Richard Dawkins:

Kancsalul festett egek

részletek a Szivárványbonás című könyvből

A hiszékenység az ember gyengéje, ám
a gyermek ereje.

Charles Lamb: Essays of Elia (1823)

Erősen szomjúhozzuk a csodát; ezt a poétikus vágyunkat az igazi tudománynak kellene kielégítenie, többnyire azonban pillanatnyi érdekből eltérítenek a babonaság, a parajelenségek és az asztrológia szállítói. Az afféle zengő frázisok, mint „A Vízöntő korának Negyedik háza" vagy „a Neptunusz retrográd mozgásban van és a Nyilasba költözik" olyan hamisított romantikát árasztanak, amely a naivaknak és az arra fogékonyaknak csaknem megkülönböztethetetlen az autentikus tudományos költészettől: „Az univerzum minden képzeletet felülmúlóan gazdag", írja például, Carl Sagan és Ann Druyan a Shadows of Forgotten Ancestorsban (Elfelejtett ősök árnyai, 1992); vagy ugyanebből a könyvből (miután leírja, hogyan sűrűsödött össze egy forgó korongból a Naprendszer): „A korongban ott fodrozódnak a lehetséges jövők." Egy másik könyvében Carl Sagan megjegyezte:

Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: „Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb"? Ehelyett kijelentik: „Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon." Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fensé-gességét, amilyennek a modem tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékjait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak. (Pale Blue Dot (Halovány kék pont, 1995))

A hagyományos vallások manapság hanyatlóban vannak a nyugati világban, a helyüket azonban nem annyira a tudomány veszi át a maga világos látásmódú, fenséges kozmikus szemléletével, hanem a parajelenségek világa és az asztrológia. Az ember bízvást remélhette, hogy minden évszázadok közül a tudományosan legsikeresebb huszadik évszázad végére a tudomány beépül a kultúránkba és esztétikai érzékünk végre felér a költészetéhez. Anélkül, hogy C. P. Snow pesszimizmusát kívánnám feltámasztani a század közepéről, kénytelen vagyok megállapítani, hogy ezek a remények nem váltak valóra. Az asztrológiai könyvek nagyobb példányszámban fogynak, mint az asztronómiaiak; a televízió széles utat nyit a médiumként és „tisztánlátóként" tetszelgő, másodvonalbeli szellemidézők ajtajáig. Ez a fejezet a babonaságot és a hiszékenységet vizsgálja, megpróbál magyarázatot találni rájuk és arra a könnyedségre, amellyel hasznot lehet húzni belőlük. A 7. fejezet kiáll az egyszerű statisztikai gondolkodás, mint a paranormális kórság ellenszere mellett. Kezdjük az asztrológiával.

1997. december 27-én Nagy-Britannia legolvasottabb országos napilapja, a Daily Mail az asztrológiának szentelte a címoldalát, a következő főcímmel: „1998: A Vízöntő hajnala". Az ember már-már hálát érez, amikor a cikk elismeri, hogy nem a Hale-Bopp üstökös volt Diana hercegnő halálának közvetlen oka. A lap remekül fizetett asztrológusa elmondja nekünk, hogy „a lassú mozgású, erős Neptunusz hasonlóan erős Plútóhoz" készül csatlakozni, miközben a Vízöntőbe költözik. Ez pedig drámai következményekkel fog járni:

...a Nap emelkedőben van. És az üstökösnek arra kell emlékeztetnie minket, hogy ez a Nap nem egy fizikai, hanem spirituális, pszichikai, belső Nap. ilyenformán nem kényszerül engedelmeskedni a gravitáció törvényeinek. Sebesebben átlépheti a horizontot, ha elég ember áll készen a köszöntésére és a biztatására. És abban a pillanatban eloszlathatja a sötétséget, ahogy felbukkan.

Hogyan találhatják az emberek megnyerőnek ezt az értelmetlen sü-letlenséget, különösen a csillagászat révén elénk táruló mindenség ellenében?

Egy holdtalan éjjel, amikor „hideg csillagok merednek" a szemlélő felé, és nincsenek felhők, csak a Tejút foltjai derengenek halványan, menjenek ki, távol az utcai fényektől, heveredjenek le a fűbe, és emeljék az égre a tekintetüket. Kétségkívül felfedezhetnek bizonyos konstellációkat, ezek mintája azonban nem jelent többet, mint egy beázásfolté a fürdőszoba plafonján. Vegyük hát észre, milyen semmitmondó olyasmit kijelenteni, hogy a „Neptunusz a Vízöntőbe költözik". A Vízöntő tőlünk különböző távolságra elhelyezkedő csillagok vegyes halmaza, amelyek semmiféle kapcsolatban nem állnak egymással, attól eltekintve, hogy egy (értelmetlen) mintát alkotnak, amikor egy bizonyos (nem különleges) helyről nézzük a Galaxisban. Egy-egy konstelláció egyáltalán nem valamiféle entitás, és nem olyasféle dolog, ahová a Neptunusz vagy bármi más értelmezhetően „beköltözhetne".

Ráadásul a konstellációk alakja nem is tartós. Egymillió évvel ezelőtt a mi Homo erectus őseink egészen más konstellációkat láthattak éjszakánként (mindenféle fény zavarásától mentesen, legfeljebb a faj ragyogó felfedezése, a tábortűz világított). Egymillió év múlva pedig megint csak másféle alakzatokat fognak látni az égen a leszárma-zottaink, és már azt is pontosan tudjuk, hogy azok hogyan fognak kinézni. Ilyen jellegű részletes jóslatokba az asztronómusok, és nem az asztrológusok bocsátkoznak. És — ugyancsak ellentétben az asztrológiai jövendölésekkel - helytállóak is lesznek.

Tekintettel a fény véges sebességére, ha ma az Andromeda nagy galaxisát nézzük, azt látjuk, milyen volt 2,3 millió évvel ezelőtt, amikor az Australopithecus cserkészett élelem után az afrikai bozótosban. A letűnt időkbe pillantunk vissza. Fordítsuk el a tekintetünket néhány fokkal a legközelebbi fényes csillagig az Andromeda konstellációban, és a Mirach-ot fogjuk látni, de sokkal közelebb a mi korunkhoz, olyannak, amilyen a Wall Street összeomlásakor volt. A Nap, amikor a színét és az alakját szemléljük, az alig nyolc perccel korábbi állapotát mutatja. De irányítsunk egy nagy teleszkópot a Sombrero galaxisra, és milliárdnyi napot láthatunk, amilyenek akkor voltak, amikor farokkal megáldott elődeink félénken kukucskáltak ki a lombkorona rései közül, és India ütközése Ázsiával a magasba gyűrte a Himaláját. Egy nagyobb léptékű összeütközés két galaxis között a Stephan's Quintetben azokat az időket idézi, amikor a Földön felvirradt a dinoszauruszok kora és éppen csak kihaltak a trilobiták.

Nevezzük meg bármelyik eseményt a történelemben, és találni fogunk egy csillagot, amelynek a fénye egy pillantást kínál az esemény évében történtekre. Valahol fent az éjszakai égbolton a személyes születési csillagunkat is megtaláljuk (feltéve, hogy nem egészen kicsi gyerekek vagyunk). A fénye a születési évünket hirdető termonukleáris izzás. Alapjában véve meglehetősen kevés ilyen csillagot találunk (körülbelül negyvenet, a 30 évesek; hetvenet az 50 évesek és nagyjából 175-öt, a 80 évesek). Ha valamelyik születési csillagunkra pillantunk, a távcsövünk egyfajta időgép, amely a születésünk évében lejátszódott termonukleáris eseményekbe enged bepillantást. Megkapó, de ennyi az egész. A születési csillag nem azért jött létre, hogy bármit is mondjon a személyiségünkről, a jö-vőnkről vagy a szexuális irányultságunkról. A csillagok nagyobb léptékű ütemterv szerint élik az életüket, amelyben nem számítanak az emberi csekélység szempontjai.

A születési csillagunk természetesen csak arra az egy esztendőre a miénk. A következő évben már egy egy fényévvel távolabbi gömbhéj mentén látjuk. Képzeljük el ezt a táguló gömböt, amint folyamatosan sugározza kifelé a születésünk hírét. Az einsteini univerzumban, ahol manapság a legtöbb fizikus nézete szerint élünk, elméletben semmi nem haladhat gyorsabban a fénynél. Tehát az 50 évesek személyes hírének buborékja 50 fényév sugarú. Ezen a (valamivel több mint ezer csillagot tartalmazó) gömbön belül elméletileg (bár a gyakorlatban nyilvánvalóan nem) lehetséges, hogy elterjedt a születésünk híre. A gömbön kívül mintha nem is léteznénk; einsteini értelemben hírünk-hamvunk sincs. Idősebb embereknek nagyobb a létezési gömbjük, mint a fiatalabbaknak, de senkinek a léte nem terjed túl az univerzum elenyészően parányi szeletkéjén. Jézus születése talán régi és nagy horderejű eseménynek tűnik, most, hogy a kétezredik évfordulójához érkeztünk. De ebben a léptékben annyira friss hírnek számít, hogy még a legeszményibb körülmények között is csak az univerzum csillagainak 200 millió milliomod részén vehették hírül. Sok, ha nem a legtöbb csillag körül bolygók keringenek. Olyan mérhetetlenül nagy számokról van szó, hogy némelyik bolygón valószínűleg élnek élőlények, egyesek közülük fejlett intelligenciával és technikával rendelkeznek. Ám akkora távolság és idő választ el tőlük, hogy életformák ezrei fejlődhetnek és halhatnak ki a maguk útját járva anélkül, hogy bármelyiknek is esélye lenne tudni a többiek létezéséről.

Hogy számolhassunk a születési csillagok számával, tegyük fel, hogy a csillagok úgy 7,6 fényévnyire helyezkednek el egymástól. Ez hozzávetőlegesen igaz is a mi helyi övezetünkben a Tejútrendszerben. Ez elképesztően csekély sűrűségnek tűnhet (úgy 440 köbfényévenként egy csillaggal), valójában azonban magas, ha összevetjük a csillagok sűrűségével az univerzum egészében, ahol mérhetetlen üres tér tátong a galaxisok között. Isaac Asimov megrázó erejű példát hoz fel illusztrációképpen: olyan ez, mintha az univerzum minden anyaga egy húsz mérföld hosszú, húsz mérföld széles és húsz mérföld magas üres csarnok közepén elhelyezett homokszem volna. Ugyanakkor olyan, mintha ez a bizonyos homokszem ezer millió millió millió töredékre porlott volna szét, mert nagyjából ennyi a csillagok száma az univerzumban. Ezek is a csillagászat kijózanító tényei közé tartoznak - és vitathatatlanul szépek.

Az asztrológia ehhez képest kész esztétikai botrány. A Kopernikusz előtti korokból itt maradt kontárkodása lealacsonyítja és csorbítja a csillagászatot, ahogy Beethovent a dallamainak felhasználása a tévéreklámokhoz. Sérti továbbá a pszichológia tudományát és az emberi személyiség végtelen gazdagságát. Arról a könnyed és potenciálisan ártalmas módról beszélek, ahogy az asztrológusok tizenkét csoportra osztják az embereket. A Skorpiók vidám, társaságkedvelő típusok, míg az Oroszlánok módszeres személyisége jól kijön a Mérlegekkel (vagy másokkal). Feleségem, Lalla Ward felidéz egy esetet, amikor egy reménybeli amerikai csillagocska - akivel együtt játszott — ezekkel a szavakkal közelítette meg a rendezőt: „Mondja, Mr. Preminger, maga milyen jegyű?"; mire erős osztrák akcentusban a következő tömör válaszban részesült: „Ne Zavarrrjon jegyű".

A személyiség káprázatos jelenség, és a pszichológusok értek el némi sikereket a kezelésére felállított sokdimenziós matematikai modellek terén. A dimenziók kezdetben nagy számát matematikailag kevesebbre vonták össze, mérhető — és bizonyos célokra pontosabb — veszteséggel az előrejelzési hatékonyság tekintetében. Ez a kevesebb eredő dimenzió esetenként megfelel azoknak a dimenzióknak, amelyeket intuitívan felismerni vélünk: agresszivitás, makacsság, kedvesség és így tovább. Egy adott személy személyiségét pontként összegezni a sokdimenziós térben olyan alkalmas megközelítés, amelynek ki tudjuk jelölni a korlátait és távol áll minden kölcsönösen kizáró besorolástól, és bizonyosan távol az újságbéli asztrológia 12 rekeszének képtelen fikciójától. A modell valóban lényeges, magukra az emberekre, nem pedig a születésnapjukra vonatkozó adatokra épül. A pszichológusok sokdimenziós osztályozása hasznos lehet annak eldöntésében, alkalmas-e az adott személy egy bizonyos pályára vagy illik-e egymáshoz egy reménybeli pár. Az asztrológus 12 rekesze legalábbis költséges és felületes szórakozás (ha nem rosszabb).

Ráadásul különös módon kikezdik a diszkrimináció elleni jelenlegi tabuinkat és törvényeinket. Az újságolvasókat arra nevelik, hogy tekintsék magukat, a barátaikat és a kollégáikat Skorpióknak vagy Mérlegeknek vagy a 12 mitikus „jegy" valamelyikének. Érdemes egy pillanatig elgondolkozni rajta, nem a megkülönböztető címkézés egyik, a manapság sokak által elvetendőnek ítélt kulturális sztereotípiák súlyosabb formájával van-e dolgunk? El tudok képzelni egy Monty Python-jelenetet, ahol az újság egy efféle napi rovatot közöl:

Németek: Az ön természetében benne van, hogy szorgalmas és módszeres, ami ma jó szolgálatot tesz önnek a munkájában. Személyes kapcsolataiban, különösen ma este, fékezze természetes hajlandóságát, hogy engedelmeskedjen másoknak.

Spanyolok: Forró latin vére ön fölé kerekedik, így vigyázzon, nehogy olyasmit cselekedjék, amit később megbánna. Ha estére romantikus kilátásai vannak, ne fogyasszon fokhagymás ebédet.

Kínaiak: A kifürkészhetetlenségnek számos előnye van, a mai napon azonban romlást hozhat önre...

Britek: Az ön hidegvére jó szolgálatot tehet üzleti ügyekben, de próbáljon meg lazítani és adja át magát a társasági életnek.

És így tovább 12 sztereotípián át. Az asztrológiai rovatok kétségkívül kevésbé sértőek, de fel kell tennünk magunknak a kérdést, egész pontosan miben is áll a különbség. Mindkettő bűnös a felületes diszkriminációban, az emberiség egymást kizáró, minden hiteles alapot nélkülöző csoportokba osztásában. Még ha volna is bizonyíték valamiféle halvány statisztikai hatásra, mindkétfajta diszkrimináció az emberek mint típusok, és nem mint egyéniségek előítéletes kezelésére ösztönöz. Bizonyára láttak már társkereső rovatokban olyan hirdetéseket, amelyek ilyen jellegű kizáró kifejezéseket tartalmaztak: „Skorpiók kíméljenek" vagy „Bikák ne jelentkezzenek". Ez persze nem olyan rossz, mint a hírhedt „Feketéknek tilos" vagy „íreknek tilos" feliratok, mert az asztrológiai előítélet nem folyamatosan pikkel inkább bizonyos csillagjegyekre, mint a többiekre, de a diszkrimináló sztereotipizálás elve — szemben az embereknek, mint egyéniségeknek az elfogadásával — ugyanaz.

És lehetnek szomorú emberi következmények is. A társkereső hirdetések lényege éppen az, hogy növeljék a szexuális partnerek találkozásának a lehetőségét (a munkahely és a barátok barátai által kínált kör nemegyszer valóban roppant szegényes és bővítést igényel). A magányos embereket, akiknek az életét átalakíthatná a vágyva-vágyott együttérző barátság, arra biztatják, hogy alaptalanul és céltalanul zárkózzanak el a népesség tizenketted részétől. Sok sérülékeny ember akad, akik iránt részvétet kellene tanúsítani, nem pedig tudatosan megtéveszteni.

Egy kétes hitelességű történet szerint néhány éve egy újságíró, akire a napi asztrológiai tanács megírásának feladatát rótták, az unalom enyhítésére a következő vészjósló sorokat írta az egyik csillagjegy alá: „A tavalyi év minden csapása eltörpül ahhoz képest, ami ma vár önre." Annak rendje és módja szerint ki is rúgták, miután iz-zottak a lap telefonvonalai a pánikba esett olvasók hívásaitól; megrendítő bizonyíték az asztrológiába vetett együgyű bizalomra.

Ráadásul a diszkriminációellenes törvények mellett olyan is érvényben van, amelyik attól hivatott megvédeni minket, hogy a gyártók hamis információval sózzák ránk a termékeiket. Nos, ez a törvény nem alkalmazható a természeti világ egyszerű igazságainak védelmében. Ha így lenne, próbaperek remek alanyának kínálkoznának az asztrológusok, ahogy az kívánatos is volna. Az állítják, hogy megjósolják a jövőt és tájékoztatnak a személyes gyengeségekről, és fizetséget fogadnak el érte, mint ahogy a fontos döntésekhez nyújtott tanácsokért is. Ha egy gyógyszergyártó olyan fogamzásgátló pirulával lép piacra, amelynek a legcsekélyebb igazolható hatása sincs a termékenységre, akkor bizonyosan vád alá helyezik, valamint beperlik a teherbe esett fogyasztók. Ez megint csak túlzott reagálásnak tűnhet, de valóban nem értem, miért nem tartóztatják le az asztrológusokat csalásért, valamint diszkriminációra uszításért.

A londoni Daily Telegraph 1997. november 18-i számának beszámolója szerint 18 havi börtönre ítéltek egy állítólagos ördögűzőt, aki egy hiszékeny tizenéves lányt szeretkezésre vett rá azzal az ürüggyel, hogy így űzi el a testéből a gonosz szellemeket. A férfi tenyérjóslásról és mágiáról szóló könyveket mutatott a lánynak, aztán közölte vele, hogy valaki „elátkozta és balszerencsével verte meg". Az átok elűzésére, magyarázta az ördögűző, speciális olajakkal kell bedörzsölnie az egész testét, mire a lány levetkőzött. A férfi, akkor kijelentette, hogy ha meg akar szabadulni a szellemektől, akkor feltétlenül szeretkezniük kell. Nos, nekem az a benyomásom, hogy a társadalom indokolatlanul kezeli kétféleképp a hasonló eseteket. Ha jogos volt börtönbüntetést kiszabni a férfira, mert kihasznált egy hiszékeny fiatal nőt (aki betöltötte a törvényesen előírt életkort), miért nem járunk el ugyanígy az asztrológusokkal, akik pénzt vesznek el ugyanilyen hiszékeny emberektől; vagy az „okkult" képességekkel hivalkodó varázsvesszős kutatókkal, akik olajtársaságokat ejtenek át és a fúrás helyét megjelölő, drágán mért „konzultációikért" sápot húznak a részvényesek pénzéből. És viszont: amennyiben azt az álláspontot fogadjuk el, hogy ezeknek az ostobáknak, ha úgy döntenek, jogukban áll sarlatánoknak adni a pénzüket, miért ne részesítsük hasonló védelemben a szexuális „ördögűzőt", hiszen a fiatal nőnek szabadságában áll odaadnia a testét egy rituális szertartás kedvéért, amelyben, legalábbis az adott időpontban, őszintén hitt?

Nincs olyan ismert fizikai mechanizmus, melynek révén a távoli égitesteknek a születésünk pillanatában elfoglalt pozíciója bármilyen oksági hatást gyakorolna a jellemünkre vagy a sorsunkra. Ez nem zárja ki a lehetőségét valamilyen ismeretlen fizikai hatásnak. De ezen csak akkor érdemes eltöprengenünk, ha valaki bizonyítékkal tud előállni, miszerint a bolygók mozgása akár a legcsekélyebb hatással is van az emberi ügyekre. Mindeddig nem mutattak fel szabályszerű vizsgálatra ilyen bizonyítékot. Az asztrológia tudományos vizsgálatainak döntő többsége semmiféle pozitív eredményt nem hozott. Néhány (nagyon kevés) tanulmány utalt egy (halvány) statisztikai megfelelésre a „csillagjegy" és a jellem között. Erről a néhány pozitív eredményről érdekes magyarázat derült ki. Sok ember olyannyira tájékozott a csillagjegyek tudományában, hogy pontosan tudják, milyen tulajdonságok várhatók el tőlük, és hajlamosak e tulajdonságoknak megfelelően élni - ahhoz mindenesetre ennyi is elég, hogy ezt a csekély statisztikai hatást eredményezze.

A minimális követelmény, amelynek bármely elismert diagnosztikai vagy jövőbe látó módszernek meg kell felelnie, a megbízhatóság. Itt nem annak vizsgálatáról van szó, hogy tényleg működik-e, pusztán arról, hogy a módszer különböző gyakorlói egyetértenek-e, ha ugyanazzal a helyzettel kerülnek szembe (vagy ha ugyanaz az illető kétszer kerül szembe ugyanazzal a helyzettel). Bár nem hiszek az asztrológia működőképességében, a következetességnek ebben az értelmében voltaképpen magas megbízhatósági eredményt vártam. Végtére is a különböző asztrológusok feltételezhetően ugyanazokból a könyvekből szerezték a tudományukat. Még ha ítéleteik tévesek is, az ember azt gondolná, a módszereik legalább annyira kiforrottak, hogy legalább egyöntetűen ugyanarra a téves ítéletre jussanak! Sajna, mint azt G. Dean és munkatársai tanulmánya kimutatta, még ezt a minimális és könnyű szintet sem sikerül elérniük. Az összehasonlítás kedvéért, ha strukturált interjúkban különböző értékelők ítélik meg az embereket a teljesítményük alapján, a korrelációs tényező nagyobb 0,8-nél (az 1,0-s korrelációs tényező felel meg a teljes egyetértésnek, a —1,0 pedig a tökéletes véleménykülönbségnek, a 0,0 a teljes véletlenszerűséget vagy a kapcsolat hiányát jelenti; 0,8 tehát egészen jó eredmény). Ellenben ugyanebben a tanulmányban az asztrológia a siralmas 0,1 megbízhatósági tényezőt hozta, nagyjából a tenyérjóslással azonos szinten (0,11), tehát közel teljes véletlenszerűséget jelzett. Mert ha tévednek is az asztrológusok, azt gondolhatnánk, hogy legalább a következetesség kedvéért egyeztetik a tevékenységüket. Hát nem. A grafológia (kézíráselemzés) és a Rorschach-teszt (tintapaca-teszt) sem hoztak sokkal jobb eredményt.

Az asztrológus munkája olyan kis felkészültséget vagy képzettséget igényel, hogy gyakran ráérő kezdő riportereknek adják ki. Jan Moir újságíró meséli el a Guardian 1994. október 6-i számában: „Az első újságírói feladatom horoszkópok írása volt a női magazinok közönségének. Ez a feladat mindig a legújabb gyakornoknak jutott, lévén olyan ostoba és könnyű, hogy még egy magamfajta zöldfülű is boldogult vele." James Randi bűvész és racionalista, mikor fiatalemberként állást kapott egy montreali lapnál, Zo-ran álnéven írta az asztrológiai rovatot. Randi a következő munkamódszerrel dolgozott: régi asztrológiai folyóiratokból kivágta a jóslatokat, a kivágásokat összekeverte egy kalapban, a kalapból kihúzottakat véletlenszerűen beragasztotta a 12 „jegy" alá, majd megjelentette a saját „jóslataiként". Leírja, hogyan hallgatta ki egy kávéházban az ebédszünetet ott töltő két hivatalnok beszélgetését, amint buzgón böngészték Zo-ran rovatát:

Boldogan visongtak oly szépen elrendezett jövőjük láttán, és válaszul óvatos tudakozódásomra közölték, hogy Zo-ran a múlt héten is „a közepibe talált". Nem árultam el, hogy én vagyok Zo-ran... A rovatnak küldött postából kiolvasható reakció is igencsak érdekesnek bizonyult, és meggyőzött róla, hogy bármilyen bejelentést tesz valaki, akiről úgy vélik, hogy szaktekintély a misztikus erők dolgában, jó népem készségesen elfogadja és racionálja. Ezen a ponton Zo-ran szegre akasztotta az ollóját, félretette a csirizes tálat és kiszállt az üzletből. (Flim-Flam (1992))

A már említett kutatásból az is kiderül, hogy sokan, akik naponta elolvassák a horoszkópokat, nem nagyon hisznek bennük. Kijelentésük szerint „szórakozásból" olvassák (az ízlésük a szórakoztató műfajok tekintetében nyilvánvalóan erősen különbözik az enyémtől). De azon emberek száma is tekintélyes, akik valóban hisznek a horoszkópokban és azokhoz igazítják a cselekedeteiket, köztük - kétségkívül autentikus és legalábbis óvatosságra intő beszámolók szerint - elnök korában Ronald Reagan. De hogyhogy egyáltalán bárkire is hatással lehetnek a horoszkópok?

Először is a jóslatok vagy a jellemrajzok olyan semmitmondóak, homályosak és általánosak, hogy szinte mindenkire és minden körülményre illenek. Az emberek rendszerint a saját horoszkópjukat olvassák el az újságban. Ha eszükbe jutna, hogy a másik tizenegyet is elolvassák, sokkal kevésbé nyűgözné le őket a sajátjuk pontossága. Másodszor, az emberek megjegyzik a találatokat és elsiklanak a melléfogások fölött. Ha egy bekezdésnyi hosszúságú horoszkópban egyetlen mondat látszólag célba talál, azt az egy mondatot észrevesszük, a többin épp csak átfutunk. Még ha az ember fel is figyel egy mellbevágóan téves előrejelzésre, nagy valószínűséggel érdekes kivételként vagy anomáliaként jegyzi meg, nem pedig annak jeleként, hogy az egész ügy szemfényvesztés lehet. így David Bellamy, a népszerű televíziós tudós (és elszánt természetvédő) megvallotta a Radio Timesban (a BBC egykor köztiszteletben álló orgánumában), hogy bizonyos dolgok tekintetében amolyan „Bak körültekintésre" hajlik, de többnyire aztán leszegi a fejét, és rohamra indul, mint egy igazi bakkecske. Hát nem érdekes? Nos, csak igazolhatom, amit mindig mondok: ez az a kivétel, amelyik erősíti a szabályt! Maga Bellamy feltehetőleg jobban tudta, és csak alkalmazkodni kívánt az általános tendenciához, hogy a művelt körökben sikk egyfajta ártalmatlan szórakozásnak tekinteni az asztrológiát. Ami engem illet, erősen kétlem, hogy ártalmatlan volna, és azon tűnődöm, vajon azok, akik szórakoztatónak mondják, tényleg szórakoznak-e rajta.

„Mami három kiló hatvan dekás cicusnak adott életet!" — íme, egy jellemző főcím a Sunday Sport című lapból, amely amerikai megfelelőihez, például a (4 milliós példányszámú) National Enquirerhez hasonlóan teljes egészében abszurd módon képtelen történetek közreadásának szentelte magát, mintha azok tények volnának. Találkoztam egyszer egy nővel, akit teljes munkaidőben alkalmaztak ilyen történetek kiagyalására egy efféle amerikai kiadvány számára, és tőle tudom, hogy a kollégáival azon vetekedtek, melyiküknek sikerül előrukkolnia a legégbekiáltóbban nevetséges cikkekkel. Kiderült, tökéletesen céltalan a versengés, mert az emberek szó szerint mindent hajlandók elhinni, ha nyomtatásban látják. A Sunday Sport a három és fél kilós cicát követő oldalon egy varázslóról számolt be, aki nem állhatta tovább a felesége házsártoskodását, ezért nyúllá változtatta. Ráadásként a házsártos feleség előítéletes kliséjéhez, a lap ugyanazon száma némi idegengyűlölettel is színezi a képzelgéseket: „Az őrült görög kebabbá változtatta a fiút". Ezen újságok más kedvelt történetei közé olyasfélék tartoznak, mint „Marilyn Monroe salátaként tért vissza" (annak rendje és módja szerint a néhai bálvány zöldben játszó arcmásával, amint egy fej zsenge saláta közepéből tekint az olvasóra) és „Felfedezték a Marson Elvis szobrát".

Rengetegen látták a feltámadt Elvis Presley-t. Elvis kultusza, a gondosan megőrzött lábujjkörmökkel és más relikviákkal, az ikonokkal és zarándoklatokkal a legjobb úton jár, hogy új vallássá legyen, de igencsak ügyelni kell a babérjaira, mert Diana hercegnő ifjabb kultusza könnyen elébe kerülhet. 1997-es halála után a részvétnyilvánítási könyv aláírására sorban állók közül rengetegen számoltak be az újságoknak, hogy világosan látták az arcát, amint egy ablakon át figyel a falon lógó egyik régi portréból. Mint a mons-i angyal esetében, aki katonáknak jelent meg az I. világháború legsötétebb napjaiban, számos szemtanú „látta" Diana szellemét, és a gyászolók tömegei között futótűzként terjedő történet tovább korbácsolta a bulvárlapok által amúgy is felszított kedélyeket.

A televízió még hatékonyabb médium, mint az újságok, és a képernyőn már-már járványszerű méreteket ölt a paranormális propaganda. Az utóbbi évek egyik leghírhedtebb brit példája egy szug-gesztióval gyógyító, aki állítása szerint egy kétezer éve halott orvos, júdeai Pál lelkének hordozója. A BBC a kritikus tudakozódás leghalványabb árnyalata nélkül teljes félórás műsort szentelt a képzelgés tényként történő reklámozásának. Az 1996-os Edinburghi Televíziós Fesztiválon aztán megütköztem a műsor szerkesztőjével „A természetfölötti pénzzé tételéről" folytatott vitán. A szerkesztő leginkább azzal védekezett, hogy az illető végül is jó munkát végez a betegei gyógyításával. Minden jel szerint őszintén úgy vélte, hogy semmi más nem számít. Kit érdekel, tényleg megtörtént-e akármilyen reinkarnáció, amíg a gyógyító némi enyhet képes nyújtani a betegeinek? Számomra az igazi csapást a műsor stáblistája jelentette, melyben maga júdeai Pál is ott szerepelt. Mert az még csak hagyján, hogy bemutatják egy pszichotikus vagy egy csaló excentrikus hitét. Ez talán szórakoztatás — legyen akár komédia is —, bár ugyanolyan elve-tendőnek tartom, mint a torzszülöttek vásári mutogatását, vagy a jelenlegi amerikai divatot, hogy képernyőre viszik az erőszakos házassági veszekedéseket. De az már egészen elképesztő, hogy a stáblistával a BBC hosszú idő alatt kivívott tekintélye minden súlyával azt a látszatot kelti, mintha készpénznek venné a fantáziálást.

Olcsó, de hatásos recept a „paranormális" televíziózás számára közönséges bűvészeket alkalmazni, közben újra és újra a közönség szájába rágni, hogy ezek ám nem bűvészek, hanem igazán termé-szetfölötti képességekkel rendelkező parafenomének. Hogy még teljesebb legyen a néző IQ-jának cinikus lenézése, ezekben a jelenetekben kevesebb kontrollt és óvintézkedést alkalmaznak, mint egy színpadi bűvész mutatványainál. Az igazi bűvészek legalább végigcsinálják azokat a mozdulatokat, amelyek azt hivatottak igazolni, hogy semmit nem dugtak el a zakójuk ujjába, és nincsenek drótok az asztal alatt. Ha viszont egy bűvészt „parafenoménként" hirdetnek, még e meglehetősen csekély hátrány alól is mentesül. Hadd írjak le egy telepátia-bemutatót a Carlton televízió legutóbbi sorozatából; Beyond Belief (A hiten túl), készítette és bemutatta David Frost veterán brit televíziós személyiség, akit egy bizonyos kormány méltónak ítélt a lovaggá ütésre, és akinek a neve ezáltal súlyt jelent a nézők számára. Az előadók, egy izraeli apa és fia kettős, ahol a bekötött szemű fiú, úgymond, „az apja szemével" látott. Megforgattak egy véletlenszámelőállító szerkezetet, és megjelent egy szám. Az apa rászegezte a tekintetét, az erőfeszítés hatására ökölbe szorította a kezét és fojtott, de emelt hangon megkérdezte a fiát, mit gondol, végre tudja-e hajtani a feladatot. „ Igen, azt hiszem" — motyogta a fiú, és persze eltalálta a számot. Tapsvihar. Elképesztő! És ne feledjük, kedves nézőink, mindez élő adásban, és ez tényműsor, nem afféle fikció, mint az X-akták!

Nos, a mutatvány nem több egy ismerős, meglehetősen középszerű bűvésztrükknél, amely legalább 1784 óta, signor Pinetti idejétől az orfeumok egyik kedvence műsorszáma. Az apa számtalan egyszerű kóddal közvetíthet egy-egy számot jól betanított fiának. Az egyik lehetőség a szavak számolása a látszólag ártatlan kérdésben: „Gondolod, hogy sikerül, fiam?" Ahelyett, hogy a szemét düllesztgette volna döbbenetében, David Frostnak el kellett volna végeznie az apa elnémításának vagy a fiú szeme bekötésének egyszerű kísérletét. Amúgy a mutatványt semmi más nem különbözteti meg egy közönséges bűvészbemutatótól, minthogy egy jó hírű televízió „para-jelenségnek" hirdette.

A többségünk nem tudja, hogyan csinálják a bűvészek a mutatványaikat. Gyakran el is képesztenek. Nem értem, hogyan húznak elő nyulakat a kalapjukból, vagy fűrészelnek el úgy egy ládát, hogy a benne lévő hölgynek a haja szála sem görbül. De mindannyian tudjuk, hogy van rá tökéletesen észszerű magyarázat, amit a bűvész el is mondhatna, ha éppen úgy hozná a kedve, de tökéletesen érthetően, esze ágában sincs. Akkor hát miért gondoljuk igazi csodának, ha egy pontosan ugyanilyen jellegű trükkre a „parajelenség" címkét ragasztja egy televíziós társaság?

Aztán ott vannak azok az előadók, akik mintha „érzékelnék", hogy a közönség körében valakinek volt egy M betűvel kezdődő nevű kedvese, pekingi pincsit tartott és olyasmitől halt meg, aminek köze van a mellkasához: „tisztánlátók" és „médiumok" olyan látszólagos tudással, amire „semmilyen ismert módon nem tehettek szert". Nincs rá tér, hogy elmélyedjünk a részletekben, de a trükköt a bűvészek is jól ismerik. Végső soron az általános (sokan halnak meg valamilyen szívbajban vagy tüdőrákban) és az egyedi kulcsok (sokszor adunk árulkodó jeleket, ha mondjuk a bűvész rátapint valamire) rafinált kombinációja, melyhez hozzájárul a közönség hajlandósága a találatok megjegyzésére és a tévedések elfelejtésére. Ezek a bűvészek nemegyszer beépített embereket alkalmaznak, akik kihallgatnak beszélgetéseket, miközben a közönség bemegy a színházba vagy akár ki is faggatják a nézőket, majd a mutatvány előtt az öltözőben mindenről beszámolnak az előadónak.

Ha egy parafenomén ténylegesen megfelelően ellenőrzött bemutatón bizonyítaná a telepátiát, (távolbalátást, pszichokinézist, reinkarnációt, örökmozgást, vagy bármi effélét), akkor egy teljesen új, a fizika tudománya előtt ismeretlen elv felfedezője lenne. Az új energiamező felfedezése, amely a telepátiában összeköti az elmét az elmével, vagy az új alaperőé, amely minden csalafintaság mellőzésével mozgatja a tárgyakat egy asztallapon, Nobel-díjat érdemelne, és minden bizonnyal kapna is. Ha a tudomány ilyen forradalmi titkának vagytok a birtokában, ugyan miért televíziós szórakoztató műsorokra fecsérlitek? Miért nem bizonyítjátok annak rendje és módja szerint, és akkor az új Newtonként üdvözülnétek? A választ persze jól tudjuk. Mármint az igazi választ. Mert nem tudjátok bizonyítani. Szélhámosok vagytok. De a hiszékeny vagy cinikus televíziós producereknek köszönhetően igen jól kereső szélhámosok.

Meg kell mondanom, egyes „parafenomének" elég ügyesek ahhoz, hogy a tudósok többségét is bolonddá tegyék, és nem a tudósok, hanem a bűvészek a legjobban képzett emberek, akik átlátnak rajtuk. Ez az oka, amiért a leghíresebb parafenomének és médiumok rendszerint kimentik magukat és nem lépnek színpadra, ha arról értesülnek, hogy hivatásos bűvészek ülnek az első sorban. Különböző jó bűvészek, köztük az amerikai James Randi és a brit Ian Rowland olyan műsorokat tartanak, ahol megismétlik a híres parafenomének „csodáit" — azután elmagyarázzák a közönségnek, hogy ezek csak trükkök. India Racionalistái fiatal bűvészek, akik a falvakat járva leplezik le az úgynevezett „szent embereket" a „csodáik" megismétlésével. Sajnos egyesek mégis hisznek a csodákban, még azután is, hogy elmagyarázták nekik, mi bennük a trükk. „Na jó, lehet, hogy Randi trükkel csinálta — mondják -, de ez nem jelenti azt, hogy mások nem tesznek igazi csodákat." Amire így hangzik Ian Rowland méltó válasza: „Nos, ha tényleg csodát tesznek, akkor a nehezebb módját választják!"

Rengeteg pénzt lehet keresni a hiszékenyek félrevezetésével. Egy hétköznapi bűvész rendszerint nem is álmodhat róla, hogy a gyerekek születésnapi zsúrjainak piacáról betörhet az országos televíziókba. De ha igazán természetfölötti jelenségként adná el a mutatványait, az már egészen más kérdés lenne. A televíziós társaságok buzgón együttműködnek a csalásban, hiszen jót tesz a nézettségnek. Amikor a soros szereplő bemutat egy bűvésztrükköt, a műsorvezetőnek - ahelyett, hogy udvariasan tapsolna -, színpadiasán elakad a lélegzete és abba a hitbe ringatja a nézőket, hogy amit láttak, az meghaladja a fizika törvényeit. Zavarodott emberek világgá kürtölik a képzelgéseiket szellemekről és poltergeistekről; de nem küldik el őket egy jó pszichiáterhez, a tévéproducerek mohón leszerződnek velük, majd színészeket bérelnek a hallucinációk drámai rekonstruálásához — megjósolható hatással a nagyközönség hiszékenységére.

Az a veszély fenyeget, hogy félreértenek, és ezzel a veszéllyel szembe kell néznem. Túlságosan könnyű volna önelégülten kijelenteni, hogy a jelenlegi tudományos ismereteink mindent felölelnek, amit csak tudni lehet, minden további tárgyalás nélkül biztosra vehetjük tehát, hogy az asztrológia és a kísértetek merő szemét, egyszerűen azért, mert a létező tudományban nincs hely a számukra. Elvégre tényleg annyira nyilvánvaló, hogy az asztrológia csak átejtés? Honnan tudom, hogy egy emberi anya nem szülhetett egy három és fél kilós kismacskát? Hogyan vehetném biztosra, hogy Elvis Pres-ley nem szállt dicsőséges feltámadásban a mennybe, egy üres sírt hagyva maga után? Történnek különös dolgok. Pontosabban szólva olyan dolgok, amelyeket közönségesnek fogadunk el, mint például a rádió, amely az őseinknek legalább olyan lélegzetelállítónak tűnt volna, mint nekünk a kísértetlátások. Számunkra egy mobiltelefon nem több antiszociális nyűgnél a vonaton. Tizenkilencedik századi őseinknek azonban, amikor a vonat még újdonságnak számított, színtiszta mágiának tűnt volna. A kiváló science-fiction szerző, a tudomány és technika hatalmának hirdetője, Arthur C. Clarke mondta: „Bármely kellőképp fejlett technika megkülönböztethetet-len a mágiától." Ezt nevezik Clarke harmadik törvényének, és még vissza fogok térni rá.

William Thomson, az első lord Kelvin az egyik legkiválóbb és legbefolyásosabb tizenkilencedik századi brit fizikus volt. Állandó bosszúságot jelentett Darwinnak, mert jelentős tekintélyét latba vetve, de amennyire mostanság tudjuk, még jelentősebb tévedéssel „bebizonyította", hogy a Föld túlságosan fiatal ahhoz, hogy lejátszódhatott volna rajta az evolúció. Neki tulajdonítják a következő három magabiztos jövendölést: „A rádiónak nincs jövője"; „Lehetetlen levegőnél nehezebb repülő szerkezetet készíteni"; „A Röntgensugarakról be fog bizonyosodni, hogy az egész csak kacsa." íme, egy ember, aki odáig ment el a kételkedésben, hogy kitette magát az elkövetkező nemzedékek -jogos - gúnykacajának. Látomásos könyvében, A jövő körvonalaiban (1982) Arthur C. Clarke hasonló óvatosságra intő történeteket idéz, a dogmatikus szkepticizmus veszélyeinek félelmetes figyelmeztetéseit. Amikor 1878-ban Edison bejelentette, hogy elektromos világításon dolgozik, egy brit parlamenti bizottság vizsgálatot kezdeményezett, van-e benne valami. A szakértői bizottság beszámolója szerint Edison fantazmagóriája (mint tudjuk, a villanyégő) „elég jó a mi Atlanti-óceánon túli barátainknak..., de gyakorlatias vagy tudományos emberek részéről nem érdemel különösebb figyelmet."

Mielőtt még valamiféle britellenes sorozatra gyanakodna az olvasó, Clarké két kitűnő amerikai tudóst is idéz a repülőgépek tárgyában. Simon Newcomb csillagász elég balszerencsés volt ahhoz, hogy a következő megjegyzést tegye 1903-ban, közvetlenül a Wright-testvérek híres hőstette előtt:

...hogy nem lehetséges az ismert anyagokat, ismert gépezetformákat és ismert erőformákat olyan gépben egyesíteni, amely által az ember hosszú távolságokat tenne meg a levegőben repülve, az ugyanolyan kész ténynek tűnik a szerző számára, mint bármely fizikai tény demonstrációja lenne.

Egy másik ismert amerikai csillagász, William Henry Pickering kategorikusan kijelentette, hogy bár lehetséges a levegőnél nehezebb repülő gépezeteket készíteni (nem is mondhatott mást, mivel a Wright-fivérek addigra már a levegőbe emelkedtek), soha nem tesznek szert számottevő gyakorlati jelentőségre:

A pórázát vesztett elme gyakran képzel el gigantikus repülő szerkezeteket, amelyek átsuhannak az Atlanti-óceán fölött és a modern gőzhajókhoz hasonlóan számtalan utast szállítanak... Biztosan ki lehet jelenteni, hogy az ilyen elképzelések teljes egészükben látomásosak, és ha egy gépezet netán át is kelne egy-két utassal, megfizethetetlenek lennének a költségek... Egy másik népszerű tévedés az elérhető hatalmas sebességekhez fűződik.

Pickering azzal folytatja, hogy avatott számításokat végez a légellenállás hatásairól, bizonyítván, hogy repülőgép soha nem haladhat gyorsabban korunk expresszvonatainál. Az első pillantásra hasonlónak tűnhet Thomas J. Watson, az IBM főnökének 1945-ös kijelentése: „Úgy vélem, a világpiacon úgy öt számítógépre van igény". Ez az összevetés azonban nem méltányos. Watson bizonyosan abban a hitben élt, hogy a számítógépek egyre nagyobbak lesznek, és ebben tévedett; de nem becsülte alá a számítógép jövőbeni jelentőségét, ahogy Kelvin és a többiek a légi közlekedését.

Ezek a banánhéj történetek valóban a túlságosan vakbuzgó szkepticizmus veszélyeinek félelmetes intelmei. A dogmatikus hitetlenség minden iránt, ami szokatlannak és váratlannak tűnik, nem erény. Akkor hát mi különbözteti meg ezt az én asztrológiával, reinkarnációval és Elvis Presley feltámadásával kapcsolatos engesztelhetetlen szkepticizmusomtól? Honnan tudjuk, mikor jogos a szkepticizmus és mikor dogmatikus, intoleráns és szűk látókörű?

Képzeljük el a történetek spektrumát, amelyeket másoktól hallhatunk, és gondolkozzunk el, mennyire lennénk szkeptikusak velük szemben. A legalacsonyabb szinten helyezkednek el azok a történetek, amelyek egyaránt lehetnek igazak és nem igazak, de amelyekben nincs különösebb okunk kételkedni. Evelyn Waugh Men at Armsjában (1952), a komikus szereplő Apthorpe gyakran beszél a narrátornak, Guy Crouchbacknek a két nagynénjéről, akik egyike Peterborough-ban él, a másik pedig Tunbridge Wellsben. A halálos ágyán aztán bevallja, hogy valójában csak egy nagynénje van. „Melyiket találta ki?" - kérdezi Guy Crouchback. „Természetesen a peterborough-it. - Teljesen bevettem. - Igen, jó vicc volt, mi?"

Nem, Apthorpe vicce cseppet sem volt jó, és pontosan ez teszi olyan ellenállhatatlanul mulatságossá Evelyn Waugh tréfáját Apthorpe humorának rovására. Kétségkívül számos idősebb hölgy él Peterborough-ban, és ha valaki azt állítja, hogy van egy odavalósi nagynénje, semmi okunk kételkedni benne. Hacsak nincs valamilyen különleges indítéka a hazugságra, hiszünk is neki, noha sok függ attól, vagyunk-e olyan bölcsek, hogy ellenőrizzük az állítást. De most tegyük fel, hogy valaki azt mondja, a nagynénje meditáció és puszta akaraterő révén képes levitálni. Leül törökülésbe, szívet-lelket gyönyörködtető dolgok járnak az eszében, mantrákat mormol, mire huss!, a föld fölé emelkedik és ott marad lebegve. Miért lennénk szkeptikusabbak, mintha azt mondaná, hogy a nagynénje Peterborough-ban él, amikor mindkét esetben egy állítólagos szemtanú szavát bírjuk?

A kézenfekvő válasz, hogy az akaraterővel történő levitálás nem magyarázható meg a tudománnyal. De ez csak a jelenkori tudományra vonatkozik. Ezzel vissza is jutottunk Clarke harmadik törvényéhez, és ahhoz a lényeges mozzanathoz, hogy egyetlen kor tudománya sem ismer minden választ és menthetetlenül túllépnek rajta. Talán egy nap a fizikusok teljesen megértik a gravitáció természetét és antigravitációs gépet építenek. Elképzelhető, hogy a levitáló nagynénik olyan mindennaposak lesznek az utódainknak, mint nekünk a sugárhajtású repülőgépek. Feljogosít tehát Clarke harmadik törvénye arra, hogy elhiggyünk minden mesét, amelyet látszólagos csodákról szőhetnek az emberek? Ha valaki azt állítja, hogy látta ezt a nagynénit törökülésben levitáim, vagy egy törököt, amint repülő szőnyegen kerülgeti a minareteket, nyeljük-e le szó nélkül, azon az alapon, hogy a rádióban kételkedő elődeink is tévedtek? Nem, természetesen ez nem elégséges alap ahhoz, hogy higgyünk a levitációban vagy a repülő szőnyegekben. De miért nem?

Clarke harmadik törvénye visszafelé nem működik. Abból, hogy „Bármely kellőképp fejlett technika megkülönböztethetetlen a mágiától", nem következik, hogy „Bármely mágiára utaló kijelentés megkülönböztethetetlen a jövőben bekövetkező műszaki fejlődéstől". Igaz, kétségkívül megesett, hogy nagy tekintélyű szkeptikusok megnyúlt ábrázattal kullogtak el. De sokkal nagyobb számú mágiára utaló kijelentés hangzott el, és ezeket soha nem igazolták. Egynémely dolog, amelyek manapság meglepetést keltenének, a jövőben megvalósul. De sokkal nagyobb azon dolgok száma, amelyek manapság meglepetést keltenének és soha nem fognak valóra válni. Éppen az a lényeg, hogy kiszemezgessük a kevés búzát az ocsúhegyből — azon állítások tömkelegéből, amelyek mindörökre a képzelet és varázslat birodalmában maradnak.

Ha egy meglepő vagy csodálatos történetbe ütközünk, először is felteszünk magunknak a kérdést: van-e valamilyen oka az informátorunknak a hazugságra. Emlékszem egy szórakoztató vacsorára, ahol egy filozófus a következő történetet mesélte: Egy nap a templomban észrevette, hogy a pap, térdelő helyzetben, 25 centiméternyire lebeg a templom padlója fölött. Természetes szkepticizmusom tovább nőt az asztaltársam iránt, amikor két további élményével folytatta: egyszer javítóintézetben volt igazgató, és felfedezte, hogy valamennyi fiúnak „Szeretem anyucit" tetoválás díszeleg a péniszén. Önmagában valószínűtlen, de nem lehetetlen történet. Ellentétben a levitáló pap esetével, az igazságához nem szükséges alapvető tudományos elveket megkérdőjelezni. Mindazonáltal hasznos adalékot nyújtott az illető szavahihetőségéről. Egy másik esetben - közölte ez a kiapadhatatlan adomázó — megfigyelte, hogy egy varjú gyufát gyújt, miközben az egyik szárnyát felemelve árnyékolja a lángot a széltől. Már nem emlékszem, végül cigarettára gyújtott-e, de akár így, akár úgy, a három történet együttesen megbízhatatlan, bár mulattató tanúnak minősítette az illetőt. Az a hipotézis ugyanis, hogy hazudozó (vagy elmebajos, vagy hallucináló fantaszta, vagy éppen az oxfordi tanárok hiszékeny-ségéről folytatott kutatást), valószínűbbnek látszik, mint az a lehetséges másik feltevés, hogy mindhárom hihetetlen története igaz.

Filozófusként ismernie kellett volna azt a logikai próbát, melyet a nagy, tizennyolcadik századi skót filozófus, David Hume dolgozott ki, és amelyet cáfolhatatlannak találok:

...semmilyen bizonyság nem elegendő a csoda igazolására, csak ha a bizonyság olyanfajta, hogy a hamissága csodálatosabb lenne, mint a tény, amelyet megerősíteni igyekszik. (A csodákról (1748))

Elvégeztem Hume próbáját minden idők egyik legkimerítőbben tanúsított csodájára, melynek állítólag 70 000 tanúja volt és mindmáig elevenen él az emlékezetben; ez a Fatimai Miasszonyunk megjelenése. Egy római katolikus weboldalon talált beszámolót idézek, amely megemlíti, hogy a sok állítólagos Mária-látás közül ez abban a tekintetben is szokatlan, hogy a Vatikán hivatalosan elismerte.

1917. október 13-án több mint 10 000 ember gyűlt össze Portugáliában, afatimai Cova de Iriában. Azért jöttek, hogy tanúi legyenek a csodának, amelyet előre megjósolt az Áldott Szűz három fiatal látnoknak: Lucia dos Santosnak és két unokatestvérének, Jacinta és Francisco Martónak... Valamivel dél után Miasszonyunk megjelent a három látnoknak. Ahogy Mária távozni készült, a Napra mutatott. Lucia izgatottan megismételte a mozdulatot és az emberek az égre emelték a tekintetüket... Akkor a rémület sóhaja szakadt ki a tömegből, mert a Nap mintha leszakadt volna az égről és egyenesen a riadt sokadalomra készült volna zuhanni... Már-már úgy látszott, a tűzgolyó lezuhan és elpusztítja őket, amikor véget ért a csoda, és a Nap visszatért a helyére az égbolton, ugyanolyan békésen ragyogva, mint azelőtt.

Ha a mozgó Nap csodáját csak Lucia, a fatimai kultuszt elindító fiatal nő látta volna, akkor nem sokan vennék komolyan. Könnyen lehetne egyéni hallucináció vagy nyilvánvalóan motivált hazugság. De 70 000 szemtanút nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Lehet-e 70 000 ember egyidejűleg ugyanannak a hallucinációnak az áldozata? Összejátszhat-e 70 000 ember ugyanabban a hazugságban? Vagy ha nem is létezett a 70 000 tanú, megúszhatja-e lebukás nélkül az esemény tudósítója, hogy egyszerre ennyit talál ki?

Alkalmazzuk Hume kritériumát. Egyfelől el kellene hinnünk egy tömeghallucinációt, valamiféle fényjátékot — vagy hogy 70 000 cinkossal kitaláltak egy hazugságot. Ez minden kétséget kizáróan lehetetlen. De még mindig kevésbé valószínűtlen, mint az a másik lehetőség, hogy a Nap valóban mozgott. Végtére is a Fatime fölött ragyogó Nap nem afféle privát Nap, hanem ugyanaz, amelyik ugyanakkor milliókra és milliókra sütött le a bolygó napos oldalán. Ha a Nap valóban mozgott, de az eseményt csak a Fatimában összecső-dült emberek látták, akkor még nagyobb csoda következett volna be: a nem mozgás illúziója, amely mindazoknak a millióknak játszódott volna le, akik történetesen nem Fatimában tartózkodtak. És akkor azt a tényt még figyelmen kívül is hagytuk, hogy ha a Nap valóban mozgott a jelzett sebességgel, felbomlott volna a Naprendszer. Nincs más megoldás, mint hogy kövessük Hume-ot, és a rendelkezésre álló lehetőségek közül a kevésbé csodálatosat válasszuk, és levonjuk a hivatalos vatikáni állásponttal ellentétes következtetést, hogy a fatimai csoda soha nem történt meg. Továbbá, egyáltalán nem világos, miért a miénk a felelősség, hogy megmagyarázzuk, hogyan tévedhetett az a 70 000 szemtanú.

Hume-nak van még egy érvelése a valószínűségek egyensúlyáról. A vélelmezett csodák spektrumának túlsó vége felé haladva, vannak-e olyan spekulációk vagy állítások, amelyeket egyszer és mindenkorra kizárhatunk? A fizikusok egyöntetűen vallják, hogy ha egy feltaláló szabadalmi kérelmet nyújt be egy örökmozgó gépezetre, azt bizonyosan el lehet utasítani anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetnénk a tervrajzra. Ennek az az oka, hogy az örökmozgó megsértené a termodinamika főtételeit. Sir Arthur Eddington így írt erről:

Ha valaki kimutatja, hogy a kedvenc elméleted az univerzumról nem áll összhangban Maxwell egyenleteivel — hát legyen, annál rosszabb Maxwell egyenleteinek. Ma úgy találtatik, hogy ellentmond a megfigyeléseknek — nos, ezek a kísérletezők olykor igazán jókora bakokat lőnek. De ha az elméletedről egyszer csak kiderül, hogy ellene szól a termodinamika második főtételének, akkor hagyj jel minden reménnyel, és nincs más választásod, mint alázattal visszavonulót fújni. (A fizikai világ természete (1928))

Eddington ügyesen akkora engedményeket tesz a bekezdés első részében, hogy a második részben annál hatásosabb a magabiztossága. De ha az olvasó még mindig túlságosan elbizakodottnak találná, ha úgy gondolja, hogy valamiféle ma még elképzelhetetlen jövőbeni technika majd a helyére teszi, hát legyen. Nem erősködöm, hanem (Hume-mal) a relatív valószínűségekről vallott egyszerűbb, józan álláspontomhoz folyamodom. Csalás, illúzió, trükk, hallucináció, jóhiszemű tévedés vagy égbekiáltó hazugságok — a kombináció olyan valószínű lehetőséggé áll össze, hogy mindig is kételkedni fogok azokban az alkalmi megfigyelésekben vagy másodkézből továbbadott

történetekben, amelyek alapjaiban kívánják megrendíteni a fennálló tudományt. A fennálló tudomány ugyan kétségkívül meg fog dőlni, de nem alkalmi pletykák vagy televíziós előadások, hanem precíz, újra és újra megismételt és elemzett kutatások révén.

Visszatérve a valószínűtlenségek spektrumához, a tündérek valahová Apthorpe nagynénje és az örökmozgó közé esnek. Ha apró, szárnyas, divatos, de persze pici ruhákat viselő, pillangó nagyságú emberkék hitelt érdemlő felfedezéséről számolnának be, az nem sértené a fizikai alapelveket. Közel sem lenne olyan forradalmi, mint az örökmozgó. Másfelől viszont a biológusoknak meglehetős fejtörést okozna beilleszteni ezeket a lényeket a létező osztályozási rendszerbe. Honnan származtak az evolúcióban? Sem a kövületek, sem a létező élővilág nem mutat nekünk csapkodó szárnyakkal ellátott főemlősöket, és valóban meglepő lenne, ha hirtelen és egyedülálló módon kifejlődtek volna egy fajban, amelyik elég közel áll a miénkhez ahhoz, hogy az ízlésük — ahogy világosan mutatták azok a híres hamisított fényképek, amelyek annyira fellelkesítették a közismerten hiszékeny Sir Arthur Conan Doyle-t - tökéletesen egybevágjon az 1920-as évek öltözködési divatjával.

Állítólagos lények, például a Loch Ness-i szörny, a jeti vagy „hi-malájai majomember" és a kongói dinoszaurusz a spektrum valószínűbb oldalán helyezkednek el Conan Doyle tündéreihez képest. Voltaképpen is nincs is különös ok rá, miért ne maradhatott volna fenn Loch Nessben egy elszigetelt plesioszaurusz populáció. El sem lehet mondani, mennyire örvendeznék — minden zoológussal egyetemben -, ha így lenne; vagy ha hitelesen felfedeznének egy dinoszauruszt a Kongó felső folyásánál. Az ilyen felfedezés sem biológiai, sem fizikai törvényeket nem sértene. Kizárólag azért valószínűtlen, mert az utolsó ismert dinoszaurusz 65 millió évvel ezelőtt élt, és 65 millió év hosszú idő egy populációnak, hogy titokban (de nem megkövesedve) maradjon. Ami a jetit illeti, fellelkesítene a Homo erectus vagy Gigantopithecus egy fennmaradt populációjának a kilátása, ha hinni tudnék benne. Igazán őszintén kívánom, bárcsak valószínűbbnek tarthanám az emberi alternatíváknál: hallucinálás, nagyotmondó utazók meséje vagy jóhiszemű félreértelmezése a Nap melege által megolvadt szélű, ezáltal megnagyobbodott állati lábnyomoknak.

1938. augusztus 30-án Orson Welles H. G. Wells Világok háborúja című művéből készített mindmáig nevezetes rádiójátéka széles körű pánikot és a hírek szerint néhány öngyilkosságot váltott ki a hallgatóság körében, akik azt hitték, hogy a nyitójelenet — ahogy arra következtetni lehetett — a marslakók inváziójának autentikus közleménye. Gyakran hozakodnak elő ezzel az esettel az amerikai nép nevetséges hiszékenységének bizonyítékaként; véleményem szerint eléggé méltánytalanul, mert az űrből érkező támadás nem lehetetlen, és ha bekövetkezne, minden bizonnyal egy hasonló váratlan rádiós bejelentésből értesülnénk róla először.

Változatlan a repülő csészealjakról keringő történetek népszerűsége, ám a tudományos közösség ezeket hajlamos hitetlenkedéssel fogadni. Miért? Nem azért, mert lehetetlen vagy nagyon nagy mértékben valószínűtlen a látogatás a világűrből, hanem azért, mert a csalás vagy illúzió alternatív magyarázatainak nagyobb a valószínűségük. Tény, hogy számos repülő csészeljas történetet szedtek ízekre a legapróbb részletekig lelkiismeretes amatőr és hivatásos tudósok csapatai. A történetek rendre darabokra hullottak a vizsgálat során. Gyakran nyilvánvaló megtévesztésnek bizonyultak (és jövedelmezőnek az elkövető számára, mert a kiadók jól fizetnek az efféle históriákért, és legyenek bármilyen gyéren dokumentáltak is, a pólók és szuvenírbögrék egész iparága épülhet rájuk). Vagy a „csészealjakról" kiderült, hogy furcsa szögben látott illetve megvilágított repülőgépek, léghajók vagy ballonok; esetenként délibábok vagy más fénytrükkök, nem egyszer pedig titkos katonai légi járművek.

Meglehet, egy szép napon Földön kívüli űrhajó érkezésének leszünk a tanúi. Annak viszont, az emberi csalás vagy illúzió valószínűségével összevetve kicsi az esélye, hogy a repülő csészealjakról beszámoló valamelyik meghatározott jelentés valódi. Számomra különösen sokat levon a repülő csészealjas történetek valószerűségéből az idegenek már-már komikus hasonlósága a mindennapi emberekhez, illetve a televízióban éppen divatos fiktív lényekhez. Sokan közülük elég közeli hasonlóságot mutatnak az emberi hímekhez ahhoz, hogy párosodni akarjanak emberi nőstényekkel, sőt még termékeny utódot is létrehozzanak. Mint Carl Sagan és mások kimutatták, az emberrablási mániás humanoid idegenek leginkább a tizenhetedik századi démonok és boszorkányok modern megfelelői.

A televízió és a sajtó tekintélyének súlyával megtámogatott asztrológia, parajelenségek és idegen látogatók előnyös helyzetben vannak a köztudatban. Ha igazam van, hogy ez a tendencia a csoda iránti természetes és egészséges sóvárgásunkat aknázza ki, akkor meglehetős paradox helyzetbe kerültünk a bátorítása tekintetében. Vigasztaljon a gondolat, hogy mivel a csoda iránti vágyódást sokkal inkább kielégítheti a tudomány, a babona elleni küzdelem már csak oktatás kérdése. Gyanítom azonban, hogy egy további erő is közreműködik, ami megnehezítheti a dolgokat. Meglehetősen érdekes, önálló pszichológiai erőre gondolok, és a fejezet hátralévő részében a magyarázata lesz a célom, mert a megismerése segíthet az általa okozott kár mérséklésében. Ez az önálló hatást kifejtő erő normális és sok szempontból kívánatos hiszékenység a gyermekben, de ha nem vigyázunk, átmentheti magát a felnőttkorba, ami lehangoló következményekkel jár. Egy személyes emlékkel kezdem.

Egyszer, április elsején, amikor a nővérem és én még gyerekek voltunk, a szüleink, valamint a nagybátyánk és a nagynénénk egyszerű tréfát űztek velünk. Közölték, hogy a padlásszobában rábukkantak arra a kis repülőgépre, amelyik fiatal korukban az övék volt, és elvisznek minket egy rövid sétarepülésre. Akkoriban még kevésbé volt mindennapos a repülés, és elfogott minket az izgalom. Az volt az egyetlen kikötés, hogy be kell kötnünk a szemünket. A kezünket fogva végigvezettek a gyepen, és az ülésünkbe szíjaztak. Hallottuk a beinduló motor zaját, majd egy rántást éreztünk, és már fel is szálltunk az egyenetlen, himbálózó, tekervényes útra. Időnként nyilván a fák csúcsai között haladtunk át, mert éreztük, ahogy ágak érnek hozzánk, és vérpezsdítően csapott az arcunkba a szél. Végül „landoltunk", a zötyögős út véget ért a terra firmán, levették a szemünkről a kötést és nagy kacagás közepette mindent elárultak. Szó sem volt repülőgépről. Nem utaztunk sehová a gyep azon pontjáról, ahonnan elindultunk. Csak ott ültünk a kerti padon, amit az apánk és a nagybátyánk felemelt, himbált és zötyögtetett a légi mozgást szimulálva. Nem volt hajtómű, csak a lármás porszívó, és egy legyező, amivel az arcunkat legyezték. Ezeket és a rajtunk végigsöprő faágakat a pad mellett álló anyánk és a nagynénénk kezelték. Amíg tartott, nagyon izgalmas élmény volt.

Naiv, bizalommal teli gyermekekként napokon át vártuk az ígért repülést. Meg sem fordult a fejünkben, hogy azon tűnődjünk, miért kell bekötni a szemünket. Nem lett volna természetes megkérdezni, mire jó egy sétarepülés, ha úgysem látunk semmit? De nem, a szüleink kijelentették, hogy valamilyen meghatározatlan okból be kell kötni a szemünket, és mi szó nélkül elfogadtuk. Talán a „nem elrontani a meglepetést" régi, jól bevált receptjét vetették be. Soha nem tűnődtünk el azon, hogy a család felnőtt tagjai miért tartották titokban előttünk, hogy legalább az egyikük képzett pilóta; nem emlékszem, hogy megkérdeztük volna, melyikük. Egyszerűen nem állt rá az agyunk a kételkedésre. Annyira bíztunk a szüleinkben, hogy egyszerűen eszünkbe sem jutott félni a lezuhanástól. És amikor levették a szemünkről a kötést és nevettek rajtunk, továbbra is hittünk a Télapóban, a fogtündérekben, az angyalokban, a mennyországban, a boldog vadászmezőkben és a többi történetben, amelyeket egyes felnőttek meséltek nekünk. Mellesleg, az anyám nem emlékszik az esetre, annál inkább a gyerekkorában történtre, amelyben az ő apja űzött ugyanilyen tréfát vele és a kishúgával. Az apja még vaskosabbat lódított, mert ez a repülőgép a lakásban „szállt fel" és a gyerekeknek azt mondták, hogy „bukjanak le amikor kihus-sannak az ablakon". Mind a ketten maradéktalanul elhitték.

A gyerekek természettől fogva hiszékenyek. Miért is ne lennének azok? Úgy érkeznek erre a világra, hogy nem tudnak semmit, és felnőttek veszik körül őket, akik hozzájuk képest mindent tudnak. Komolyan igaz, hogy a tűz éget, a kígyó mar, ha délben túl későn húzódsz árnyékba, akkor pirosra sülsz, kisebesedik a bőröd, végül elrákosodik. Továbbá a hasznos ismeretek szerzésének a másik és tudományosabbnak látszó módja a próbálkozás és hiba révén tanulás, sokszor bizonyulna rossz ötletnek, mert túlságosan nagy árat kell fizetni a hibáért. Ha a mamád azt mondja, hogy soha ne csónakázz a tóban a krokodilok miatt, nem jó, ha felülkerekedik a szkeptikus, a tudományos és a „felnőtt", és azt mondod: „Köszönöm, mama, de ezt a feltételezést inkább kísérleti vizsgálatnak vetem alá". Az ilyen kísérletek gyakran végzetesek lennének. Könnyű belátni, hogy a természetes szelekció — a legrátermettebb életben maradása - büntethette a kísérletező és szkeptikus észjárást és kezdvezett az egyszerű kíváncsiságnak a gyermekekben.

Ennek a jelenségnek a szerencsétlen melléktermékén azonban nem lehet segíteni. Ha a szüleid mondanak valamit, ami nem igaz, azt is el kell hinned. Hogy is tehetnéd az ellenkezőjét? A gyerekek nincsenek felkészülve rá, hogy különbséget tudjanak tenni az igazi veszélyekre vonatkozó igazi figyelmeztetés és a hamis figyelmeztetés között, mondjuk hogy a pokolba kerülsz, ha „bűnt" követsz el. Ilyen felkészültség birtokában nem is lenne szükség a figyelmeztetésekre. A hiszékenység, mint az életben maradás eszköze, készen érkezik. Elhiszed, amit mondanak, akár hamis, akár igaz. A szülők és a felnőttek olyan sokat tudnak, igazán természetes tehát feltételezni, hogy mindent tudnak és természetes hinni nekik. Ha arról mesélnek, hogy a Télapó a kéményen ereszkedik le, vagy hogy a hit „hegyeket mozgat meg", természetesen ezeket is elhiszed.

A gyerekek azért hiszékenyek, mert annak kell lenniük, hogy eljátszhassák az életben „hernyó" szerepüket. A pillangóknak szárnyuk van, mert az a szerepük, hogy betájolják az ellenkező nem tagjait és új haszonnövényekre terjesszék el az utódaikat. Mérsékelt étvágyukat néhány alkalmi korty nektárral is ki tudják elégíteni. Kevés fehérjét fogyasztanak a hernyókhoz képest, amelyek a fejlődő szakaszt alkotják az élet történetében. A fiatal állatoknak általában az a szerepük, hogy felkészüljenek a sikeresen szaporodó felnőtté válásra. A hernyóknak az a feladatuk, hogy a lehető leggyorsabban táplálkozzanak, hogy repülő, szaporodó, elterjedő felnőttként bújjanak elő a bábból. Ehhez a célhoz nem szárnnyal, hanem erős, za-báló rágókkal és telhetetlen, szűk látókörű étvággyal lettek ellátva.

Az embergyerekeknek, mint amolyan információs hernyóknak, hasonló okból kell hiszékenyeknek lenniük. Az a dolguk, hogy szaporodó felnőttekké váljanak egy bonyolult, tudásra épülő társadalomban. És vitathatatlanul a környezetükben lévő felnőttek, mindenekelőtt a szüleik jelentik információs étrendjük legfontosabb forrását. Ugyanazon okból, amiért a hernyóknak mohón járó rágóik vannak a káposztalevelek felhabzsolására, az embergyerekeknek tágra nyitott szemük és fülük van, és nyitott, hívő elméjük a nyelv és más ismeretek felhabzsolására, ők a felnőtt tudás élősdijei. Adatok szökőárjai, a bölcsesség megabyte-jai áradnak át a kisgyermek koponyájának kapuin, és ezek többsége abban a kultúrában gyökerezik, amelyet a szüleik és az ősök nemzedékei építettek fel. Mellesleg, nem szabad túl messzire menni a hernyóanalógiában. A gyerek fokozatosan válik felnőtté, nem egy csapásra, ahogy a hernyó alakul át lepkévé.

Emlékszem, egy karácsonykor megpróbáltam azzal mulattatni egy hatéves gyereket, hogy kiszámoltuk, mennyi időbe telne Télapónak, hogy a világ minden kéményén lemásszon. Ha egy átlagos kémény 6 méter hosszú, és mondjuk 100 millió házban laknak gyerekek, tűnődtem fennhangon, milyen gyorsan kell lesuhannia a kéményen, hogy karácsony hajnalára elvégezze a munkáját? Aligha volna ideje lábujjhegyen beosonni minden egyes gyerek hálószobájába, mivel szükségszerűen át kell lépnie a hangsebességet. A kislány megértette a lényeget, és rájött, hogy van a dologban egy kis bökkenő, ez azonban a legkevésbé sem aggasztotta. Ejtette a témát anélkül, hogy végigkövette volna. A nyilvánvaló lehetőség, hogy a szülei valótlanságot mondtak neki, láthatóan meg sem fordult a fejében. Nem fogalmazta volna meg ezekkel a szavakkal, de arra a következtetésre jutott, hogy ha a fizika törvényei lehetetlenné teszik Télapó működését, hát annál rosszabb a fizika törvényeinek. Beérte azzal, hogy a szülei szerint a Télapó a Szenteste néhány órája alatt igenis lemegy minden kéményen. így kell lennie, mert apu és anyu azt mondta, hogy így van.

Az állításom úgy szólt, hogy a bizalomteljes hiszékenység normális és egészséges egy gyerek esetében, de egészségtelen és elítélendő rászedhetőséggé válhat a felnőttben. A szó legteljesebb értelmében felnőtté válásnak az egészséges szkepticizmust is magában kellene foglalnia. A hajlamot az átejthetőségre gyerekesnek nevezhetjük, mert a gyerekek körében általános és indokolt. Gyanítom, hogy megmaradása a felnőtt létben a gyermekkor elvesztett biztonsága és kényelme utáni vágyódásból, valóságos epekedésből fakad. A lényeget jól foglalta össze 1986-ban a népszerű tudomány és a sci-fi nagy írója, Isaac Asimov: „Vizsgáld meg az áltudomány minden egyes darabját és meg fogod találni a biztonságos takarót, egy szopogatni való hüvelykujjat, egy szorongatni való ingecskét." A gyermekkor sokak számára amolyan elveszett Árkádia vagy paradicsom, a bizonyosságaival és a biztonságával, a képzelt repüléseivel az Óperencián túlra, az esti meséivel, mielőtt álomba merülnénk a plüssmaci karjaiban. Utólag aztán úgy tűnik, túlságosan gyorsan tovatűnnek a gyermeki ártatlanság évei. Szeretem a szüleimet, mert elvittek repülni olyan magasra, mint a papírsárkány, a fák koronája fölé, mert meséltek nekem a fogtündérről és a Télapóról, Merlinről és a varázslatairól, a kis Jézuskáról és a háromkirályokról. Mindezek a történetek gazdagítják a gyermekkort, és oly sok más tényezővel együtt hozzájárulnak, hogy emlékeinkben az igézet korává váljék.

A felnőttkor ridegnek és üresnek tűnhet, ahol nincsenek tündérek, sem Télapó, sem Bergengócia, sem boldog vadászmezők, ahová a jobblétre szenderült és megsiratott kedvenc kis kutyusok, cicusok és aranyhörcsögök mennek és angyalok sincsenek. De nincsenek ördögök sem, és pokoltűz sem, sem gonosz boszorkányok, sem szellemek, sem kísértetjárta házak, sem démontól megszállottság, sem mumus, sem emberevő óriás. Igen, Brumi maciról és Dollyról kiderül, hogy igazából nem is élnek. De van meleg, élő, beszélő, gondolkodó, felnőtt hálótárs, akit a karunkban tarthatunk, és a többségünk kielégítőbb szeretetnek tartja ezt a fajtát, mint a gyermeki vonzalmat a kitömött játékok iránt, legyenek bármilyen puhák és aranyosak.

Nem teljesen felnőni azt jelenti, hogy átvisszük a „hernyó"-jelleget a gyerekkorból (ahol erény) a felnőttkorba (ahol fogyatékosság). Gyerekkorban jó szolgálatot tesz a hiszékenység. Segít, hogy rendkívüli gyorsasággal megrakjuk a koponyánkat a szüleink és az őseink tudásával. De ha nem növünk ki belőle idejekorán, a hernyótermészetünk az asztrológusok, médiumok, guruk, vallási megszállottak és kuruzslók könnyű célpontjává tesz minket. Az embergyerek géniusza, ez a tüneményes mentális hernyó arra való, hogy felszívja az információt és az eszméket, nem pedig hogy kritizálja őket. Ha későn fejlődnek ki a kritikus képességek, az a gyermekkor hajlamai ellenére, nem pedig miattuk történik. A gyerek agyának itatósa a nem sokat ígérő ágyás, az alap, amelyben később küszködő mustárnövényként gyökeret verhet a szkeptikus hozzáállás. Fel kell váltanunk a gyermekkor automatikus hiszékenységét a felnőtt tudomány konstruktív szkepticizmusával.

De máris felsejlik előttem egy további probléma. Túl egyszerű a történetünk a gyerekről, mint információs hernyóról. A gyermeki hiszékenység programozásának van egy — legalábbis a megértéséig — már-már paradox jellegű csavarja. Térjünk, csak vissza a gyerekhez, akinek a lehető leggyorsabban kell felszívnia az információt az előző nemzedékektől. Mi van, ha két felnőtt, mondjuk az apád és az anyád, ellentmondó tanácsot ad? Ha az anyád azt mondja, hogy minden kígyó halálos és soha nem szabad a közelükbe menned, az apád pedig azt mondja, hogy minden kígyó halálos, kivéve a zöldeket, és tarthatsz otthon egy zöld kígyót? Mindkét tanács üdvös lehet. Az anya általánosabb tanácsának az a kívánt hatása, hogy megóvjon a kígyóktól, még ha a zöld kígyók tekintetében túlságosan nagyvonalú is. Az apa árnyaltabb tanácsának ugyanaz az óvó hatása, és bizonyos tekintetben jobb, ám végzetes lehet, ha például ellenőrizetlenül alkalmazzuk egy messzi országban. A gyereknek veszedelmesen zavarba ejtőnek tűnhet a két tanács közötti ellentmondás. A szülők gyakran mérhetetlen erőfeszítéseket tesznek, hogy ne mondjanak ellent egymásnak, és minden bizonnyal bölcsen teszik. De a természetes szelekció a hiszékenység „megtervezésekor" valahogy nyilván beépítette az ellentmondással való megbirkózás módját. Talán egy egyszerű hatálytalanító szabály formájában: „Higgy el minden történetet, amit először hallasz". Vagy: „Inkább a mamának higgy, mint a papának, és inkább a papának, mint más felnőtteknek a populációban."

A szülői tanácsok esetenként kifejezetten a populáció más felnőttjei iránt megnyilvánuló hiszékenység ellen szólnak. A szülőknek a következő tanácsról sem szabad megfeledkezniük: „Ha bármely felnőtt arra kér, hogy menj vele, és azt mondja, hogy a szüleid barátja, ne higgy neki, akármilyen kedvesnek tűnik, és ha (vagy különösen ha) édességgel kínál is. Csak olyan felnőttel menj el, akit te és a szüleid már ismernek, vagy aki rendőregyenruhát hord." (Nemrégiben elbűvölő történet jelent meg az angol lapokban, amelyben Erzsébet királyné, a királynő 97 éves édesanyja szólt a sofőrjének, állítsa meg a kocsit, mert észrevett egy síró gyereket, aki nyilvánvalóan eltévedt. A kedves idős hölgy kiszállt, hogy megvigasztalja a kislányt, és felajánlotta, hogy hazaviszi. „Nem mehetek — hüppögte a gyerek. — Idegenekkel nem szabad szóba állnom.") A gyereket tehát felszólítják, hogy bizonyos körülmények között a hiszékenység szöges ellentétjét gyakorolja, állhatatosan ragaszkodjék ahhoz, hogy egy korábbi felnőtt kijelentésben higgyen, szemben az esetleg csábító és meggyőző — de ellentmondó — későbbi kijelentéssel.

Önmagukban tehát a „rászedhető" vagy „hiszékeny" szavak nem egészen helyesek a gyerekek esetében. Az igazán rászedhető emberek elhiszik, amit csak hallottak legutóbb, még ha az ellentmond is annak, amit másoktól korábban hallottak. A gyermekkor jellemzője, amit megpróbálok megragadni, nem mindennek a fenntartás nélkül való elfogadása, hanem egy komplex kombinációja a hiszékenységnek és az ellenkezőjének: a konok ragaszkodásnak egy már megszerzett hithez. A teljes recept tehát úgy hangzik, hogy a végletes korai hiszé-kenységet egy ugyanolyan csökönyös rákövetkező megrendíthetet-lenség követ. Láthatjuk, miféle romboló kombináció jöhet így létre. Azok a régi jezsuiták tudták, mit beszélnek: „Adj nekem egy gyermeket az első hét esztendejére, és a férfit kapod vissza."