Georg Klein
Peter Noll haláltudata és életbölcsessége

Halál! hol a te fullánkod?
(1 Kor 15:55)
Semmi okunk rá, hogy megcsodáljuk,
imádjuk vagy gyűlöljük a halált, ki-
nek ábrázatát a tragikusan kesergő
álarc-száj oly különösen eltorzítja.
Rainer Marie Rilke1

Stockholm, 1984 ősze. Egy vastag német nyelvű könyvet találok a postaládámban. A stockholmi Bromberg Förlag könyvkiadótól érkezett. Kérdezik, vajon elolvasnám-e a könyvet, és írnék-e hozzá előszót?

Félretoltam a könyvet, és nekiálltam az előttem tornyosuló papír- és levélhalmaz átböngészéséhez. Valóban el kell olvassam ezt a vaskos könyvet, ráadásul németül? Végük-hosszuk nincs az elolvasásra váró folyóiratoknak, összefoglalóknak és a legújabb tudományos könyveknek, amelyek mind itt sorakoznak az íróasztalomon.

Közönyösen vettem kezembe a könyvet, és gondolkodás nélkül nyúltam a diktafonomhoz, hogy udvariasan visszautasítsam a felkérést. Be kell valljam, igencsak meghökkentett a címe. Diktandók a meghalásról és a halálról. Ki lehet az, aki ilyen címmel áll elő? Megér néhány percet, hogy belelapozzak.

Negyedórával később minden megváltozott. Az asztalomon púposodó, Atlasz méretű óriás papírhalom liliputi méretűre zsugorodott. A könyvet nem tudtam letenni, amíg ki nem olvastam. Utánanyomban megírtam a svéd fordításban megjelenő könyv előszavát.2 Itt következik.

Néhány évvel ezelőtt egy közepes méretű, rohamosan fejlődő ipari városban jártam, valahol Európában. Bizottsági tag voltam, arról kellett döntenünk, itt épüljön-e fel az egyik nemzetközi intézet. A titkárnő vezetett körbe bennünket. Nagy lelkesedéssel sorolta, mi mindent tesz a város az itt lakókért. Itt sportcsarnok épül, amott kulturális központ és még távolabb pedig egy teniszpálya. Ez az új hangversenytermünk, itt pedig a közelmúltban nyílt meg a nyugdíjasok otthona. Ott, az épület új szárnyában, egy könyvtár várja az időseket. Amott étkező- és szórakozóhelyiségek vannak.

Nem sokkal ezután egy temető mellett mentünk el. Nem tehetek róla, de kénytelen voltam utánozni őt: „Ez az a hely, ahol a halottainkat eltemetjük."

Mi és ők. Mi, akik még ezen az oldalon vagyunk, és úgy teszünk, mintha örökké itt maradnánk. Ők - akik „elhagytak bennünket!" - illendő búcsúztatásban részesültek. Isten veled, búcsúzunk Tőled! Igen, elmondjuk az istenhozzádot, nyugodj békében, de nyugodj! Mi rohanunk tovább, folytatni akarjuk a saját, halhatatlan jövőnk építését.

Néhány éve Stockholmban tartott előadást a világ egyik legnagyobb, New York-i rákkórházának pszichiátere, dr. Ward. Azt vizsgálta, hogyan alkalmazkodnak a rákbetegek betegségükhöz és közelgő, elkerülhetetlen halálukhoz. Arra a meghökkentő következtetésre jutott, hogy alapjában véve két csoportba sorolhatóak a betegek: kínai és nem kínai csoportba. A kínaiak gyerekkoruk óta készülnek a halálra, függetlenül attól, hogy a világ melyik részén születtek, Amerikában vagy Kínában. Nagy lelki nyugalommal fogadják az elkerülhetetlent. Másfelől a nem kínaiakat ugyanez váratlanul, felkészületlenül éri. Nem néznek szembe a valósággal, vagy elviselhetetlenül szenvednek. Némelyikük a legképtelenebb, legfondorlatosabb kezelésben is megbízik.

A japánok szívesen hangoztatják a kínai kultúrához való kötődésüket. Ennek alapján úgy képzeltem, hogy a kínaiakra jellemző hozzáállást mutatják. Legnagyobb meglepetésemre, éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. A japán betegektől elzárják a valódi diagnózist, és a japán doktorok folyamatosan segédkeznek e kegyes hazugsághoz. Erre szükség is van, mert a beteg egykönnyen öngyilkosságot követne el, ha szembesülne a valósággal. Az orvosok magukra vállalják a végsőkig tartó, tevékeny küzdelmet, még akkor is, ha semmi remény sincsen az életben maradásra. Nem véletlen, hogy a földkerekség országai közül Japánban a legmagasabb az egy főre jutó rákkutatók és rákot kezelő orvosok száma. A japán sebészek élen járnak a különböző rákbetegségek gyógyítását célzó, elképesztően találékony és nagyszabású sebészeti eljárások művelésében. Nem riadnak vissza szokatlan és alig kipróbált módszerektől, gyógyszerektől sem, ha bármily csekély remény van a javulásra.

Egyszer megkérdeztem a japán rákkutatók nesztorát, Tomizo Yoshidát, hogy mi az igazi különbség a kínai és a japán hozzáállás között. Ezt jó néhány évvel azelőtt tettem, hogy aprofesszort gyógyíthatatlan rákbetegség támadta meg. Egyetértett velem, hogy létezik különbség. Némi töprengés után hozzátette: technológiai fejlettségben a japánok a nyugati világhoz húznak, ám ha létkérdésekről vagy életfilozófiáról van szó, akkor vitán felül csakis a kínaiakhoz fordulnak. Miért? Mi lehet az a kínai szemléletmódban, amit a japánok annyira csodálnak és igyekszenek elsajátítani, bár igazából soha nem tudják azt elérni? Yoshida hosszan hallgatott. Már feladtam a reményt, hogy valaha is választ kapjak a kérdésemre. És egyszer csak megérkezett a válasz, váratlanul és kiszámíthatatlanul: „Vízimadarak repkednek egy tó felett. A tó víztükre az én lelkem. A madarak árnyképei a történések."

Miből fakad ez a szelíd nyugalom? Dr. Ward szerint a kínai rákbetegek szemlélete a család ősi felépitettségén alapul. Az emberek nagycsaládokban élik le az életüket és halnak meg; egy család tagjaként, ahol mindenkinek neme és születése szerint megvan a meghatározott joga és kötelezettsége. És mindez évszázadok óta egy szemernyit sem változott. Ellenállt mindennemű politikai nyomásnak, irányzatnak és divatnak. Az egyén nem tud és nem is akar kitörni, de betegség vagy akármilyan katasztrófa sem tudja megváltoztatni ezt a rendet. Ha a nagypapa megbetegszik gyógyíthatatlan rákbetegségben, a család egyetlen tagjában sem merül fel, hogy kórházba vigye meghalni. Az unoka minden reggel találkozik vele, mielőtt iskolába megy. Igen, a nagypapa haldoklik. De ebben akkor sincs semmi különleges, ha hosszú ideig elhúzódik. A halál elkerülhetetlenségét enyhíti a családi folytonosság. Ha az unoka lesz majd nagypapa, ő ugyanilyen természetesnek fogja venni a rákbetegségét.

Honnan ered a mi nyugati szemléletünk? Kultúránk szétzilálta volna azt a képességünket, hogy elfogadjuk azt az egyetlen igazságot, mely előbb-utóbb valamennyiünket utolér? Vagy egyszerűen a szőnyeg alá sepertük? Muszáj hazudnunk a halálról, éppúgy mint az életről? Nincsen semmi más megoldás?

A pszichológusok úgy vélik, hogy a nemlétezés érzelmileg elfogadhatatlan fogalom. Állítólag az egyik eszkimó törzs találta meg az egyetlen logikus kivezető utat ebből a dilemmából, oly módon, hogy mindenestül tagadja a halált. Halottaikat azonnal eltemetik, és soha többé nem ejtik ki a neveiket. Úgy tekintik a halottat, mintha sohasem élt volna. Pontosan az ellenkezőjét láthatjuk bizonyos kőkorszaki körülmények között élő új-guineai néptörzseknél. A gyerekek megeszik elhunyt szüleiket, akik így tovább élnek a testükben. Ha nem teszik meg ezt, az egyértelműen jelzi, hogy nem szerették a szüleiket. Zsidó-keresztény kultúránk a sejtelmes „halál utáni életet" választotta, egy sok mindent befogadó, rugalmas fogalmat. Ebbe belefér a meghatározott és konkrét eszméktől kezdődően az elvont allegóriákig minden. Minden ugyanazt a célt szolgálja: útjelzéseket helyeznek el ott, ahol nincsenek is utak, órákat szerelnek fel, ahol megszűnt az idő, emberi arculatot kölcsönöznek a felfoghatatlannak.

Nincs korunk emberének más választása, mint a tagadás struccpolitiká-ján, a babonák ostobaságán vagy a miszticizmus ködén át való botorkálás? A felvilágosult eszmék sugallta büszkeség a légies pókhálóhoz hasonlóan szétfoszlik, ha küszöbön áll a halál?

Peter Noll más utat választott. A büntetőjog nemzetközi szakértője, elismert kutató, számos kézikönyv szerzője, a törvényhozók megbecsült tanácsadója, ez az 56 éves, ereje teljében lévő ember egyik napról a másikra megtudja, hogy hólyagrákja van. Az összes pro és kontra érveket átgondolva arra a következtetésre jut, hogy minden orvosi kezelést elvet, beleértve az esetében még szóba jöhető sürgős műtéti beavatkozást is. Az életéből hátralévő kilenc hónapot a halállal és a haldoklással való szembesülésnek áldozza. Meg voltak számlálva a napjai, és ezt az időt „töméntelen fájdalommal, ám ugyanakkor felhőtlen boldogságban, a kétségbeesés leghalványabb nyoma nélkül" töltötte el. Ideje nagy részében tollba mondta a könyvét, aminek a megjelentetése felől korántsem volt bizonyossága. Újra és újra felülvizsgálta könyve szándékát. Nem kereste a vigaszt, nem akarta földi életének nyomait mások emlékezetébe bevésni, ahogy oly sokan és oly hiábavalóan próbálják valamicskével megtoldani kurta életüket. Le akarta írni, mit tapasztalt egy olyan helyzetben, amely egyszer valamennyiünket utolér. Mindenekelőtt azt a meggyőződését akarja megosztani velünk, hogy addig kell a halállal és a haldoklással foglalkozni, amíg egészségünk teljében vagyunk. Sőt továbbmegy. Szinte dicsőíti a rákbetegséget, mert időt ad arra, hogy gondolkozzunk, és szó szerint megbarátkozzunk a halállal. Noll meggyőződése, hogy szebb és teljesebb életet élhetünk, ha folytonosan tudatában vagyunk életünk végességének. Korlátozott időnk éveinek száma nem sokat jelent, hiszen valamennyien halandók vagyunk. Ugyanabban a csónakban evezünk. Egyedül annyi a különbség, hogy Noll nagyjából tudja, mikor kell elhagynia a földi világot, míg többségünk boldog vagy boldogtalan bizonytalanságban él.

Halála előtt mindössze három hónappal írta Noll, hogy még mindig nem tudja, vajon a halállal való szembesülése során átéltek közreadásával sikerül-e kellő mélységig meggyőznie az embereket arról, hogy tartalmas életet éljenek. Ha azt érzékeli, hogy kudarcot vallott ebben a tekintetben, képes a kézirat teljes megsemmisítésére még a halála előtt. Azok az olvasók, akik átélik ennek a könyvnek a katarzisát, miként e sorok írója, nagyon hálásak lesznek Nollnak, hogy megosztotta gondolatait velük.

Teljesen világos Noll érvelése, amellyel visszautasította az orvosi kezelést. Úgy ítélte meg, hogy nagyon halványak az esélyei arra, hogy elfogadható minőségű életet élhessen. Nem akarja a személyi szabadságát feláldozni azért, hogy vizsgálatok és kezelések kínszenvedésekkel járó sorozatának tegye ki magát, amelyek alapjában sértik az életről és a halálról vallott felfogását. Rilke - akinek munkái nagyon sokat jelentettek Nollnak - írta egyik fohászversében: „Ó, Istenem, add meg mindenkinek a saját halálát!"3 Peter Noll tudatosan választotta ezt az isteni ajándékot. Berzenkedik a meghalás lelketlen „tömegmódszerei" ellen. Sorban halnak meg az emberek, a meghalás egyre mindennapibbá, és az egyedi halál felesleges luxussá válik. A halál többé nem az élet tárgya; elkülönült az élettől, száműzték a kórházak és elfekvők birodalmába, Mindez annak a reményében történt, hogy a túlélők boldogabbak lesznek, ha nem kell folyamatosan szembenézniük a halállal. Ha erre gondolunk, bizonyos fokig sikeresnek tekinthető ez a folyamat, de mindeközben elveszítettünk valami nagyon fontosat. Szinte új kényelmi eszközt fejlesztettünk ki, olyasfélét, mint a mosó- vagy mosogatógép.

Noll könyvében egész különösen elegyedik a szenvtelen tisztánlátás, a szívmelengető empátia és a sajátos, melankolikus, csipkelődő humor, ami lépten-nyomon előbukkan a sorok közül. Egyszerre ábrázolja a halált mint a legegyetemesebb és egyúttal a legindividuálisabb tapasztalást. Ha egy híres ember és egy szürke polgár meghal, mindketten egyöntetűen halottak lesznek; pontosan annyira halottak, mint egy döglött légy. Akármennyire igaz is ez, életünk valamennyi történése közül ez a legszemélyesebb, leg-magányosabb, minthogy ezt az utat valamennyiünknek egyedül kell megtennünk.

Közeli halála tudatában Noll új szemmel tekint az élők világára, és más szemmel látja az élőket is. Mindannyian tudjuk, hogy egyszer meg kell halnunk, mivel azonban nem ismerjük a pontos időpontot, nem veszünk tudomást erről a tényről, és inkább mindennapi problémáinknak szenteljük magunkat. Életünk gyakorta értelmetlennek tűnik. Akik a halál küszöbén állnak, sohasem osztoznak ebben az érzésben. Bármily paradox, csak a halál bizonyossága adhatja meg az élet igazi értelmét. Ez Noll legfontosabb üzenete.

Akinek korlátozott ideje van hátra, hirtelen rádöbben, mekkora szakadék támad közte és közöttünk. Megváltozott az élet egyik homályosan megfogalmazott, ám hallgatólagosan elfogadott alapelve. Megváltoztak az egyik fél számára a játékszabályok, amelyek az összetartozás bizonyos érzését megteremtik. A többiek pedig nem egészen tudják, miként viselkedjenek ezután. Feszélyezetté válnak a látogatókkal folytatott beszélgetések, kölcsönös képmutatás árnyékolja be őket. A látogatás végén mindkét fél megkönnyebbül. Az egészséges ember örül, hogy a betegszobán kívül van, a haldokló némi alvásra vágyik.

Noll tisztában van azzal, hogy látogatói kettős problémával küszködnek. Természetesen úrrá kell lenniük az érzelmeiken, ám ezen túlmenően szembe kell nézniük valamivel, amit „esztétikai dilemmaként" élnek át. Megrendültek, és legszívesebben kitörölnék tudatukból a beteget. A jelenet nem illik bele a társas érintkezés elfogadott rendjébe. Ha a beteg halott lenne, minden megoldódna. Ha más rákos beteghez hasonlóan kórházban feküdne, meglátogathatnák, virágot vinnének neki. Ha átmenetileg hazaengednék, majd újra vissza kellene mennie a kórházba, ismét mehetnének hozzá, immáron még több virággal, és így tovább, egyre rövidülő kihagyásokkal. A fő, hogy elkerüljék a haldoklás látványát. De vajon kötelessége-e a haldoklónak tiszteletben tartani mindezeket az érzéseket? Vajon el kell-e bánnia azzal, ami a testéből megmaradt, hogy minden ismét tiszta és takaros legyen? Puszta lomnak kell mostantól tekintenie magát? Noll tapintatosan, megértően, minden keserűség nélkül - szinte csak mellékesen, zárójelben - kérdez.

Még a halálhoz fűződő rítusokat is zavarodottság jellemzi. A lelkészek köztisztviselőkként tesznek eleget a feladatuknak, hogy az élőket megkíméljék a halál és a meghalás valóságától. Noll szerint jobban tennék, ha inkább állandóan arra emlékeztetnék őket, hogy bármelyikük lehet a következő, és előbb vagy utóbb kérlelhetetlenül rá kell lépniük ugyanerre az útra. Ha felkészültek erre, sokkal könnyebb dolguk lesz, mint gondolnák.

Noll mintája Seneca és Montaigne. Nem tudjuk, hol és mikor vár ránk a halál, így inkább nekünk kell várnunk rá. A halál tudatos várása növeli az egyén szabadságát. Aki megtanulta az állandó szembenézést, már nem lehet többé gyáva. Aki megértette, hogy a halál nem az ördög mesterkedése, a gonoszságokkal találkozva többé nem szenved úgy, mint azelőtt. Az élet: szolgálat, a halál: felszabadulás. Miért tűnnek ezek a maguktól értetődő gondolatok oly rendkívülinek a modern időkben? Vajon a korai indoktriná-ció miatt? Rózsaszínű szemüveget tettek ránk már a bölcsődében? A legkülönbözőbb módokon megfogalmazva, minden korszakban felvetettek hasonló gondolatokat. Baudelaire így ír erről:

Óh, jaj, csak a Halál, aki éltet s vigasztal,
nekünk csak Ő a cél és egyetlen remény,
az áldott csodaszer, mely izgat jó malaszttal:
mennünk, míg száll az est a bús táj peremén.
(Tóth Árpád fordítása)4

A halál tudatosítása életünk megbecsülése érdekében nem korlátozódik a szegénységben vagy elnyomásban senyvedők körére; egyaránt fontos valamennyiünk számára. Noll megjegyzi, hogy haláltudata nyomán megváltozott az időhöz való viszonya: mindennél fontosabbá vált számára az idő. Az ember ilyenkor sokkal körültekintőbben bánik az idejével, és mindenről lemond, amit pusztán a konvenciók írnak elő. Semmit sem tesz csak azért, hogy „lépést tartson", ha nem igazán érdekli. Még fontosabbá válnak a nőkkel és jó barátokkal folytatott beszélgetések. Még mélyebben szeretjük azokat, akik szeretnek bennünket, kevésbé törődünk azokkal, akik nem. Sok minden könnyebbé válik, más dolgok viszont intenzitást nyernek. Könnyebb elviselni számos dolgot, amelyekkel szemben korábban türelmetlenek voltunk. Kevésbé aggasztóak bizonyos helyzetek, amelyek régebben szorongást váltottak ki belőlünk. Nyíltabbak, erősebbek vagyunk sok olyan helyzetben, amelyben korábban esetleg simulékonyabbak és alkalmazkodóbbak voltunk.

Ritkábban nézzük a televíziót, és többet olvasunk (kevesebb újságot és sokkal több könyvet). Egyre nagyobb tapasztalattal siklunk át azokon az oldalakon, ahol a szerző csak semmitmondóan locsog. Az a legfontosabb, hogy minden percünket valamilyen értelmes, lényegi tartalommal töltsük meg.

Szakmánkban arra törekszünk, hogy minél kevesebb időt fecséreljünk el értelmetlen ülésezéssel. Noll nem rejti véka alá a bizottságok többsége iránt érzett megvetését, amelyek a céltudatosság látszatát keltik, és lendületes beszámolók mögé rejtik el a határozatlanságukat. Noll képzeletében a pokol végeláthatatlan ülésekből áll. A Sátán az elnök, aki gondoskodik arról, hogy a bizottság csak olyan ügyekben döntsön, amelyekről korábban már úgyis határoztak. Egy külön erre a feladatra kiszemelt alacsonyabb rangú ördög reménytelen javaslatokkal, lényegtelen problémákkal, már régen eldöntött dolgok felvetésével húzza az időt.

Hogyan vált Noll kiváló, elméleti jogásszá? Mi sarkallta erre? Mi van impozáns életrajza és publikációinak egész sora mögött? A könyv erre nézve is tartalmaz néhány érdekes utalást.

Fiatalemberként regényeket és színdarabokat írt. Közeli gyermekkori barátaihoz - Friedrich Dürrenmatthoz és Max Frischhez - hasonlóan ő is írói pályára készült, ám később mégis jogász lett belőle. Amikor megállapították a rákbetegségét, elsőként azokra a könyvekre gondolt, amelyeket még meg akart írni. Első helyen a felvilágosult életszemlélet haláltudatáról írott tanulmánya szerepelt. Sikerült azonban valamit elmondania második legfontosabb témájáról is: a hatalom és igazság örök konfliktusáról, amely ott van minden politikai demagógia hátterében, és konokul ellene szegül a jog-filozófusok világtól elrugaszkodott elemzéseinek. A kiváltságok valahogy mindig a hatalmasok kezeiben összpontosulnak. A hatalmat minden társadalomban a középszerűek, a birtokon belül lévők és az alkotásra képtelenek gyakorolják. Hatalmi gépezetük éppoly esetlenül alkalmatlan egyszerű, ésszerű döntések meghozatalára, mint a számítógépeik. Ehelyett áttekinthetetlenül összekuszálják a dolgokat. Nincs egyetlen ember sem, akit közvetlen felelősség terhelne a saját logikájának határai között embertelen és önpusztító hatalmi struktúráért. A világot nem az őrült és különc fanatikusok, hanem a társadalmi tervezők teszik tönkre. A jogfilozófusok nem hajlandók megérteni a hatalom igazi horderejét. Legjobb lenne teljesen figyelmen kívül hagyni túlideologizált okfejtéseiket. Csak a hatalmi játszma elemzése s nem az elvont jogi fogalmakon való merengés segíthet rajtunk.

Tegyük hozzá: Noll mélyen gyökerező és általános meggyőződése, miszerint „akié a hatalom, azé az igazság", a demokratikus és nem demokratikus társadalmakra vonatkozó bőséges tapasztalatokon nyugszik. Elemzései gyilkosán pontosak, akár a központosított hatalmi struktúrákkal és forradalmi mozgalmakkal foglalkozik, akár a zürichi tudós professzorok kisszerű konfliktusait taglalja. A hatalom és az alkalmazkodás alapjátszmája mindenütt azonos szabályokat követ. A nonkonformistáknak szinte alig van esélyük arra, hogy hallassák a hangjukat. Noll egyetlen olyan történelmi példát talált, amely az ellenkezőjét mutatja: csak az ószövetségi prófétáknál mutathatjuk ki a szabad szellem hatását a hatalmi struktúrára. Az ő hatékonyságuk annak tulajdonítható, hogy feltételezett isteni sugallataik okán egyetemes tisztelet övezte őket. Manapság viszont börtönbe vagy elmegyógyintézetbe csuknák őket.

Korunk széles körben elterjedt és különösen a demokratikus társadalmakban uralkodó illúzióira gondol-e Noll, amikor azt hangsúlyozza, hogy értelmetlen az igazságtalanságot valamiféle eszményi igazságossággal ütköztetni? Logikája kérlelhetetlenül következetes. Az igazságtalanság az ember eredendő létállapota. Az igazságosságnak fáradságos úton, kritikai vizsgálódás és reflexió révén kell kifejlődnie. Az igazságosságot joggal tekinthetjük az igazságtalanság hiányának. Csak olyan körülmények között létezhet, amikor az emberek ellenállnak az igazságtalanságnak. Ez azonban gyakran lehetetlen, mert a hatalmi struktúrákkal csak reális elemzésük és megfelelő ellenhatalmi struktúrák kiépítése révén lehet szembeszállni. A jogfilozófia viszont semmi ilyesmivel nem foglalkozik. Ehelyett jámbor és hatástalan spekulációkba bonyolódik az igazságosság és igazságtalanság fogalmairól.

Leteszem a könyvet, az elolvasása felett érzett örömömbe szomorúság vegyül amiatt, hogy nem volt lehetőségem találkozni a szerzővel. Ezek az érzések korántsem adják vissza hűen az olvasmányélményemet, amely különös benyomásokkal töltött el. Vajon egy magával ragadó történetet hallgattam végig? Igen, de ez önmagában még nem magyarázza meg az érzéseimet. Megérintett a szerző sorsa, együttérzést váltott ki belőlem a helyzete? Igen, minden bizonnyal, de még ez sem a teljes válasz.

Akkor mi lehet? Igen, most rájöttem. A könyvet olvasva, mintha egy hosszú párbeszéd alakulna ki a szerző és az olvasó mint egyenlő felek között. „Sose kérdezd, kiért szól a harang - érted szól."5

Nem tudom, hirtelen, felkészületlenül ér-e a halál, vagy lassan, fokozatosan hagyom-e itt ezt a világot. De ha távozásom előtt hosszú ideig betegen kell feküdnöm, két könyvet szeretnék az ágyam mellett tudni. Az egyik Rilke kötete, az egyéni halál adományáról szóló versével. A másik az, amelynek szerzője megkapta, megértette és alkalmazta ezt az adományt: Peter Noll könyve.

1 Rilke költeménye 1907-es, Új versek c. gyűjteményéből.
2 A német nyelvű kiadás a zürichi Pendo Verlagnál 1984-ben, az amerikai (In the Face of Death) 1989-ben a Vikingnél, a svéd pedig 1985-ben a stockholmi Brombergs kiadónál jelent meg.
3 Cím nélküli költemény a Stundenbuchból.
4 Baudelaire, Charles, „A szegények halála". In: A romlás virágai. Révai, Bp., 1943. Tóth Árpád fordítása.
5 Donne, John, Devotions upon Emergent Occasions, XVII.