 4.1. ábra. Richard Owen (balról) és Thomas Huxley, amint épp egy vízibabát vizsgálnak. Linley Sambourn rajza Charles Kingley Vízibabák című gyermekregényének 1916-os kiadásában található, melyet 1863-ban adtak ki először. A könyv a kis hippocampus körül zajló vita gúnyrajza. |
Charles G. Gross
Angliában a 19. század közepén az evolúció kérdése és különösen az ember majomtól való származása heves vitákat váltott ki. Az evolúcióellenes tábor vezetői közé tartozott Richard Owen, az ünnepelt anatómus és paleontológus, míg az evolúció egyik legfőbb védelmezője T. H. Huxley volt (4.1. ábra). Az ember evolúciójával kapcsolatban a vita középpontjában az a kérdés állt, hogy az emberi agy alapvetően egyedülálló-e vagy sem.
Ez a fejezet ismerteti a vita hátterét, tárgyalja a kis hippocampus terminusának eredetét és sorsát, valamint azt, hogy miért vált ez a struktúra központi jelentőségűvé az emberi evolúció kérdésében, és miként használta fel Huxley a darwinizmus támogatására és a darwinisták politikai befolyásának növelésére. A történet jól szemlélteti, hogy milyen rendkívüli szívóssággal maradnak fenn biológiai elméletek, és hogy miként befolyásolhatja a politikai és a szociális környezet az agy tanulmányozását.
AZ EVOLÚCIÓ ÉS A VIKTORIÁNUS POLITIKA
Afajok eredete 1859-es megjelenése előtti évtizedekben heves vita dúlt Angliában arról, hogy lehetséges-e a fajok transzmutációja, és főleg, származhat-e az ember a majomtól. A század elején J.-B. Lamarck kidolgozta az evolúció első koherens teóriáját, melybe egyértelműen belefoglalta az embert is. Úgy gondolta, hogy az evolúció folyamatos fejlődést jelent felfelé, az alacsonyabb életformák elkerülhetetlenül magasabbakká alakulnak át. „Progresszívizmusa", materializmusa, valamint a szerzett tulajdonságok öröklődéséről vallott elmélete Lamarckot rendkívül vonzóvá tette a kor londoni és edinburghi radikálisai számára. A radikálisok átvették Lamarck elméletét, amely szerint a biológiai evolúció fejlődést és előrelépést jelent, és a társadalomra alkalmazva szociális evolúciót, fejlődést követeltek. Az általuk követelt változtatások közé tartozott az arisztokrácia és az egyház privilégiumainak megszüntetése, az általános választójog bevezetése, az egészségügyi oktatás és ellátás reformja (sok orvos tartozott közéjük), az oktatás lehetővé tétele a nők számára és más hasonlóan radikális reformelképzelés. Ennek megfelelően a viktoriánus tudományban domináns szerepet játszó konzervatív oxfordi és cambridge-i egyházi tudósok úgy vélték, hogy Lamarck közvetlen veszélyt jelent az egyház és az állam kialakult rendjére.1
Az evolúciós elméletek és ezek radikális politikai, illetve teológiai vonatkozásai szélesebb körben is kezdtek elterjedni, amikor 1844-ben Robert Chambers, egy amatőr tudós kiadta A teremtés természetrajzának nyomai című művét - névtelenül -, tartva attól, hogy istenkáromlás ürügyén gazdasági és politikai üldöztetés vár rá.2 A tanulmány a kozmikus és a biológiai evolúció mellett érvelt, és átvette Lamarcknak azt a tételét, hogy az evolúció fejlődést jelent. Chambers a biológiai evolúció mellett érvelve bizonyítékként felsorakoztatta a földkéreg idősebb részeiben talált fosszilis maradványokat, az állatok alapvetően hasonló anatómiai felépítését és az embriók azon jellegzetességét, hogy fejlődésük során feltételezett őseikre hasonlító stádiumokon mennek keresztül. A könyv fantasztikus sikert aratott; mintegy 24 000 példányban kelt el tíz év alatt, míg hasonló időszak alatt Darwin Eredet című műve csak 9500 példányban. Bár az a tény, hogy Chambers sikeres kiadó volt, aki kiválóan értett a népszerűsítő tudományos művek piacra dobásához, nyilvánvalóan hozzájárult a erdeményhez.3
A tudományos társadalom hevesen reagált Chambers művére. Adam Sedgwick, a Cambridge-i Egyetem geológus professzora, a Geológiai Társaság elnöke, a Tudomány Fejlődését Elősegítő Angol Társaság jövőbeli elnöke 500 oldalas bírálatot írt ehhez a „bestiális könyv"-höz annak érdekében, hogy „vas sarokkal taposson a torzszülemény fejére és véget vessen tekergőzésének", melyben nyilvánvalóvá tette, hogy a probléma nem csupán tudományos:
„A világot nem lehet a feje tetejére állítani... Ebben a véleményben nem látok semmi mást, csak rombolást és zűrzavart... Jelenléte a társadalomban aláássa a teljes morális és szociális szerkezetet, elkerülhetetlenül viszályt szít és kárt okoz..."
Charles Lyellhez írott levelében még tovább megy:
„...ha a könyv igazat állítana... a vallás hazugság lenne; az emberi törvény ostoba és igaztalan; az erkölcs csak bolond beszéd; az Afrika fekete népéért végzett munka őrültség..."
Sedgwick tiszteletes urat különösen felbőszítette, hogy egy könyv, amelyet a nyilvánosságnak (és így nőknek is) szánnak, olyan témákkal foglalkozik, mint a terhesség és az abortusz, és arra figyelmeztetett4, hogy:
"...dicsőséges hajadonjaink és családanyáink... ne piszkolják be a kezüket egy anatómus mocskos késével, és ne mérgezzék meg szerénységüket és örömteli gondolataik füzérét a szerző csábításaival..."
T. H. Huxley, aki később az evolúció élharcosa lett, hasonlóan durva hangot ütött meg bírálatában, olyan kifejezéseket használva, mint „ostoba képzelgések", „hatásvadász zagyvaság" vagy „kitaláció".5
A hivatalos intézmények támadásai ellenére Chambers könyve népszerű lett, olyannyira, hogy Disraeli 1847-ben kiadott Tancred című regényében kifigurázza a mű sikerét, amelyet középosztálybeli szalonokban aratott.6 Chambers puskaport adott a radikálisoknak és a szocialistáknak, akik arra használták a könyvben leírt biológiai fejlődés elméletét, hogy társadalmi fejlődést követeljenek.7 Chambers természetesen sok tényszerű hibát vétett, és számtalanszor bocsátkozott megalapozatlan fejtegetésekbe, de Mayr megfogalmazása szerint: „ő volt az, aki meglátta az erdőt, míg korának nagy angol tudósai (Darwint kivéve) csak a fákat látták." Chambers könyve segített felkészíteni mind a tudományos, mind a laikus társadalmat arra, hogy képes legyen befogadni az Eredet sokkal koherensebb és lenyűgözőbb érvelését, amint azt később Darwin is elismerte. Ezen túl, hatást gyakorolt A. R. Wallace-ra, akinek része volt a természetes szelekció felismerésében. Jelentős hatása lehetett magára Darwinra is; Francis, Darwin fia később beszámolt arról, hogy apjának példánya jegyzetekkel teli és igencsak elnyűtt volt.8
Lamarck és Chambers nyílt és szemléletes leírást adott arról, hogyan alakul át a majom emberré, és ezzel felkeltette az érdeklődést a majmok iránt, melyek a Viktória korabeli imperializmus révén egyre nagyobb számban kerültek Angliába. A Londoni Állatkertben csimpánzokat öltöztettek emberi ruhába, és a róluk készült antropomorf képek tükrözték azt a rokonságot, melyet Lamarck és Chambers nyíltan kifejtett.9 Ily módon az ember „állatiasítása" hallgatólagosan támogatta az evolúció gondolatát, amely viszont a materializmus és a társadalmi átalakulás gondolatát hordozta magában, és ezáltal veszélyt jelentett az egyház és az állam fennálló rendjére. Richard Owen professzor (később Sir) volt a vezéralakja annak a mozgalomnak, amely szembeszállt ezzel a veszély-lyel, és ehhez nagyon jó pozíciókkal is rendelkezett.
Owen elhatárolja az embert a majomtól
Owen, akit harmincévesen a Királyi Társaság tagjává választottak, a Királyi Sebészkollégium professzora, valamint a British Museum természetrajzi részlegének felügyelője volt. Ez utóbbi pozíció monopóliumot biztosított számára a Londoni Állatkertben elpusztult állatok boncolására. Anglia legfőbb paleontológusa volt, kiérdemelve az „angol Cuvier" megnevezést. Jó társadalmi kapcsolatokat épített ki; londoni rezidenciát kapott a királynőtől, Albert herceggel és a walesi herceggel ebédelt, és zoológiát tanított a királyi család gyermekeinek. Politikai konzervativizmusa nem pusztán elméleti: amikor a chartisták programjukban meghirdették az általános választójogot a férfiak számára, a választókerületek igazságos beosztását a lakosság létszáma alapján, valamint a képviselőkkel szemben állított vagyoni követelmények eltörlését, és harcos felvonulásaikkal, tüntetéseikkel úgymond Londont fenyegették, Owen csatlakozott a városi dzsentrik miliciájához, hogy megvédelmezze a fennálló rendet.10
A fajok eredete megjelenése előtti években Owen számos tanulmányt írt, melyekben a majmok és az ember csontjait és izmait hasonlította össze. A különbségekre fektette a hangsúlyt, melyek - érvelése szerint -azt bizonyították, hogy a majmok és az ember eredete eltérő, és közöttük lehetetlen a transzmutáció. Az egyik fő érve az volt, hogy az orangután lábának és lábfejének anatómiai felépítése nem teszi lehetővé a felegyenesedést és az emberi járást. Lamarck naiv elképzelése arról, hogy a majom lemászott a fáról és ember lett belőle, nyilván csak tévedés volt. Egy másik elméletében az ember és a csimpánz fejét és arcát hasonlította össze. Owen munkásságát megelőzően csak fiatal, még ivar-éretlen csimpánzokat írtak le, amelyeknek feje és arca nagyon hasonlít a gyerekekéhez (ezt a jelenséget ma neoténiának nevezik), így a szoros rokonság elképzelhető volt. Owen megvizsgálta egy ivarérett csimpánz koponyáját, annak csontos redőit, melyeken az erős állkapocsizmok tapadnak, kiálló állkapcsát, ijesztő szemfogát, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a felnőtt koponya sokkal állatiasabb, mint a fiatalé, olyannyira, hogy nem is lehet az ember közeli rokona.11
Karrierje csúcsán azonban írt egy tanulmányt, melyet a tudományos társadalom pár év múlva elvetett, a bulvár sajtó kigúnyolt, és így a történelembe néhány égbekiáltó tévedése révén került be, nem pedig annak atöbb mint 600 tudományos cikknek az eredményeképpen, melyek közül sok jelentősen hozzájárult a tudományos megismeréshez. A tanulmányt, mely a „Az emlősök osztályának jellemzői, a besorolás alapjai és főbb csoportjai" címet viselte, először a Linné Társaság ülésén olvasták fel, majd pedig a Cambridge-i Egyetemen abból az alkalomból, hogy Owen volt az első, aki az egyetem díszdoktori kitüntetését megkapta.12 A mű legmeglepőbb része, hogy egy újfajta rendszerbe sorolta be az emlősöket, az ember és a majmok közötti távolságot hangsúlyozva. A cikk időzítését valószínűleg befolyásolta Owennek az a felismerése, hogy Darwin hamarosan kiadja a transzmutációról szóló könyvét.
A 18. században Linné egy rendbe sorolta az embert, a majmokat, a lemurokat (és a denevéreket): a főemlősök rendjébe, és ezt a besorolást, a denevéreket kihagyva, szinte valamennyi zoológus elfogadta. Owen említett művében elveti ezt a hagyományt, és az embert az összes főemlőstől, sőt az összes emlőstől is elkülönítve, egy külön alosztályba, az ar-chencephala („szabályozó agy") alosztályba helyezi. Eljárását három anatómiai kritériumra alapozza, melyek mindegyike az agyat érinti. Valószínűleg az emberi agy egyediségére, felsőbbrendűségére való tekintettel választott agyi struktúrákat. Annak érdekében, hogy az ember és a majom közötti kontinuitás hiányáról szóló elméletét alátámassza, azt állította, hogy ez a három struktúra kizárólag az emberben található meg, és nem csak arról van szó, hogy az állatokban ezek nagyobbak vagy másmilyenek lennének. Igazi minőségi különbséget keresett az ember és az állat között, melyet az anatómia tudományának segítségével akart megtalálni.
Állítása szerint az első alapvető különbség az, hogy csak az emberben nyúlik túl a „poszterior lebeny" (vagyis az agy hátulsó része) a kisagyon. Állítását egy csimpánz és egy néger ember agya között fellelhető különbségek ábrázolásával támasztotta alá. A négerek és a majmok agyának összevetése általános gyakorlat volt a 19. században, sőt még jóval a századforduló után, a 20. században is. Okfejtése szerint a feketék képviselik a „legalacsonyabb" fajt, ezért ők rendelkeznek a „legkevésbé fejlett" aggyal, ezért ez a legalkalmasabb az állatokéval való összevetésre. Ezzel a 19- század szinte minden tudósa egyetértett, még Darwin is, aki a rabszolga-felszabadítás lelkes híve volt.13 A leggyakrabban ábrázolt agy a híres „hottentotta Vénusz" (Saartjie Baartman) agya volt, melyet Londonban és Párizsban is kiállítottak, és melyet a kor vezető anatómusai is részletesen leírtak, közöttük Paul Broca és Georges Cuvier, akik a modellt még életében vizsgálták, halála után pedig felboncolták.14
Az Owen által felvetett második különbség az volt, hogy szerinte csak az emberben van hátulsó szarv, vagy cornu az oldalsó agykamrákban. A harmadik és legfontosabb különbség pedig az, hogy csak az emberben található meg a kis hippocampus. Ezeket a hihetetlen kijelentéseket Owen nem támasztotta alá sem irodalmi hivatkozásokkal, sem agyi metszetekkel, sem pedig egyéb illusztrációval a fentebb említetteken kívül. A tanulmány végén - ha az olvasó figyelmét véletlenül elkerülte volna a kis hippocampus hiányának és az állati agy egyéb hiányosságainak jelentősége - így ír Owen: „Ily módon [az ember] beteljesíti sorsát, mint ennek a földnek és alacsonyabb rendű teremtményeinek legfőbb ura." Owen művét Darwin így kommentálja: „Nem tudom lenyelni, hogy az ember.. .[ilyen]...távol álljon a csimpánztól...Vajon mit szólna ehhez egy csimpánz?"15
Az itt következő részben leírom, hogy mi is az a kis hippocampus, mivel ez a kifejezés nem létezik a modern neuroanatómiában. Majd felvázolom, miként támadta meg Huxley Owen új rendszertanát, és hogyan használta fel a kis hippocampust Owen ellehetetlenítésére, tudományos hitelének jóvátehetetlen megrongálására, ezáltal is elősegítve Darwin tanainak elfogadását. Számba veszem azokat a kritériumokat, amelyekkel Owen leírta az embert, majd a vita egyes következményeit és jelentőségét tárgyalom.
A kis hippocampus
A kis hippocampus tulajdonképpen egy kiemelkedés az oldalsó agykamra hátulsó szarvának alulsó felszínén, melyet a calcarinus barázda befelé türemkedése okoz. A kis hippocampust eredetileg calcar avisnak hívták, és ma is ezen a néven ismerjük. Koronális, sagittális és horizontális metszeteken nem igazán látható, de tompa metszéssel, amikor a há-tulsó szarvat felülről nyitjuk meg, jól megfigyelhető (4.2. ábra). Honnan szerezte ez a méreteiben jelentéktelen, a mai idegtudós számára érdektelen struktúra a nevét?
 4.2. ábra. Az emberi agy metszetének mai ábrázolása, melyen mind a hippocampus, mind a calcar avis látható az oldalsó agykamra alsó felszínén (Carpenter-Sutin (1983) engedélyével) |
Felülről lefelé haladó boncolásnál a hippocampus különösen jól látható jelenség az oldalsó agykamra alsó felszínén. Mai nevét Arantiustól, Vesalius egyik tanítványától kapta 1564-ben, akit alakja a csikóhalra, hippocampusra emlékeztetett. Ennél a boncolási módnál egy másik, valamivel kevésbe kiugró struktúra is látható: egy kiemelkedés a kamra hátulsó szarvának alsó felszínén. Mivel ez a kiemelkedés a madarak lábán található sarkantyúra hasonlít, latinul calcar avisnak nevezték el. 1786-ban Vicq d'Azyr rendszerezte az agy nómenklatúráját, és átnevezte mindkét struktúrát. A calcar avisból hippocampus minor, a hippocam-pusból hippocampus major lett. A dolgok egy kicsit összezavarodtak, amikor 1779-ben Meyer tévesen a hippopotamus [víziló] szót használta a hippocampus helyett, melyet számtalan szerző átvett, míg 1829-ben Burdach rendbe nem tette az ügyet.16
A calcar avis és a hippocampus minor elnevezés egyaránt használatban volt egészen a 19. század végéig, amikor az utóbbi eltűnt, miután hivatalosan törölték a Nomina Anatomica 1895. évi számából. Eltűnése talán összefüggésbe hozható a név körül kavargó gúnnyal és polémiával, melyek a következőkben tárgyalt vitát kísérték. Ez idő tájt ismét hip-popotamusszal helyettesítették a hippocampust, de most már tréfából, mint például Charles Kingsley Vízibabák című művében,17 amint azt látni fogjuk. A megkülönböztető hippocampus major elnevezés, a mai hippocampus megfelelője még néhány évig tovább élt, majd szintén kihalt. Bár a hippocampus minor a századfordulóra már eltűnt az anatómia tankönyvekből, konzervatívabb forrásokban, szótárakban, enciklopédiákban továbbra is fellelhető volt (pl. a Webster's New International Dictio-nary 1957-es 2. kiadásában és az Encyclopedia Britannica 1926. évi 13. kiadásában).
Mielőtt visszatérnénk Owen javaslatára a kis hippocampust illetően, összefoglaljuk mai ismereteinket az agy működéséről. Az 1858-as év a modern idegtudomány megtermékenyülés utáni, de még születés előtti időszakának tekinthető. A Gall és Spurzheim által a századfordulón elindított frenológiai mozgalom az agyat különböző élettani funkciókkal rendelkező szervek gyűjteményének tekintette, és a figyelmet az agykéreg működésére irányította. Gall azon tévedését, hogy a koponya jellegzetességeit azonosította az agy morfológiájával, a tudományos társadalom hamar felismerte, és megkezdődött az agy bizonyos sérüléseinek és a hozzájuk tartozó tüneteknek az összekapcsolása állatban és emberben egyaránt. Flourens galambokon és más állatokon végzett kísérletei eltörölték a frenológia túlzó lokalizációs elképzeléseit, és előkészítették a terepet a funkció szűkebb területekre történő feltérképezésének elfogadásához.18 Owen tanulmányának megjelenése idején azonban még nem létezett meggyőző bizonyíték arra, hogy az emlős agyának bármely részéhez specifikus funkciót lehetne kötni; a kis hippocampus nem volt felderítetlenebb terep, mint az agy bármely más része.
Az Owen tanulmányának megjelenését közvetlenül követő néhány évben három fontos lépés történt az agyműködés megértését illetően. Az első az volt, hogy Broca 186l-ben azonosított egy területet a bal oldali homloklebenyben, mely alapvető szerepet játszik a beszédben. Ez volt az első, általánosan elismert eset, amikor egy élettani funkciót az agy egy adott részéhez tudtak kapcsolni, és ebben akkor Gall elméleteinek igazolását látták. A második fontos lépés az volt, hogy Fritsch és Hit-zig 1870-ben specifikus mozgásokat tudtak létrehozni agykérgi diszkrét motoros központok elektromos ingerlésével. A harmadik pedig az agykéreg érzőterületeinek felfedezése volt, amely nem sokkal ezután következett be.19
T. H. Huxley, az ifjú bulldog
Thomas Henry Huxley huszonegy évvel volt fiatalabb Owennél, és tudományos pályájának kezdetétől fogva ellenséges érzelmekkel viseltetett az idősebb tudós iránt. 1850-ben Huxley éppen visszatért az őfelsége hajóján, a Csörgőkígyó fedélzetén eltöltött négy éves útról. Darwinnal szemben, aki úriember-természetbúvárként utazott a Beagle fedélzetén, Huxley alantas segéd-sebészi pozíciót töltött be, és csak saját szabadidejének terhére végezhetett egyáltalán kutatásokat. Ennek ellenére, ezt olyan jól végezte - különösen a coelenteráták területén -, hogy 1851-ben a Királyi Társaság tagjává választották. Visszatérése után mégsem volt évekig munkája és pénze a kutatásra (csak egy menyasszonya, aki Ausztráliában várt rá).20
Ebben az időszakban Owen támogatta Huxley jelölését a Királyi Társaságba, és számos ajánlólevelet írt számára különböző tanári és kutatói állásokhoz. 1852 végén Huxley újabb ajánlólevelet kért Owentől, ezúttal a tengerészethez. Amikor Owen a következő tíz napban nem válaszolt, Huxley ismét írt neki, amire megint csak nem kapott választ. Négy nappal később véletlenül összefutottak, és Huxley a közöttük kialakult nézeteltérést úgy írja le egyik levelében, hogy az jó jellemzést ad az ifjú és az idősebb tudós személyiségéről is21:
„Természetesen fel voltam háborodva... El akartam menni mellette, de ő megállított és a lehető legnyájasabb, legkegyesebb hangnemben azt mondta: 'Megkaptam a levelét. Teljesítem a kérését.' A kifejezés és a benne foglalt leereszkedés olyannyira 'megható' volt, hogy ha csak egy perccel tovább maradok, biztosan belelöktem volna a csatornába. Ezért inkább biccentettem, és továbbmentem."
Néhány nappal később Owen megküldte az ajánlólevelet, és a tengerészet megadta Huxleynak a kért támogatást, hogy a hajóúton végzett kutatások publikálását befejezhesse. Mégis, ez idő alatt Huxley folyamatosan támadta Owent, de csak mint magánembert, olyasmiket írt, hogy „Owentől félnek is az emberek és utálják is" vagy, hogy „úgy érzi [Huxley], hogy állandóan résen kell lennie vele [Owennel] szemben". Még azt is feltételezte, nyilvánvalóan minden alap nélkül, hogy Owen megakadályozza írásainak publikálását, és elveszi pályázati pénzét. 1852-ben így írt testvérének22:
"Jó lesz, ha vigyáz [Owen]... Témáimban mestere lehetnék, és kész vagyok harcolni... És bár csípős tolla van .. .bennem emberére talál..."
Végül Huxley 1854-ben az Állami Bányaiskolában lett a természetrajz tanára. Mintegy harminc évig itt tanított, többek között harvardi és oxfordi állásajánlatokat is visszautasítva. Ekkorra az iskola a Királyi Tudományok Iskolájává alakult, majd később Imperial College lett belőle. Miután már nem volt többé szüksége Owen ajánlásaira, Huxley Owen ellen irányuló támadásai egyre inkább kikerültek a nyilvánosság elé. Huxley Owent érintő tudományos kritikái az 1850-es évek végén a szűznemzés témájával, a brachiopódák végbelének kérdésével, a gerinctelenek Owen szerinti rendszerzésével és Owen összehasonlító anatómiai tankönyvével foglalkoztak. 1850-ben a Királyi Társaság ülésén - melyen Owen ült az elnöki székben - Huxley Croon-előadása során élesen kritizálta Owennek azt az elméletét, hogy a koponyát összeolvadt csigolyák alkotják. Ez része volt Owen archetípus elméletének, jelesül annak, hogy létezik egy alapvető mintázat, melyhez minden gerinces idomul. Ez az elmélet nagyrészt a természetfilozófia idealisztikus morfológiájából származik, melynek eredetét Goethe és Schiller piatóni romanticizmusa adja. A kor koponyanevezéktana Owennek ebből az elképzeléséből származik.23
A végső szakítás Huxley és Owen között 1857-ben következett be, amikor Owen sikeres paleontológiai előadássorozatot tartott az Állami Bányaiskolában.24 Az előadásokat olyan illusztris személyek is látogatták, mint Argyll hercege (akkor Általános Postamester, később a Királyi Társaság elnöke), Sir Charles Lyell és David Livingstone. Ezzel kapcsolatban Owen egy orvosi címjegyzékben úgy tüntette fel magát, mint a Bányaiskola „összehasonlító anatómia és paleontológia professzora". Huxleyt felbőszítette ez a territóriumába történt behatolás, és panaszt emelt a címjegyzék szerkesztőjénél:
„Owen úr semmiféle pozícióval nem rendelkezik az Állami Bányaiskolában, és mivel ebben az intézményben én vagyok az általános természetrajz professzora (mely magába foglalja az összehasonlító anatómiát és a paleontológiát), Ön is láthatja, hogy eme állítás ... nekem szándékszik kárt okozni."
Egy barátjának pedig így ír Huxley25:
„Én, személy szerint, végeztem vele. Inkább elfogadnék egy olyan embert, aki hamis indokokkal megpróbálta megszerezni a pénzemet."
Bár az eldurvult tudományos viták sokkal nyíltabban zajlottak a viktoriánus Angliában, mint manapság, az Owen-Huxley ellentét még korának mércéi szerint is szélsőséges volt, és ennek a territoriális összecsapásnak az idején korántsem érte el csúcspontját. Huxley fiatalos arroganciája, heves vérmérséklete, egyházellenessége, valamint Owen makacssága, dölyfössége és vallásossága mind csak arra szolgált, hogy tudományos nézeteltéréseiket felnagyítsa. Az a tény, hogy mindketten alacsony középosztálybeli családból származtak, és hogy Owen mohón vágyott a társadalmi felemelkedésre, míg Huxley inkább elkerülni igyekezett azt, valószínűleg még jobban felerősítette a közöttük meglévő különbségeket. Néhány évtized múlva azonban az amatőr természettudóspapokból álló oxfordi és cambridge-i intézményrendszer természetesen kénytelen megadni magát a professzionális tudósokból álló rendszernek, melynek középpontjában az X Klubhoz tartózó méltóságos Huxley úr és barátai állnak.26
Az 1850-es évek végére, Darwin útmutatásai alapján, Huxley fokozatosan elfogadta a transzmutáció elméletét és azt, amit ez az ember eredetére vonatkozóan jelent; még kiadása előtt elolvasta az Eredetet, mely teljes mértékben az evolúció hívévé tette. Ugyanakkor Darwin kortársaihoz hasonlóan ő sem fogadta el igazán soha, és talán soha nem is értette meg Darwin alapvető felismerését, nevezetesen hogy a természetes szelekció random variációval működik.27
A Brit Társaság oxfordi ülése 1860-ban
A Tudomány Fejlődését Elősegítő Brit Társaság volt Nagy-Britannia legnagyobb tudományos szervezete, és évenkénti ülései rendelkeztek a legnagyobb nyilvánossággal. Üléseiről beszámolt a sajtó, még a bulvár napilapok is, kommentárokat fűzve az eseményekhez. A komolyabb hetilapok, különösen az Athenaeum részletes beszámolókat készített a fontosabb előadásokról. A Leedsben tartott 1858. évi ülés előtt Huxley azt írja: „Felmerül az az érdekes kérdés, hogy összevesszek-e a nagy O.-val az ülésen?" Két évvel később Huxley megkapta, amire oly nyilvánvalóan vágyott.
E „tudományok parlamentjének" az 1860. évi oxfordi ülése volt az első ilyen gyűlés a Fajok eredetének publikálása után, és ezért óriási érdeklődés kísérte, mind a tudományos, mind a laikus közönség körében. Ekkorra már az összes komolyabb újság részletesen megvitatta az Eredetet. A kritikák hangneme az egész skálát lefedte: az éles támadásoktól kezdve - Owené (átlátszóan névtelenül) az Edinburgh Reviewban és Samuel Wilberforce-é, Oxford püspökéé, a Quarterly Reviewban -T. H. Huxley határtalan lelkesedéséig a tekintélyes Timesban (névtelenül), valamint a radikális Westminster Reviewban. Darwin „rendkívül rosszindulatúnak" nevezte Owen bírálatát, Wilberforce-ét „szokatlanul okosnak" és Huxleyét „briliánsnak". Darwin szokása szerint nem vett részt az ülésen, ahogy krónikus betegsége miatt szinte semmilyen nyilvános tudományos rendezvényen sem, de izgatottan várta a híreket, különösen legközelebbi kollégáitól, a botanikus J. D. Hookertől és Huxleytól.28
Június 28-án, csütörtökön, az ülés nyitónapján, egy előadás után, mely „A növények ivariságának végső okai, különös tekintettel Mr. Darwin munkájára" címet viselte, az elnökség kommentálásra kérte fel Huxleyt. Az Athenaeum, a kor vezető intellektuális hetilapja szerint Huxley megtagadta a kommentálást, mivel:
„Úgy vélte, hogy egy szokványos közönség, melyben az érzelmek túlságosan is megzavarják az értelmet, nem az a nyilvánosság, amely előtt egy ilyen vitát le kell folytatni."
Majd Owen kért szót, hogy olyan tényeket mutasson be, „melyek révén a közönség levonhatja a következtetéseket... Mr. Darwin elméletének igazát illetően." Owen megismételte azt az érvelését, hogy a gorilla agya sokkal jobban különbözik az emberétől, mint a legalacsonyabb rendű főemlősétől, mégpedig azért, mert csak az ember agyában van hátulsó lebeny, hátulsó szarv és kis hippocampus. Ezért tehát az embernek majomtól való származása, mely Darwin elméleteinek alapvető következménye, lehetetlenség.
Ezután Huxley emelkedett szólásra, és „határozottan tagadta, hogy a különbség a gorilla és az ember agya között olyan óriási lenne", „közvetlenül és fenntartások nélkül cáfolva" Owent. Véleményének alátámasztására Huxley számos tanulmányból idézett, és megígérte, hogy állításait részletesen bizonyítani fogja más fórumokon.29 Ezt, amint látni fogjuk, többször meg is tette a következő három év folyamán.
Másnap Huxley ott akarta hagyni az ülést, mivel olyan hírek terjedtek el, hogy Wilberforce püspök „el akarja tiporni" Darwint, és Huxley attól tartott, hogy a „tervezett vita csupán fellebbezés lenne az előítéletek ellen, egy olyan vegyes közönség előtt, akik számára a püspök ellenzőinek tudományos érvelése a lehető legkedvezőtlenebb színben tűnne fel". A püspök magas tudományos fokozattal rendelkezett matematikából, és ez a tudományok területén tekintélyt kölcsönzött neki. Owen Wilberforce-nál tartózkodott és felkészítette őt a vitára csakúgy, ahogy az Eredetről készített rendkívül negatív kritika elkészítésében is segédkezett neki. Azon a délutánon Huxley összefutott Robert Chambersszel, akiről akkor már köztudott volt, hogy ő írta A teremtés természetrajzának nyomai című forradalmi értekezést az evolúcióról. Hallva, hogy Huxley távozni készül, Chambers „hevesen" kérlelte, hogy „ne hagyja cserben őket". Huxley, emlékei szerint így válaszolt: „Ó, ha így fogja fel a dolgot, akkor maradok."30
Másnap az előadóterem tömve volt, és amikor a New York-i Dr. Dra-per befejezte „Európa intellektuális fejlődése, különös tekintettel Mr. Darwin és mások azon nézeteire, hogy az élőlények fejlődését törvények határozzák meg" címmel tartott előadását, Oxford püspöke felállt, és „egy teljes fél órán keresztül.. .csúnyán és vadul gúnyolta Darwint és Huxleyt," az Eredethez írt kritikájából vett érveket ismételgetve. Majd Huxley hoz fordult, és a két nappal korábban Owen és Huxley között lezajlott összecsapásra célozva - mely az agy anatómiájáról és az ember majomhoz fűződő kapcsolatáról szólt -, „könyörgött, hogy megtudhassa, vajon nagyapja vagy nagyanyja révén származik-e ő a majomtól". Huxley állítólag a szomszédjához fordulva így szólt: „az Úr a kezembe adta őt."
Huxley felemelkedett, emlékezete szerint nyugodtan, mások szerint azonban „méregtől vörösen", és megvédte Darwin elméletét, mint amely „az eddig közölt legjobb magyarázat a fajok eredetére". A tudománytörténet leghíresebb visszavágásával fejezte be beszédét, mely szerint:
„Ő nem szégyelli, hogy majmok voltak az ősei, de azt nagyon szégyellne, ha olyan emberrel állna kapcsolatban, aki arra használja nagy tehetségét, hogy az igazságot elkendőzze."
Mások erősebb befejezésről adnak számot:
„Szégyennek tartanám, ha olyantól származnék, aki a kultúra és az ékesszólás ajándékát az előítéletek és a hamisság szolgálatába állítja."
Egy beszámoló szerint:
„Amikor az emberek megértették, miről van szó, hatalmas tapsvihar tört ki; egy hölgy elájult, és ki kellett vinni, én pedig felugrottam helyemről; a jelenlévők soha nem fogják elfelejteni ezt a jelenetet."
Mások is felszólaltak, többek között FitzRoy - akkor admirális, korábban a Beagle kapitánya -, aki sajnálatosnak tartotta, hogy Darwin könyve megjelent, és John Lubbock, az etológia úttörője, aki elfogadta Darwin elméletét, mint a rendelkezésre álló legjobbat. Végül J. D. Hooker beszélt hosszan, botanikusi és biogeográfusi szaktudását használva fel Wilberforce nézeteinek részletes cáfolatára és Darwin megvédésére.
Évekkel később, különösen miután Huxley és Darwin fiainak az eseményről szóló beszámolói megjelentek, a Huxley és Wilberforce közötti vita misztikus magasságokba emelkedett, mint „a tudomány és a vallás közötti háború nagy csatája", a Waterlooi csata után a 19. század leghíresebb ütközete, melyben Huxley „törvényszéki gyilkosságot" követett el, Wilberforce pedig „kényszerű mártírhalált" szenvedett. Akkor azonban mindkét fél győztesnek tartotta magát. Ráadásul Hooker is úgy vélte, hogy ő és nem Huxley szedte ízeire Wilberforce-t. A közönség, úgy tűnik, megoszlott e három vélemény között; az Athenaeum úgy jellemezte az eseményt, mint ami „szokatlanul élénk" volt. Jensen kritikusan elemezte a korabeli beszámolókat, a résztvevők visszaemlékezéseit és a hatalmas - és azóta is dagadó - másodlagos irodalmat erről az úgynevezett vitáról.31
A „BULLDOG, A TUDOMÁNYOK GLADIÁTOR-GENERÁLISA" TÁMADÁSBA LENDÜL32
Huxley már jó ideje várta és felkészült a Brit Társaság ülésén történt Owen elleni támadásra. Amint elolvasta Owen új rendszertanát, amelyben az agy szerkezete alapján elkülönítette az embert a többi főemlőstől, módszeresen kezdte majmok agyát boncolni. Hamar felismerte Owen hatalmas tévedéseit, és észrevette a lehetőséget, hogy „kiszögezze... [Owent]... azt a hazug szélhámost... mint egy papírsárkányt a pajta ajtajára." Nyilvánosan egészen az 1860-as oxfordi gyűlés nyitóüléséig nem fejtette ki ellenvéleményét. Attól kezdve, amint megígérte, nyomtatásban támadta Owen állításait, igen hevesen. Új újságja, a Természetrajzi Szemle jelentette számára a legfőbb platformot. Huxley újonnan alapította ezt az újságot, és Darwint támogató, antiklerikális („episzko-pofág") orgánumnak szánta.33
Huxley kampánya 1861-ben, az első számban indult el.34 Ebben támadást indított Owen három állítása ellen, amely szerint csak az emberben takarja be a nagyagy (a hátulsó lebeny) a kisagyat, csak az emberben található hátulsó szarv az oldalsó agykamrában és csak az emberben van kis hippocampus. Külföldi és angol vezető anatómusoktól származó hivatkozásokkal, idézetekkel és tőlük szerzett személyes közlésekkel indított sortüzet. Huxley többet akart annak puszta igazolásánál, hogy Owen tévedett. Azt akarta bebizonyítani, hogy Owen becs-telen. Ezért három olyan forrásra fektetett nagy hangsúlyt, amelyeket Owennek ismernie kellett és amelyeknek elhallgatásával „szándékosan és megfontoltan csalást követett el".
E források közül az első maga Owen volt, egyik monográfiája, mely döntő szerepet játszott anatómusi reputációjának megalapozásában, és amely időben megelőzte A teremtés természetrajzának nyomait és Owen transzmutációval szembeni ellenszenvét. Ebben a művében Owen futólag megjegyzi, hogy a pávián és a csimpánz agyféltekéi túlnyúlnak a kisagyon.35
A második tekintélyes forrás F. Tiedemann volt, egy elismert német anatómus, akinek 1863-ban a Philosophical Transactionsban megjelent dolgozatából Owen új rendszertanát leíró saját művében a szerzőre való utalás nélkül felhasználta a néger agyat ábrázoló rajzot. Huxley Tiedemanntól származó, korábbi tanulmányokat is idézett, melyekben a szerző azt közli, hogy az agy a rendszertanilag az ember alatt elhelyezkedő főemlősökben is túlnyúlik a kisagyon és hogy az oldalsó agykamrában van hátulsó szarv. Ez az érvelés egy kissé félrevezető, mivel abban a dolgozatban, amelyből Owen a néger agy rajzát vette, az orángután és a csimpánz agyát szemléltető ábrán a nagyagy valójában nem nyúlik túl akisagyon. Huxley gyorsan átsiklik afelett is. hogy Tiedemann-nak korábban az emberen kívül más állatban nem sikerült megtalálnia a kis hippocampust.36 (Tiedemann 1836-ban megjelent tanulmányában amellett érvelt - meglehetősen tekintélyrombolóan -, hogy a fehérek és a feketék neuroanatómiailag, intellektuálisan és morálisan is egyenlőek. Hogy az anatómiai egyenlőséget alátámassza, bemutatta a „Hottentotta Vénusz" agyát, és számos anatómussal ellentétben azt állította, hogy az lényegében azonos az európaiak agyával. Hogy az intellektuális és a morális azonosságot igazolja, Tiedemann számos tiszteletre méltó feketepapot, értelmiségit, művészt és politikust sorolt fel.)
A harmadik forrás, melyet Huxley Owen becsületességének megkérdőjelezéséhez felhasznált, két holland anatómustól, J. L. C. Schroeder van der Kolktól és W. Vroliktól származott.37 Ezt a dolgozatot is ismernie kellett Owennek, mivel innen szerezte - megint csak a szerzőkre való utalás nélkül - azt a csimpánz agyat ábrázoló szemléltetést, melyen a kisagyat nem fedi le a nagyagy. Ebben a cikkben a szerzők egyértelműen leírják a hátulsó szarv és a kis hippocampus meglétét csimpánzban. A kisagy fedetlenségét bemutató ábrát illetően Huxley Gratioletet, a kor vezető agyanatómusát idézi, aki szerint ez az ábra rendkívül torz és félrevezető, a módszer miatt, mellyel az agyat a koponyából kiemelték. Tiedemann rajzai az orangután és a csimpánz agyáról ugyanezt a torzulást mutatták.38 Ez valószínűleg egy általánosan előforduló hiba volt, nem rendkívüli abszurditás, amint azt Huxley állította. Annak idején nem élő állatok, köztük ritka emberszabásúak agyát használták fel boncolásra, hanem az állatkertben elpusztult állatok agyát emelték ki és helyezték konzerváló folyadékba. Ma először elaltatják az állatot, s fixáló folyadékkal itatják át az agyát. Boncolásra csak ezután kerül sor. E modern módszer hiányában az olyan torzulások, melyek Owent és az általa idézett források szerzőit félrevezették, valószínűleg igen gyakoriak lehettek.
Owen Linnéről és Redéről szóló előadása (1858, 1859) az emlősök osztályozásáról egy megjegyzést kivéve teljesen azonos volt, mely az utóbbi előadásból hiányzott. Ebben a megjegyzésben Owen kijelenti, hogy nem tud szemet hunyni „a felett a mindent átható szerkezeti hasonlóság felett, amely annyira megnehezíti a különbség meghatározását" az ember és csimpánz között. Erre a megjegyzésre valószínűleg azért volt szüksége, hogy hangsúlyozza a majmot és az embert megkülönböztető általa megállapított három új agyi kritérium fontosságát, de az újrakiadásból feltehetőleg kihagyta, mert rájött, hogy ez aláásná elméletét. Huxley mindenesetre élvezetét lelte abban, hogy ezt a megjegyzést idézgette, melyet az Owen által magának ásott végső veremnek tekintett.
A Természetrajzi Szemlében megjelent cikk végén Huxley készségesen elismerte, hogy számos különbség található az ember és a magasabb rendű majmok agya között, például a méretekben, az egyes részek egymáshoz viszonyított arányában, a tekervények számában és komplexitásában. Ezek azonban - úgy tartotta - „nem jelentenek sokat", mert ugyanezek a különbségek megtalálhatók a „magasabb rendű" és az „alacsonyabb rendű" emberi fajok között, bár „kisebb mértékben". Majd tiltakozott Tiedemann azon véleménye ellen, hogy egy fekete ember agya nem különbözik egy európaiétól, mivel ez gyengítette volna azt a tételét, hogy a majom és az ember között kontinuitás van, és hogy a kettő között helyezkednek el az „alacsonyabb rendű" emberi fajok. Mindenesetre levonta a következtetést, hogy az alacsonyabb rendű majmok agya „sokkal jobban különbözik az orángutánétól, mint az orángután agya az emberétől", és ezért Owen téved, amikor agyi jellegzetességek alapján különíti el őket.
Amint a cikk megjelent, Huxley küldött belőle egy lenyomatot „Oxford Püspök Urának" egy rövid megjegyzéssel, melyben felhívja a figyelmet arra, hogy a cikk „teljes mértékben igazolja szembenállását Owen-nel a Brit Társaság oxfordi ülésén". Wilberforce udvarias választ küldött.39 Amikor Darwin elolvasta Huxley cikkét, gratulált a tanulmányhoz, mely „hatalmas, megsemmisítő csapást mért Owenre". Owent pedig „csalónak" nevezte, amiért kihagyta az ember és a majom hasonlóságáról szóló lábjegyzetet az „ortodox camdridge-i tanárok" előtt megtartott Rede-előadásából.40
A Természetrajzi Szemle második számában megjelent egy cikk az orángutánok agyáról, melynek szerzője George Rolleston volt, aki Huxley segítségével Owen jelöltje elől nyerte el az Oxfordi Egyetem anatómiai tanszékének vezetését. A cikk nagy hangsúlyt fektetett annak bemutatására, hogy a nagyagy lefedi a kisagyat, és hogy mind az orángutánban, mind az emberben van hátulsó szarv és kis hippocampus. A cikkben egy elegáns, háromdimenziós ábra szemléltette az orangután agyának keresztmetszetét, melyen egy eléggé feltűnő kis hippocampus volt látható. (Ugyanez az ábra - véletlenül, vagy szándékosan -, ugyanebben a számban egy másik cikkben is megjelent, melynek címe „Az ember ősi fajainak koponyái" volt. Az ábrára nem történt hivatkozás ebben a cikkben, mely szintén Owent támadta.) Rolleston megjegyzi, hogy mivel nem tartja magát materialistának, úgy véli, hogy az ember és a majom agya közötti hasonlóságok nem jelentenek semmit a fajok mentális állapotát illetően. (Huxley egy Hookernek írt levelében megjegyzi, hogy bár Rollestonnak „jó adag levedlendő oxfordi bőre [vagyis kígyóbőre] van,...ez ügyben tett tanúsága nagy szolgálatot jelent".41)
A harmadik számban John Marshall, aki szintén Huxley barátja, lényegében ugyanazokat a pontokat fogalmazza meg Owen három megkülönböztető kritériumának helytelenségével kapcsolatban; megállapításait csimpánzokra vonatkoztatva, részletes mérések eredményeit lobogtatva. Feltehetőleg szavahihetőségének alátámasztására Marshall megnyugtatja az olvasót, hogy ő „nem részrehajló a fajok eredetéről szóló egyetlen fejlődéselmélettel kapcsolatban sem". Ő is kifejti, hogy ha az agyat nem konzerválják megfelelően, mielőtt kiveszik a koponyából, akkor az nagymértékben torzul, és úgy néz ki, mint az Owen dolgozatában leírt csimpánz agya. A cikk egy boncolásról készült valódi fényképet is tartalmaz, melyen a hátulsó szarv és a kis hippocampus látható. Huxley később publikálja az erről a fényképről készült rajzot, mely a 4.3. ábrán látható.42
Az újság az évi utolsó számában megjelent egy cikk a főemlősök és különösen az orángután izomzatának anatómiájáról W. S. Church tollából.43 A cikk szerint az emberek és különösen az „alacsonyabb rendű" vagy „vad" fajok közötti variációk skálájának vizsgálata azt mutatja, hogy az ember és a majom izomzata között kisebb a különbség, mint azt egyesek, közöttük Owen is állítják. A szerző boncolásai azt mutatják, hogy a csimpánzok és a gorillák is „képesek az ujjukkal valamire rámutatni ugyanúgy, mint az ember".
Owen a Királyi Intézetben tartott egyik előadásában válaszolt Huxley-nak, melyről a tizenötezres példányszámú Athenaeum számol be (a Természetrajzi Szemle csak ezres példányszámban jelent meg). Owen itt megismétli az emberre jellemző három struktúráról szóló állítását, de kissé visszakozik, amikor kijelenti, hogy a majmokban nincs meg „a humán anatómia szerint definiált" kis hippocampus. A szemléltető ábrák közül az egyiknek „egy néger agy metszete", a másiknak „állati agy metszete" volt a címe. Az ábrák ezen túl semmilyen feliratot nem tartalmaztak, és részleteikben felismerhetetlenek és pontatlanok voltak. A következő héten Huxley írt a lapnak, melyben kigúnyolta a pontatlan és felirat nélküli ábrákat, és élesen bírálta a szerzőt, aki nem tesz említést azokról a tudósokról, akik arról számoltak be, hogy a három kérdéses struktúrát megtalálták állatokban is, mivel:
„... a kétségeket mellőző Owen professzor olyan utat követett, melyet a legtöbb tudós ember követne ... e kiemelkedő személyek állításainak teljes mértékben hitelt adott.. .és rámutatott, hogy annyira félre lettek vezetve, hogy olyan képleteket írtak le és ábrázoltak... melyek nem léteznek."
 4.3. ábra. „Az ember és a csimpánz agyáról készült azonos méretű rajzok az egyes részek egymáshoz viszonyított arányainak bemutatására: az előbbit Mr. Flower, a Királyi Sebészkollégium Múzeumának konzervátora volt oly szíves számomra felboncolni, míg az utóbbi Mr. Marshall tanulmányából származik (Marshall 1861). i) hátulsó lebeny; b) oldalsó agykamra; c) hátulsó szarv" (Huxley 1863). |
A lap következő számában Owen „a rajzoló művészt" hibáztatta a gyenge ábrákért, de egyébként ragaszkodott ahhoz, hogy az általa leírtak igazak. Az olvasóknak pontosabb ábraként saját eredeti cikkét ajánlotta, mely a Schroeder van der Kolktól és Vroliktól átemelt torz ábrát tartalmazta.44
Owen következő részletes válasza a kétezres példányszámú Természetrajzi magazin és évkönyvben jelent meg. Ebben (Gratiolet, Marshall és Huxley megjegyzései ellenére) újra megjelentette a holland kutatóktól származó csimpánzos ábrát és Tiedemann ábráját az emberi agyról, melyet eredeti tanulmányában is felhasznált, de ezúttal mindkét fajnál berajzolta az oldalsó agykamrát. A csimpánz oldalsó agykamráján nem jelezte felirat a kis hippocampust, és Owen nem tett említést arról, hogy az eredeti forrás szerint létezik ilyen ebben a fajban. Ezúttal hivatkozott az ábrák eredetére, és rámutatott arra, hogy sem a holland, sem a német szerzőket nem befolyásolhatták evolúcióról vallott nézeteik, mivel mindkét cikk az Eredet sőt még A teremtés természetrajzának nyomai előtt jelent meg. Cikkének végén egyszerűen megismételte három eredeti kritériumát, melyek az ember és az összes többi teremtmény agya közötti különbéget meghatározzák.45
Később, még ugyanabban az évben, Huxley előállt, Az Ateles panis-cus agya" című empirikus cikkével, mely a dél-amerikai pókmajomról szólt és a Zoológiai Társaság Közleményeiben jelent meg. A főemlősök anatómiájával foglalkozó többi cikkhez hasonlóan, amelyek a fellángolt vita hatására íródtak, a lényeg ebben is Owen három pontjának, azon belül is a kis hippocampusszal kapcsolatos tételnek a cáfolata volt. A cikkben számos precízen megrajzolt emberi és majom koronális agymetszet, valamint az oldalsó agykamra horizontális metszete volt látható, mégpedig úgy, hogy a kis hippocampus jól kivehető legyen. A kis hippocampust érintő részletes vizsgálódásai során Huxley számos nagyobb tévedést kijavított mind az emberek, mind a főemlősök agyát illetően, és hosszú időre meghatározó változásokat vezetett be az agyte-kervények nevezéktanában.
Huxley előtt az agy mediális felszínének legjelentősebb barázdája a fissura hippocampi nevet viselte; és úgy vélték, hogy ez a corpus callo-sumtól egészen a hátulsó pólusig terjed. A hippocampuson keresztülhaladó metszeteket vizsgálva Huxley észrevette, hogy ez a fissura hippocampi két különálló barázdából áll: egy elülsőből és egy hátulsóból. A hátulsónak az oldalsó agykamrába történő kanyarodása hozza létre a kis hippocampust, ezért ezt a calcar avis után sulcus calcarinusnak nevezte el. Az elülső résznek a sulcus dentatus nevet adta, mivel az a fascia dentatának felelt meg. A calcarinus barázda bekerült a ma is használt elnevezések közé, de a fissura vagy sulcus hippocampi megmaradt az elülső rész neveként (csak Huxley hívei nem használták), talán azért, mert a gyrus dentatus már korábban elterjedt.46
 4.4. ábra. Egy cerkófmajom (bal oldali ábra) és egy selyemmajom (jobb oldali ábra) agyinak keresztmetszeti képe. „A [cerkóf] jobb oldalán a középső és a hátulsó szarv teljesen fel van tárva, hogy látható legyen a két hippocampus egymáshoz viszonyított mérete és elhelyezkedése. A kis hippocampus ilyen mértékű feltárásakor a szarv határait nem haladtuk meg, de mivel a falak többé-kevésbé tapadósak, ezt részben boncolásnak kell tekinteni. A bal oldalon a szarv falai épek, az agy egy darabját csak olyan mértékig távolítottuk el, hogy a nagy hippocampus kezdetét feltárjuk..." x) nagy hippocampus; xx), kis hippocampus (Flower 1862). |
1862-ben, amikor Huxley még éppen csak elkezdte kampányát, az Owen elleni támadások elérték a legtekintélyesebb fórumot, a Királyi Társaság Filozófiai Előadásait is. Itt Huxley egy másik támogatottja, Wil-liam Henry Flower (később Sir), miután kijelentette, hogy nincs határozott álláspontja sem a transzmutációról, sem az ember eredetéről, tovább folytatta Owen három megkülönböztető kritériumának cáfolatát. Részletesen ismertette a korábbi szakirodalmat, majd saját eredményeit mutatta be, melyek tizenhat különböző főemlős faj - közöttük az orangután, számos ó- és újvilági majomfaj és félmajom - boncolásából származtak. Flower mindegyikben megtalálta a kis hippocampust, de továbbment azt állítva, hogy az agy tömegéhez képest a selyemmajmokban a legnagyobb a kis hippocampus, ezt követik az alacsonyabb rendű majmok, majd a magasabb rendű majmok, végül pedig az ember. Boncolásai közül kettő a 4.4. ábrán látható; a kis hippocampus mindkettőben, de különösen a selyemmajomban feltűnő, talán egy kicsit túlságosan is.
 4.5. ábra. A Flower tanulmányáról Huxley által 1862-ben a Királyi Társaság Filozófiai Előadásai számára írt bírálat eleje: a fórum Huxley mellé állt a vitában. A teljes bírálat (RR. 4.97, Királyi Társaság Archívuma) így szólt: „Állami Bányaiskola, Jermyn 1862. augusztus 4. Mielőtt véleményemet kifejteném Mr. Flower A Quadrumana agyának hátulsó lebenye című tanulmányáról, helyes, ha kijelentem, hogy a tanulmányban kifejtettek egy vita részét alkotják, melyben én magam is aktív részt vállaltam, éshogyMr. Flower tanulmánya teljes mértékben megerősíti állításaimat. Miután ily módon bemutatkoztam, annak érdekében, hogy a Tanulmányok Bizottsága megítélhesse véleményem elfogultságának mértékét, kijelenthetem, hogy Mr. Flower tanulmánya mind formáját, mind tartalmát tekintve rendkívül méltó arra, hogy a Királyi Társaság Filozófiai Előadásaiban megjelenjen. Bölcsen elkerülve a vitába való beavatkozásnak még a látszatát is, Mr. Flower világosan, pontos kifejezéseket használva, olyan állatokon végzett figyelmes boncolásról ad számot, melyeknek agyáról nem rendelkezünk elegendő ismerettel. Mr. Flower lemur agyon végzett boncolásai újdonságot jelentenek, és rendkívüli fontossággal bírnak. Ha nem okoz gondot, azt javasolnám, hogy a nyomólemezen az összes agy ugyanolyan abszolút hosszúságúra legyen rajzolva, mivel az aránybeli eltérések így sokkal nyilvánvalóbbakká válnak. Továbbá - mivel M. Gratiolet már korábban kifejtette azt az álláspontját, hogy a lemurok külön alfajt alkotnak - referenciát kellene csatolni Mr. Flower tanulmányának ezzel a kérdéssel foglalkozó részéhez, [aláírás] Thomas H. Huxley." |
Azon a tényen túl, hogy Huxley Flower közeli barátja volt, két másik nyilvánvaló jele is van annak, hogy Huxley keze benne volt a cikkben. Először is, Flower azt a nevezéktant használta, amelyet Huxley éppen bevezetett. Másodszor, Huxley volt a cikk anonim kritikusa, és véleményében azt írta, hogy „ezt a fontos tanulmányt ki kell adni" (4.5. ábra). A cikk másik bírálója John Marshall volt, aki szintén Huxley Owen-ellenes neuroanatómusokból álló csapatának tagjai közé tartozott.47
Huxley folytatta kampányát a Természetrajzi Szemlében a következő évben is, egy hosszú, névtelenül megjelent ismertetővel, mely Geoffroy St. Hillaire francia zoológus 1856-ban megjelent Histoire Naturelle Ge-nerale című tanulmányáról szólt, hosszasan idézve az ember és a majmok agya közötti hasonlóságokat taglaló részt, különösen48:
„...azon olvasóink számára, akik figyelemmel követték az ember és a majmok agyáról zajló vitát, ha egyáltalán a megtisztelő vita kifejezést használni lehet egy olyan esetben, amikor minden tény egy oldalon áll, a másikon pedig csak üres feltételezések."
Amikor Schroeder van der Kolk és Vrolik felfedezték, hogy Owen ismételten felhasználta az ő 1849-es tanulmányukból származó csimpán-zos ábrát saját érveinek alátámasztására, „elhatározták, hogy... megakadályozzák a közönség félrevezetését". Éppen elpusztult egy orangután az Amszterdami Állatkertben, és ők felboncolták az agyát. A Holland Királyi Tudományos Akadémia egyik ülésén 1862-ben arról számoltak be, hogy ennek az állatnak a kisagyat lefedő kiterjedt hátulsó lebenye, há-tulsó szarva és kis hippocampusa is volt. A jelen lévő közönség, írták, felismerte mind a három struktúrát. A szerzők beismerték, hogy az eredeti ábrájuk helytelen volt, aminek az volt az oka, hogy az agyat nem megfelelően távolították el a koponyából, és bár tartózkodtak mindennemű állásfoglalástól a transzmutációt illetően, feltételezték, hogy Owen „megtévedt", és „csapdába esett" azon vágyától vezérelve, hogy felvegye a harcot Darwinnal szemben. Huxley azonnal, még franciául kiadta újságjában a teljes cikket.49
Abban az évben és a rákövetkezőben folytatódtak az összecsapások Owen és Huxley között mind szóban, mind nyomtatásban. így például amikor Owen megvédte álláspontját a Brit Társaság 1862. évi cambridge-i ülésén, beszédéről részletesen beszámolt a Medical Times és a Gazette, közölve Huxleynak és szövetségeseinek (Rolleston és Flower) kifogásait is; majd ismét Owen vágott vissza.50 A következő két számban az ellenfelek újból és újból megütköztek.
A KIS HIPPOCAMPUS KIPUKKAD
Mialatt Owen és Huxley üléseken és tudományos folyóiratok lapjain harcolt egymással, a bulvársajtó fő helyen közölte, és általában ki is gúnyolta a kis hippocampusról folytatott vitát. Ennek egyik példája a „Punch"-ban névtelenül megjelent versike, mely a 4.6. ábrán látható.
A verset Sir Philip Egerton paleontológus, parlamenti képviselő írta. Miután pontos áttekintést nyújt A teremtés természetrajzának nyomairól, Darwinról és a legújabb archeológiai felfedezésekről, a szerző Huxley és Owen párharcára összpontosít. Csupán abban az egy évben, a „Punch" mintegy fél tucat szatirikus írásművet közölt, melyek a vitáról vagy annak résztvevőiről szólnak (4.7. ábra).
Mind Owen, mind Huxley, mind pedig a kis hippocampus szerepel Charles Kingsley Vízibabák című mesejátékában, melyet 1863-ban ad-tak ki először, és mely jelenleg is kapható és igen kedvelt Angliában (lásd 4.1. ábra). A történet során egy ízben a gyerek főhős azon csodálkozik, hogy miket is mondanak a Brit Társaság ülésein. Ő ugyanis mindaddig úgy gondolta, hogy közte és egy majom között a különbséget az jelenti, hogy:
 4.6. ábra. Részlet a Punch 1861. május 18-i számából. Számos, a friss archeológiái felfedezésekkel foglalkozó további versszak nincs feltüntetve. A „ Gorilla " Sir Philip Egerton álneve. |
„Ő tud beszélni, gépeket készíteni, megkülönböztetni a jót a rossztól, imádkozni... nem pedig az, hogy kis hippocampus van az agyában. Megérti, hogy... ha valaha is, akár egyetlen majom agyában is felfedezik a kis hippocampust, akkor semmi sem menti meg az ember ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-üknagyanyját attól, hogy szintén majomnak bizonyuljon."
Egy ismeretlen, jól informált szerzőtől származó, nyolc oldalas gúnyiratban, mely a „Beszámoló egy a főpolgármester elé vitt szomorú, Owen kontra Huxley esetről" címet viseli (4.8. ábra), Owent és Huxleyt bíróság elé cipelik, mert dulakodtak az utcán, és megzavarták a rendet. A harc a bíróságon is folytatódik, „hátulsó szarv" és „kis hippocampus" bekiabálásokkal tarkítva, majd:
„Huxley: Hát, amint mondottam mán, Owen és jómagam ugyanazt az ipart űzzük; mindketten majmokat vagdalunk fel, és én találok is valamit egyiknek az agyában. Hohó, mondom mán, ez itten egy hippocampus. Nem, az nem az, mongya Owen. Nézd mán, mondom én. Nem látom, mongya ő, és elkezd huzakodni és patáliázni, és mindenkinek elmongya, hogy amit én találok, az nincs is ott, és amit ő talál..."
 4.7. ábra. Owen és Huxley dzsigget járnak a Brit Társaság 1865. évi ülésén. Punch 1865. szeptember 23. |
A per végén a főpolgármester nem bünteti meg egyiket sem, mert „nincs olyan büntetés, mely megjavíthatná az ily javíthatatlan vétkeseket". De azért azt javasolja Owennek: ahelyett, hogy megsértődne a majommal való összehasonlításon, inkább viselkedjen emberhez méltóan és ne úgy, mint egy majom. Huxleynak pedig azt veti a szemére, hogy sokkal kevésbé érdekli az igazság, mint az, hogy riválisát tönkretegye.
Még ugyanabban az évben megjelent egy újabb gúnyirat, névtelenül, a Lord Dundreary beszéde... a nagy hippocampus-kérdésről, melyet szintén Kingsley írt. Ezeknek a paródiáknak a szerzői nemcsak a vitát ismerték a legapróbb részletekig, hanem a harcoló felek és barátaik személyiségét is.
 4.8. ábra. A G. Pycroft által írt, névtelenül kiadott nyolcoldalas gúnyirat címlapja. A műben Owent és Huxleyt bíróság elé citálják, amiért az utcán veszekednek a kis hippocampus és az azzal kapcsolatos dolgok miatt. |
Bizonyítékok az ember természetben elfoglalt helyéről
A Bányaiskola, Huxley legfőbb munkahelye, esti előadássorozatot indított munkásemberek számára (olyanok számára, „akikért munkaadójuk kezeskedett", bár az előadásokat Marx Károly is látogatta). Huxley nagy lelkesedéssel vett részt benne, azt írva, hogy a munkásemberek:
„...ugyanolyan érdeklődők és intelligensek, mint a legjobb közönség, amelynek valaha is előadtam. Valójában ők a legjobb közönségem... elegem van a dilettáns középosztályból."
Már 1860-ban az evolúciónak és különösen az ember evolúciójának szentelte ezeket az előadásokat, olyan témáknak, amelyről Darwin még további húsz éven át nem beszélt nyilvánosság előtt. 1861. március 22-én Huxley így írt feleségének: „a munkásaim csodálatosan kitartanak mellettem, a terem még zsúfoltabb volt tegnap, mint valaha. Jövő péntek estére már mindegyik meg lesz győződve arról, hogy ő majom.. ."51 Huxley nem sokkal később könyvvé bővítette az előadások anyagát, így írva Sir Charles Lyellnek:
„Szándékomban áll az egész [Owen] dolog történetét kiadni... azért, hogy Sir Ph. Egerton azon sorának értelmezése, hogy -melyre Huxley válasza, hogy Owen hazudik- félreérthetetlen legyen." (Lásd 4.6. ábra)
A könyv, melyet a laikus közönség számára írt, a Bizonyítékok az embertermészetben elfoglalt helyéről címet viselte. Darwinnak nagyon tetszett a könyv, így kiáltott fel: „Hurrá, megszületett a majmos könyv!" A mű óriási sikert aratott, azonnal elfogyott, és számos újabb kiadást ért meg.52
A könyv első része, „Az emberszabású majmok természetrajza", nagyrészt utazók beszámolóit tartalmazza különböző emberszabású majmokról, azok emberszerű intelligenciáját, érzelmeit, szociális életét hangsúlyozva. Ezzel lerakja az alapokat Darwin és Romanes túlzó ant-ropomorfizálásához, mely az ember és az állat közötti pszichológiai kontinuitást védelmezi. Amikor C. Lloyd Morgan takarékossági törvénye megnyirbálta azt a tendenciát, hogy állatoknak magasabb mentális működést tulajdonítsanak - mintegy Occam borotvájaként szolgálva az állati viselkedést tanulmányozók számára -, a kontinuitásnak ez az érve lett a modern behaviorista pszichológia alapja.53
A könyv második része, „Az ember és az alacsonyabb rendű állatok viszonya", alkotja a könyv magvát. Az embriológiából és a sejtelméletből vett érvekkel kezdődik, melyek az állatvilág alapvetően egységes voltát bizonyítják, beleértve természetesen az embert is. Majd az ember és a majmok csontjait, koponyáját és fogait tárgyalja a könyv, levonva azt a következtetést, hogy „az alacsonyabb rendű majmok és a gorilla... jobban különböznek egymástól, mint a gorilla és az ember". Ezután következik egy rész - és úgy tűnhet, hogy ez az egész könyv létrejöttének oka -, melyben Huxley a majom és az ember agya közötti alapvető hasonlóságokat részletezi, különös tekintettel a hátulsó lebeny, a hátulsó szarv és a kis hippocampus meglétére. Ez a rész tizenkét oldalon keresztül, lépésenként sorolja fel az érveket, ami talán érthető is, hiszen a célközönség még sohasem hallott az agykamrákról sem, nemhogy a kis hippocampusról. A fejezet végén Huxley rámutat, hogy az ember és a majom előzőkben bemutatott hasonlósága igazolja a főemlősök rendjének Linné szerinti besorolását, majd mintegy mellékesen megjegyzi, hogy Darwin elmélete magyarázatot ad az embernek majomtól való származására.
A második és a harmadik rész közé egy hatoldalas írás ékelődik, mely „az ember és a majmok agyának szerkezetét érintő vita rövid történetét" mutatja be, vagyis azt, hogy Owen mi módon „nyomta el" és tagadta le az igazságot a kis hippocampust, a hátulsó szarvat és a hátulsó lebenyt illetően, és hogy miként lett ebből az egészből immár a „személyes igazmondás kérdése". A Bizonyítékok az ember természetben elfoglalt helyéről utolsó részében, mely „Az ember egynémely fosszilis maradványáról" címet viseli, Huxley az ember és a majom közötti kapcsolat fosszilis bizonyítékaival foglalkozik, melyek - ismeri el ő is - igencsak soványak.
A recenziókat olvasva úgy tűnik, hogy abban az időben Huxley könyvét leginkább egy Owennel szembeni vitairatnak tekintették, amelyet Huxley akkor már többségben lévő partizánjai üdvözöltek, Owen szövetségesei pedig támadtak. Darwin, a természetes szelekció, sőt még az evolúció, az ember rendszertani helyétől függetlenül sem jelent meg fontos kérdésként ezekben a recenziókban és tulajdonképpen magában a könyvben sem. A legmeghatározóbb értékelést Sir Charles Lyell, Nagy-Britannia neves geológusa és egyik legkiemelkedőbb tudósa írta a könyvről. A geológia alapelvei című művében Lyell korábban kilenc kiadáson keresztül visszautasította az evolúció gondolatát. Ezúttal azonban Az ember ókora című művében részlehajlás nélkül vette számba mind a Darwin elmélete mellett, mind az ellene szóló érveket, csalódást okozva Darwinnak, de valójában jelentősen közeledve álláspontjához. Lyell részletesen foglalkozott a kis hippocamus körüli vitával is, és teljes mértékben Huxley oldalára állt, ezzel gyakorlatilag le is zárva a tudományos társadalomban a vitát.54
Owen, nem meglepő módon, megkísérelte megcáfolni Lyellt, és továbbra is védelmébe vette rendszertani elképzelését a kritikákkal szemben. Még egy új érvet is talált a kis hippocampus fontosságának alátámasztására: azt, hogy ez a struktúra teljesen vagy szinte teljesen hiányzik az „idiótákban".55
Owen végső állításai a vitával kapcsolatban A gerincesek anatómiájáról című művében találhatók. Itt az agyról készített ábrái már pontosak, és saját magára, valamint korábbi szakirodalomra hivatkozva egy hosszú lábjegyzetben végül is elismeri, hogy a majmokban „az emberi agy összes homológ része megtalálható". Ez a beismerés azonban - úgy véli - nem érvényteleníti, de még csak nem is veszélyezteti az ember külön alosztályba történő besorolását, mert a kritikus struktúrák, a hátulsó lebeny, a hátulsó szarv és a kis hippocampus csak „módosult formában és alacsonyabb fejlettségi szinten" vannak meg a majmokban. Ami pedig Huxleyt és neuroanatómus szövetségeseit illeti, az ő támadásuk Owen rendszertani besorolása ellen „infantilis", „nevetséges" és „szégyenletes".56
Owen eredeti célja az volt, hogy meghatározza az ember egyediségének mibenlétét, hogy találjon egy olyan objektív módszert az ember állattól való megkülönböztetésére, amely a) kvalitatív, nem csak kvantitatív, b) szilárdan az anatómia tudományára épül, nem pedig teológiára vagy spekulációkra, és amely c) az agyra, az ember és az állat közötti legszembetűnőbb különbség forrására épül. Bukását nem ez a célkitűzés okozta, hanem az az arrogancia, mellyel tévedéseit makacsul védelmezte, hogy tervét megvalósítsa. Owen tragédiája klasszikus: az angol tudomány csúcsairól zuhant alá, hogy a későbbi korok emberei ebben a vitában elhangzott makacs tévedései miatt emlékezzenek rá - ha egyáltalán emlékeznek rá -, nem pedig valódi tudományos érdemeiért.
OWEN HÁROM KRITÉRIUMÁNAK FORRÁSA
Honnan származik Owen három alaptétele, melyeket Huxley megcáfolt, megfosztva ezáltal Owennek Darwin és az evolúció elleni kritikáját hitelességétől? Owen azon elképzelését, hogy az emberi agy hátrafelé történő túlnyúlása fontos indikátora az ember kiemelt taxonómiai helyének, valószínűleg Fletcher Az élettan alapjai című művének egyik ábrája ösztönözte. Ez az ábra egy sor állat azonos méretűre rajzolt agyát mutatja be dorzális nézetben, a tintahaltól kezdve, az angolnán, a teknősön, a madarakon, a mormotán, a vidrán keresztül, „fel" egészen az orangutánig és az emberig.57 Egy vonal húzódik az agy hátulsó határánál (illetve feltételezett homológjánál) annak bemutatására, hogy az állatvilág skáláján „felfelé" haladva, a nagyagy egyre hátrébb húzódik, míg végül az emberben eltakarja az agy többi részét, legvégül a kisagyat is. Fletcher elképzelését, hogy ezek a szisztematikus változások összefüggésben vannak az agy egyre növekvő komplexitásával, Chambers az evolúció mellett szóló fontos érvként használta A teremtés természetrajzának nyomaiban, így azt, legalábbis ebből a forrásból, Owennek ismernie kellett. (Owen kezdetben egész pozitívan viszonyult A teremtés természetrajzának nyomaihoz.58) Mint már korábban említettem, azt az elképzelést, hogy a kisagyat nem fedi le a nagyagy, még a legmagasabb rendű főemlősökben sem, a „torzult" majomagyakról megjelent rajzok is alátámasztották.59
Az, hogy Owen a másik két megkülönböztető jegynek oldalsó agykamrai struktúrákat választott, azt jelzi, hogy az a folytonosság, amelyeket Galenus több száz évvel azelőtt az agykamráknak tulajdonított, továbbra is fennmaradt. Az agykamrák központi szerepet játszottak Galenus élettani rendszerében, melynek elméletei több mint 1400 éven keresztül uralták a nyugati orvoslást, és még a 19. században is éreztették hatásukat. Galenus úgy gondolta, hogy az agykamrák jelentik a pneu-ma pszichikon termelődésének helyét, amely szerinte egyrészt alapvető mediátora az agy működésének, és egyben az érző és mozgató idegek átvivő anyaga is. A korai egyházatyák, legfőképpen Nemesziosz, Emesza püspöke (a 4. században) radikálisan átalakította Galenus koncepcióját az agykamrák szerkezetét és működését illetően, három „tökéletesebb" gömbbé változtatva formájukat. Galenus érző és mozgató funkciókat lokalizált az agy szilárd területeire: érzőt az elülső, mozgatót a hátulsó részre. Az egyházatyák azonban egy kevésbé evilági helyet szerettek volna látni a test és a lélek találkozási pontjaként, és erre a célra a Galenus által leírt „üres" helyet, az agykamrákat választották. Majd vették az arisztotelészi képességeket: az érzékelést, a gondolkodást és az emlékezést, és az első, a második, illetve a harmadik agykamrába helyezték őket. A mentális működések ilyetén való ventrikuláris elhelyezkedéséről készített rajzok alig változtak az ezt követő több mint ezer évben, kivéve az arckifejezéseket.
Amikor a reneszánsz korban újra megkezdődtek a rendszeres boncolások, az agyat általában felülről lefelé metszették, sokszor in situ. Az agykamrákat Galenus elméleteiben játszott fontos szerepük miatt gondosan feltüntették és megnevezték. Ezek közül a korai, horizontális metszéssel készült boncolások közül a leghíresebb Vesaliusé volt, mely Az emberi test anyagáról című 1543-ban megjelent forradalmi művében található. Az emberi agy belső szerkezetének horizontális nézetben történő ábrázolása - melyben a ventrikuláris struktúrák jól észrevehetők - igen gyakori volt egészen a 19. századig. így az agykamrákban látható képleteket gondosan lerajzolták és elnevezték, míg az agykérget gyakran csak sematikusan ábrázolták, mivel Gall és a frenológiai irányzat megjelenéséig a kérget senki sem tartotta fontosnak. Az agykamrák elméleti fontossága valószínűleg azért maradt fenn, mert az agy működésére nézve jobb elmélet nem tűnt fel, márpedig egy elmélet megdöntéséhez jobb elméletek és nem jobb tények kellenek. Ismerve ezeket a hagyományokat, nem is annyira meglepő, hogy amikor Owen az emberi agy fontosabb, „magasabb rendű" részei után kutatott, azokat az agykamrákban kereste.
AZ EMBER TERMÉSZETBEN ELFOGLALT HELYE A TÖRTÉNELEM TÜKRÉBEN
Huxley könyvének, Az ember természetben elfoglalt helyének második kiadása 1896-ban jelent meg. Számos dolog megváltozott az első kiadás óta, Az evolúció gondolatát, beleértve az emberét is, a tudományos társadalom nagy része már elfogadta. Megjelent Darwin Az ember szárma-zása című műve, mely részletes mechanizmusát adja az emberi test, elme és morál evolúciójának. A mű tartalmazott egy Huxley által írt függeléket is az ember és a majom agyának hasonlóságairól és különbségeiről. Huxley futólag említi a kis hippocampust, de Owent nem. Sir Richárd Owen 1892-ben meghalt, és mintegy annak bizonyítékaként, hogy „a történelmet a győztesek írják", unokája Huxleyt kérte fel arra, hogy határozza meg Owen „szerepét az anatómiai tudományok történetében", hogy azt nagyapja életéről írt könyvébe bevehesse.60 Huxley hatvan oldalt írt számára, melyben nyoma sem volt a közöttük lezajlott ádáz küzdelemnek, és olyan kifejezésekkel volt tele, mint „nem lankadó szorgalom", „széles tudás", „nagy szolgálat", „bámulatos teljesítmény" és „bölcs meglátások". Ekkor Huxley már méltóságos úr volt (titkos tanácsos), és korábban elnöki pozíciókat töltött be a Királyi Néprajzi, Földrajzi és Pa-leontográfiai Társaságokban, a Brit Társaságban, a Tudomány Tanárainak Nemzeti Szövetségében, és volt már egyetemi elnök és dékán is.
Még általánosabban fogalmazva, a társadalmi és a politikai háttér megváltozott. Az 1867-es választójogi törvény, mely megadta a munkásosztálynak a szavazati jogot, megszüntette a forradalom veszélyét-vagy talán ennek a veszélynek a megszűnése tette lehetővé a választójogi törvényt -, és a vallási eskütételek megszüntetése megnyitotta Oxford és Cambridge kapuit a nem anglikán protestáns, valamint a zsidó diákok és fakultások előtt. Mindkét esemény csökkentette az evolúciós elméletek politikai töltetét. Az oxfordi és cambridge-i pap-természettudósok hatalma megdőlt, és helyüket a professzionális tudósok vették át, akiknek Huxley volt az archetípusa. Az Owen és Huxley között lezajlott harcot legalább annyira jellemezte ez a „hatalomátvétel", mint az eltérő személyiségjegyek vagy a tudományos nézetkülönbségek. Bár mindketten középosztálybeli és nem egyetemi háttérrel rendelkeztek, Owen korán csatlakozott az orvosi, vallási és politikai intézményrendszerhez. Ezzel szemben Huxley azért küzdött, hogy professzionálissá tegye a tudományt, és megszabadítsa a papság és a dzsentrik uralmától, bár korának radikálisaitól távol tartotta magát.61 Owent és támogatóit legyőzve, Huxley és barátai lettek „az intézményrendszer", és ebben a harcban a kis hippocampus volt Huxley legsikeresebb fegyvere.
Az ember természetben elfoglalt helyének második kiadása már tükrözi az evolúciós elmélet és Huxley státusában is bekövetkezett változást. A cím sokkal határozottabb, elmarad a Bizonyítékok, már csak egyszerűen Az ember természetben elfoglalt helye a cím. Az Owen feltételezett álnokságát tárgyaló rész, „az ember és a majmok agyának szerkezetét érintő vita rövid története", teljesen kimaradt ebből a kiadásból, sőt Owenről alig történik említés.
Ma erre a műre elsősorban mint az evolúciós gondolat győzelmére, nem pedig Owen elleni támadásra, vagy Linné megvédésére tekintenek; a kis hippocampusszal kapcsolatos jelentősége pedig teljesen elsikkadt. Huxley tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy olyan területre hatolt be, melyre Darwin még további nyolc évig nem mert lépni. Homer Smith, fiziológus és tudománytörténész szerint „ez az első...egyértelműen naturalisztikus értelmezése [az embernek]...", Sir Arthur Keith úttörő jelentőségű antropológus véleménye szerint pedig ez a könyv „rakta le az antropológiának mint igazi tudománynak az alapjait", és „csak Har-vey A szív és a vér mozgása című könyvével mérhető össze". Ashley Montagu a könyv papírkötésű kiadásához írott előszavában „a tudomány nagy klasszikusának" és „az egyik leginspirálóbb könyv"-nek nevezte62 a művet.
A KIS HIPPOCAMPUS SZEREPE AZ EMBER JELENTÉSKERESÉSÉBEN
Richard Owen a kis hippocampust és a hozzá kapcsolódó struktúrákat az ember mibenlétének próbaköveként határozta meg. Más hasonló próbálkozások az agy anatómiájának területéről az elülső lebeny méretét, az agy lateralitását vagy a sulcus lunatus pozícióját választották kritériumul. Talán Herophilosz, alexandriai anatómus volt az első, aki az i. e. 2. században az első ilyen kritériumot meghatározta, azt állítva, hogy az ember nagyobb intelligenciája komplexebb agyának tulajdonítható -vagy legalábbis erről számol be Galenus, aki kigúnyolja ezt a nézetet.63 Thomas Huxley Az ember természetben elfoglalt helyében a nyelvet határozza meg az embermivolt kritériumaként; néhány kortárs bírálója rámutat, hogy ezzel ugyanazt a hibát követi el, amelyért Owent támadja.64 Az emberi nyelv továbbra is alkalmas jelölt a kis hippocampus szerepére, habár még nem világos, hogy a nyelv egyedisége miben áll: végtelen szókincsében vagy a tetszőleges hosszúságú és komplexitású mondatokban, vagy abban, hogy távoli időt és teret tud megjelölni, vagy az önmagára való utalás képességében, vagy esetleg a hazugságra való alkalmasságában.
Linné az élőlények rendszerezéséhez felhasználta azok nemi jellegzetességeit, legalábbis a növények esetében, de ha lehetséges volt, az állatoknál is (pl. az emlők). Talán innen ered, hogy számos közösülési helyzetet, az intimitás igényét közösülés során és a nőstények orgazmusát mind felhozták már olyan megkülönböztető jegyként, melyek csak a Homo sapiensre jellemzőek (és ezeket mind tagadták is), csakúgy, mint a merev péniszt, illetve a női mell teljes testtömeghez viszonyított súlyát.65 A DNS átmenetileg reménykeltő jelöltnek tűnt, de az a tény, hogy az ember és a csimpánz DNS-e között csak mintegy 1,6% különbség van, eléggé aggasztó.
Mindenesetre úgy tűnik, egy alapvető emberi tulajdonság biztosan van: az az igény, hogy különbséget tegyünk magunk és legközelebbi rokonaink között. Erre a célra pedig a kis hippocampus legalább annyira megfelel, mint bármi más.66
1., Lamarck 1809; Mayr 1982; Desmond 1989.
2., A viktoriánus biológiában liberális nézeteket vallók üldöztetéstől való félelmével és annak realitásával egyáltalán nem foglalkoztak, amíg Gruber (1974) ki nem mutatta, hogy ez volt a legfőbb oka annak, hogy Darwin halogatta a publikálást. Gruber meglátásai kapcsolatban lehettek saját politikai üldöztetésével a McCarthy éra alatt az EgyesűltAl-lamokban. Desmond és Moore (1992) szintén fontos elemnek tartják az üldöztetéstől való félelmet Darwin életében.
3., Secord (1989), Desmond (1992), Ruse (1979) és Mayr (1982) részletesen foglalkoznak Chambersszel. A teremtés természetrajzának nyomai első kiadását (1844) a Leicester University Press újra kiadta (1969). Chambers a könyv tíz újabb kiadását jelentette meg, s ezek közül több kiadásban is reagált a bírálók részletes kritikáira. A tizenkettedik (1884) posztumusz kiadásban végül megjelent a könyv szerzőjének neve is, mely akkor már amúgy is ismert volt.
4., Sedgwick 1850. A szöveget Young (1970a), Mayr (1982) és Desmond (1992) idézik.
5., Huxley 1854. - Huxley később kijelentette, hogy „ez az egyetlen bírálat, mellyel kapcsolatban valaha is lelkiismeret-furdalást éreztem szükségtelen kíméletlensége miatt" (L. Huxley 1900).
6., Disraeli 1847.
7., Desmond 1992; Young 1970a 1973.
8., Mayr 1982; Darwin 1909; Wallace 1905; F. Darwin 1887.
9., Ritvo 1987.
10., Owen (1894). Az Owen unokája által írt két kötetben gyakran megjelennek a felsőbb rétegek társadalmi életének eseményei, de kevés szó esik Owen gazdag tudományos életéről és levelezéséről.
11., Pl. Owen 1853-1855.
12., Owen 1858-1859.
13., Valóban, amint azt Gould (1981) leírja, úgy tűnt, hogy az agyon és a koponyán végzett méréseik ezeket a korábbi hiedelmeket támasztják alá. Érdekes kivételt jelent Wallace (1891), aki a Természetes Szelekcióban kijelenti, hogy a „legalacsonyabb rendű vad agya .. .csak kevéssel alacsonyabb rendű, mint a legmagasabb rendű emberé", az Hetemben (1905) pedig így ír: „Minél jobban megismerem a civilizálatlan embereket, annál jobb véleményem van az emberi természetről, és annál inkább eltűnnek a civilizált ember és a vadember közötti különbségek." Wallace toleráns és viszonylag kevéssé rasszista hozzáállása annak tudható be, hogy nyolc évet töltött a csendes-óceáni szigetek lakói között, és tett meg velük hosszú hajóutakat a nyílt tengeren. Ezzel szemben Darwin és Huxley leginkább őfelsége hajói, a Beagle és a Csörgőkígyó fedélzetén végezték megfigyeléseiket az alacsonyabb rendű fajok primitív agyáról. Wallace nem hitte, hogy az emberi intellektust és morális fejlődést a természetes szelekció magyarázná. Ezt a nézetét arra a tapasztalatra alapozta, hogy a „vadak" agya is teljesen kifejlett, és hogy bizonyos esetekben morális érzékkel is rendelkeznek (Wallace 1891). Mintegy alternatívaként, valamilyen „felsőbb intelligencia" létét tételezte fel. Az, hogy Wallace olyan különböző spirituális tevékenységekben vett részt, mint az asztaltáncoltatás, és hogy ekkoriban már az ilyen vallásos miszticizmus kiment a divatból, elfedték megfigyeléseit arról, hogyan veszi át a kulturális evolúció a biológiai evolúció helyét az emberi civilizáció fejlődésében (Eiseley 1961). Különben talán egy „szociális wallace-izmus" is kialakulhatott volna.
14., Gould 1981; Tiedemann 1836; Schiebinger részletesen foglalkozik Baartmannal, és értékes elsődleges és másodlagos szakirodalmi referenciákkal szolgál. Baartman nemi szerveit Cuvier boncolta fel, és a boncolások eredménye a párizsi Musee de l'Homme-ban található (Gould 1982 - gyöngyszem). Huxley (186la) megjegyzése szerint „az a megtiszteltetés érte [Baartmant], hogy Cuvier boncolta fel".
15., Burkhardt-Smith 1985, VI. kötet.
16., Lewis 1923; Meyer 1971.
17., Kingsley 1863.
18., Lásde könyv 1. fejezetét, továbbá Young 1970b.
19., A 19. század ismereteit az agyról az 1. fejezetben ismertetjük részletesen; Young 1970b; Boring 1950.
20., Mitchell 1901; L. Huxley 1900; Desmond 1984.
21., Levél Edward Forbesnak, barátjának és elődjének az Állami Bányaiskolában (Desmond 1984).
22., Levél W. Macleaynek, egy rovartannal foglalkozó kutatónak, akit Huxley Sydneyben ismert meg; a levélben az angol társadalmi életről ad leírást (L. Huxley 1900; Desmond 1984).
23., Bibby (1959) megírta Huxley áttekintő életrajzát. Huxley néhány tudományos támadása Owen ellen: „Megfigyelések a Salpa és a Pyrosoma anatómiájáról és fiziológiájáról" (1851); „Hozzájárulás a Brachiopódák anatómiájához" (1854-1855); „Általános természetrajzi előadások" (1856a); „Owen és R. Jones az összehasonlító anatómiáról" (1856b); „A teremtés természetrajzának nyomai" (1854); és „A gerincesek koponyájának elméletéről" (1859). Owen tanulmánya: ,,A gerinces csontváz archetípusa és ho-mológiái", London (1848). A természetfilozófiát és annak Owenre gyakorolt hatását illetően lásd Nordenskiold (1928) és MacLeod (1965).
24., Owen 1894.
25., Huxley levelét az Orvosi Címjegyzék szerkesztőjéhez DiGregorio idézi (1984); Huxley egyik barátjához (F. Dysterhez) írott levelét pedig Desmond (1984). Az adatok szerint az említett előadások idején Owen megbízott egyetemi előadó volt, Huxley szintén, egyikük sem professzor. Valószínűleg mindketten úgy gondolták, hogy jogosultak a professzori címre, mivel Owen akkor szerzett professzori széket a Királyi Sebészkollégiumban, Huxley pedig ideiglenes professzor volt a Királyi Intézetben.
26., Az X Klub Huxleynak és nyolc barátjának volt a klubja, akik a „tiszta és szabad, vallásidogmák által nem akadályoztatott" tudománynak szentelték magukat. Közéjük tartozott J. D. Hooker botanikus, J. Tyndall fizikus, J. Lubbock etológus és Herbert Spen-cer filozófus. A társaság fokozatosan óriási hatalomra tett szert az angol tudományban. Befolyásuk a Királyi Társaság tagságától, a díjak odaítélésétől, a kinevezésektől kezdve kiterjedt az újságok szerkesztői testületein keresztül a természettudományos tanárok minősítéséig és az iskolai tantervekig. Lásd Barton (1990), Desmond (1984) és Jen-sen(199l), beleértve a gazdag jegyzetlistát is.
27., Burkhardt-Smith 1985., VII. kötet; L. Huxley 1900; Mayr 1982; Ruse 1979.
28., L. Huxley 1900; Ellegard 1958; F. Darwin 1887.
29., Athenaeum 1860. július 7.; L. Huxley 1900.
30., l. Huxley 1900.
31., Athenaeum 1860. július 14.; L. Huxley 1900; F. Darwin 1887 1903; Jensen 1991, az műve az összes itt használt kortárs vagy kvázi-kortárs idézet forrása; lásd még Gould (1986). A Waterlooval való összehasonlítás Moore-tól (1979) származik; a „gyilkosság és mártírhalál" Irvine-tól (1955).
32., Mindkét jelzőt Huxley alkalmazta saját magára (L. Huxley 1900).
33., Huxley 1896; L. Huxley 1900; Desmond 1984. Jellemző módon, Darwin közölte Huxleyval, hogy a Szemle csak időpocsékolás, és hogy inkább saját kutatásaival kellene haladnia (F. Darwin 1903).
34., Huxley 186la; Desmond 1984.
35., Owen 1835.
36., Tiedemann 1821, 1827, 1836.
37., Schroeder van der Kolk - Vrolik 1849.
38., Tiedemann 1821, 1827, 1836.
39., Blinderman 1957.
40., F, Darwin 1903.
41., Rolleston 1861; L. Huxley 1900.
42., Marshall 1861; Huxley 1863.
43., Church 1861.
44., Ezek a szóváltások az „Athenaeum"-ban zajlottak le 1861. március 23. és április 13.között. A keringéses ábrák Ellegardtól származnak (1958).
45., Owen 1861.
46., Huxley l86lb; Meyer 1971.
47., Flower 1862. -A bírálatok a Királyi Társaság Archívumában megtalálhatók, RR.96-7 (Huxley bírálata) és RR.4.95,98 (Marshall bírálata).
48., [Huxley] 1862.
49., Lyell 1863; Schroeder van der Kolk - Vrolik 1862.
50., 1962. október 11.
51., Bibby 1959; Huxley 1900.
52., L Huxley 1900; F. Darwin 1903; Blindermann 1971; Desmond - Moore 1992.
53., Darwin 1871; Romanes 1882; Morgan 1894; Boring 1950; Boakes 1984.
54., (Blake 18631; DiGregorio 1984; Lyell 1863; F. Darwin 1903.
55., Owen 1863a, b.
56., 0wen 1866.
57., Fletcher 1835; Secord 1989.
58., MacLeod 1965; Richards 1987.
59., Schroeder van der Kolk - Vrolik 1849; Tiedemann 1836.
60., Owen 1894.
61., Desmond 1984.
62., Smith 1955; Keith 1925; Montagu 1959.
63., Galen (Galenus) 1968.
64., Pl.lAnonymous] 1863.
65., Diamond 1992.
66., A Darwin iparág továbbra is működik. Azóta, hogy ez a fejezet elkészült, három nagy életrajzi mű jelent meg a főszereplőkről: Darwinról Brown (1995), Huxleyról Des-mond (1994), Owenról pedig Rupke (1994) írt. Rupke megértően kezeli Owent és fenntartja azt a véleményét, hogy a Huxley és Owen között kialakult evolúciós viták egyik fő forrása az volt, hogy Owen egy Természetrajzi Múzeumot szeretett volna létrehozni, Huxley pedig ezt ellenezte.