James Watson: Vihar egy müzlistálban

Genetikailag módosított mezőgazdaság

Rachel Carson Silent Spring (Néma tavasz) című, a The New Yorker magazin hasábjain folytatásokban megjelenő könyve hatalmas vihart kavart 1962 júniusában. Carson, amikor félreverte a harangot, nem kevésbé rettenetes dolgot állított, mint hogy a növényvédő szerek megmérgezik környezetünket, s elszennyezik táplálékunkat. Az idő tájt a John Kennedy's President's Scientific Advisory Committee (PSAC) tanácsadójaként a hadsereg biológiai hadviselés programjára felügyeltem, és egyáltalán nem bántam, hogy meghívtak abba az albizottságba, amely a kormány részéről volt hivatva válaszolni Carson aggodalmaira. Carson bőséges bizonyítékkal szolgált érveinek alátámasztására, s lefegyverző alapossággal és körültekintéssel közelített a kérdéshez. Nem volt benne semmi az elvakult zöldek hisztérikusságából, noha a növényvédőszer-gyártó vállalatok mindent megtettek annak érdekében, hogy ilyen benyomást keltsenek róla. Az American Cyanamid Company ügyvezető igazgatója például kijelentette, hogy „ha valóban komolyan vennénk Miss Carson intelmeit, ismét a sötét középkorban találnánk magunkat, s rovarok, betegségek és élősdiek vennék birtokba a Földet". A másik növényvédőszer-gyártó óriás, a Monsanto úgy próbált meg visszavágni a Néma tavaszra, hogy Terméketlen év című kiadványából ötezer ingyen példányt osztogatott szét a médiának. A Carson által bemutatott világgal csak egy év múlva kerültem közvetlen kapcsolatba, amikor egy PSAC-ellenőrző csoporttal vizsgálni kezdtük, hogy mekkora veszélyt jelentenek az ország gyapotültetvényeire a növényeken élősködő kártevők, például a gyapotmagzsizsikek. Végiglátogatva a Mississippi-delta, Nyugat-Texas és a kaliforniai Central Valley gyapotmezőit, nem volt nehéz észrevenni, hogy a gyapottermesztők szinte egy lépést sem tudnak tenni kártevőirtó vegyszerek nélkül. (Mi is megjártuk, ugyanis amikor Brownsville környékén autóval egy texasi rovarkutató laboratóriumba tartottunk, egy permetezőgéppel alaposan lerovarirtóz-tak bennünket.) Ezen a környéken még az óriásposzterek sem a máshol megszokott termékeket hirdették, hanem a legújabb és leghatékonyabb rovarölő szereket. A gyapotvidék életében a főszereplők szemmel láthatóan a mérgező vegyületek voltak. Függetlenül attól, hogy Carson reálisan mérte-e fel a veszélyt vagy nem, mindenképpen találni kellett valamilyen megoldást arra, hogy a gyapottermést veszélyeztető hatlábúakkal való küzdelem során az ország egy részét ne kelljen vegyszerekbe fullasztani. Az egyik, a Mezőgazdasági Minisztérium brownswille-i kutatói által is támogatott ötlet az volt, hogy próbálják meg bevetni a rovarok természetes ellenségeit, például a gyapotmagférget pusztító polihedrális vírust (a gyapotmagféreg rövid idő alatt még a gyapotmagzsizsiknél is fenyegetőbbé vált), azonban az egyébként szellemes elgondolás a gyakorlatban sajnos kivitelezhetetlennek bizonyult. Akkor még álmomban sem gondoltam volna - túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen -, hogy a növényeink egyszer majd önmagukban hordozzák a rovarokkal szembeni védettséget! Pedig a mai növénytermesztők pontosan így fognak ki a kártevőkön, miközben az egészségre oly ártalmas kemikáliákra egyre kevésbé szorulnak rá. A génsebészet olyan növényeket hoz létre, amelyek természetüknél fogva rendelkeznek a kártevőkkel szemben rezisztenciával. Különös módon - annak ellenére, hogy az egyre kevesebb növényvédő szer használatának legnagyobb nyertese a környezet - épp a környezet védelmére felesküdött szervezetek küzdenek a legádá-zabbul az úgynevezett genetikailag módosított (GM) növények bevezetése ellen.

A génsebészet első, s egyben legfurfangosabb lépése mind az állatok, mind a növények biotechnológiájánál a kiválasztott DNS-darabkának (a hasznos génnek) a szervezet sejtjébe, majd génkészletébe juttatása. A molekuláris biológusok számtalanszor találják szembe magukat azzal a jelenséggel, hogy a természet már ősidők óta sikeresen alkalmaz valamit, amire ők éppen hogy csak gondolni mernek.

Létezik egy növényi tumor, amelyben a növények szárán vagy törzsén csúf, göbös daganatok keletkeznek. A tettes egy közönséges talajbaktérium, az Agrobacterium tumefaciens, amely opportunista módon olyan helyeken támadja meg a növényeket, ahol valami - mondjuk egy kórokozó támadása - miatt már vannak sérülések. Bámulatos, hogy ez az élősködő baktérium milyen ravaszul hajtja végre támadását. Alagutat fúr magának, és ezen keresztül csempészi be gondosan becsomagolt genetikai anyagát a növény sejtjébe. A csomagban egy védelmező fehérjébe burkolt, különleges, plazmidból kimetszett DNS-da-rabka található, amely kézbesítése után egy vírus DNS-éhez hasonlóan illeszkedik be a gazdasejt DNS-ébe. Berendezkedése után a DNS-darabka azonban a vírusoktól eltérően nem akar másolatokat készíteni magáról, hanem egyrészt növényi növekedési hormont termel, másrészt olyan különleges fehérjéket, amelyekkel maga a baktérium táplálkozik. A következő lépésben pozitív visszacsatolás segítségével egyidejű sejtosztódás és baktériumnövekedés veszi kezdetét. Miután a növekedési hormon felgyorsítja a sejtek osztódását, a befurakodó bakteriális DNS-ek száma is egyre nő, s így még több, a baktériumok számára hasznosítható tápanyag és növényi növekedési hormon keletkezik.

A gazdanövény számára e vad, elszabadult sejtosztódás eredménye egy kidudorodó sejttömeg, növényi tumor, amelyben a rászedett növény egyfajta gyárként a baktérium számára minden földi jót megtermel, mégpedig egyre nagyobb mennyiségben. Az Agrobacterium parazitastratégiája egyszerűen zseniális, a növény kiszipolyozását szinte művészi szintre emeli.

Az Agrobacterium élősködésének részleteit az 1970-es években a Washington Egyetemről Mary-Dell Chilton, a belgiumi Genti Szabadegyetemről pedig Marc van Montagu és Jeff Schell tárta fel. Abban az időben dúlt Asilomarban és még sok helyütt a rekombináns DNS-vita, úgyhogy később Chilton és seattle-i kollégái ironikusan meg is jegyezték, hogy az Agrobacterium, amikor a P4 biztonsági szintű laboratórium védőburka nélkül szállítja DNS-ét egyik fajból a másikba, a „Nemzeti Egészségvédő Intézet irányelveivel ellentétes módon cselekszik".

Chilton, Van Montagu és Schell Agrobacterium iránti csodálatában hamarosan mások is osztoztak. A nyolcvanas évek első felében a Monsanto, ugyanaz a társaság, amely annak idején Rachel Carson növényvédő szerek elleni támadását lesöpörte az asztalról, rájött, hogy az Agrobacterium több egyszerű biológiai furcsaságnál, és hogy talán épp különös parazita módszerei vezethetnek el bennünket a gének növényekbe juttatásának módszeréhez. Amikor Chilton a Washington Egyetemről St. Louisba, a Monsanto szülővárosába költözött, meggyőződhetett róla, hogy új szomszédai nemcsak futólag érdeklődnek munkája iránt. Noha a Monsanto viszonylag későn csatlakozott az Agrobacterium-rajongók táborához, a rendelkezésére álló anyagi és egyéb források segítségével pillanatok alatt felzárkózott a többiekhez. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a Chilton- és a Montagu/Schell-laboratóri-umok a vegyészeti óriás támogatását élvezzék annak az apró ígéretnek a fejében, hogy rendszeresen tájékoztatják jótevőjüket új eredményeikről.

A Monsanto a sikereket elsősorban három ember tudományos szakértelmének köszönheti. Rob Horsch, Steve Rogers és Robb Fraley a nyolcvanas években kerültek a vállalathoz, és az elkövetkező két évtized során valóságos mezőgazdasági forradalmat robbantottak ki. Horsch mindig „szerette a föld illatát és melegét", és már kisfiúként is „jobb dolgokat akart termelni azoknál, mint amiket az üzletben lehetett kapni". Hamar rájött, hogy a Monsanto támogatásával álmait képes lenne egészen rendkívüli szinten megvalósítani. Nem úgy Rogers, az Indiana Egyetem molekuláris biológusa, aki a meghívólevelet - mondván, hogy amire rá akarják venni, az a tudomány kiárusítása lenne - először nagy ívben a szemétkosárba hajította. Amikor azonban meggyőződése ellenére mégis ellátogatott a vállalathoz, nemcsak a hely pezsgő légköre ragadta magával, hanem az az apróság is, amelynek a legtöbb tudományos kutatóhely szűkében van: a rendelkezésre álló temérdek pénz. Meggyőzték. Fraley már korábban eladta a lelkét a mezőgazdasági biotechnológiának, hiszen Ernie Jaworsky, a Monsanto biotechnológiai programját merész elképzeléseivel elindító ügyvezető igazgató segítségével került a vállalathoz. Jaworsky nemcsak látnoknak, hanem főnöknek is egészen kiváló volt. Meg se rezzent, amikor a bostoni Logan Repülőtéren, az első találkozásuk alkalmával az új munkatárs közölte vele, hogy szeretne többek között az ő helyére kerülni.

Mindhárom, az Agrobacteriummal foglalkozó csoport - a Chilton, a Van Mon-tagu és Schell, valamint a Monsanto - úgy érezte a baktérium stratégiájának láttán, mintha egyenes felszólítást kapott volna a növényi gének módosítására. Egyáltalán nem látszott lehetetlennek, hogy a molekuláris biológiában jó bevált „kivágás-másolás" módszerrel az Agrobartériám plazmidjába viszonylag egyszerűen beillesszenek egy olyan tetszőleges gént, amelyet végső célként a növénybe szeretnének juttatni. A továbbiakban a genetikailag módosított baktérium a gazdaszervezet megfertőzésével már magától fogja a kiválasztott gént a növény sejtjeinek kromoszómáiba juttatni. Az Agrobacterium tehát mintha egyenesen arra készült volna, hogy természetes génsebészként idegen DNS-eket szállítson a növényekbe. Az 1983-as miami, vízválasztónak bizonyuló konferencián Chilton, Horsch (a Monsanto képviseletében) és Schell egymástól függetlenül bejelentették, hogy az Agrobacterium bevetésre készen áll. Ekkor már mindhárom csoport tett lépéseket az Agrobacteriummal történő génmódosítási eljárások levédésére. Európában Schell módszerét fogadták el, az Egyesült Államokban pedig - miután Chilton és a Monsanto, jogi útra terelve a dolgot, egészen 2000-ig birkózott egymással - végül Chil-toné és új alkalmazójáé, a Syngentáé lett az elsőbbség. A szellemi tulajdonjogok körüli vadnyugati stílusú csatározásokat ismerve persze senkinek nem lehetnek kétségei afelől, hogy a történetnek ezzel még nincs vége. Jelenleg (könyvem írása idején) a Syngenta perli a Monsantót szabadalommal való visszaélés miatt.

Kezdetben úgy tűnt, hogy az Agrobacterium csak bizonyos növényeken képes érvényesíteni varázslatos képességét, és az olyan, a mezőgazdaság szempontjából fontos gabonanövények, mint a kukorica, a búza és a rizs, nem tartoznak ezek közé. Csakhogy az Agrobacterium azóta, hogy segítségével a génsebészet világhódító útjára indult, maga is a génsebészek figyelmének középpontjába került, és bizonyos technikai módosítások után még a legmakacsabbul ellenálló termények is letették a fegyvert előtte. Az újítások előtt egy jóval kényesebb, egyébként szintén igen hatékony módszerrel próbalták a kiválasztott DNS-darabkát a kukoricába, a búzába vagy a rizsbe juttatni. A kérdéses gént egy parányi arany- vagy volfrámpehelyhez tapasztva gyakorlatilag belőtték a sejtbe, mint egy golyót. A módszer gyenge pontja az volt, hogy hajszálpontosan akkora erőt kellett a belövés-hez alkalmazni, hogy a pelyhek már bejussanak a sejtbe, de még ne lépjenek ki a másik oldalon. A módszer nélkülözte ugyan az Agrobacterium eleganciáját, de kétségkívül alkalmas volt a feladat elvégzésére.

A „génpuskát" az 1980-as években John Sanford fejlesztette ki a Cornell's Agricultural Research Station számára. Sanford vöröshagymákkal szeretett dolgozni kényelmes, nagyméretű sejtjeik miatt, s azóta is emlegeti, hogy a laboratóriuma az összevissza lyuggatott vöröshagymák és a puskapor miatt olyan szagot árasztott, mint egy céllövöldévé átalakított McDonald's étterem. Elgondolásait kezdetben hitetlenkedve fogadták, de 1987-ben Sanford a Nature-ben hivatalosan is bemutatta botanikai lőfegyverét. A kutatók 1990-re már képesek voltak Amerika legfontosabb terményébe, a kukoricába, (amelynek értékét egyetlen évben, például 2001-ben 19 milliárd dollárra becsülték) új géneket röpíteni.

A kukoricát Amerika legfontosabb terményei közül nemcsak a legkülönlegesebb, szinte kincset érő haszonnövényként tartják számon, hanem értékes vetőmagként is. A vetőmagüzlet sokáig anyagi zsákutcának számított, mivel a növénytermesztők általában csak egyszer vásárolják meg a vetőmagot, a következő években pedig már a saját maguk termelte növény szemeit vetik el. Egyszerűen nincs szükségük egynél többször a vetőmaggyártók termékeire. Az amerikai kukoricavetőmag-gyártó vállalatok azonban a húszas években egy ügyes huszárvágással megoldották a vissza-nem-térő-vásárlók problémáját, mégpedig úgy, hogy olyan hibridkukoricát kezdtek el árulni, amelyet két különböző genetikai vonalat képviselő kukorica kereszteződéséből hoztak létre. A termesztők persze nagy örömmel kaptak a hibridek jellemzően magas terméshozamán, csakhogy ez azzal járt együtt, hogy - mivel a mendeli szaporodási törvényeknek megfelelően az ilyen, két hibrid kereszteződéséből keletkezett magok többsége nem rendelkezik az eredeti hibrid magas hozamot eredményező jellemzőivel - a gazdáknak minden további évben engedelmesen meg kellett jelenniük a vetőmaggyártó vállalatoknál az új, a vágyott magas termésátlagot garantáló hibridmagokért.

Amerika legnagyobb hibridkukorica vetőmagtermesztő vállalata, a Pioneer Hi-Bred International (ma a Du Pont tulajdona), valaha csak a középnyugatot képviselte, ma már azonban az Egyesült Allamok kukoricapiacának 40 százalékát uralja, egymilliárd dolláros évi bevétellel. A vállalat, amelyet 1926-ban Henry Wallace, Franklin D. Roosevelt későbbi alelnöke alapított, nyaranként mintegy negyvenezer középiskolást alkalmazott a hibridkukorica hibrid jellegének megőrzésére. A két, egymás melletti sorokba vetett szülőkukorica egyikéről az úgynevezett „címe-rezők" a beporzás előtt kézzel eltávolították a pollentermelő hím virágokat (címert), hogy a beporzást kizárólag csak a másik fajta növény végezhesse el. A címertelenített növény új magja így minden kétséget kizáróan hibrid lett. A címerezés még ma is ezreknek nyújt nyári munkát; 2002 júliusában például a Pioneer 3 5 000 vállalkozó kedvű diákot alkalmazott.

Roswell Garst iowai farmer a Pioneer első vevői közé tartozott, és Wallace hibridjeitől lenyűgözve később a Pioneer kukoricavetőmagok hivatalos forgalmazója lett. A hidegháború egy kevésbé jegeces pillanatában, 1959. szeptember 2 3 -án Nyi-kita Hruscsov, a SZKP első titkára személyesen látogatott el farmjára, hogy első kézből szerezzen ismereteket az amerikai mezőgazdasági csodáról és a hátterében álló hibridkukoricáról. A szovjetek sztálini örökségként az iparosítás érdekében hagyták széthullani a mezőgazdaságot, s a kapcsolatfelvétel próbálkozás volt ennek valamilyen szintű helyrehozására. 1961-ben a hivatalba lépő Kennedy-kormány hozzájárult, hogy az amerikaiak a szovjeteknek kukorica vetőmagot, mezőgazdasági gépeket és talajjavító szereket adjanak el. Nem kellett hozzá két év, hogy a szovjetek kukoricatermelése ennek köszönhetően megduplázódjon.

A körülöttünk kavargó GM-viták közepette nem árt belegondolnunk abba, hogy valójában már évezredek óta eszünk genetikailag módosított élelmiszereket. Mind háziasított állataink, amelyek a húst szolgáltatják számunkra, mind termesztett növényeink, amelyekből gabona-, gyümölcs- és zöldségszükségletünket fedezzük, már rég eltávolodtak vadon élő őseiktől.

A mezőgazdaság nem magától keletkezett tízezer évvel ezelőtt. A termesztett növények vad változatai hajdanán egyáltalán nem kényeztették el az akkori földművelőket, hiszen az alacsony hozam mellett termesztésük is valószínűleg kínkeserves volt. Ha sikerekhez akartak jutni, nem kerülhettek el bizonyos módosításokat. Már a legelső növénytermesztők is megértették, hogy a módosítás - ha azt akarják, hogy a kívánatos tulajdonságok nemzedékről nemzedékre fennmaradjanak- csakis nemesítéssel (mondhatnánk „genetikai beavatkozással") valósítható meg. Ez volt agrárelődeink nagyszabású génmódosítási programjának első lépése. Hatékony eszközök, például génpuska híján kénytelenek voltak egyfajta mesterséges szelekcióhoz folyamodni, azaz csakis azokat az egyedeket tovább termelni/tenyészteni, amelyek a kívánatos tulajdonságokat hordozták, például teheneknél a magas tejhozamot. Ezek az első állattenyésztők és növénytermesztők valójában nem csináltak mást, mint amit a természet maga is elvégez a természetes szelekció során: válogattak a rendelkezésükre álló genetikai variánsokból azért, hogy a következő generációknál a mezőgazdaságban a fogyasztásra, a természetben a túlélésre leginkább alkalmas egyedek jelenjenek meg. A biotechnológiának köszönhetően nem kell várnunk addig, amíg egy szívesen látott variáns magától megjelenik, hanem mi magunk hozunk létre különböző, kedvező tulajdonságokkal bíró változatokat. A mai géntechnológia tehát nem több és nem kevesebb, mint egy új módszer az élelmiszereink genetikai módosításának hosszú történetében.

A gyomoktól nagyon nehéz megszabadulni, hiszen ugyanúgy növények, mint azok az általunk vetettek, amelyek nem tudnak fejlődni tőlük. Hogyan lehet úgy elpusztítani őket, hogy terményeink közben sértetlenül megmaradjanak? Olyan, átörökíthető rendszert kellene kitalálnunk, amely érzékeny lévén bizonyos „védőjelzésekre", kizárólag azokat a növényeket, például a gyomokat bántaná, amelyek nem rendelkeznek védőjelzéssel. Békén hagyná ugyanakkor a védőjelzésekkel ellátottakat, például a haszonnövényeket. A génsebészet a Monsanto „Roundup Ready" DNS technológiájával éppen ilyen rendszert adott a gazdálkodók és kertészek kezébe: a „Roundup" olyan széles spektrumú gyomirtó szer (herbicid), amely gyakorlatilag minden növényt képes elpusztítani. A Monsanto kutatói ugyanakkor létrehoztak olyan „Roundup Ready" terményeket is, amelyek a gyomirtó szerrel szembeni beépített ellenálló képességüknél fogva védettek a méreggel szemben, tehát virulnak a kornyadozó gaz kellős közepén. Kár lenne tagadni, hogy a társaság üzleti szempontból igen jól jár, ugyanis ha a gazdák megveszik a Monsanto gyomirtóját, akkor a rezisztens vetőmagból is vásárolni fognak. De ne felejtsük el, hogy a környezet érdekei sem sérülnek. A gazdáknak hagyományosan több különféle gyomirtót kell használniuk, mert ha meg akarják óvni termesztett növényeiket, akkor nem csak egyféle gyom elleni szerre van szükségük. Márpedig leküzdeni való gyomból van elég. Azzal, hogy csak egyféle szert használunk a létező összes fajtára, csökkentjük a környezet veszélyes vegyületekkel való terhelését - a Roundup ráadásul igen gyorsan lebomlik a talajban.

A mezőgazdaság elterjedése nemcsak az emberek, hanem a növényevő rovarok számára is fellendülést hozott. Képzeljünk el egy gabonán és egyéb vadon növő pázsitfüveken élő rovart! Valaha, évezredekkel ezelőtt nagy területeket kellett bejárnia egy kiadós vacsoráért, ám amióta földművelés létezik, és az emberek óriási terített asztalokkal kedveskednek neki, eljött a Kánaán ... Nem csoda, ha a termesztett növényeket védelmeznünk kell a rovarok támadásaival szemben is. A rovarok egyébként a tőlük való megszabadulás szempontjából valamivel kevesebb gondot jelentenek, mint a gyomok, mert állatokat kell a mérgekkel célba vennünk, nem növényeket. Ebben az esetben a fejfájást csak az okozza, hogy mi is állatok vagyunk, továbbá hogy rajtunk kívül is vannak még olyan állatok, akiket szeretnénk megkímélni.

Azt, hogy a rovarölő szerek használata milyen súlyos következményekkel jár, valójában akkor értettük meg igazán, amikor Rachel Carson dokumentációjában szembesített bennünket a pusztítással. Az olyan lassan lebomló klórtartalmú peszticidek, mint a DDT (Európában és Észak-Amerikában 1972-ben kivonták a forgalomból) környezetre gyakorolt hatása egyenesen kétségbeejtő. Fennáll ráadásul annak a veszélye, hogy maradványai élelmiszereinkbe is belekerülnek. Noha kis mennyiségben ezek a szerek valószínűleg nem halálosak — ne felejtsük el, hogy evolúciósán tőlünk meglehetősen távol álló fajok elpusztítására hozták létre őket -, maradványaiknak lehetnek mutagén, daganatos megbetegedéseket és születési rendellenességeket eredményező hatásaik. A DDT-t később egy másik, szerves foszfátot tartalmazó vegyülettel, a parathionnal próbálták kiváltani, amelynek valóban javára írható, hogy hamar lebomlik és eltűnik a környezetből, ugyanakkor nagyságrendekkel mérgezőbb a DDT-nél. Hogy mást ne mondjunk, az 1995-ben a tokiói terrorista metrómerényletnél használt szaringáz is a szerves foszfátok csoportjába tartozik.

Olykor még a természetben előforduló vegyületeknek is lehetnek hátulütőik. Az 1960-as évek közepén egyes vegyi üzemek megpróbálták egy természetes rovarölő, a krizantém egy kis, margarétaszerű változatából kivont piretrin szintetikus változatát előállítani. A szer vagy egy évtizedig remekül működött, távol tartotta a kártevőket, ám egy idő után széles körű használatának következtében, mint várható volt, megjelentek a rezisztens kártevőfajták. A piretrin ráadásul, bármennyire is természetes anyag, az emberekre sem teljesen ártalmatlan, jobban mondva más egyéb növényi hatóanyaghoz hasonlóan egyenesen toxikus. A patkányokkal végzett piret-rinkísérletek során az állatoknál parkinsonos tüneteket állapítottak meg, a járványkutatók pedig kimutatták, hogy a falvakban jóval több ilyen tünetekkel járó megbetegedés fordult elő, mint a városokban. Összességében, a rendelkezésére álló meggyőző bizonyítékok alapján a Környezetvédelmi Hivatal (Environmental Pro-tection Agency, EPA) a piretrin növényvédő szerrel kapcsolatos megbetegedések számát a gazdák körében évenként legalább 300 000-re becsüli.

A biogazdálkodók mindig megtalálták a módját annak, hogy ne kelljen rovarirtókat használniuk. Az egyik ilyen ötletes organikus eljárás egy baktériumból kivont toxint, illetve gyakran magát a baktériumot használja fel a növényeket érő rovartámadások ellen. A Bacillus thuringiensis (Bt) általában a rovarok emésztőrendszerének sejtjeit támadja meg, és a roncsolt sejtekből kibocsátott anyagokkal táplálkozik. A baktériummal fertőzött rovarok tápcsatornája lebénul, s az élőlény az éhezés és a szövetroncsolódás együttes hatásának következtében elpusztul. Először 1901-ben figyeltek fel rá, amikor Japán selyemhernyó állományát megtizedelte, de a Bacillus thuringiensis nevet csak 1911 -ben kapta, amikor az egyik német tartományban, Thü-ringiában járvány tört ki a lisztkukacok között. Növényvédő szerként 1938-ban alkalmazták először Franciaországban, és akkor még azt hitték, hogy kizárólag a lepkék hernyóira hat. Azóta tudjuk, hogy egyes bogarak és legyek lárvái ellen is hatékony. Az egészben az a legnagyszerűbb, hogy a baktérium a rovarokra specializálódik, ugyanis míg a legtöbb élőlény emésztőtraktusa savanyú kémhatású, azaz pH-értéke alacsony, addig a rovarok lárváié erősen bázikus, azaz pH-értéke magas. Épp ez az a környezet, amelyben a végzetes Bt toxinja hatni kezd.

A rekombináns DNS-technológiájának korában a rovarirtóként használt Bacillus thuringiensis sikere megmozgatta a génsebészek fantáziáját. Mi lenne, ha a baktérium véletlenszerű növényekre szórása helyett a Bt toxinjáért felelős gént bejuttatnák a kultúrnövények génkészletébe? A termelőknek soha többé nem kellene permetezniük, hiszen az ilyen, számunkra teljesen ártalmatlan növényekből a rovarok számára minden falás halálos méreg. Az eljárásnak a hagyományos permetezéssel szemben legalább két nyilvánvaló előnye van. Az egyik, hogy a baktériumok alkalmazásánál kizárólag a kártevők károsodnak, az egyéb rovarok pedig nem, a másik pedig, hogy a Bt-toxin génje, a növény génkészletébe kerülve a növény minden sejtjében jelen lesz (míg a hagyományos rovarirtók többnyire csak a szárra és a levelekre kerülnek). A Bt tehát azokra a kártevőkre is hatni fog, amelyek eddig a gyökereket vagy belső növényi részeket támadták meg, s ügyesen elkerülték a vele való találkozást.

Ma már számtalan Bt-s termény áll rendelkezésünkre, például a „Bt kukorica", a „Bt burgonya", a „Bt gyapot" és a „Bt szója", amelynek eredményeképpen a hagyományos peszticidek használata jelentősen csökkent. A Mississippi-deltánál a gyapottermelőknek 1995-ben évszakonként átlagosan 4,5 alkalommal kellett permetezniük, míg egy évvel később, a Bt gyapot bevezetésekor már csak átlagosan 2,5 alkalommal, még a Bt-gént nem tartalmazó ültetvényeken is! Becsült értékek szerint 1996-tól, a Bt-növények alkalmazása óta az Egyesült Allamokban a növényvédő szerekből évi 8-9 millió literrel kevesebb fogy. Nem jártam ugyan mostanában gyapotföldeken, de feltételezem, hogy az óriásplakátok ma már ismét nem a rovarölő vegyületek előnyeit ecsetelik, és helyüket inkább a borotválkozókrémek reklámjai foglalják el. Más országok is megtapasztalták a Bt-toxin előnyeit: a kínai rovarölők felhasználása 1999-ben a Bt gyapotnak köszönhetően hozzávetőlegesen 1300 tonnával csökkent.

A biotechnológia más, hagyományos kártevőkkel szemben is képes ellenállóvá tenni a növényeket, mégpedig egy furfangos, látszólag a megelőzésben használatos védőoltásra emlékeztető módon. Gyermekeinket tudvalevően különböző kórokozók legyengített változataival oltjuk be, hogy az így kiváltott immunválasz megvédje őket a később esetlegesen bekövetkező fertőzésektől. Különös módon, ha a növény, amely nem rendelkezik „immunrendszerrel", egy bizonyos vírussal találkozik, gyakran válik védetté ugyanannak a vírusnak egyéb törzseivel szemben is. Roger Beachy a St. Louis-i Washington Egyetemen arra gondolt, hogy a „keresztvédettség" jelenségének felhasználásával génsebészeti úton „immúnissá" lehetne tenni a növényeket az őket fenyegető betegségekkel szemben. Kíváncsi volt, hogy egy vírus fehérjeburkának génjét növényekbe juttatva beindul-e a növényekben a keresztvédettség a vírussal való közvetlen találkozás nélkül is. Beindult. Érdekes módon egy vírus fehérjeburkának a sejtben való jelenléte már elégséges ahhoz, hogy a vírus képtelen legyen a sejt legyőzésére.

Beachy módszere a hawaii papayatermelést is megmentette. A sziget termelése 1993 és 1997 között a papaya sugárvírus elterjedése következtében 40 százalékkal csökkent, így az itt élők egyik legjelentősebb iparága került csaknem a tönk szélére. A vírus fehérjeburkának egy darabkájáért felelős génnek a papaya génkészletébe juttatásával a tudósok ellenállóvá tették a növényt a vírussal szemben. Kegyelmet kaptak hát a hawaii papayák.

A Monsanto kutatói később ugyanezt az ártalmatlan módszert alkalmazták a burgonya X vírusa által okozott, igen elterjedt betegség ellen is. (A burgonyavírusok elnevezése igen fantáziátlan. Van egy Y nevű is.) A McDonald's és a burgeripar többi nagy játékosa, tartva a génmódosítást ellenzők partizánakcióitól, sajnos nem mer génkezelt termékeket felhasználni. A sültkrumplijuk így jóval többe is kerül, mint amennyibe kerülhetne.

A természet már több száz millió évvel azelőtt elkezdte a beépített védőrendszerek programját, mint ahogy a génsebészek Bt gént juttattak volna a haszonnövényekbe. A biokémikusok számtalan olyan növényi alkotórészt, úgynevezett másodlagos produktumokat azonosítottak már, amelyek nem vesznek részt a növények anyagcseréjében, viszont hatásos védelmet nyújtanak számukra a növényevőkkel és más egyéb támadókkal szemben. Minden közönséges növény bővelkedik ilyen, az evolúció során fokozatosan kialakult növényi mérgekben, a természetes szelekció pedig érthető módon azokat részesítette előnyben, amelyek a másodlagos produktumok leggyilkosabb változatait tartalmazták, s kevésbé voltak kitéve a növényevők pusztításainak. Azoknak az anyagoknak a jó része, amelyeket a növényekből kivonva gyógyszerként (mint a gyapjas gyűszűvirág kivonata, a megfelelő adagolásban szívbetegeknek hasznos digitális), serkentőszerként (mint a kokacserjéből kivont kokain) vagy épp növényvédő szerként (mint a krizantémból kivont piretrin) alkalmazunk, valójában a másodlagos produktumok osztályába tartozik. Mivel ezek az anyagok mérgezőek a növények természetes ellenségei számára, hatásos védekezési mechanizmusnak tekinthetőek.

Az egyes anyagok karcinogén tulajdonságait megbízhatóan kimutató Ames-tesztet kidolgozó Bruce Ames úgy fogalmazott, hogy az ételeinkben található természetes vegyületek épp olyan mérgezőek, mint azok a rosszhírűek, amelyek oly sok riadalmat okoznak számunkra. A feketekávét hozta fel példának egy patkányokkal végzett kísérlet kapcsán.

Egy csésze kávéban jóval több, a rágcsálók számára rákkeltő anyag található, mint amennyi növényvédőszer-maradvány évente a szervezetünkbe kerül. Nem beszélve arról a további ezernyi vegyületről, amely még kimutatható benne. íme egy példa arra, hogy kétféle mércével mérünk. A mesterséges anyagokkal szemben minden követ megmozgatunk, a természetes anyagokkal szemben pedig egyáltalán nincsenek fenntartásaink.

A kémiai védekezés egyik legzseniálisabb növényi változatát a furanokumarinok képviselik, amelyek kizárólag ultraibolya fény jelenlétében válnak mérgezővé. A természetes alkalmazkodás során a toxin csak akkor aktiválódik, amikor a növényt elfogyasztani kívánó élőlény beleharap, és a növény sejtjeinek belseje kapcsolatba kerül a napfénnyel. A lima nevű citromféleség héjában található furanokumarin volt a felelős például azért a különös járványért, amely a Karib-tengeri Club Med üdülőhelyen szedte áldozatait. A megbetegedett vendégek, akiknek a combján csúnya kiütések jelentek meg, azt a játékot játszották röviddel azelőtt, hogy egy limát kellett egymásnak adogatniuk kéz, láb, kar és fej használata nélkül. Amikor a tűző karibi nap a megszégyenített limában aktiválta a furanokumarint, a gyümölcs fényes elégtételt vett gyötrelmes megpróbáltatásaiért.

A növények és a növényevők evolúciós fegyverkezési versenyben állnak egymással. A természet a növények közül az egyre mérgezőbbeket választja ki továbbélésre, a növényevők közül pedig azokat, akik mind hatásosabban tudják közömbösíteni a növény védekező anyagait, és mind eredményesebben hasznosítani a benne található tápanyagokat. A furanokumarinokra adott válaszként némely növényevő ravasz ellenlépéseket tesz; bizonyos hernyók például összegöngyölik a leveleket, mielőtt beléjük harapnának, így - mivel nem éri nap az eltakart részeket, a furano-kumarinok nem tudnak aktiválódni.

Amikor Bt génnel látjuk el haszonnövényeinket, nem teszünk mást, mint hogy az emberiség részéről némileg megtámogatjuk a növényeket az evolúciós fegyverkezési harcban. Nem lenne meglepő, ha a rovarok egy idő után rezisztenssé válnának a Bt-baktérium toxinjával szemben, hiszen az ősi konfliktusnak ez csak egy újabb fejezete lenne. Amennyiben ilyesmi bekövetkezne, a gazdálkodókat a Bt toxin variabilitása fogja kimenteni az evolúciós ördögi körből: ha az egyik toxin már nem hatékony többé, egyszerűen egy másikkal felfegyverzett növényt kell ültetni helyette.

A biotechnológia amellett, hogy segít megvédeni a növényeket a kártevőkkel szemben, a terményeket is gusztusosabbá varázsolja. Néha azonban sajnálatos módon még a legügyesebb biotechnológusok sem látják a fától az erdőt (a gyümölcstől a terményt). Ez történt a Calgene, az egyik újításokra igen fogékony kaliforniai székhelyű vállalat esetében. A Calgene 1994-ben arról híresült el, hogy elsőként dobott piacra olyan GM terméket, amely a szupermarketek polcain is megjelent. A Calgene a paradicsomtermesztés legnagyobb problémáját oldotta meg, azt, hogy miként lehet a paradicsomot érett állapotban szüretelve a vevőkhöz szállítani, s nem - amint az szokás - éretlenül szüretelni. A technikai sikerektől megit-tasulva épp csak a lényegről feledkeztek meg: a nem túl szerencsésen „Flavr-Savr" (ízmegőrző) névre elkeresztelt paradicsom íztelen is volt és drága is ahhoz, hogy megkedveljék. így elnyerte a szupermarketek polcairól elsők között lekerülő termék megtisztelő címét is.

A technológia egyébként zseniális volt. A paradicsom érése egy poligalakturonáz (PG) nevű, a sejtek falát lebontó enzimnek köszönhetően természetes körülmények között a termés puhulásával jár együtt. Mivel a paradicsomot puha állapotban nem lehet jól szállítani, rendszerint zölden (és keményen) szüretelik, majd az érést elősegítő etiléngázzal varázsolják pirossá. A Calgene kutatói úgy okoskodtak, hogy amennyiben ezt a bizonyos PG gént kiiktatják, a paradicsom változatlanul kemény marad még akkor is, ha már beérett az indákon. Beépítették a paradicsomba a PG gén egy invertált változatát, amely - az egymást kiegészítő bázispárok közötti affinitás következtében - a rendes PG gén által létrehozott RNS-t összekapcsolta a fordított gén RNS-ével, s leállította az eredeti gén puhító enzimének termelését. A PG enzim hiányában a paradicsom kemény maradt, alkalmas arra, hogy frissebb és érettebb állapotban kerüljön az élelmiszerboltok polcára. A Calgene ugyanakkor, akár egy gőgös molekuláris varázsló, fittyet hányt a paradicsomtermesztés alapelemeinek. (Amint azt egy termesztő megjegyezte: „Vidd ki a mole-kulárbiológust egy farmra, és hamarosan éhen hal")4 A Calgene szerencsétlenségére egy különösen semmitmondó és semleges ízű paradicsomfajtát szemelt ki magának, amelynek sem az ízéből, sem a zamatából nem volt mit megőriznie. A módosított paradicsom technológiai diadal s egyben kereskedelmi kudarc lett.

A génmódosítás a termesztett növények tápértékének fokozásával is hozzájárulhat az emberi jóléthez, némileg ellensúlyozva azt, hogy nem tartalmazhat minden növény minden, az ember számára fontos anyagot. A növények rendszerint alacsonyabb aminosav-tartalmának következtében a kizárólag növényi étrend - márpedig a fejlődő országok lakossága túlnyomórészt ilyen étrenden él - aminosavhiányt vonhat maga után. A génsebészet segítségével létre lehet hozni olyan növényeket, amelyek többféle tápanyagot (többek között aminosavat) tartalmaznak, mint módosítatlan változataik, amelyeket egyébként a világ azon részein élő emberek termesztenének és ennének.

A UNTCEF például 1992-ben 124 millióra becsülte az A-vitamin-hiányban szenvedő gyermekek számát, amelynek évente félmillió gyermekkori vakság az egyik következménye. A gyerekek egy része meg is hal A-vitamin-hiány miatt. A hiánybetegségekben szenvedő emberek túlnyomórészt a világnak azon a részén élnek, ahol a rizs az elsődleges táplálék, márpedig a rizs nem tartalmaz sem A-vitamint, sem annak előanyagait.

Egy nemzetközi, a Rockefeller Alapítvány által támogatott program (amely non-profit szervezet, és nem lehet a nyereségvágy és a kizsákmányolás vádjával illetni, mint a GM-táplálékok gyártóit) kifejlesztette az „arany rizsnek" nevezett élelmiszert. Ez a rizs sem A-vitamint tartalmaz egyébként, hanem annak a legfontosabb előanyagát, a béta-karotint (amelytől a sárgarépa ragyogó narancssárga színét nyeri, s amely az alig valamivel sápadtabb árnyalatú rizsnek a nevét adta). Persze a humanitárius célokért dolgozók már régóta tudják, hogy az alultápláltság jóval összetettebb kérdés annál, semmint hogy valamilyen egyszerű hiánnyal azonosítható lenne. Az A-vitamin elővitaminjának felszívódásához például valamilyen zsiradék jelenléte is szükséges, márpedig azok az alultáplált emberek, akiknek az arany rizst szánták, vajmi kevés zsiradékhoz jutnak, ha esznek egyáltalán. Ennek ellenére az arany rizs legalább egy lépéssel közelebb visz bennünket a jó célokhoz, és körvonalazódik az a terület, ahol a GM-módszer könnyíthet az emberi szenvedésen.

A GM-növények forradalmának még csak a küszöbén állunk, ezért még csak halványan körvonalazódnak előttünk a lehetséges alkalmazási területek. Amellett, hogy segítségével értékes tápanyagokkal láthatjuk el a rászorulókat, egy szép nap a szájon át alkalmazott oltóanyagok bevitelének feladatát is átveheti. Génsebészeti szempontból mi sem egyszerűbb, mint olyan banánt létrehozni, amely gyermekbénulás elleni szérumot termel, s a hatóanyagot meg is őrzi eredeti állapotában! A banán jól szállítható, s mivel általában nyersen fogyasztják, igen alkalmas arra, hogy a legalapvetőbb közegészségügyi feltételeket is nélkülöző országokba eljuttassa a vakcinát. A GM-növények kevésbé életbevágó, de azért igen fontos egyéb területeken is rendkívül hasznosak lehetnek. Az egyik vállalat például a gyapotnövényt poliészter termelésére tette alkalmassá, azaz létrehozta a természetes gyapot-poliészter keveréket. Az ilyen jellegű eredmények nemcsak a poliésztereket előállító vegyi gyáraktól való függőségünket csökkentik, hanem segítenek megszabadulni környezetszennyező melléktermékeiktől is. A növénysebészet számos további, ma még a képzelet világába sorolt módon segít a környezetünket megkímélni.

A Monsanto több tekintetben is vitathatatlanul élen jár a GM-élelmiszereket előállító vállalkozások között, bár egyeduralmát többször is próbálták meg-dönteni. A német Hoechst cég például szintén kifejlesztette saját, a Roundupnak megfelelő gyomirtóját Basta (az Egyesült Államokban Liberty) márkanév alatt, amellyel együtt természetesen egy „Liberty Link" nevű, genetikai beavatkozással rezisztenssé tett terményt is piacra dobtak. Egy másik európai gyógyszeróriás, az Aventis pedig egyfajta Bt kukoricával (Starlink) hozakodott elő.

A Monsanto nem hagyta magát, és mivel mindenképpen a legelső és a legnagyobb akart maradni, erőszakos kampányt folytatott, hogy a nagy vetőmaggyártó vállalatok, elsősorban a Pioneer, forgalmazzanak Monsanto-termékeket. A Pioneer azonban ragaszkodott jól bevált hibridkukoricájához, s így a heves udvarlás meglehetősen hűvös fogadtatásra talált. Végül az 1992-ben és 1993-ban kötött megállapodások során a Monsanto mindössze nyomorúságos 500 000 dollárt volt képes kicsikarni a Roundup Ready szója jogaira, és 38 milliót a Bt kukoricára. Amikor Róbert Sha-piro 1995-ben a Monsanto vezérigazgatója lett, a kudarcot azzal akarta helyrehozni, hogy a társaságot a vetőmagpiac egyeduralkodójává igyekezett tenni. Első lépésként kiszélesítette az ősi harcot azok ellen a gazdák ellen, akik inkább az előző évi termést vetették el a következő évben, mintsem hogy a gyártótól vásároltak volna jó pénzért másodszor is vetőmagot. A kukorica esetében oly nagyszerűen működő hibrid módszer a többi termény esetében nem vált be. Shapiro ezért a Bt magot vásárló farmereket arra szerette volna rávenni, hogy kössenek a Monsantóval egy olyan „technológiai egyezményt", amelynek értelmében egyrészt fizetni kötelesek a gén használatáért, másrészt vállalják, hogy nem fogják a saját termésükből keletkezett magot elvetni. Shapiro kétségkívül hihetetlenül hatékony volt, legalábbis abban, hogy a Monsanto a gazdálkodók számára a legfőbb gonoszt testesítse meg.

Shapiro nem igazán illett egy középnyugati mezőgazdasági vállalat élére. A Searle gyógyszergyár ügyvédjeként viszonylag jelentős sikereket ért el, ő volt az üzleti világ „heurékát" kiáltó Arkhimédésze. Amikor például a Pepsi- és a Coca-Colát rávette arra, hogy a Searle mesterséges édesítő szerének a nevét rátegyék üdítőitalaik palackjára, elérte, hogy a NutraSweet egyenlő legyen az alacsony kalóriát fontosnak tartó életstílussal. Amikor 1985-ben a Monsanto rátette a kezét a Searle vállalatra, Shapiro rendületlenül mászott felfelé a társaság egyesült uborkafáján. Amikor kinevezték ügyvezető igazgatónak, Mr. NutraSweet természetesen bizonyítani akart.

A Monsanto 1997-98-ban 8 milliárd dollárt költött a legnagyobb vetőmaggyártó vállalatok felvásárlására (közöttük volt a Pioneer legnagyobb riválisa, a Dekalb is), és Shapiro azzal hencegett, hogy a keze alatt a Monsanto a vetőmagok Microsoftja lesz. Egyik zsákmánya, a Delta and Pine Land Company az amerikai gyapotmag-kereskedelem 70 százalékát tartotta a kezében, továbbá egy olyan biotechnikai újdonság felett is rendelkezett, amelyet az amerikai Mezőgazdasági Minisztérium lubbocki (Texas) kutatólaboratóriumában kísérleteztek ki, és amelynek segítségével a növények csírázásra képtelen magokat teremnek. A zseniális molekuláris trükk megváltoztatja a vetőmagok génjeinek ki-be kapcsolását, és a gazdák olyan vetőmagot kapnak, amely normálisan fejlődik, ugyanakkor magjai nem fognak kicsírázni. Megvolt tehát a gazdagsághoz vezető út! A termelőket minden évben vissza lehet kényszeríteni a vetőmaggyártó cégekhez...

Noha a magtalan mag első hallásra merő képtelenségnek és önellentmondásnak tűnik, hosszabb távon valójában a mezőgazdaság szempontjából hasznos. Ha a farmerek minden évben engedelmesen megvásárolják a magot (amit egyébként a hibrid terményeknél is megtesznek), akkor a fellendülő vetőmag-kereskedelem egyre újabb és jobb vetőmagváltozatokat fog kifejleszteni. A közönséges (termékeny) vetőmagok természetesen változatlanul elérhetőek lesznek mindazok számára, akik szeretnék megvásárolni őket, továbbá a termelők magától értetődően csak akkor választanák a terméketlen vetőmagokat, ha a hozam szempontjából vagy valamilyen más tekintetben jóval előnyösebbek lennének, mint a többi. Egyszóval a terméketlen vetőmag technológiája lezárja ugyan az egyik kaput, de cserébe másikat tár szélesre az új és jobb vetőmagok előtt.

A Monsanto számára az új technológia kész PR-katasztrófát jelentett. Az aktivisták nemes egyszerűséggel csak „terminátor génről" beszéltek, nem győzték saj-náltatni a harmadik világbeli, elgyötört parasztot, aki világéletében az előző termésből származó magokat vetette el a földbe, és most hirtelen rádöbben, hogy vetőmagjai hasznavehetetlenek. Nincs más választása, mint visszakullogni a mohó multinacionális céghez és Twist Olivér módjára szívszaggatóan „kérni még". A Monsanto visszakozott, s a megalázott Shapiro kénytelen volt levenni módszerét a napirendről. A terminátor gén egyelőre használaton kívül maradt. A PR-csőd után a Monsanto grandiózus céljai is kártyavárként omlottak össze az 1990-es évek második felében: a terminátor gén saját magával végzett.

A GM-élelmiszerekkel szembeni olyan jellegű ellenségességet, mint amit a szarvasmarhák növekedési hormonjainak esetében láttunk (lásd 1. fejezet vége), elsősorban Jeremy Rifkin hivatásos vészharang gerjeszti. Az Egyesült Királyságban Lord Melchett játszotta el (nem is rosszul) ugyanazt a szerepet egészen addig, amíg el nem vesztette szavahihetőségét azzal, hogy faképnél hagyva a Greenpeace mozgalmat, egy hajdan a Monsantónak bedolgozó cég PR-tanácsadója lett. Rifkin mindent a saját erejéből elérő chicagói nejlonzacskógyáros fia, stílusában különbözik ugyan az igen jó családból származó, Eatonban diákoskodó Melchettől, víziójuk azonban - hogy Amerika összeesküvést sző a kiszolgáltatott egyszerű emberek ellen és egy gyilkos, kíméletlen isten módjára kiszipolyozza őket - azonos.

A GM-élelmiszereket részben zsigeri gyávaságból, részben politikai megfontolásból és tudományos hozzá nem értésből, az állami felügyelő hivatalok, például az Élelmiszer- és Gyógyszervizsgáló Intézet (Food and Drug Administration, FDA) és a Környezetvédelmi Hivatal (Environmental Protection Agency, EPA) sem támogatták, amikor dönteniük kellett az új technológiák sorsáról. Roger Beachy, a „keresztvédelem" jelenségének felfedezője és a hawaii papayatermesztők megmentője így emlékszik vissza az EPA reakcióira:

Naivan azt hittem, hogy a vírusokkal szemben ellenálló növények kifejlesztése - tekintve, hogy esetükben kevesebb növényvédő szerre lesz szükség - dicséretes előrelépésnek számít. Az EPA viszont gyakorlatilag a következőket mondta: „Amennyiben egy gén képes a növényt megvédeni a vírusoktól, akkor - mivel a vírusok kártevőknek számítanak - a gén nem más, mint növényvédő szer, azaz peszticid." Az EPA tehát a genetikailag módosított növényeknek a rovarirtókhoz hasonló hatást tulajdonított. A történet kulcsa, hogy a genetikához kapcsolódó tudományok és a biotechnológia fejlődése felkészületlenül érte az állami hivatalokat. Sem ahhoz nem volt meg a megfelelő hátterük, hogy a haszonnövények újonnan megjelenő változatait szakértői vizsgálatnak vagy ellenőrzésnek vessék alá, sem ahhoz, hogy a transzgenikus növények környezetre és mezőgazdaságra gyakorolt hatását felmérjék.

Az állami ellenőrzés alkalmatlansága az úgynevezett Starlink-ügyben még nyilvánvalóbb volt. A Starlink, az európai multinacionális Aventis által termelt Bt kukoricaváltozat azzal akadt fenn az EPA rostáján, hogy Bt fehérjéje nem bomlott le olyan gyorsan savas környezetben, például az emberi gyomorban, mint a Bt fehérjék általában. Ebből arra következtettek, noha egyetlen eset sem támasztotta alá, hogy a Starlink-kukorica allergiás reakciókat okozhat. Az EPA félt döntést hozni. Végül úgy határozott, hogy kizárólag szarvasmarha-takarmányként engedélyezi a Star-linket, emberi fogyasztásra nem. Az EPA „zéró tolerancia" elveinek megfelelően így már egyetlen Starlink molekula is meg nem engedett szennyező anyagnak számított az emberi fogyasztásra szánt készítményekben. A gazdák gyakran egymás melletti táblákon termesztették a Starlink és nem Starlink kukoricát, s így a nem Starlink növények óhatatlanul beszennyeződtek. Már egyetlen Starlink növény is képes volt bajt csinálni, ha hozzákeveredett azoknak a betakarított terményeihez, akik megelégedtek a nem Starlink kukoricákkal. A Starlink termények persze bekerültek az élelmiszerkészítményekbe is, és abszolút mennyiségük ugyan elhanyagolható volt, de az érzékeny genetikai tesztek kimutatták őket. 2002 szeptemberének végén a Kraft Foods kénytelen volt visszarendelni a Starlinkkel való szennyezettség hírébe került tacolepényeit, egy héttel később pedig az Aventis hirdetett meg visszavásárlási programot a farmereknek eladott Starlink-vetőmagokra. A „nagytakarítás" becsült költsége 100 millió dollár volt.

Jó lenne, ha mindenki belegondolna, hogy mit jelent az élelmiszerek „szennyeződése", ugyanis ha valamely idegen anyag egyetlen molekuláját, akkor élelmiszereink egytől egyig szennyezettek ólommal, DDT-vel, baktérium eredetű toxinok-kal és még sok egyéb cudar dologgal! Közegészségügyi szempontból egyébként az ilyen anyagoknak elsősorban a koncentrációja számít (amely egyébként az elhanya-golhatótól a halálos mértékűig bármekkora lehet). Jó lenne továbbá az is, ha csak olyankor nyilvánítanának valamit szennyezettnek, ha legalább részben vannak bizonyítékok arra, hogy károsítja az egészséget. A Starlinktől még soha senkinek nem lett baja, még a laboratóriumi patkányoknak se. Az egész sajnálatos epizódnak mindössze annyi haszna volt, hogy az EPA határozatot hozott a „megkülönböztető" engedélyekkel szemben. A jövőben egy mezőgazdasági termék forgalmazását vagy az összes élelmiszer-ipari célra engedélyezik, vagy egyikre sem.

Nem véletlen, hogy a GM-ellenes mozgalom Európában a legerősebb. Az európaiaknak és a briteknek nyomós okuk van arra, hogy gyanakvással szemléljék a velük megetetni kívánt ételeket, és hogy ne higgyenek el mindent, amit mondanak nekik. Egy dél-angliai farmer vette észre ugyanis elsőként 1984-ben, hogy egyik tehene különösen viselkedik. 1993-ra már 100 000 brit szarvasmarha pusztult el egy új, az agyat megtámadó betegség, a „szivacsos agysorvadás" (bovine spongi-form encephalopathy, BSE), hétköznapi nevén kergemarhakór következtében. BSE humán változata pedig 2002 februárjára már 106 emberéletet is követelt. Mindannyian BSE-vel fertőzött húst ettek.

A BSE által okozott bizalmatlanság és elbizonytalanodás a brit sajtó által egyszerűen csak „Frankenfoodnak" becézett GM-termékekre is átterjedt. Amint azt a Friends of the Earth (A Föld barátai) egy sajtótájékoztatón bejelentette 1997 áprilisában: „A BSE után az ember azt gondolná, hogy az élelmiszeripar okosabb annál, mintsem hogy »eltitkolt« anyagokat nyomjon le az emberek torkán".6 Pedig a Monsanto Európa-szerte épp ebben mesterkedett, és vezetősége - biztosra véve, hogy a GM-termékek elleni kampány hamarosan lecseng - kritikátlanul erőltette a GM-termékek európai élelmiszerboltokba kerülését. Óriási tévedés volt. A fogyasztás 1998-ban elérte mélypontját. A brit bulvárlapok ilyen címlapsztorikkal jelentek meg, hogy „A GM-élelmiszer a természetet játékszerének tekinti: örüljünk, ha mellékhatásként csak a rák leselkedik ránk"; „A GM élelmiszer-ipari óriás megdöbbentő csalása"; Mutáns termények". A miniszterelnök, Tony Blair félszíwel vállalt kiállása csak olaj volt a tűzre: „A rémelnök; Tony Blőd szerint ő is Frankenstein Foodot eszik, és kutya baja sincs tőle". Amikor 1999 márciusában a Marks and Spencer üzletlánc bejelentette, hogy nem hajlandó GM-termékeket forgalmazni, a Monsanto európai álmai kezdtek szertefoszlani. Amint az várható volt, a többi élelmiszer-forgalmazó is hasonló álláspontra helyezkedett. Tudjuk, hogy a vásárlók érdekeit mindig érdemes figyelembe venni, a fejünket az átlagból kiemelni viszont általában nem, főleg, ha egy népszerűtlen amerikai társaságról van szó.

Az európai Frankenfood-vihar dúlása idején a terminátor gén és a Monsanto világhatalmi, a nemzetközi vetőmagpiacot bekebelezni kívánó törekvéseinek híre Amerikába is eljutott. A környezetvédő csoportok által felhergelt ellenzékkel szemben a vállalat a múltjánál fogva nem nagyon tudott kiállni magáért. A világ első növényvédőszer-gyártójaként vonakodott az általuk forgalmazott vegyületeket a környezetre veszélyes anyagoknak nyilvánítani. Noha a Roundup Ready és az egyéb Bt-módszerek legfontosabb előnye éppen az, hogy csökkentik a káros gyom- és a rovarirtó szerek iránti keresletet. Az ipar részéről a hivatalos állásfoglalás az 1950-es évek óta változatlanul az volt, hogy a megfelelő növényvédő szerek megfelelő alkalmazása sem a környezetet, sem a termesztőket nem károsítja. A Monsanto még mindig nem akarta elismerni, hogy Rachel Carsonnak van igaza. Mivel nem lehet növényvédő szereket egyszerre kiátkozni és eladni, a cég épp azokról a meggyőző érvekről mondott le, amelyeket lobogtatni lehetett volna a biotechnológiának a paraszti gazdaságokban való alkalmazása mellett.

A Monsanto soha nem volt képes visszafordulni erről a rossz irányba vezető útról. 2002 áprilisában a vállalat egyesült a Pharmacia and Upjohn nevű céggel, ám a gyógyszeróriás elsősorban a Monsanto gyógyszergyárát, a Searle-t akarta csak megkaparintani. A megmaradt, később függetlenné váló mezőgazdasági részleg egyébként mind a mai napig működik Monsanto név alatt, a vállalat merész kezdeményezései és legyőzhetetlenségébe vetett hite azonban már mind a múlté.

AGM-élelmiszervita két szálon fut. Az egyik azt az egyszerű tudományos kérdést firtatja, hogy a GM-élelmiszerek veszélyeztetik-e az emberi egészséget és a környezetet. A másik pedig elsődlegesen gazdasági-politikai, és az erőszakosan terjeszkedő multinacionális cégek üzletpolitikáját, a globalizáció hatásait feszegeti. A legtöbb vád eddig az agrárkereskedelmet és a Monsantót érte, ami - mivel utóbbi számára a technológia már az 1990-es évek óta leginkább csak a világ élelmiszer-termelése feletti egyeduralom megszerzésének eszközét jelenteti - végső soron érthető. A vállalat valóban dédelgetett olyan veszedelmes álmokat, hogy egyszer majd az agráripar Microsoftja válik belőle, de szerencséje megfordultával ezek oly mértékben szertefoszlottak, hogy ma már említésre sem érdemesek. Az sem valószínű, hogy lenne még egy vállalat, hasonlóképpen sok vesztenivalóval, amely belesétálna ugyanebbe a kelepcébe. A GM-élelmiszereket szigorúan csak tudományosan szabad megítélni, nem pedig politikailag vagy gazdaságilag. Vegyük sorra az ellenük irányuló legfőbb érveket.

Nem természetesek. Néhány megmaradt vadászó-gyűjtögető törzset leszámítva ma már nincs olyan ember, aki valóban „természetes" táplálékot fogyasztana. Károly hercegnek - aki 1998-ban kijelentette, hogy „az ilyen jellegű genetikai átalakításokkal az ember Isten munkájába kontárkodik bele"7 - szíves elnézését kérem, de őseink már évezredek óta portyáznak ezeken a területeken.

Már az első növénytermesztők kereszteztek különböző növényeket, olyan merőben új fajokat hozva így létre, amelyek a természetben addig nem fordultak elő. Ilyen például a búza, amely keresztezések egész sorozatának eredményeként jött létre. Ose egy vadon megtermő pázsitfűféle, az alakor (Triticum monococcum), amelyet a kecskebúzával keresztezve hozták létre a tönkebúzát (Triticum dicoc-cum). A mai kenyérgabona egy további, a tönkebúza és a kecskebúza között történt keresztezés eredménye. A búza tehát a felsorolt ősök tulajdonságainak keveréke, amelyet a természet magától talán soha nem teremtett volna meg.

A növények ilyen jellegű keresztezése a genetikai újdonságok tömkelegét eredményezi, s minden egyes gén, gyakran előre nem látható következményekkel já-róan érintett lesz. A biotechnológia ezzel szemben jóval körültekintőbb módon adja hozzá a különböző fajokhoz az új genetikai anyagot, ugyanis egyszerre csak egy gént változtat meg. Annyi a különbség a hagyományos mezőgazdaság és a biotechnológia genetikai módszerei között, hogy az első pöröllyel, a második pedig sebészkéssel dolgozik.

Allergének és mérgek kerülnek ételeinkbe. A mai transzgenikus technológiáknak itt is a javára írható az a precizitás, amellyel a növényekhez nyúlnak. Amennyiben bizonyos anyagokról kiderül, hogy allergiás reakciókat válthatnak ki, abban a pillanatban félreteszik őket. A nehezen oszló gyanakvás egyébként abból a viszonylag régi történetből ered, amikor a szóját a brazil-dió egyik fehérjéjével akarták dúsítani. A kutatókat a legjobb szándék vezette, ugyanis Nyugat-Afrikában a táplálék viszonylag szegény abban a metionin nevű aminosavban, amelyet a Brazil-dió egyik fehérjéje viszont bőségesen tartalmaz. Ésszerűnek látszott, hogy a dió fehérjéjének génjét a nyugat-afrikai szójababba helyezzék, ám amikor valakinek eszébe jutott, hogy a brazil-dió fehérjéjére sokan allergiásak, az esetleges súlyos következményekre való tekintettel elvetették a tervet. A kutatóknak nyilvánvalóan nem áll szándékukban olyan új élelmiszert az emberekre szabadítani, amely ezreknél okozhat ana-filaxiás sokkot, így amikor megfogalmazódtak a várható kellemetlenségek, a programot azonnal leállították. Az eset kapcsán azonban sokan szerettek volna ujjal mutogatni a molekuláris mérnökökre, hogy a következményekkel mit sem törődve a tűzzel játszanak. A génsebészet éppen hogy az ételeinkben előforduló al-lergének csökkentésére törekszik, és egyszer tán a brazil-dióban sem lesz már benne az a fehérje, amely miatt a génkezelt szójával való házasítása kockázatos lett volna.

Nem válogat, és a célba nem vett fajokat is veszélyeztetheti. Egy 1999-es, azóta elhíresült vizsgálat szerint pusztulnak a Bt kukorica pollennel vastagon belepett leveleit fogyasztó danaiszlepke hernyók. Ebben természetesen semmi meglepő nem lenne, hiszen a Bt-pollen tartalmazza azt a Bt-toxint, amellyel éppen rovarokat szeretnénk pusztítani. Igen ám, csakhogy a pillangókat mindenki szereti, és a GM-élel-miszereket ellenző környezetvédőknek muszáj volt lecsapniuk ezt a labdát. Lehetséges - tették fel a kérdést -, hogy a danaiszlepke csak az első azon fajok sorában, amelyek a GM-technológia véletlen és vétlen áldozatává válnak? Közelebbről megvizsgálva a hernyók tesztelésének körülményeit, elég sok furcsaságra derült fény. A Bt-pollen szintjét például oly magasra állították be, hogy a végeredményből semmiképp nem lehetett arra következtetni, hogy mi lenne a valóságban a hernyók sorsa. A későbbi vizsgálatok szerint egyébként a Bt-növények csak csekély mértékben jelentenek veszélyt a danaiszlepkékre (és számos más, célba nem vett rovarra), de ha történetesen nem így lenne, a következményeket akkor is a hagyományos, nem GM alternatívákkal: a rovarirtó szerek következményeivel kellene összemérni. Márpedig lássuk be, hogy ha továbbra is a mai igényeknek megfelelő mezőgazdaságot szeretnénk fenntartani, GM-módszerek nélkül hatalmas mennyiségben kellene a hagyományos szereket használnunk. Míg a Bt-növényekbe beültetett to-xin csak azokra a rovarokra hat, amelyek ténylegesen megtámadják a növényt (és kisebb mértékben azokra, amelyek a Bt pollenjével találkoznak), a rovarirtók az összes rovart elpusztítják, tekintet nélkül ártalmas vagy ártalmatlan voltukra. Ha a danaiszlepke szavának súlya lenne a vitában, minden bizonnyal a Bt-kukorica mellett foglalna állást.

Az esetleges „szupergyomok" megjelenése a környezet összeomlásához vezet. Felvetik annak a lehetőségét, hogy a gyomirtókkal szembeni rezisztencia kiszabadul a termények génkészletéből, és a fajközi hibridizáció következtében átvándorol a gyomokéba. Ezt a lehetőséget ugyan nem lehet teljesen kizárni, azonban azért nem fordulhat tömegesen elő, mert a fajközi hibridek, lévén kevés az eszközük a túlélésre - általában igen sérülékenyek. Ez fokozottan érvényes olyan fajok esetében, ahol legalább az egyik szülő háziasított növény, és a farmer babusgatása nélkül csak tengődne. De legyen, a példa kedvéért képzeljük el, hogy a védettség génje mégis átvándorol egyes gyomokba, és fenn is marad. Még ez sem jelentené a világ vagy a mezőgazdaság végét, ugyanis nem történik más, mint ami a növénytermesztés története során oly gyakran előfordul: a kártevők a kiirtásukra tett kísérletre rezisztenciával válaszolnak. A legismertebb példa erre a kártékony rovarok DDT-hez való hozzászokása. A mezőgazdász a rovarirtók alkalmazásával valójában nem tesz mást, mint erős természetes szelekciós nyomást gyakorol a rovarokra a rezisztencia kialakulása érdekében, az evolúció pedig - mint tudjuk - ügyes és okos ellenfél, és a rezisztenciát hamar létre is fogja hozni. Mindkét történet vége az, hogy a tudósok visszakényszerülnek a tervezőasztalhoz, és előbb-utóbb olyan új gyom- vagy rovarirtóval rukkolnak elő, amelyre a célba vett fajokban még nem alakult ki védelem. Az evolúciós cikluson belül azután kezdődik minden elölről, egészen addig, amíg a célba vett fajokban a rezisztencia újfent meg nem jelenik. A védettség kialakulása minden, a kártevők ellen irányuló törekvésnek gátat szab, és egyáltalán nem a GM-módszerek sajátossága. Nem történik más, minthogy megszólal a következő menetet jelző csengő, amely felszólítja az emberi találékonyságot, hogy hozakodjon elő valami újjal.

Suman Sahaj, az Újdelhiben székelő „Génkampány" nevű szervezet képviseletében - noha ő sem nézi jó szemmel a multinacionális cégek olyan országok földművelőire gyakorolt nyomását, mint India - rámutatott arra, hogy a GM-élelmi-szervitát elsősorban azok az országok gerjesztik, amelyekben az ennivaló nem élet és halál kérdése. Indiában például, ahol vannak emberek, akik szó szerint éhen halnak, a hegyvidékeken termesztett gyümölcs 60 százaléka megrohad, még mielőtt a piacra kerülne. Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora segítséget jelentene egy olyan, a Flavr-Savr paradicsomoknál alkalmazott technológia, amely késleltetné az érést. Sahaj szerint a GM-élelmiszerek legnagyobb szerepe a fejlődő régiók megmentése lehetne, ezeken a helyeken ugyanis az egyre növekvő népszaporulat és az a kényszer, hogy a korlátozott méretű művelésre alkalmas területeken kell kielégíteniük a növekvő igényeket, a gyom- és rovarirtók nyakló nélküli, a környezetre és a szerekkel dolgozó parasztokra nézve katasztrofális következményekkel járó használatához vezetett. Ezeken a helyeken az emberek az alultápláltsággal együtt élnek (s gyakran halnak), és ha a termést elpusztítják a kártevők, az a parasztok és családjuk halálos ítéltével egyenlő.

Amint láttuk, az 1970-es évek első felében a rekombináns DNS módszer felfedezésével kapcsolatos viták és lelkiismereti kérdések az asilomari konferencián hatalmas hullámverést keltettek. Most is mintha valami hasonló dolog történne. Pedig ma már mentségünk sincs rá, mint hajdanán Asilomarban, amikor még nem tudtuk egészen biztosan, hogy az ember emésztőrendszerének egyik baktériuma, az E. coli génfelépítésének módosításakor valóban nem jön létre semmilyen új, megbetegedést okozó törzs. A munkát azonban az utunkba kerülő kisebb akadályok ellenére sem adjuk fel, mert tisztában vagyunk vele, hogy a jelenlegi vita, bár mi már sokkal biztosabbak vagyunk abban, amit csinálunk, még mindig az aggodalmakról szól. Míg annak idején Asilomarban a résztvevők többsége óvatosságra intett, ma már nagyítóval kellene olyan tudósokat keresni, akik a GM-élelmiszereket elvből kifogásolnák. Még a környezetvédőként oly nagy tekintélynek örvendő E. O. Wil-son is, amikor felismerte, hogy mind az ember, mind pedig a természet csak nyerhet velük, szentesítette a GM-technológiákat: „Amennyiben körültekintő kutatások és vizsgálatok igazolják, hogy a génkezelt haszonnövények a táplálkozás és a környezet szempontjából biztonságosak... akkor nyugodtan éljünk velük."

A GM-élelmiszerek elleni tiltakozások elsősorban szociopolitikai indíttatásúak, és az érvek, bármennyire is próbálják a tudomány nyelvét használni, minden tudományosságot nélkülöznek. A médiában terjesztett GM-ellenes áltudományos blabla - akár szenzációhajhászásról van szó, akár jó szándékú, de félrevezetett emberek aggodalmairól - olykor még mulatságos is lenne, ha nem tudnánk, hogy még az ilyen katyvasz is hatásos fegyver lehet a propagandaháborúban. A Monsantót képviselő Rob Horschnak gyakran gyűlt meg a baja a tiltakozókkal.

Egyszer egy aktivista egy washingtoni sajtótájékoztatón azt olvasta a fejemre, hogy megvesztegetem a gazdákat. Megkérdeztem, hogy mire gondol. Azt válaszolta, hogy amikor a gazdáknak olcsón adunk el jól megtérülő termékeket, akkor azok hasznot húznak abból, hogy a mi készítményeinket alkalmazzák. Csak néztem rá tátott szájjal.

Hadd fogalmazzam meg egészen egyszerűen azt, amit gondolok. Merő képtelenség, hogy a GM-élelmiszerekre tücsköt-bogarat kiáltva megfosszuk magunkat a belőlük származó előnyöktől; Károly herceg és a többiek irracionális feltételezéseire hallgatni pedig olyankor, amikor a fejlődő világ irgalmatlan bajban van, egyenesen bűn.

Amikor néhány év múlva a Nyugat majd visszanyeri józan eszét és megszabadul luddita paranoiájától, lehet hogy már késő lesz, és komoly lemaradással kell szembenéznie a mezőgazdasági technológiák terén. Európában és az Egyesült Allamokban jóval többe kerül majd és jóval kevésbé lesz hatékony az élelmiszer-termelés, mint a világ többi részén, és az olyan országok, mint például Kína, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy irracionális gyanakvások vezéreljék őket, előretörnek. A kínaiak megfontolásai gyakorlatiasak. Amennyiben a világ népességének 2 3 százalékával és a megművelhető föld 7 százalékával szeretnének népüknek enni adni, szükségük van a GM-termények nagyobb termésátlagára és hozzáadott tápanyagaira.

Visszamenőleg úgy gondolom, hogy hiba volt Asilomarban a túlzott óvatosko-dás. Kellőképpen alá nem támasztott (valójában alá sem támasztható), meg nem nevezett és be nem jósolható aggályoskodások miatt magyarázkodtunk. Túllépve ezen a felesleges és költséges késlekedésen, hozzá kell fognunk a tudomány legfontosabb erkölcsi kötelességének teljesítéséhez, és minél hamarabb alkalmaznunk az emberiség talán egyik legnagyobb jótéteményét. A jelenleg dúló, a szent tudatlanság vezérelte vitákban sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy milyen súlyos tétek forognak kockán: az éhező emberek egészsége, és legértékesebb örökségünk, a környezet megóvása.

A GM-élelmiszerek ellenzői 2000-ben feldúlták a Cold Spring Harbor Laboratórium egyik kísérleti kukoricatábláját. A növények között történetesen nem volt génkezelt növény, a vandálok mindössze a laboratórium két fiatal kutatójának kétéves munkáját tették tönkre. A történet egyébként így is tanulságos. Akkor, amikor a GM-terményeket Európa és Amerika bizonyos részein divat tönkretenni, és amikor e két kontinensen már a tudás megszerzéséért is inzultálhatnak valakit, az ügy élcsapatában harcolók kérdezzék meg maguktól, hogy „valamivel szemben, vagy valamiért harcolunk?".

(Részlet James Watson: DNS - az élet titka című könyvéből.)