Georg Klein

VAK AKARAT ÉS ÖNZŐ DNS

Kambodzsa, 1966. Az Angkor Watot körülvevő őserdő mélyén vagyunk. A khmerek monumentális templomai összeolvadnak a vegetációval. A fák óriási gyökerei afeledés álmába merült századokban befurakodtak a kövek közé, a legkisebb ellenállás útját követve, kérlelhetetlenül, elpusztíthatatlanul. Mára elválaszthatatlanul egybeforrtak az istenkirályok örökkévaló templomaival. A fiak leküzdhetetlen vágya, hogy még nagyobb templomokat emeljenek, mint apáik, és még nagyobb területeket hódítsanak meg, arra vezetett, hogy az ország túlnőtt önmagán, s e túlzott növekedést természetszerűleg követte a hanyatlás, az idegen megszállás és a pusztulás. Az emberek eltűntek, és a trópusi növényzet foglalta el a helyüket. Az emberek csak évszázadokkal később tértek vissza. Elsőként az ámuló francia archeológusok érkeztek, majd a nyomukban a buddhista szerzetesek.

A legnagyobb templomfő kupolája alatt mozdulatlanul ül az Arany Buddha, és sosem változó, szelíd mosolyával szemléli az elhaladó évszázadokat. Feje fölött a boltív sok tízezer denevérnek ad otthont. Éjszaka ott röpdösnek a Buddha feje felett. Az a szonáris navigációs eszköz segít nekik a tájékozódásban, amely ott rejlik valahol vak rókaképük mögött. Gyorsan és némán röpdösnek, és hihetetlen pontossággal találják meg a szabad utat. Nappal azonban úgy lógnak a mennyezetről, mint apró, jelentéktelen zsákocskák. Amikor elpusztulnak, lehullanak, és ott maradnak aföldön heverve a Buddha körül. Hatalmas, trópusi rovarok rajzanak fölöttük, amelyek afáraók szent szkarabeuszbogarára emlékeztetnek, csakhogy ezeknek aranyszín szárnyuk van. A látogatókat óva intik tőlük, mert mérges a csípésük. A rovarok gyorsan eltüntetik a denevér lágy részeit: szervezetük átalakítja a szerves anyagot, hogy új petéket, lárvákat, összetett szemet, új szárnyakat hozzon belőle létre. Igyekszünk tisztes távolban maradni tőlük, de azért észrevesszük, hogy a Buddha odaadó hivei, akik áldozni kívánnak az oltárnál, egyáltalán nem félnek a rovaroktól. Meghajolnak, érthetetlen imádságokat mormolnak, színes szalagokat és virágokat aggatnak a Buddhát körülvevő deszkákra, vagy apró papirtekercseket dugdosnak a lábához. De a Buddha ügyet sem vet rájuk. Csak néz a boltív nyílásán keresztül szelíden mosolyogva, és egykedvűen szemléli minden élő dolgok állandó változását. Évszázadok jönnek és mennek, birodalmak emelkednek és omlanak össze, a tolerancia és a barátságos érzület korszakai váltakoznak a véres erőszak, a háború és a különféle ideológiák ürügyén elkövetett tömeggyilkosságok korszakaival. A denevérek, a bogarak, a kövek, afák és az emberek nyomorúságos és szánandó imádságaikkal mind ennek az örök körforgásnak a részei. Évszakokjönnek, évszakok múlnak.

De a Buddha keze meg se rezzen.

Jeruzsálem, 1985. Dolgozószobám ablakánál állok a Hadasszah Orvostudományi Egyetemen, és a rákos sejtek fejlődéséről szóló tanulmányomat diktálom. Jeruzsálem híres sárga építőkövei ragyognak a szemkápráztató napsütésben, az egyetem udvarában diákok ődöngenek, és kellemes szellő sodródik be a nyitott ablakon. A folyosó túloldalán lévő laboratóriumból tompa, alig hallható hangok szűrődnek át. A halotti csend és a kimondott szó inváziója közötti, kellemes, köztes állapotban vagyok. Elégedetten állapítom meg: a lehető legjobb lehetőség kínálkozik a koncentrált munkára.

Hirtelen egy jókora légy vágódik be a nyitott ablakonés ennek a kellemetlen, szürkésfekete lénynek a zümmögése roppant idegesítő. Megpróbálok tudomást sem venni róla. A szoba tágas, hát miért ne férnénkel benne mind a ketten? Miért zavarnám meg légyvadászattal a lelkem nyugalmát? Megpróbálok dolgozni, de nem tudok. Figyelmem kristályát ideges frusztráció homályosítja eL A tóba követ hajítottak, és a vízben tükröződő, szépséges kép ezernyi, a szélrózsa minden irányába remegve szétfutó groteszk karikatúrára töredezett szét.

No, ebből elég! A légy után vetem magam, miközben dühöm pillanatról pillanatra növekszik. Csak egy gondolat marad a fejemben: meg kell ölnöm a betolakodót, gyorsan, irgalom nélküL Hosszas vadászat után végre sikerül lecsapnom a legyet, s az döglötten hullik az ablakpárkányra.

Végre folytathatom a munkát!

Visszatérek az ablak mellé, ahol korábban álltam, és megpróbálom összerakosgatni gondolataim cserepeit. De vagy bujkálnak valahol, romjaikra hullva az iménti fölfordulástói, vagy csak ülnek és duzzognak. Míg várok, pillantásomat magára vonja a párkányon heverő, szürkésfekete holttest. Csakugyan megdöglött - ezt jól telibe találtam.

Halott most és mindörökre, ugyanolyan halott, mint én leszek majd egy napon. Oe... hát ez meg mi? Csak nem mozog még mindig? Hát mégsem öltem meg? Dühöm, amely az imént már elszunnyadt és fedezékbe vonult, ismét mocorogni kezd.

De hát miféle mozgás is ez? Egy élőlény saját, szabad akaratából soha nem mozogna így. A döglött légy hátulsó része mocorog, de valahogy tehetetlenül, mint egy apró kavics, amivel valaki játszik. Hát most meg mi történik?

Valami fehér bújik ki a légy hátsó feléből - egy parányi féreg tekereg erre-arra. Hirtelen olyan szörnyű undor fog el, hogy kis híján elhányom magam. Ennek a hatalmas, gyönyörű légynek a testében egy parazita élősködött volna? Nem, az lehetetlen. Most hirtelen egész csomó fehér féreg dugja ki a fejét - vagy a farkuk lenne az? Öt, tíz, húsz - sorra kibújnak, és sebesen mászkálni kezdenek össze-vissza a döglött légy testén, valamit keresnek kétségbeesetten, de mit? De hiszen nyilvánvaló: az anyjukat keresik! Nyilván nőstény légy volt, amelyet agyonütöttem, tele kifejlett tojásokkal, amelyekből a lárvák már éppen kikeini készültek. Valami fölfoghatatlan jelből alighanem rájöttek, hogy az anyjuk elpusztult, és most katapultáltak, akárcsak a pilóta az égő repülőgépbőL Már az összes kinn van, lehetnek vagy ötvenen, és vad, keresgéléssei elegy tiltakozásba fognak. Széles körben szóródnak szét a párkányon, talán nevelőanyát keresnek, vagy egy új, sötét, védelmező anyaméhet - vagy talán valami kárpótlást a tápláló biztonságért, amelyben kis idővel ezelőtt még ott rejtőztek, olyan ügyesen becsomagolva a rendelkezésükre álló, parányi helyre, hogy velük összehasonlítva a világ legtakarékosabbra tervezett szardíniásdoboza is nevetséges paródiának tűnik.

Undorom elszáll, és ámult csodálkozás váltja föl. A légy az evolúció csodáinak egyike, akárcsak én magam. A lárvák mögött, amelyek rövidesen fölhagynak a keresgéléssel, és békésen megadják magukat a halálnak a naptól izzó párkányon, ugyanolyan hosszú evolúciós folyamat áll, mint mögöttem. Az egyetlen különbség közöttünk, hogy az ő esetükben ez a folyamat más irányt vett. Milyen alapon követelne az én DNS-em több jogot magának, mint az övék?

Mindketten ugyanannak a genetikai kódnak a nyelvezetét használjuk föl - testvérek vagyunk! Az én legfontosabb génjeim ugyanúgy megvannak őbennük is. Lélegzenek, cukrot égetnek, hogy energiához jussanak, sejt jeik éppen úgy kezdik és végzik az osztódást, akárcsak az enyémek.

Igaz, az agyuk nem valami nagy, de birtokában vannak sok millió másféle képességnek, amelyek belőlem hiányoznak. Az emberi művészet egész története gyermekjátéknak tűnik, ha összehasonlít juk egy olyan hihetetlen mesterművel, mint az összetett szem. A szárnyak tervének léghajókat megszégyenítő precizitás a, gyorsasága és rugalmassága úgy viszonyul a legbonyolultabb, számítógép vezérlésű harci géphez, mint egy orgonaművész által előadott Bachfúga annak primitív, gépi utánzatához. A lárvák elpusztulnak, és az én csodálatomba alázat és bűntudat keveredik. Ugyanakkor, egy másik szinten valami más is történik. Miféle képzettársítás motoszkál az agyamban? Talán valaminek az emléke? Az érzelmi színezetét már jóval azelőtt sikerül azonosítanom, mielőtt rájönnék, miről is van szó. Serdülőkorom egyik elsüllyedt emléke, egy rég elfeledett "aha" élmény, valamiféle fölismerésé, valami olyasmié, hogy "hát persze, hogy így van, így már minden stimmel!". Érzem a szárnyak verdesését, amely a felismerés örömébe az elkerülhetetlen dolgok gyógyíthatatlan szomorúságát vegyíti. De hol lelem a szavakat,amelyek elmondják nekem, mikor, hogyan és miért éltem át ezt a hangulatot? Érzem, hogy jönnek, hogy kifelé igyekeznek a mélyból, de közben hatalmas mennyiségű kavicsot, hamis megfejtések garmadáját tolják maguk elótt, értelmetlen zajok hangzavarát gerjesztve. Lazítsunk csak: gondoljunk valami másra.

A gyepen át igyekszem hazafelé, virágok között, játékba merült gyermekek mellett haladok el. Ha lenézek, látom Ein Karemet, Kereszteló Szent János faluját, s benne a sok templomot, az emberiség vágyakozásának letisztult jelképeit, amelyek ugyanakkor az áthatolhatatlan falak, a fölosztottság jelképei is, azé a sok vallásé, amelyek itt, Jeruzsálemben sokkal pompázatos abb és könyörtelenebb formájukban mutatkoznak meg, mint bárhol másutt a világon. És ekkor hirtelen, agyamban fölbukkannak a keresett szavak, méghozzá németül: Die Welt als Wille und Vorstellung (A világ mint akarat és képzet), Schopenhauer 1818-ban megjelent fóművének a címe, amely késó serdülókorom felejthetetlen élménye volt. Hát persze! A légynek és ivadékainak akarata konfliktusba került az enyémmeI. Ő belepusztult - én nem, vagy legalábbis még nem, e pillanatban még nem. De a DNS-ünk tovább él, s tovább küzd a világ meghódításáért, éppoly vakon, reménytelenül és kérlelhetetlenül, ugyanazzal a céltudatossággal vagy céltalansággal, attól függ, hogyan akarjuk értelmezni.

Ugyanakkor bennem van egy olyan képesség, amely hiányzik a légyből: az a képesség, hogy fogalmakat alkossak mindkettónkről és közös világunkról. Ez a képességem agyamnak terméke, amely a létért való küzdelem eszközeként fejlódött ki, éppúgy, mint a kígyó mérge, a farkas foga vagy a vadmacska karma. De az agy struktúrája ráadásul a beszéd képességét is magában foglalja: képessé tesz bennünket az elvonatkoztatásra és a fogalomalkotásra, az idó fogalmának megteremtésére, sót, néha, még az elfogulatlan elmélkedésre is. Ritkán, de megesik, hogy e képességünk segítségével kiléphetünk az akarat világából, s képzetként szemlélhetjük a világot, megszabadulva időtől és tértől, sőt még az okságtól is, úgy, ahogy azt Schopenhauer gondolta.

Csakugyan így lenne? Igen, talán, bizonyos szempontból. Csakhogy a világ mint képzet sohasem lehet teljesen mentes valamilyen érzelmi színezettől. Ennek alaptónusa lehet gyászos vagy fölemelő, pesszimista, mint Schopenhaueré, vagy magában foglalhat bizonyos mértékű optimizmust, mint a tizenkilencedik századi filozófusok többségéé.

De vajon csakugyan el kell szomorítson bennünket, ha elfogadjuk Schopenhauer pesszimizmusát? Mit kell gyászolnom: azt,. hogy én mint egyén, elóbb-utóbb elpusztulok, egy nap, egy év vagy egy évtized múlva - ezek az idótartamok amúgy is alig jelentenek többet egy röpke pillanatnál az örökkévalóság ege alatt? Vagy az életakarat vakságát panaszoljam-e, amely éppúgy rabságban tart minket, mint ahogyan a légy lárvái oda vannak szíjazva katapultülésükhöz? No nem, "Elektrának illik a gyász". Gyászoljanak mások - nekem arra nincs idóm. Azok a gondolatok, amelyek a lárvákban munkáló vak életakarat megfigyeléséból születtek, más tájak felé vezetnek.

AZ ÖNZŐ DNS

Schopenhauer nem tudott semmit a DNS-ről. És mégis, furcsa párhuzamokat lehet találni a "világ mint akarat", a minden élőlényt ösztönző élni akarás elmélete és az "önző DNS" -sell kapcsolatos mai gondolatmenetek között. Jóval Darwin előtt Schopenhauer így ír: "Így a természetben mindenütt viszályt, harcot látunk, a győzelem váltakozását... Ez az általános harc a legvilágosabban az állatvilágban válik láthatóvá, melynek tápláléka a növényvilág, s ahol ugyanakkor minden állat is megint zsákmánya és tápláléka lesz egy másiknak, tehát az anyagnak, amelyben azok ideája megtestesült, egy újabb anyagféleség megjelenése érdekében át kell adnia helyét, ekképp minden állat csak egy másik, idegen állat állandó felszámolása révén őrizheti a maga meglétét, így az akarat, az élni akarás mindegyre önmagát emészti, és különböző alakokban önmaga tápláléka, míg végül az emberi nem, mert mind a többi felett uralkodik, a természetet a maga használatára termett produktumnak tekinti, ám ugyanez a nem [u.] maga is harcban, akarata önmeghasonlásában nyilvánul meg a legborzasztóbb egyértelműséggel, s lesz homo homini lupus." Schopenhauer úgy látja, hogy az élőlények minden fajtájában ott működik ez az akarat, mint a leghatalmasabb hajtóerő. Ezen alapul az egész élővilág: voltaképpen az élet akarásának tekinthetjük. Schopenhauer szerint ennek az akaratnak nincsen semmiféle valódi célja. Sem arra nem törekszik, hogy örömet találjon az életben, sem arra, hogy megértse annak jelenségeit. Nem egyéb, mint vak késztetés, amely arra irányul, hogy mindenáron meghosszabbítsa tulajdon létét. "Ding an sich", magánvaló dolog, az egyetlen, ami valóban létezik, minden dolog legbenső magva.

Amikor az akarat élő szervezetekben ölt testet, széthasad az egyes fajok számtalan egyedére, az "individuáció elvének megfelelően". E hasadás ellenére az akarat ugyanavval az erővel nyilvánul meg az általa létrehozott organizmusok milliárdjainak mindegyikében. A felületes szemlélőt ez a folyamat megzavarja, ezért gyakran elkerüli a figyelmét ennek az individuációs folyamatnak az alapelve, amely kimondja, hogy: "Magának az akaratnak, a Ding an sichnek nincs alapja [...] Ezért vannak minden embernek is mindenkor céljai és motívumai, melyekkel cselekvéseit vezérli, és minden tettéről mindenkor számot tud adni: de ha megkérdeznék, miért van az, hogy ő egyáltalán akar, vagy hogy miért akar létezni egyáltalán: nem tudna választ adni, hanem inkább a kérdést nem érezné sehova se illőnek, és éppen ebben fejeződne ki tulajdonképpen az a tudata, hogy ő maga semmi egyéb, csak akarat, melynek akarása tehát magától értetődik, és csak egyes aktusaiban igényli, minden időpontra nézve, a motívumok általi közelebbi meghatározást. Valójában minden cél, minden határ távolléte tartozik az önmagában vett akarat lényegéhez, mert ez az akarat végtelen törekvés."

"A vér bámulatra méltó folyadék" mondja Mefisztó Faustnak. Csakhogy mindaz, ami a vérben található, a DNS nyelven írt instrukciók terméke. BoIygónk minden élőlénye számára a DNS kódnyelvén írták az instrukciókat, s ezt a nyelvet ma már tudjuk olvasni. Ez a minden molekulák legzseniálisabbika egyesíti magában a stabilitást és a rugalmasságot, a lehető legnagyobb pontosságot kombináIja a szeszélyes nemtörődömséggel, a hagyományőrzést a csapongó változékonysággaL Ábécéje mindössze négy alapvető betűből áll, de ha a négyből három kombinációba lép egymással, valódi "hierogIifát" alkotnak, olyan szimbólumot, amely egy bizonyos, speciális terméket, a fehérje egyik építőelemét (az aminosavat) jelképezi. A hármas kombinációk 64 különféle szóvá állhatnak Össze - ez sokkal több, mint amennyire valóban szükség van, mivel összesen 20 aminosav létezik. Vagyis az információelmélet nyelvén szólva ez egy "degenerált" kód: több hieroglifa is létezik, amelynek ugyanaz a jelentése. A kód univerzális: minden élőlény életprogramja - a növényeké, az állatoké és az embereké, csakúgy, mint a baktériumoké és a gombáké - ugyanezen a nyelven Íródott. Ezeknek a betűknek a protein nyelvre való fordításából keletkezik a kígyó mérge és a selyemhernyó selyme. Ezekkel íródik az emberi agy tervrajza, azé az agyé, amely képes elgondolni Platón gondolatait, megírni Mozart zenéjét, és kiókumIálni, hogyan kell megfúrni a kasszát. A fáraók hiábavaló sóvárgásának az örök élet után, a Napistenról és az Atyáról álmodott áImaiknak az alapja ugyanúgy mind a DNS tervrajzában rejlik, mint azoknak az óriás gyökereknek az erejéé, amelyek szétfeszítik a khmer királyok templomainak falait. A DNS utasításait követik a denevérek éjszakai vadászataikon, az határozza meg szonáris kódjukat, s ugyanez a DNS aranyozza be a trópusi rovarok szárnyát. Ez sugallja az emberek álmait az örök Buddháról, aki majd megszabadítja őket vég nélküli rabszolgaságukbóL De a ONS nem egyszeruen csak egy kód. Az ezen a nyelven írt szövegek összessége sokkal gazdagabb, mint bármely más szöveg, amelyet a mi emberi ábécéink valamelyikén írtak, lett légyen az kezdetleges rúnaírás, bonyolult hieroglifák rendszere vagy a valamelyest realisztikusabb kínai képírás. Oe az írott szimbólumokkal ellentétben, amelyeket valakinek el kell olvasnia ahhoz, hogy a bennük foglalt utasítások valósággá válhassanak, a ONS-molekuláknak van két páratlan tulajdonságuk: képesek lemásolni önmagukat, és ők irányítják annak a gépezetnek a létrehozását, amelyre szükség van ahhoz, hogy az utasításaikat végre lehessen hajtani. Más szavakkal, megvan bennük önmaguk megsokszorozásának és működtetésének kettős képessége. Önmaga megsokszorozásának képességét a DNS-molekula számára tulajdon struktúrája teszi lehetővé, a híres-nevezetes kettős spirál, amelyet Watson és Crick fedezett fel. A molekula két, egymásba csavarodó szálból áll. Az egyik a kód pontos szövegét tartalmazza, ahogyan az majd elolvasásra kerül, a második pedig az első tükörképe. E két szál nagyjából ugyanolyan kapcsolatban van egymással, mint a fénykép és a negatívja: a negatív szál arra való, hogy új, pozitív szálat hozzon létre, és vice versa.

A fényképmásoláshoz egész sor külső szerkezetre van szükség. Ezek az eszközök azonban igen szerények azzal a hatalmas apparátussal összehasonIítva, amelyre egy új "tükörkép" szál DNS létrehozásához van szükség. Viszont a fényképek másolásával ellentétben az eredeti DNS-szál tartalmazza az összes információt, amelyre egy ilyen apparátus létrehozásához szükség van. És ez még nem minden. A szöveg maga irányítja a tulajdon korrigálását is. A sejt proteinek valóságos hadseregét tartalmazza, amelyek mind kizárólag ezt a célt szolgálják. Közülük néhányan, az úgynevezett "javító enzimek" mindig készen állnak, hogy közbelépjenek, ha valami hiba csúszik a folyamatba. Mások megvizsgálják a frissen lemásolt DNS-szálat, és kijavítják á betűk vagy a szavak hibáit, megint mások képesek rá, hogy hosszú szövegrészeket nyessenek ki, és a helyükre új, jobb másolatot illesszenek. Ismét másoknak a könyvkötéshez hasonló föladata van: összeenyvezik azokat a DNS-darabokat, amelyeket technikai okokból külön részlegekben hoznak létre. E proteinek mindegyike tulajdon tervrajzából jön létre, és ezt a tervrajzot a DNS szövege tartalmazza.

Másként fogalmazva, a DNS magában hordozza mindazt az információt, amelyre szükség van tulajdon, hibátlan másolatának elkészítéséhez, valamint saját lemásolandó negatívját. És ez még mindig csak ízelítő a DNS sokféle tulajdonságából. Minden élőlény minden egyes sejtjének magjában benne van mindaz az információ, amelyre az egyes sejteknek az élőlény teljes élete során szüksége lehet. Tudjuk, kizárólag a szem szaruhártyája átlátszó, csak a retina sejtjeinek a szerkezete olyan, hogy reagálnak a fényre, kizárólag a vese sejtjei képesek kiszűrni a vérből a vizeletet, csak az izomsejtek képesek összehúzódni, hogy behajlíthassuk a karunkat, vagy hogy vért pumpáljanak a szívbe, kizárólag a vörösvértestek tudják szállítani az oxigént. És mégis, az összes sejtnek ugyanaz a DNS-e: annak az egyetlen spermium-magnak és petesejt-magnak a hűséges másolatai, amelyek a fogamzás pillanatában egyesülnek. Egyetlen megtermékenyített pete sejt sejtek milliárdjait hozza létre, de még a legeslegutolsó sejt is, amelyet létrehozunk, mielőtt búcsút mondunk földi életünknek, hűséges másolata lesz az eredeti, apai és anyai kromoszómáknak, amelyek először a megtermékenyített pete sejtben találkoztak egymással. A sejtek funkcionális megoszlása annak köszönhető, hogy a teljes génállománynak mindössze 2 százaléka vagy még annál is kevesebb funkcionál az egyes sejtekben. A különféle "specializált sejtek" génkészletünk különféle részeit használják föl. De vajon honnét tudja a sejt, hányadik oldalnál kell fölütnie az instrukciókat tartalmazó kézikönyvet?

Ha az instrukciókat tartalmazó könyv a DNS világa, akkor terméke, a sejt a specializált proteineké, amelyek ezeket az instrukciókat végrehajtják. A proteinek nyelve és a DNS-é közötti viszony megfelel annak, amely egy valóságos lámpa és a lámpa szó egyes betűi között áll fenn - jobban mondva a lámpa és alkotórészeinek igen részletes leírása között. Minden egyes proteinnek megvan a maga DNS-utasítása, és minden egyes utasításkészletnek megvan az eleje és a vége. Egy külön erre a feladatra létrejött protein - egy enzim - olvassa el az instrukciókat. Csakhogy a DNS-nek mindössze igen kis részéhez fér hozzá ez az enzim: ezek a területek akkorák az egészhez viszonyítva, mintha apró, nyitott ablakok lennének egy nagy épület homlokzatán. A sejtek különböző típusai különböző ablakcsoportjaikat tartják nyitva. A magzati élet során egy aprólékosan pontos program határozza meg, az összes ablak számára, hol és mikor kell kinyílniuk és becsukódniuk. Az az enzim, amelynek az instrukciók elolvasása a feladata, le is tudja írni, amit elolvas. Apró szalagcsíkot készít, amolyan telexen érkezett üzenet- vagy idézetfélét. Ez az üzenet az RNS nyelvén íródik, amely mindössze néhány apró részletben különbözik a DNS eredeti nyelvétől- mondhatni, annak egyik dialektusa. Ezeket a szalagcsíkokat "hírnök RNS"-nek nevezik: ez a gyönyörű név erős mitológiai képzettársításokat ébreszt. Csakhogy Hermésztől, az istenek pálcás, szárnyas sarut viselő hírnökétől eltérően a hírnök RNS ebben a fázisban még korántsem befejezett. Előbb még át kell kerülnie a sejtmag jókora "olvasóterméből" a sejt plazmájába, ahol a sejt proteingyárai vannak. Útközben számos határponton kell átkelnie, és közben alaposan megnyirbálják. Az üzenet jókora, látszólag szükségtelen részeket tartalmaz, amelyeket ki kell vágni belőle. De akkor vajon miért vannak ott egyáltalán? Talán a régi időkből maradt, eleven kövületek, netán van valamilyen, ma még ismeretlen funkciójuk? Ezt senki nem tudja, de az a tény, hogy e vélhetőleg létfontosságú, kódolt üzenetet tartalmazó szövegről itt is, ott is jókora darabok hasadnak le útközben, jó néhány tudóst meglepett és sok fejtörést okozott már jóval azelőtt, hogy megkezdődtek volna a DNS "önzéséről" folytatott, komolyabb viták. Később erre a kérdésre még visszatérek.

A megnyirbált hírnök ugyanakkor egy sor különböző fajtájú, apró címkével is el van látva annak érdekében, hogy a sejt plazmájának nagy és bonyolult struktúráján keresztül megtalálja az útját. El kell érnie ugyanis a proteinszintetizáló műhelyeket, a riboszómákat. Itt fordítják le az instrukciókat a végleges szövegre. Minden három betűből álló hieroglifa kódjának van egy tükörképszerű "antikódja" , amelyet egy lóherére emlékeztető szerkezetű molekula hordoz. A másik végén ez a molekula hordozza a megfelelő aminosavat. Az egész mechanizmus azokra a csodálatos kínai írógépekre emlékeztet, ahol a piktogramokkal ellátott billentyűket kézzel, egyesével kell kiemelni a készletből: ahelyett azonban, hogy mindig ugyanazt a jelképet pecsételnék a papírra, a protein nyelv fordítója magát a jelképezett dolgot hozza létre: ha a kódolt szó kezdőbetűje a "lámpa" jelképe volt, akkor a legvégén megtaláljuk ugyanazt a parányi, immáron fényesen világító lámpát. A húsz létfontosságú aminosav mindegyikének megvan a maga fordítómulekulája, a maga "miniatűr rosette-i köve", amelyik fel tudja tömi a kódot. Ez a molekula egyenként lefordítja a kód szavait, és a proteinlánc gyorsan és simán, látszólag megmagyarázhatatlan módon növekedik.

Az egész folyamatot láthatólag a céltudatos pontosság, a rendkívüli takarékosság és a maximális hatékonyság jellemzi. Első pillantásra úgy tűnik, mintha az evolúciós folyamat megtervezője, a természetes kiválasztódás mechanizmusa egy csodálatos, mérnöki munkát végző gépezetet hozott volna létre. Csakhogy, mint arra Francois Jacob rámutat "Evolution and Tinkering" (Evolúció és ezermesterkedés) című, ragyogó tanulmányában, ez az analógia egyáltalán nem helytálló. Egy mérnök előre elkészült, speciális terv alapján dolgozik, és rendelkezésére állnak a szükséges anyagok és gépek. Egy jól megtervezett termék annyira tökéletes, amennyire azt korának technológiai fejlettsége lehetővé teszi. Az evolúció munkája azonban korántsem tökéletes. A biológiai világra a szinte hihetetlen pazarlás a jellemző, az egyéneken és az ő szaporító vagy csírasejtjeiken kezdve az összes létező fajokig. Simpson becslése szerint a ma élő biológiai fajok száma alig néhány millió. A kihalt fajoké körülbelül 500 millió. Jacob a természetes kiválasztódást tehetséges kontárhoz hasonlítja, olyan ezermesterhez, aki nem tudja, mit is akar létrehozni, de mindenféle kéznél lévő hulladékot fölhasznál, hogy összeeszkábáljon valamilyen működő szerkezetet. Az improvizáció mestere. Az anyagnak, amellyel dolgozik, nincsen speciális, világosan meghatározott funkciója - egy csomó, különböző célra föl lehet használni. Annak a számtalan ezermesternek, akik a természet laboratóriumaiban bütykölnek, gyakorlatilag végtelen mennyiségű idő áll a rendelkezésére. Állandóan módosítanak valamit a művükön, itt levesznek belőle egy keveset, ott hozzáadnak, míg csak a kész termék meg nem felel aktuális igényeiknek. Sok különböző tárgyon dolgoznak egyszerre, és gyakran találnak teljességgel különböző válaszokat ugyanarra a problémára. Példaként Jacob a biológiai világban föllelhető, mérhetetlenül sokféle fényérzékelőt hozza föl. A fölületes megfigyelő számára egyetlen más élőlény szeme sem emlékeztet annyira az emberére, mint a polipé. Valójában azonban e két látószerv két különböző és teljességgel független evolúciós folyamatnak a végeredménye. Más a felépítésük, és működésük egymással szöges ellentétben álló elvekre épül.

Utolsóként Jacob az emberi agyat említi annak példájaként, mire képes ez az ezermester - "utolsó"-ként, a szó kétféle értelmében is. Az agy evolúciós szemszögből legfiatalabb részét - a nagyagykérget, amely intellektuális és kognitív képességeinket szabályozza - ez az ezermester egyszeruen hozzácsapta azokhoz a korábbi struktúrákhoz, amelyek az érzelmi és zsigeri tevékenységeket irányítják, anélkül hogy bármiféle együttműködést vagy világosan meghatározott, hierarchikus viszonyt hozott volna létre a kettő között. Jacob az emberi agyat olyan régimódi lovas kocsihoz hasonlítja, amelybe egyszer csak repülőgépmotort szereltek. "Nem csoda - teszi hozzá -, hogy egyik is, másik is balesetek, nehézségek és konfliktusok forrása lehet." Amit a század egyik legkiválóbb sejtbiológusa repülőgépmotorral ellátott lovas kocsinak látott, az Schopenhauer számára a világ mint akarat és mint képzet. Ő a következőképpen látta a kettő közötti viszonyt: "A megismerés általában mindig alávetett je az akarat szolgálatának, hiszen erre a szolgálatra termett, mi több, az akaratból úgy szökken ki, mint a törzsből a fej. Állatoknál soha fel sem számolható a megismerésnek ez az akaratszolgáló szerepe. Az embereknél ilyen felfüggesztés csak kivételesen fordulhat elő." "Nincs semmi új a nap alatt" ("Ein kol hadas tahat hasemes") mondotta Kohelet, "Dávid király fia, Jeuzsálem királya", akit a Prédikátorként ismerünk. Vagy mégis?

Igen, van. Úgy hívják, hogy DNS.

A DNS, A LEGFŐBB PARAZITA

Igen, pontosan így nevezte el Leslie Orgel és Francis Crick az "önző DNS"-t. Hogy-hogy? Nem akarok hinni a szememnek: ez ugyanaz a DNS lenne, és ugyanaz a Crick? A csodálatos DNS, amely e bolygó valamennyi élőlényének hajtóereje, amelynek kettős spirálját maga Crick fedezte fel James Watsonnal együtt? Talán Crick ma már nem olyan büszke szellemi gyermekére, mindnyájunk Urára és Atyjára? Ó, dehogyisnem! Egyszer, amikor úgy mutatták be fizikusok egy csoportjának, hogy "Dr. Francis Crick, aki Nobel-díjat kapott", a nem éppen szerénységéről ismert kutató (akiről Watson a kettős spirálról írt könyve elején kijelenti, hogy "Francis Cricket szerénynek még életemben nem láttam") gyorsan kijavította az elnöklő tudóst: "Nem, rosszul mondja. Én vagyok az, aki megkapta a Nobel-díjat!" Semmi kétség: ha van valaki, akiről elmondhatjuk, hogy megkapta a Nobel-díjat, akkor az Francis Crick. Az övé és Watsoné a század Nobel-díja.

De vajon hogy értsük ezt a kifejezést: "az önző DNS, a legfőbb parazita"? Ez a fogalom is annak a szelíd, de kihívó iróniának és mélységes komolyságnak a keverékéből született, amely oly jellemző Crickre és baráti körére: olyan, a csúfondárosság és a komolyság határán álló, rendkívül provokatív fogalom, amelyben e határvonal at szántszándékkal homályba burkolták. Abból a váratlan fölfedezésből született, hogya DNS pontosan meg nem határozható, de kétségkívül jelentékeny része egyszerűen "szemét", semmiféle funkciója nincsen. Ennek a szemétnek egyes részei különféle úton-módon keletkeztek. Kisebbik részét "halott gének" vagy "pszeudogének" alkotják. Ezeket a géneket "megette a rozsda": olyanok, mint a gyom-fölverte sínek, amelyeken már réges-régen nem jár a vonat. E pszeudogének némelyike valamilyen, a sejtosztódás során bekövetkezett, ritka baleset következtében bukkant föl a nem megfelelő helyen, vagy azért, mert "átugrott" egyik kromoszómáról a másikra, ahogyan azt a gének néha tenni szokták. Ha egy gén "rácsos ablak mögött", a kromoszóma valamelyik inaktív részén köt ki, lehet, hogyegyszerűen megszűnik működni. Egy nem működő gén pedig "berozsdásodik", azoknak a mutációknak a következtében, amelyek "stop"-jeleket vagy értelmetlen betűket csempésznek a korábban értelmes szövegbe. A funkcionális gének is ki vannak téve ugyanennek a mutációval járó kockázatnak, csakhogy az instrukciók "sínpálját" az ő esetükben a természetes kiválasztódás tisztán tartja, mivel gyorsan kiküszöböli a funkciótlan mutánsokat, ha azok csökkentik az élő szervezet alkalmazkodóképességét.

De a hulladék DNS java része nem ilyen elrozsdásodott génekből áll. Nyelvük, vagy inkább betű soruk teljesen értelmetlen zagyvaság. Olyan jelsorra emlékeztet, amelyet egy még írni nem tudó kisgyermek vagy még inkább egy idomított majom pötyögtetett le az írógépen. Betűk és írásjelek követik egymást teljes összevisszaságban. És gyakran nem egyszerűen arról van szó, hogy egy-két értelmetlen részlet keveredett a teljes szövegbe: a hulladék DNS java részét efféle zagyvaságok alkotják. Ha az ember belemerül ebbe a mikrokozmoszba, úgy érezheti magát, mintha Jeruzsálemben folytatna ásatásokat. Bármely tetszőleges, jól körülhatárolt területen jó esély van rá, hogy a régészek csak kavicsot és hulladékot találnak, de éppúgy megeshet, hogy véletlenül egy bizánci mozaikra bukkannak, vagy a keresztesek egyik erődjének a falára, az árusok utcájára a római korból, egy pompás villára Heródes királyságának idejéből, az Első templom oszlopainak töredékeire vagy egy kőkori tűzhely maradványaira. A különféle kultúrák egymásra rétegződtek, és soha senki nem bíbelődött vele, hogy eltakarítsa az előző réteget, mielőtt egyenesen a tetejére építkezett volna. De az emberiség ismert, sőt ismeretlen öröksége sem több egyetlen vékony fátyolfoszlánynál a DNS történetével összehasonlítva. Ezek a látszólag haszontalan struktúrák a múlt sokkal mélyebb rétegeiről árulkodnak. Egy részük talán mechanikus szerepet tölt be, mint egy betonépület acélváza vagy a sziklaalapzat, amelyre egy falu épült. Más, jókora darabjai azonban úgy festenek, mint egy tájkép valami szürrealista filmből, mint Hadész királysága Cocteau Orpheuszában vagy a Zóna Tarkovszkij Stalkerében: lerombolt házak, kilőtt tankok, régen elpusztult állatok teteme, megkövült emberi maradványok, ősrégi idők munkanapjainak, ünnepnapjainak és háborúinak tanúi. De a régi romokkal ellentétben a DNS haszontalan részei éppoly elevenek, mint hasznos társaik: amikor a sejt osztódik, ezek is ugyanazzal a pontossággal osztódnak tovább az idők végezetéig. Így fest az önző DNS. Egyetlen célja, hogy tovább folytassa a "xeroxozás" végeérhetetlen folyamatát - s ennek a törekvésnek kizárólag kívülről, a külvilág felől támadhatnak akadályai, belülről sohasem.

A biológiai világ nagy drámája csak apró oázis az önző DNS világának gigászi, sivár holdbéli tájképén. Itt láthatjuk, mire vezet a DNS önmaga reprodukálásáia törekvő, vak akaratának és a kiválasztódás irgalmatlan követelményeinek kompromisszuma. Jobban szeretnénk tekintetünket a szépséges tájképre szegezni, és hátat fordítani a riasztó látványnak, amely körülveszi. Csakhogy mindkettő ugyanahhoz a világhoz tartozik - jobban mondva ők ketten egy és ugyanaz a világ. Még a hihetetlenül tökéletes alkalmazkodás is - a költöző madarak és bálnák tájékozódási képessége, vagy az a biokémiai pontosság, amellyel az egysejtű organizmusok a fény és a hő változásaihoz alkalmazkodnak, legyenek bármilyen mélységben is éppen, vagy a polarizált napfény fölhasználása abban a teljességgel ösztönös táncban, amellyel a méhek a virágpor helyét jelzik egymásnak, vagy a kaméleonnak az a képessége, hogy színét a háttérnek megfelelően módosítja - még ezek mindegyike is (hogy Jacques Monod kifejezését használjuk) a "véletlen és szükségszerűség" együttesén alapszik, a véletlenszerű események és a kérlelhetetlen természeti törvény összjátékán: a gének variációján, amelyen a természetes kiválasztódás alapul. A törvényszerűség a DNS alkotóeleme. A DNS szemszögéből nézve az egész biológiai világot olyan eszköznek tekinthetjük, amely az ő cél nélküli reprodukcióját szolgálja. Ebben a megvilágításban nézve a DNS csakugyan a legfőbb parazitának tűnik.

LA CONDITION HUMAINE

No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.

Babits Mihály: Magamról. I. Nel mezzo...

Saját fajunk - az evolúciónak kései és szemlátomást még nem teljesen önmagára ébredt terméke, ez az alig két-, legföljebb hárommillió éves ifjonc - ott üldögél a biológiai világ piramisának csúcsán, amely úgy ötszázszor annyi idős, mint ő. Ezt a kiemelkedő helyet egyedülálló szerszámunk, nagyméretű agyunk szerezte meg a számunkra, ez a bűvészdoboz, amelynek működését még mindig alig értjük.

Ez tett bennünket az első olyan élőlénnyé, amely képes eltöprengeni önmagán és a világon, az első olyan élőlénnyé, amelyik tudja, hogy meg kell halnia. Az akarat világa utat nyitott a képzetek világának. Az utóbbi eleinte csak szubjektív tapasztalat formájában létezett, de ma már oly mértékben hozzáférhetővé vált az objektív vizsgálódás számára, ahogy az Schopenhauer idejében még teljességgel elképzelhetetlen lett volna. Ő vajon elfogadta volna-e azokat a bizonyítékokat, amelyek egy olyan objektív valóság létéről tanúskodnak, amely ma még hozzáférhetetlen az emberi elme számára? Elképzelhető, de korántsem bizonyos, talán nem is valószínű. De azt minden bizonnyal elismerte volna, hogy a vak akarat továbbra is ugyanazzal a töretlen lendülettel működik. Az ugyanis, Schopenhauer szavait idézve: "...a legbensője, a magja minden egyesnek és ugyanígy az egésznek: megjelenik minden vakon ható természeti erőben: és megjelenik az ember fontolt cselekvésében is, mely kettőnek nagy különbözősége is csak a jelenség fokát, nem a megjelenőnek lényegét érinti." Az akarat állandó tevékenységéveI összevetve a képzetek kialakulása rendkívül ritka esemény, amint azt Schopenhauer megállapítja: "Az elmondottak szerint lehetséges, de csakis kivételnek tekinthető átmenet az egyes dolgok köznapi meg ismeréséből az idea megismeréséhez hirtelen történik, ilyenkor a megismerés kiszakít ja magát az akarat szolgálatából, ekképp a szubjektum megszűnik pusztán individuálisnak lenni, és most már a megismerés tiszta, akarattal an szubjektuma [...] Ha a szellem ereje olyképp fölemel minket, hogya dolgok szokvány szemléletmódját elhagyva, nem csupán az egymás közti viszonylataikat kutat juk, melyek végső célja mindig a saját akarathoz való viszony, tehát nem az ok elvének alakzatait követve a Hol, a Mikor, a Miért és a Minek az érdekes a számunkra a dolgokból, hanem egyesegyedül a Mi [u.] és közben, a nyelv találó kifejezésével élve, teljesen belefeledkezünk a tárgyba, vagyis megfeledkezünk individuumunkról, akaratunkról, és maradunk mindössze puszta szubjektum, az objektum tiszta tükre: úgy, mintha a tárgy kizárólagosan volna jelen, [...] akkor az, amit így megismerünk, már nem az egyedi dolog mint olyan, hanem az idea, az örök forma [...] és éppen ezáltal az, aki e szemléletbe belemerül, nem individuum többé [u.], hanem akkor az ember tiszta, akarattalan, fájdalomtalan, időtlen szubjektuma a megismerésnek." Időtlen? Igen, néha. Akarattalan? Talán, de ritkán. De hogy fájdalom nélküli? Vajon nem az első fogalmak egyike-e, amelybe agyunk beléütközik, az a felismerés, hogy létezésünk véletlenszerű, énünk változékony és teljességgel halandó? S nem vezet-e vajon ez a fölismerés frontális ütközéshez Jacob lovas kocsija és repülőgépmotorja között, és Schopenhauer akaratból és képzetből álló világa között?

A pszichológusok szerint a halál ténye érzelmileg elfogadhatatlan. Egyikünk sem képes fölfogni, hogy végtelen hosszú időn keresztül nem létezünk majd. Furcsa, milyen gyötrelmes számunkra ez a gondolat, holott azt tökéletes egykedvűséggel vesszük tudomásul, hogy végtelenül hosszú idő előzte meg a létezésünket. És mégis mindnyájan tudjuk, hogy meg fogunk halni. Hogyan birkózunk meg ezzel a problémával? A legtöbben elfojtják magukban ezt a tudást. Úgy gondolkodunk, beszélünk, tervezünk és cselekszünk, mintha örökéletűek lennénk. Ma már egyikünk sem teheti meg, mint annak idején a khmerek vagy az egyiptomi istenkirályok, hogy tagadja saját, egyéni halálát, vállalva e gondolat minden gyakorlati következményét (többek között annak a sok százezer rabszolgának a gyötrelmes sorsát, akiket azoknak az építményeknek az építésén dolgoztattak halálra, amelyek azért készültek, hogy képzelt örök élete alatt szolgálják uralkodójukat). Csakhogy mi is az élőlényeknek ugyanahhoz a fajához tartozunk, amelyhez az istenkirályok. Agyunk az övékhez hasonlóan működik. Örökké nyughatatlan lelkünk sorra építi apró katedrálisait, míg csak el nem jön az igazság pillanata. Ezenközben az akarat, az önző DNS, folytatja vak játékát. A nyugalom és biztonság vészterhes időszakait a háború és pusztítás korszakai követik. Időről időre békemozgalmak indulnak, és megpróbálnak az ár ellen úszni, a fegyverkezési versennyel szemben. A technika, elménk gyümölcse, története során első ízben fenyegeti pusztulással egész bolygónk életét.

George Snell, a transzplantációs immunológia atyja, aki 1980-ban orvosi Nobel-díjat kapott, régi New England-i családból származik, ahol erősen élnek a puritán hagyományok. Több mint harminc évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy amint nyugdíjba megy, olyan problémával kíván foglalkozni, amely igen távol esik saját kutatási területétől, viszont őt egész életében foglalkoztatta, nevezetesen: biológiai előnyt jelentett-e a keresztény etika az emberiség számára attól fogva, hogy elérte a társadalmi fejlettség bizonyos szintjét? Azt remélte, a válasz igenlő lesz, de korántsem volt bizonyos benne. Nemrégiben újra találkoztam George Snell-Iel. 82 éves volt, és már egy évtizede tanulmányozta az előbb említett problémát. No és milyen eredményre jutott, faggattam nyugtalanul. Azt felelte, még mindig sejtelme sincs róla, mi a válasz. Még mindig reméli, hogy igenlő, de még rengeteg munka van hátra.

Egy másik Nobel-díjas tudós, Carleton Gajdusek, aki fölfedezte a kum-kór kórokozóját, Új-Guinea néhány olyan részét is bejárta, ahová előtte fehér ember még soha nem tette be a lábát, és ahol az emberek még mindig úgy élnek, mint a kőkorszakban. Ő valamivel határozottabb választ tudott adni Snell kérdésére: a civilizáció mindössze leheletnyi mázzal vonja be primitív késztetéseinket. Ha komolyabb stressznek vagyunk kitéve, de néha még stressz nélkül is, úgy szakad le rólunk, mint a legvékonyabb pókháló. Gajdusek szerint semmiféle erkölcsi szabály nem változtathat ezen az alapvető tényen, akármilyen hosszú ideje van is érvényben. Ebből a szempontból nincsenek komoly különbségek a kőkorszaki társadalmak és a fejlett civilizációval rendelkező népek között sem.

Amióta Angkorban jártam, kétmillió kambodzsait öltek meg egy népirtás során, amelyet végrehajtói, a történelem során először ideológiai megfontolásokkal indokoltak. E szelíd, barátságos nép felett sokáig idegen megszállók uralkodtak. Siam Reap falut állítólag eltüntették a föld színéről. De az istenkirályok templomai még most is állnak.

Gondolom, a dzsungel növényzete még sűrűbb és sötétebb lett azóta, de a Buddha-szobor most is ugyanazzal a szelíd mosollyal nézi a tájat, mint annak idején. Egy újabb század vonul el előtte, útban a jól megérdemelt feledés felé. De a Buddha fölemelt keze meg sem rezzen.

Rakovszky Zsuzsa fordítása
Részlet Georg Klein Vak akarat és önző DNS című könyvéből.