcsi felfogását, hogy képes jóváhagyását adni valamihez, amiben nem hisz, bármilyen bűntett elkövetésére képes.

T. H. Huxley ugyanezt így fejezi ki:

Az erkölcs alapjához tartozik, hogy... senkitől se követeljük meg, hogy olyasmiben higgyen, amit nem lehet bebizonyítani, és ne hangoztassunk érthetetlen, a lehetséges tudás határain kívül eső állításokat.

Kelemen, Hume, Paine, Huxley idézett szövegei a vallásra vonatkoznak. De az, amit mondanak, szélesebb körben is érvényes - arra a folyamatos zaklatásra például, amivel „kereskedelmi civilizációnk" eláraszt. Vannak olyan aszpirin reklámok, amelyekben a magukat orvosoknak kiadó színészek azt sulykolják, hogy a versenytárs termék csak jóval kevesebbet tartalmaz az orvosok által javallott fájdalomcsillapító szerből, de egy szót sem ejtenek arról, hogy mi is ez a titokzatos szer. Bezzeg az általuk reklámozott termék összehasonlíthatatlanul többet (1,2-szer, vagy legfeljebb kétszer annyit) tartalmaz belőle tablettánként. Ezért feltétlenül az ő terméküket kell vásárolnunk. De miért ne vegyünk be inkább két tablettát a másikból? Vagy vegyük azt a fájdalomcsillapítót, amelyik jobb, mint a „szokásos erősségű" másik termék. De miért ne vegyük akkor inkább az „extra erősségű" másikat? Természetesen eközben egy szó sem hangzik el arról, hogy évente több mint ezren halnak meg az USA-ban aszpirintól, és körülbelül évente ötezer esetben okoz veseelégtelenséget az acetaminophen — elsősorban a Tylenol, — szedése. És ugyan kit érdekel, hogy a természetes anyagokból összeállított müzliben mennyi a vitamin, ha vitamintablettát is lehet reggelihez bevenni? Vagy miért érdekes, hogy az antacidban van kalcium, amikor kalciumra az anyagcserében és ingerületvezetésben, nem pedig a gyomorgyulladás kezelésében van szükség? A kereskedelmi szférában lépten-nyomon találkozunk ilyen csúsztatásokkal és ferdítésekkel, amelyekkel a fogyasztót károsítják meg. A fogyasztó ne kérdezzen, ne gondolkozzon. Vásároljon.

A minőséggaranciák, amelyeket valódi vagy hamis szakértők nyújtanak pénzért, a csalás kimeríthetetlen tárházai. A fogyasztó értelmi képességeinek mélységes megvetéséről árulkodnak. Csalárd módon ássák alá a hitet a tudomány objektivitásában. Ma már igazi tudósok is, néha kifejezetten jó hírűek, hajlandók ágálni egy-egy vállalat termékei mellett. A tanulság az, hogy a tudósok is képesek pénzért hazudni. Ahogy Tom Paine mondja, a hazugság sokféle aljasság melegágya.

Előttem fekszik az íróasztalon az egyik évenként megrendezésre kerülő Egész Élet Expo nevű New Age kiállítás programja, amely San Franciscoban tekinthető meg. Tízezrek látogatják. Gyanús szakértők propagálnak gyanús termékeket. Íme néhány cím: „Hogyan Okoznak Fájdalmat és Szenvedést a Csapdába Ejtett Proteinek." Egy másik: „A kristályok - Talizmánok vagy Kövek?" (Erről megvan a véleményem.) Így folytatódik: „Ahogy egy kristály a rádióban és a tévében fókuszálja a hang- és fényhullámokat, - ami persze a rádió és a televízió működésének tökéletes félreértése — ugyanúgy képes a ráhangolt egyén spirituális vibrációinak a felerősítésére is." Egy újabb: „Az Istennő visszatérése, a Bemutatási Szertartás." Vagy: „Szinkronicitás, a Felismerő Tapasztalat." Ez a „Charle Testvérek" terméke. A következő lapon: „Ön, Saint- Germain, és a Gyógyítás Ibolyaszínű Lánggal." Ez így megy hosszú oldalakon keresztül, közben egy csomó hirdetés a „lehetőségekről", - a kétestől kezdve a hamisig bezárólag - amelyek mind megtalálhatók az Expón.

Félrevezetett rákbetegek zarándokolnak a Fülöp-szigeteken működő „pszicho-sebészekhez", akik csirkemájjal vagy kecskeszíwel a markukban „hatolnak be" a betegbe, és diadalmasan mutatják fel a kiemelt rákos szöveteket. A nyugati demokráciák vezető politikusai fontos politikai döntések előtt rendszeresen konzultálnak asztrológusokkal és misztikusokkal. A rendőrség is, amikor a közvélemény türelmetlenül sürgeti egy gyilkos vagy egy hulla azonosítását, igénybe veszi „extraszenzoriális (ESP) szakértők" segítségét (akik sohasem tudnak többet mondani, mint ami józan ésszel is kikövetkeztethető, de az ESP hívők szerint mégis folyamatosan hívják őket). Az ellenséges hatalmakkal szemben folytatott felderítő munka hiányosságainak pótlására a Központi Hírszerző Hivatal kongresszusi támogatással, az adófizetők pénzét költve alkalmaz olyan személyeket, akik koncentrált gondolkodással próbálják meghatározni az ellenfél tengeralattjáróinak pozícióját. A „pszichokutató" azt állítja, hogy képes új érclelőhelyeket felfedezni úgy, hogy térkép fölött hagyja lengeni az ingáját, vagy - varázsvesszővel a kezében, — átrepül a vizsgálandó terület fölött. Ilyen személyt alkalmazott az egyik ausztráliai bányatársaság frontembernek kijáró gázsiért plusz meghatározott részesedésért, visszafizetési kötelezettség nélkül kudarc esetén. Semmit sem fedezett föl. Jézus szobrán, vagy egy Máriát ábrázoló freskón kiüt a nedvesség - és nyomban ezrek hiszik el készségesen, hogy csodát láttak.

Ezek mind bizonyított, vagy feltételezhető szemfényvesztések. A csalás néha szándéktalan együttműködés, máskor jól átgondolt cinizmus eredménye. Az áldozat rendszerint felajzott lelkiállapotban megy lépre - csodavárás, félelmek, mohó vágyakozás, szenvedés, — és általában megfizet érte. Erre gondolhatott P. T. Barnum, amikor ezt írta: „Minden percben új balek születik". De amikor kormányok és társadalmak veszítik el a kritikus gondolkodás képességét, az katasztrofális következményekkel járhat - függetlenül attól, hogy mennyire tartanak bennünket rokonszenvükre méltónak azok, akik hagyták félrevezetni magukat.

A tudományban a kísérleti eredmények, adatok, megfigyelések, mérések, „tények" képezik a kiindulópontot. Ha képesek vagyunk rá, a lehetséges magyarázatok egész sorával megpróbálkozunk - mindegyiket szisztematikusan összevetjük a tényekkel. A tudósokat tanoncéveik alatt „rászedésgátló segélycsomaggal" vértezik föl. A berendezés automatikusan működésbe lép, valahányszor új elgondolás születik valaminek a megmagyarázására. Ha az elgondolás túléli a vizsgálatot, meleg fogadtatásban és ideiglenes elfogadásban részesül. Ha valaki tudja magáról, hogy könnyen rászedhető, és el akarja kerülni, hogy becsapják, be kell tartania néhány elővigyázatossági rendszabályt — létezik jól bevált, a fogyasztók által kipróbált módszer.

Mik ennek a rendszabálynak a fő pontjai? A szkeptikus gondolkodás alapelvei.

A szkeptikus gondolkozás lényege az, hogy képesek legyünk ésszerű érvelésre és mások hasonló érvelésének a megértésére. Különösen fontos a téves vagy a félrevezető érvek biztos felismerése. El kell tekintenünk attól, hogy szeretjük-e azt a következtetést, amire eljutunk — csak arra szabad figyelnünk, hogy az eredmény következik-e a premisszákból és a kiindulópontokból, és hogy ez utóbbiak igazak-e. íme az eszköztár néhány eleme:

• Törekedni kell arra, hogy a „tényeket" több egymástól független módszerrel ellenőrizzük.

• A bizonyítékokat meg kell vitatni az összes különböző nézőpont elismert képviselőjével.

• A tekintély nem esik nagy súllyal a latba — a „tekintélyek" túl gyakran tévedtek a múltban. A jövőben sem lesz másképp. Talán úgy mondhatjuk, hogy a tudományban legfeljebb szakértők lehetnek, nem pedig tekintélyek.

• Vess fel minél több hipotézist. (Ez egy olyan probléma, amelyik a bírói tevékenységet is befolyásolhatja. Esettanulmányok arra utalnak, hogy sok bíró túl korán alakítja ki a véleményét, — még a tárgyalás első szakaszában - és ezután gyakran előnyben részesíti azokat a bizonyítékokat, amelyek az előzetes benyomását alátámasztják, míg az ezzel ellentétes bizonyítékokat hajlamos figyelmen kívül hagyni. Az ilyen a bíróknak a fejében nincs ott az alternatív munkahipotézisek módszere.) Ha valamit meg akarsz magyarázni, próbálj kitalálni minél több elképzelhető magyarázatot. Azután eszelj ki olyan kísérleteket, amelyekkel sorban mindegyiket meg lehet cáfolni. Sokkal valószínűbb, hogy amelyik túléli ezt a darwini szelekciót a „munkahipotézisek" közül, az lesz a korrekt válasz a problémánkra, nem pedig az első, többé-kevésbé véletlenül feldobott magyarázat.

• Próbálj elfogulatlan lenni a saját hipotéziseddel szemben is. Ez is csak egy állomás a tudás felé. Kérdezd meg magadtól, miért szereted a magyarázatodat. Korrekt módon hasonlítsd össze másokéval. Találsz-e olyan érvet, amelynek alapján el kellene vetned? Ha nem, majd mások találnak.

• Számszerűsíts. Ha azt, amit meg kell magyarázni, valamilyen módon mérni lehet — számot lehet rendelni hozzá, - sokkal könnyebb dönteni a versengő magyarázatok között. A bizonytalan körvonalú, kvalitatív állításokra a legkülönfélébb magyarázatok adhatók. Természetesen gyakran kényszerülünk rá, hogy kvalitatív problémákban hámozzuk ki az igazságot, de ilyenkor nagyobb kihívással találjuk szemben magunkat.

• Ha az érvelés több lépésből áll, mindegyiknek elfogadhatónak kell lennie (a premisszát is beleértve) — nem elég, ha a lépések többsége az.

• Okkám Borotvája: Ez a praktikus ökölszabály arra tanít, hogy ha a rendelkezésre álló tényeket két különböző hipotézis egyformán képes megmagyarázni, akkor az egyszerűbbet kell választani.

• Ügyelni kell rá, hogy csak olyan hipotézissel dolgozzunk, amely — ha téves, - meg is cáfolható („falszifikálható", ahogy ezt általában mondani szokás). Az ellenőrizhetetlen, nem falszifikálható hipotézisek nem sokat érnek. Vegyük például azt a nagyvonalú elképzelést, hogy az univerzumunk nem más, mint egy sokkal hatalmasabb Kozmosz egyetlen elemi részecskéje (mondjuk elektronja). De a kétségtelen tény, hogy sohasem juthatunk külső információhoz az univerzumunkról, nem egyenlő-e azzal az állítással, hogy egy ilyen elképzelést lehetetlen vizsgálat tárgyává tenni (és ha téves, megcáfolni)? Tudni kell ellenőrizni minden feltevést. A legjobb, ha megrögzött kételkedőket kérünk meg rá, gondolják végig ők is lépésről lépésre az érvelésünket, és ismételjék meg a kísérleteinket, hogy vajon ugyanarra az eredményre jutnak-e?

A gondosan megtervezett és végrehajtott kísérlet kulcskérdés, amint már korábban is hangsúlyoztam. Puszta elmélkedéssel nem megyünk sokra. Jó lenne lehorgonyozni az első magyarázat mellett, ami az eszünkbe jut. Az egy is több mint a semmi. De mi van, ha több lehetséges magyarázat is felmerül? Hogyan választunk közülük? Mi sehogysem. Jobb, ha a kísérletre bízzuk a döntést. Francis Bacon indoklása ma már klasszikusnak számít:

Érveléssel nem lehet új dolgokat felfedezni, mert a Természet sokkalta találékonyabb, mint az, aki érvel.

Az ellenőrző kísérlet abszolút fontos. Ha például egy új gyógyszerről azt állítják, hogy a régihez képest egyötödére csökkenti a gyógyulási időt, akkor egy kontrollcsoportnak — amelynek a tagjai úgy tudják, hogy az új gyógyszerrel kezelik őket, — ellenőrzésképpen gyógyhatás nélküli cukorkát kell adni, és meg kell vizsgálni, hogy a gyógyulási idő nem ugyanúgy alakul-e, mint azoknál, akik valóban az új készítményt kapják.

A különböző tényezőket gondosan el kell különíteni egymástól. Tegyük fel, hogy valaki, aki tengeribetegségben szenved, egyszerre két gyógymóddal is megpróbálkozik: akupresszúrás karkötőt vesz fel, és 50 milligramm Meclizint vesz be. A kellemetlen tünetek megszűnnek — de vajon a karkötőtől, vagy a pirulától? Erre csak úgy kaphat választ az illető, ha legközelebb csak az egyik gyógymódot alkalmazza. De ha nem annyira fogékony a tudományos kérdésekre, mint amennyire viszolyog a tengeribetegségtől, bizonyára újra egyszerre fog élni mindkét lehetőséggel. A kívánt eredményt így is biztosítani tudja, a plusz tudás - mondhatja, — nem ér meg annyi szenvedést.

Gyakran van szükség úgynevezett „kettős vak" kísérletre annak érdekében, hogy azok, akik valamilyen határozott eredményre számítanak, ne lehessenek abban a potenciálisan kompromittáló helyzetben, hogy a remélt eredményt olvashassák ki a kísérletekből. Amikor például új gyógyszert próbálnak ki, annak az orvosnak, aki a gyógyszer hatásosságát megállapítja, nem szabad tudnia, melyik beteg kapott az új gyógyszerből. Ez a tudás ugyanis akaratlanul is befolyásolhatná a döntésben. Ehelyett egymástól függetlenül állítják össze azok listáját, akiknek a tünetei javultak, illetve akik az új gyógyszert szedték, és a két névsor utólagos összehasonlítása alapján döntik el, van-e közöttük korreláció. Vagy, amikor például a rendőrségen felsorakoztatott emberek vagy egy csomó fénykép közül a szemtanúnak ki kell választania a tettest, a rendőröknek, akik jelen vannak, nem szabad tudniuk, ki a rendőrség első számú gyanúsítottja, mert különben — szándékosan vagy akaratlanul — befolyásolhatnák a szemtanút.

A jó rászedésgátló segélycsomag nemcsak arra alkalmas, hogy segítségével egy tudományos állítás igazáról meggyőződhessünk, hanem figyelmeztet is rá, mi az, amit ne csináljunk. Segít felismerni a leggyakoribb és legveszélyesebb logikai hibákat és retorikai fogásokat. A vallás és a politika sok tanulságos példával szolgál, mert mindkét területen gyakran van szükség egymásnak ellentmondó tézisek igazolására. Az alábbiakban néhány tipikus hibát gyűjtöttünk össze.

• Ad hominem — a latin kifejezés jelentése „a személyhez", és akkor használják, amikor valaki nem az érvet, hanem az érvelő személyt támadja (Például: Dr. Smith tisztelendő asszony ismert fundamentalista igehirdető, ezért az evolúció elleni érveit nem kell komolyan venni).

• Hivatkozás a tekintélyre, mint érv. (Nixon elnököt újra kell választani, mert rendelkezik olyan titkos tervvel, amelynek alapján be lehet fejezni a délkelet-ázsiai háborút. Mivel ez a terv titkos, nincs mód rá, hogy a pozitívumairól meggyőződhessünk — vagyis azért kell bíznunk benne, mert ő az elnök. De, mint azóta tudjuk, ez hibás érv volt.)

• Hivatkozás a nemkívánatos következményekre, mint érv. (A büntetést és jutalmat osztó Istennek léteznie kell, mert különben a társadalomban annyira elburjá-nozna a törvénytelenség és kegyetlenség, hogy kormányozhatatlanná válna. (Polybius római történetíró cinikusabban fogalmazott: Mivel a néptömegek képlékenyek, teljesíthetetlen vágyak és szenvedélyek rabjai és érzéketlenek a következményekre, csak a félelem tarthatja kordában őket. A régiek bölcsen jártak el, amikor kitalálták az isteneket és a halál utáni büntetést.)Vagy: A nagy visszhangot kiváltó gyilkosság vádlottját a bíróság bizonyára bűnösnek fogja találni, mert különben mindenki nyugodtan megölhetné a feleségét.)

• A nemtudás, mint érv - az a vélekedés, hogy amiről nem bizonyították be, hogy téves, az igaz, és megfordítva. (Mivel nincs meggyőző bizonyíték rá, hogy ufók nem látogatják a Földet, ezért ufók bizonyára léteznek, tehát másutt is van intelligens élet az Univerzumban. Vagy: Rengeteg világ létezhet, de egyikről sem tudjuk, hogy elérték volna a mi erkölcsi színvonalunkat, ezért még mindig igaz, hogy az Univerzum középpontja vagyunk.) Ennek a bizonytalan állapottal szembeni türelmetlenségnek a kritikája röviden úgy is megfogalmazható, hogy a bizonyíték hiánya nem azonos a hiány bizonyítékával.

• A hangzatos kijelentéseket igazoló specifikus érv. (A kijelentés: Hogyan képes a könyörületes Isten a jövő nemzedékeket büntetni csupán azért, mert egyetlen asz-szony — a parancsot megszegve, — evett az almából? A specifikus érv: A szabad akarat doktrínája túl bonyolult ahhoz, hogy minden részletében megérthessük. Másik kijelentés: Hogyan lehet az egyformán isteni természetű Atya, Fiú és Szentlélek egyetlen Személy? A specifikus érv: A szentháromság misztériumát nem érthetjük meg teljes részletességgel. Még egy kijelentés: Hogyan engedheti Isten, hogy a judaizmus, a kereszténység, az iszlám követői, akik a maguk módján mind az emberszeretet és a szánalom elkötelezett hívei, ilyen kitartó kegyetlenséget tanúsítsanak? A specifikus érv: Megint a szabad akarat problematikájába ütközünk. Egyébként is, Isten útjai kifürkészhetetlenek.)

• A kívánt eredmény, mint érv. {Be kell vezetni a halálbüntetést, hogy a főbenjáró bűntettek száma lecsökkenjen. De vajon a halálbüntetés lehetősége tényleg csökkenti a súlyos büntettek számát? Vagy: A tőzsdén tegnap estek az árfolyamok bizonyos technikai kiigazítások, és a befektetők felvásárlásai következtében — de létezik-e független bizonyíték arra, hogy ez a két tényező valóban okozhatja az áresést? Enélkül az állítólagos magyarázatból semmilyen következtetés sem vonható le.)

• Irányított kiválasztás, vagy — más elnevezéssel, — a kedvező körülmények felsorolása, amit a filozófus Francis Bacon így jellemzett: a találatokat figyelembe veszik, a tévesztésekről megfeledkeznek (Például: Egy állam dicsekszik azokkal az elnökökkel, akiket adott, de megfeledkezik a sorozatgyilkosokról, akiket szintén ő adott).

A kedvenc példám Enrico Fermi olasz fizikussal kapcsolatos, aki újdonsült amerikaiként kapcsolódott be a Manhattan-project fedőnevű atomprogramba, és a II.világháború idején személyes kapcsolatba került az Egyesült Allamok flottájának parancsnokával.

— X.Y. nagyszerű tábornok — mondták róla elismerően.

— Mit kell azon érteni, hogy valaki nagyszerű tábornok — kérdezte rutinszerűen Fermi.

— Gondolom, olyan tábornok, aki több csatát is megnyert egymás után.

— Hányat?

Némi mérlegelés után azt a választ kapta, hogy ötöt.

— Az amerikai tábornokok hány százaléka nagyszerű? Megint egy kis számolgatás, majd a válasz: néhány százalék.

Nem csodálkoztam volna, ha Fermi erre azt válaszolja, ezek szerint nincs is olyan, hogy nagyszerű tábornok, hanem minden hadsereg egyenértékű, és a győzelem a véletlenen múlik. Ekkor ugyanis egy csata megnyerésének valószínűsége egyketted, kettőé egynegyed, háromé egynyolcad, négyé egytizenhatod, egymás után öté pedig egyharmincketted — vagyis körülbelül 3 százalék. Egyszerűen a véletlen alapján várható, hogy az amerikai tábornokok néhány százaléka megnyerjen egymás után öt csatát. Nos, van-e közöttük egyetlen olyan, aki tizet nyert meg...?

• A kis számok statisztikája - az irányított kiválasztás közeli rokona. {Állítólag minden ötödik ember kínai. Hogy lehet ez? Sok száz embert ismerek, de egyetlen kínai sincs közöttük. Vagy: Háromszor egymás után dobtam hetest. Ma nem veszíthetek.)

• A statisztika téves értelmezése. {Dwight Eisenhower elnök kifejezte megdöbbenését és aggodalmát amikor megtudta, hogy az amerikai népesség fele az átlagos intelligencia-szint alatt van?)

• Következetlenség. {Készülj fel bölcsen a legrosszabbra a potenciális ellenség részéről, de takarékosságból told félre a környezetszennyezésről szóló tudományos előrejelzéseket, mert nincsenek „bebizonyítva". Vagy: A volt Szovjetunióban a várható élettartam csökkenését írd a kommunista múlt kudarcainak rovására, de a magas gyermekhalandóságot az Egyesült Allamokban (a fejlett ipari országok közül itt a legmagasabb) sohase hozd kapcsolatba a kapitalizmus kudarcával. Vagy: A világegyetem valószínűleg a jövőben mindig létezni fog, de az viszont abszurdum, hogy a múltban is mindig létezett.)

• Non sequitur — „Nem következik belőle" — latinul. {Nemzetünk tovább él, mert Isten hatalmas. Csaknem minden nemzet erre hivatkozik - a német formája: „Gott mit uns"). Azok, akik a non sequitur jellegű hibába esnek, gyakran nem képesek felismerni a lehetséges alternatívákat.

• Post hoc, ergo propter hoc — a latin kifejezés jelentése: „Ha utána volt, akkor a következménye volt". (Jaime Cardinal Sin, Manila püspöke: Ismerek egy 26 éves asszonyt, aki 60-nak látszik, mert (fogamzásgátló) tablettát szedett. Vagy: Azóta léteznek atomfegyverek, mióta a nők is szavazhatnak.)

• Értelmetlen kérdés. {Mi történik, amikor egy ellenállhatatlanul nagy erő egy mozdíthatatlan testre hat? De ha létezik ellenállhatatlanul nagy erő, akkor nem létezhet mozdíthatatlan test, és megfordítva.)

• A kizárt közép, vagy a hamis dichotómia — művi korlátozódás a két szélsőségre olyankor, amikor a lehetőségek végtelen sokasága köti őket össze. {Persze, hogy neki adsz igazat: a férjem maga a tökély, én meg csak tévedhetek. Más: Vagy szereted a hazádat, vagy gyűlölöd. Még egy példa: Aki nem a megoldás része, az a problémához tartozik.)

• A „hamar" vagy „soká", mint érv — a kizárt közép alesete, de olyan fontos, hogy külön is fel kell rá hívni a figyelmet. {Nem engedhetjük most meg magunknak az olyan programokat, mint az alultáplált gyermekek ellátása, vagy az iskoláskor előtti nevelés. A bűnözés elleni küzdelem sokkal sürgetőbb feladat. Vagy: Most, amikor az államháztartás deficitje ilyen jelentős, nem engedhetjük meg magunknak az űrkutatás és az alaptudományok támogatását.)

• „A lejtőn nem lehet megállni", mint érv - ugyancsak a kizárt közép egy fajtája. (Ha a terhesség első néhány hetében megengedjük az abortuszt, semmi sem akadályozhatja meg a kihordott gyermek elpusztítását. Vagy a fordítottja: Ha az állam még egy csecsemőnek sem engedélyezi az abortuszt, hamarosan azt is elő fogja írni, mit műveljünk a fogantatásunk pillanatában.)

• A korreláció és az okozatiság összetévesztése. (A felmérések azt mutatják, hogy az egyetemi hallgatók között több a homoszexuális, mint az alacsonyabb képzettségűek között. Ez a tény bizonyítja, hogy a magasabb képzés homoszexuálissá tesz. Vagy: Az Andesekben a földrengések gyakorisága összefüggést mutat az Uránusz bolygó közelségével. A földrengéseknek tehát ez a magyarázata, annak ellenére, hogy a sokkal nagyobb tömegű Jupiter közelsége nem növeli a földrengések gyakoriságát (Vagy: Azok a gyerekek, akik szeretnek akciófilmeket nézni a tévében, kegyetlenebbek lesznek felnőttként, mint a többiek. De vajon az akciófilmek okozzák-e a brutalitást, vagy a kegyetlen alaptermészetűek választják az akciófilmeket? Valószínűleg mindkettő igaz. Az akciófilmek forgalmazói szerint mindenki képes különbséget tenni televízió és valóság között. De a szombat délelőtti ifjúsági tv-programban átlagosan 25 brutális akció fordul elő óránként. Ez a tény minden bizonnyal közönyösebbé teszi a fiatal nézőket az agresszióval és a mindennapok brutalitásaival szemben. Ha még a befolyásolható felnőttek agyába is lehet téves emlékeket beültetni, vajon mit ültet be egy gyerek fejébe az a mintegy százezer véres esemény, amit iskoláskora alatt láthat a televízióban?).)

• A szalmabáb - az ellenfél karikaturisztikus ábrázolása annak érdekében, hogy könnyebb legyen megcáfolni. (A tudósok azt képzelik, hogy az élőlények véletlenül alakultak ki - szándékos elhallgatása annak a darwini alapgondolatnak, hogy a Természet úgy építkezik, hogy megőrzi azt, ami működik, és kiselejtezi azt, ami nem. Egy másik példa, ami a „hamar-soká" típusú tévedéssel is összefügg: A környezetvédőket jobban érdeklik a kígyászölyvek és a fülesbaglyok, mint az emberek.)

• A tények szelektív használata, más néven féligazságok. (A televízió is műso-rára tűzte azt a már széles körben ismert videót, amely a Reagen elnök elleni merénylet csodálatra méltóan pontos „próféciáját" mutatja be. A nézők csupán arról nem kapnak információt, hogy a felvétel a merénylet előtt vagy után készült. Vagy: A kormány súlyos bűnei csak forradalom útján orvosolhatók, még akkor is, ha tudjuk: amikor aprítják a fát, röpködnek a szilánkok. Igen, de vajon nem követel-e több emberéletet a forradalom, mint a régi rezsim? Mit tudhatunk meg erről a korábbi forradalmak történetéből? Igaz-e, hogy az elnyomó rendszerek elleni forradalmak mindig kívánatosak, és a nép érdekét szolgálják?)

• Kétértelműségek. (Például: Az Egyesült Államok Alkotmánya szerint a hatalom megosztása következtében a Kongresszus döntése nélkül nem indítható háború. A külpolitikai irányvonal meghatározása, valamint a háború irányítása azonban az Elnök feladata, és ezek eszközként használhatók fel az újraválasztás érdekében. Az elnökök - akármelyik párthoz tartozzanak is, - ki vannak téve a kísértésnek, hogy nagy zászlólengetés közepette háborút indítsanak, noha kénytelenek ezt másképp nevezni: „rendfenntartás", „fegyveres beavatkozás", „megelőző visszacsapás", „pacifikálás", „az amerikai érdekek védelme", és a legkülönfélébb „operációk", mint például az „Igaz Ügy Operáció" (Operation Just Cause" - az 1989-i panamai invázió fedőneve. - A fordító.). A háborús tevékenység szépítgetése a politikai nyelvi találékonyság egyik állandó mozgatórugója. Jól mondta Talleyrand: „A politikus fontos mesterségbeli fogása, hogy új nevet találjon ki azokra az intézményekre, amelyek a régi nevükön már kivívták az emberek utálatát.")

Ezeknek a logikai és szónoki bűvészmutatványoknak az ismerete gazdagítja az eszköztárunkat. Mint mindennel, a rászedésgátló eszközökkel is vissza lehet élni, ha nem arra a célra alkalmazzák, amire való — sőt, a gépies nemgondolkodás eszközévé is válhatnak. De ha megfontoltan alkalmazzuk, jelentőséget kölcsönöz a szavaknak - nem utolsó sorban azzal, hogy segítségével kicsiszolhatjuk az érvelésünket, mielőtt még előhozakodnánk vele.

Az amerikai dohányipar évi jövedelme ötvenmilliárd dollár. A vezetők elismerik, hogy van statisztikus korreláció a dohányzás és a rák között, de szerintük ez nem jelent okozati kapcsolatot. Mint látható, logikai hibára gyanakodnak. Mire gondolhatnak? Talán azok, akiknek öröklött hajlamuk van a rákra, egyidejűleg függőséget okozó szerek iránti hajlamot is örökölnek. Ha így volna, a rák és a dohányzás összefüggene egymással, de nem a dohányzás lenne a rák kiváltó oka. A korreláció és az okozatiság összekeverésével egymástól nagyon távol eső dolgok között is lehetne szerves kapcsolatot konstruálni. Pontosan ez az, amiért a tudomány annyira ragaszkodik az ellenőrző kísérletekhez.

Tételezzük fel, hogy nagyszámú egér hátát bekenjük cigarettafüstből származó kátránnyal, és megfigyeljük az egerek fizikai állapotának alakulását. De ezzel párhuzamosan egy másik egérpopulációt is figyelemmel kísérünk, amelynek az egyedeit nem kentük be. Ha az első csoportban sokkal több egér lesz rákos, mint a másodikban, akkor gyakorlatilag bizonyosak lehetünk benne, hogy a rákot a dohányfüstből nyert kátrány okozta. Ebben az esetben a dohányfüst belélegzése növeli a rák valószínűségét — ha nincs dohányfüst, a rákos megbetegedések gyakorisága megmarad az alapszinten. Ugyanezt lehet elmondani a tüdőtágulásról, a hörghurutról és az érrendszeri megbetegedésekről.

Először 1953-ban jelent meg tudományos közlemény arról, hogy ha dohányfüstből származó anyagokat kennek a rágcsálók hátára, rosszindulatú daganatok keletkeznek. Válaszul a hat legnagyobb dohányipari cég propaganda hadjáratot kezdett, amelyben megpróbálták lejáratni a Sloan Kettering Alap által támogatott kutatást. Hasonlóan járt el a Du Pont is 1974-ben, miután kimutatták, hogy a freon termékek károsítják az ózonréteget. Szép számban találhatók hasonló esetek más területeken is.

Azt gondolhatnánk, hogy a nagyvállalatok, mielőtt kritizálnák a tudományos vizsgálatok számukra kedvezőtlen eredményeit, a maguk jelentős eszközei birtokában részletes analízisnek vetik alá saját termékeiket, hogy a lehetséges káros hatások szempontjából újból ellenőrizzék őket. Ha kiderülne, hogy valamit korábban elnéztek, ha független kutatók ismeretlen kockázati tényezőkre hívják fel a figyelmüket, nem kellene tiltakozniuk. Vagy a profit érdekében még emberéleteket is hajlandók kioltani? Egy bizonytalan világban, ahol ki vagyunk téve mindenféle tévedés lehetőségének, korlátokra van szükség, amelyek a fogyasztót, a közönséget védik. Vajon milyen tanulságot vonhat le a fenti esetekből a politika a szabad piacgazdaság működéséről? Nem kellene-e az ilyen és ehhez hasonló esetekben a kormánynak legalább bizonyos mértékig beavatkoznia az állampolgárok érdekében?

A Brown and Williamson dohányipari vállalat egyik 1971-ben kelt belső körlevele a vállalat célkitűzését abban jelöli meg, hogy „oszlassa el az emberekben azt a hamis hiedelmet, hogy a dohányzás tüdőrákot és egyéb betegségeket okoz, mert ez a vélemény fanatikus feltételezéseken, téves rémhíreken, légből kapott kijelentéseken, tudománytalan állításokon és olyan opportunis-ták fantazmagóriáin alapul, akik csupán a népszerűséget hajhásszák." A körlevél felpanaszolja azt a hihetetlen, példa nélkül álló törvényellenes támadást a dohányzás ellen, amely a szabad piacgazdaság történetében mindeddig a legaljasabb rágalom és hamis vád egy termékkel szemben. Olyan méretű és olyan rendkívüli következményekkel járó rágalmazási bűntettről van szó, amelyről nehéz elképzelni, hogy összeegyeztethető volna az alkotmánnyal.

Ez a kirohanás csak alig valamivel hevesebb, mint amilyenekkel a dohányipar időről időre a fogyasztókat bombázza.

Több cigarettafajtát reklámoznak azzal, hogy alacsony a „kátránytartalmuk" (tíz milligramm cigarettánként, vagy kevesebb). Miért kell ezt hangsúlyozni? Azért, mert a policiklusos aromás vegyületek és mellettük néhány más rákkeltő anyag a magas hőmérsékleten visszamaradó kátrányokban dúsulnak fel. Az alacsony kátránytartalom reklámozásával a vállalatok hallgatólagosan beismerik, hogy a cigaretták okozhatnak rákot.

A Nemzetközi Egészségházak egy profit-orientált szervezet, amelyik évente dollármilliókat kap a dohányipartól. A passzív dohányzással kapcsolatban végez kutatásokat, amelyek a cigarettagyártó cégeket igazolják. 1994-ben három ott dolgozó technikus panaszt emelt, mert feletteseik meghamisították a belélegzésre káros füstrészecskékre vonatkozó mérési eredményeiket. A kitalált, illetve megváltoztatott adatok minden esetben csökkentették a cigarettafüst veszélyességét a technikusok által mért szinthez képest. Valószínűleg egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a vállalatok kutató részlegei, vagy a szerződéses külső intézmények egy terméket veszélyesebbnek ítéltek volna, mint amit a gyártók állítottak róla. Kérdés, hogy ha megteszik, továbbra is alkalmazzák-e őket.

A dohány — függőséget okozó méreg, bizonyos ismérvek szerint inkább az, mint a heroin és a kokain. Nem ok nélkül lehetett egy 1940-es hirdetésen olvasni, hogy „Egy kilométert is elgyalogolok a Camelért". Több ember halt meg dohányzás következtében, mint a II. világháborúban - az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a dohányzás napjainkban évente hárommillió áldozatot szed világszerte. Várható, hogy 2020-ig ez a szám tízmillióra nő, elsősorban annak következtében, hogy a fejlődő országokban folyó hirdetési kampány a fiatal nőket célozza meg azzal, hogy a dohányzás korszerű és divatos. A dohányipar - legalább is részben, - azért lehet ilyen sikeres ennek a függőséget okozó mérgező szernek a terjesztésében, mert még nem ismerik széles körben a félrevezetés felismerésének eszközeit, a kritikus gondolkodást és a tudományos módszert. A hiszékenység öl.

Részlet Carl Sagan Korok és démonok című könyvéből. (Typotex kiadó, 1999.)