Richard Feynman: A teherszállítmány-kultusz tudománya

megjegyzések a tudományról, áltudományról, és annak megtanulásáról, hogy ne csapjuk be önmagunkat A Caltechen tartott 1974. évi tanévzáró beszéd

Kérdés: Mi köze van az ördögűzőnek) az ESP-nek (a természetfeletti érzékelésnek), a Dél-tengeri szigetlakóknak, a rinocéroszszarvaknak, és a Wesson Oil Társaságnak az egyetemi diplomakiosztáshoz?
Felelet: Ezek mind olyan példák, amelyeket a furfangos Feynman a végzős hallgatók arról való meggyőzésére használt, hogy a tudományban a becsületesség kifizetődóöb, mint a világ valamennyi dicsősége és ideiglenes sikere. Az 1974. évi Caltech-végzősöknek Feynman leckét ad a tudományos tisztességről, a főrendi nyomás és fenyegető konszolidációs ügynökségek ellenére.

A középkorban mindenféle ostoba elképzelés létezett, mint például az, hogy egy darabka a rinocérosz szarvából növelné a szexuális potenciát. (Egy másik középkori ostobaságot jelentenek ezek a kalapok, amiket a mai napon viselünk - az enyém még túl tág is.) Később kitaláltak egy módszert az elképzelések szétválasztására, amely abból állt, hogy meg kell nézni, hogy az elképzelés működik-e, és ha nem, akkor azt mellőzni kell. Ez a módszer szervezett formában a tudomány részévé vált. És mivel a továbbiakban igen jól fejlődött, ma már tudományos korban élünk. Ez már valóban annyira tudományos kor, hogy nehezen tudjuk megérteni, hogy ördögűzők egyáltalán hogyan létezhettek valaha is, ha az, amit ők javasoltak, valójában soha nem úgy működött, vagy csak nagyon kevéssé.
De éppen manapság is találkozom sok olyan emberrel, akik előbb vagy utóbb elkezdenek velem beszélni ufókról, vagy asztrológiáról, vagy valamilyen titokzatosságról, kiterjedt bűntudatról, új típusú tudatosságról, természetfeletti érzékelésről és így tovább.
Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a mi világunk nem tudományos világ.
A legtöbb ember oly sok csodálatos dologban hisz, hogy elhatároztam, megvizsgálom, hogy' ezt miért teszik. És az, amit a kutatással kapcsolatos kíváncsiságomnak tartottak, abba a nehéz helyzetbe juttatott engem, hogy ott oly sok elmondanivaló vacakságot találtam, hogy azt ebben a beszédben el sem mondhatom. Én le vagyok sújtva. Először azzal kezdtem, hogy megvizsgálom a különféle titokzatosságokkal kapcsolatos elképzeléseket és misztikus tapasztalatokat. Szigetelőtartályokba mentem (ezek sötétek, ott nyugalom van, és az ember keserűsóban [magnézium-szulfátban] lebeg), és sok órát töltöttem hallucinációval, úgyhogy erről már tudok valamit. Ezután Esalenbe mentem, amely az ilyen elképzeléseknek a melegágya (ez csodálatos hely, önöknek is meg kellene látogatniuk). Ezután le voltam sújtva, mert nem tudtam felfogni, hogy ilyen sokféle elképzelés létezik.
Egyszer egy meleg fürdőben ülök, és ott van még egy fickó meg egy lány. A srác azt mondja a lánynak: "Én masszírozni tanulok, és szeretném megkérdezni, hogy gyakorolhatnám-e rajtad?" A lány azt mondja, hogy oké, felfekszik egy asztalra, és a fiú elindul a lábánál, a nagylábujjával dolgozik, azt lökdösi ide-oda. Ekkor ahhoz fordul, aki oktatój ának látszik, és azt mondja: "Egyfajta bemélyedést érzek. Ez a hipofízis (agyalapi mirigy)?" Ő azt válaszolja: "Nem, ez nem az a hely, ahol az érződik." Erre azt mondom: "Ember, maga pokoli messzeségben van a hipofízistől." Mire mindketten rám néztek - közben rácsaptam a takarómra -, és a nő azt mondta: "Ez reflexológia." Ekkor behunytam a szemem, és úgy tűnt, hogy elmélkedem.
Ez csak egy példa volt arra, hogy miféle dolgok sújtanak le engem. Foglalkoztam természetfeletti érzékeléssei is, PSIjelenségekkel, és a legutóbbi őrült Uri Geller volt, egy férfi, akiről feltételezik, hogy képes kulcsokat görbíteni, ha azt az ujjával dörzsöli. Így hát a meghívása alapján elmentem a szállodájába, hogy végign~zzem két bemutatóját, a gondolatolvasást és a kulcshajlítást.
Egyetlen gondolatolvasása sem sikerült; úgy vélem, senki sem tudja a gondolataimat olvasni. Aztán a fiam tartott egy kulcsot, és Geller dörzsölte azt, és semmi sem történt. Ekkor azt mondta nekünk, hogya dolog jobban megy víz alatt, és ígyelképzelhetnek bennünket, ahogy mindannyian állunk a fürdőszobában, folyik a víz, a kulcs a VÍzben van, ő pedig az ujjával dörzsöli a kulcsot.
Semmi sem történt. Így hát képtelen voltam ezeket a jelenségeket megvizsgálni.
Ekkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mik vannak még, amit elhiszünk? (Ekkor az ördögűzőkre gondoltam, és arra, hogy milyen könnyű volna őket ellenőrizni, és megállapítani, hogya dolgaik valójában nem működnek.) Így találtam olyan dolgokat, amit még több ember hisZ' el, például azt, hogy mi már valamennyire tudjuk, hogyan kell oktatni. Vannak nagy iskoláink, amelyeknek vannak olvasástanítási és matematikai módszereik és így tovább, de megfigyelhetik, hogy az olvasási pontszámok lefelé tartanak vagy csekély mértékben javulnak csak - annak ellenére, hogy folyamatosan használjuk ugyanazokat az embereket a módszerek jobbítására. Ez egy ördögűzés elleni gyógyszer, amely azonban nem hat. Meg kellene nézni: miből gondolják ezek az emberek, hogya módszerüknek hatékonynak kellene lennie? Másik példa a bűnözők kezelésére. Nyilvánvaló, hogy azzal a módszerrel, amit a bűnözők kezelésére alkalmazunk, nem értünk el haladást - van egy csomó elmélet, haladás nélkül- a bűnözés csökkentésében.
Még ezekről a dolgokról is azt állítják, hogy tudományosak. Mi tanulmányozzuk ezeket. De azt hiszem, hogy a közösségi gondolkodású, hétköznapi embereket ezek az áltudományok megfélemlítik: Egy tanítót, akinek van egy jó elképzelése arról, hogyan tanítsa a gyerekeket olvasni, az iskolarendszer arra kényszeríti, hogy azt más módon végezze, de az is lehet, hogy az iskolarendszer elhiteti vele, hogy az ő módszere nem szükségszerűen tekinthető jónak. Vagy a rosszalkodó gyerekek szülője, miután gyerekét ilyen vagy olyan módon fegyelmezte, élete végéig vétkesnek érzi magát, mert a szakemberek szerint "nem helyesen cselekedett".
Ezért valóban foglalkoznunk kell a helytelen elméletekkel, és az olyan tudománnyal, amely valójában nem is tudomány.
Igyekeztem találni egy elvet, amely lehetővé teszi ilyenfajta további dolgok felfedezését, és a következő rendszer mellett kötöttem ki. Ha egyszer egy koktélpartin olyan beszélgetést folytatnak, amelynek során nem érzik kényelmetlennek, ha a háziasszony arra járva azt mondja: "Barátaim, vajon miért a üzletről társalognak?", vagy odajön a feleségük, és azt kérdi: "Miért flörtölsz már megint?" - akkor biztosak lehetnek abban, hogy önök olyasmiről beszélnek, amiről senki nem tud semmit.
Ezt a módszert használva találtam néhány további témát, amelyet már elfelejtettem - többek között a pszichoterápia különböző formáinak hatékonyságát. Ezért elkezdtem a témát a könYVtárban tanulmányozni, és most már erről annyi mondanivalóm van, hogy azt most mind el sem mondhatom. Mondandómat éppen csak néhány kisebb dologra kell korlátoznom. Azokra a dolgokra fogok összpontosítani, amelyekben sok ember hisz. Lehet, hogy ezekről a témákról jövőre egy előadássorozatot fogok tartani. Ez hosszú időt vesz igénybe.
Azt hiszem, az általam említett oktatási és pszichológiai tanulmányok példák arra, amit teherszállítmány-kultusz tudományának szeretnék nevezni. A Déli-tengereken létezik a népek teherszállítmány-kultusza. Ők a háború idején látták repülőgépek leszállását, és ezek rengeteg jó holmit hoztak, és azt szeretnék, hogy most ugyanez történjen. Ezért aztán elkezdtek leszállópályákhoz hasonló dolgokat készíteni, ennek két széle mentén tüzeket helyeztek el. Készítettek egy fakunyhót egy benne ülő férfi számára, akinek két fadarab volt a fején fülhallgatóként, és bambuszrudak helyettesítették az antennákat - ő az ellenőr, és most várják a repülőgépek leszállását. Végül is mindent helyesen csinálnak. A forma tökéletes. Minden úgy néz ki, mint annakidején. És a dolog mégsem működik. A repülőgépek nem szállnak le. Nos, ezeket a dolgokat nevezem teherszállítmány-kultusz tudományának, mivel ők a tudományos kutatás valamennyi látszólagos előírását és formáját követik, de kihagynak valami lényegeset, mivel a gépek mégsem szállnak le.
Most természetesen az a dolgom, hogy elmondjam, hogy ott mit hagytak ki. De ez éppoly nehéz, mint megmagyarázni a déltengeri szigetlakóknak, hogyan kellene elrendezniük a dolgaikat, hogy a rendszerükjólétet eredményezzen. Ez nem olyan egyszerű dolog, mint például elmondani, hogy miként javíthatnák meg a ,fülhallgatók alakját. De" észrevettem, hogy van egy jellegzetesség, amely a teherszállítmány-kultusz tudományában általában hiányzik. Ez az az eszme - amelyet reméljük, az iskolában tudománnyal foglalkozva önök valamennyien megismertek - és amelyről nyíltan sosem mondjuk meg, hogy az mi, csak éppen reméljük, hogya tudományos kutatás minden példájában fellelték. Éppen ezért érdekes ezt most közzétenni és nyíltan beszélni róla. Ez egyfajta tudományos integritás, a tudományos gondolkodásnak egy elve, amely egyfajta abszolút becsületességnek felel meg - egyfajta nagy igyekezetet jelent. Például, ha elvégeznek egy kísérletet, be kell számolniuk mindenről, ami önök szerint az eredményüket érvénytelenítheti, és nemcsak arról, amit a kísérletben jónak tartanak, vagyis azokról az egyéb okokról, amelyek esetleg megmagyarázhatják az önök eredményeit. Meg kell említeni azokat a dolgokat is, amelyekről azt gondolják, hogy más kísérlettel kiküszöbölték, és hogy az hogyan történt - így a kollégáik biztosak lehetnek abban, hogy az megtörtént.
Meg kell adni olyan részleteket is, amelyek esetleg kételyt ébreszthetnek az önök értelmezése iránt, ha ilyen részleteket ismernek. Ha tudnak olyan részletről, amely esetleg nem jó, vagy akár teljesen rossz, akkor minden lehetőt meg kell tenniük annak megmagyarázására. Ha például egy elméletet készítenek, és azt ismertetik, vagy közzéteszik, akkor ismertetniük kell mindazokat a tényeket is, amelyek szemben állnak az elmélettel, éppúgy, mint azokat, amelyek azt alátámasztják. De van egy még kényesebb probléma is. Ha összegyűjtöttek egy csomó elképzelést, hogy abból egy elméletet dolgozzanak ki, és megmagyarázzák, hogy az mely tényekhez illeszkedik, akkor önöknek bizonyossá kell tenniük, hogy azok a tények, amelyek illeszkednek az elmélethez, nem pont azok, amelyek az elmélet alapgondolatát adták; és ehhez járul még, hogya befejezett elméletből is az eredetihez képest valami egyéb dolog következik.
Összegezve, az a helyes, ha igyekszünk minden információt megadni ahhoz, hogy mások is véleményt alkothassanak a munkásságunkról, tehát nem csak olyan információkat, amelyek a véleményt ilyen vagy olyan irányba terelnék.
Ezt az elvet legegyszerűbben úgy lehet megmagyarázni, ha szembeállít juk például egy hirdetésseI. Tegnap este hallottam egy hirdetésben, hogy az élelmiszer nem szívja be a Wesson olajat. Nos, ez igaz. Ez nem tisztességtelen fogalmazás. Ez nem tisztességtelen ugyan, de amiről én beszélek, az nem arról szól, hogy ne legyünk tisztességtelenek, mert ez tudományos becsületesség dolga, ami már más szintet jelent. A lényeg az, hogy a hirdetésben úgy kellene fogalmazni, hogy az élelmiszer sem ennyi olajat nem szív be, ha bizonyos hőmérsékleten használják. Ha másik hőmérsékleten használják, akkor az élelmiszer minden olajat, a Wesson olajat is beszívja. Ők tehát a hallgatólagos következtetést adták meg, és nem a tényt, amelyegyébként igaz, és nekünk a különbséggel kell foglalkoznunk.
Tapasztalatból tudjuk, hogy az igazság kiderül. Más kísérletezők meg fogják ismételni az önök kísérletét, és rájönnek, hogy igazuk volt-e, vagy sem. A természet jelenségei vagy egyeznek az önök elméletéveI, vagy nem. És bár ideiglenesen hírnévhez és izgalmakhozjuthatnak, tudósként nem leszjó hírnevük, ha az ilyenfajta munkában nem törekedtek igen nagy gondosságra. És ez a fajta becsületesség, az önmaga becsapásának gondos elkerülése az, ami nagymértékben hiányzik a teherszállítmány-kultusz tudományának legtöbb kutatásában.
Az ő nehézségeik nagy része természetesen magából a témából adódik, és a tudományos módszernek a témához való alkalmazhatatlanságából ered. Emellett meg kell említeni, hogy nem ez az egyetlen nehézség. Ez csak megmagyarázza, hogy miért nem szállnak le a repülőgépek - de azok bizony ott nem szállnak le. A tapasztalat megtanított bennünket arra, hogyan kezeljük azokat a módszereket, amelyekkel önmagunkat bolondít juk. Erre mondok egy példát. Millikan megmérte az elektron töltését egy olyan kísérlet alapján, amelyben olajcseppeket lebegtetett, és olyan eredményt kapott, amelyről ma már tudjuk, hogy nem teljesen helyes.
Értéke kissé kicsi volt, mivel nem volt pontos a levegő viszkozitásának értéke, amit használt. Érdekes végigtekinteni az elektrontöltés Millikan utáni méréseinek történetén. Ha az eredményeket az idő függvényében ábrázoljuk, azt találjuk, hogy az első valamivel nagyobb Millikanénél, a következő viszont ennél is kissé nagyobb, a rá következő szintén kissé nagyobb, és a végén egy még nagyobb számnál kötünk ki.
Miért nem jöttek rá azonnal, hogy az új számérték nagyobb? Ez a történet olyan dolog, amit a tudósok szégyellnek, mivel nyilvánvaló, hogy az emberek valami ilyesmit tettek: ha egy olyan számértéket kaptak, amely túl nagy volt Millikanéhez képest, arra gondoltak, hogy valamit nem jól csináltak - és elkezdték keresni, hogy mit rontottak el. Ha viszont egy, a Millikanéhez közelebb eső számot kaptak, akkor nem vizsgálódtak olyan nagyon. És így aztán eltűntették azokat a számértékeket, amelyek túl kicsik voltak, és ehhez hasonlókat műveltek. Manapság már ismerjük ezeket a trükköket, és már nem szenvedünk az effajta betegségben.
De az a hosszú történet, amely arról szól, hogy ne csapjuk be önmagunkat, vagyis legyünk abszolút becsületesek, sajnálattal kell megállapítanom, hogy az olyasmi, amit az általam ismert speciális kollégiumok közül egyik sem tartalmaz. Csak azt remélhetjük, hogy azt ozmózis útján vették áto Az első elv az, hogy nem szabad önmagukat becsapniuk - hiszen önöket lehet legkönnyebben becsapni. Ebben a kérdésben nagyon elővigyázatosoknak kell lenniük. Ha nem csapták be önmagukat, akkor könnyű lesz más tudósokat sem becsapni. Hiszen ezek után csak a megszokott módon kell becsületeseknek lenniük.
Szeretnék ehhez még valamit hozzátenni, ami a tudós számára nem lényeges, de hitem szerint nem szabad becsapniuk a laikusokat sem, ha tudósként beszélnek velük. Nem áll szándékomban arról beszélni, hogy mit tegyenek, amikor megcsalják a feleségüket, vagy becsapják a barátnőjüket, vagy valamely hasonló esetben, amikor nem tudósként, hanem közönséges emberi lényként lépnek fel. Az ilyenfajta problémákat önmagukra és rabbijukra bízzuk. Én egy meghatározott, különleges típusú becsületességről beszélek, amely nem ismeri a hazugságot, inkább minden eszközzel rámutat arra, ha nincs igazuk, és hogy tudósként mit kell tenniük. Tudósként ez a mi kötelezettségünk más tudósokkal szemben, és azt hiszem, a laikusokkal szemben is.
Én például kissé meglepődtem, amikor egy barátommal beszélgettem, aki éppen a rádióba igyekezett. Ő a kozmológia és a csillagászat területén dolgozik, és meg volt lepődve azon, hogyan tudná elmagyarázni munkájának alkalmazásait. "Nos", mondtam, "ezek szerint ilyenek nincsenek". Mire ő: "Igen, de ha ezt mondjuk, akkor nem kapunk több támogatást az ilyenfajta kutatásokhoz" Én azt hiszem, hogy ez egyfajta tisztességtelenség. Ha tudósnak tartják önmagukat, akkor el kell tudniuk magyarázni egy laikus számára, hogy mit is csinálnak, és ha ilyen körülmények között nem akarják önöket továbbra is támogatni, akkor ez az ő elhatározásuk.
Egy példa a fenti elvre a következő: ha elhatározták, hogy tesztelnek egy elméletet, vagy meg akarnak magyarázni valamilyen elképzelést, mindig el kell határozniuk, hogy az eredményt mindenképpen publikálni fogják. Ha csak bizonyosfajta eredményeket publikálunk, elérhetjük, hogy érveink jóknak tűnjenek. Nekünk azonban mindkétfajta eredményt publikálnunk kell. Példaként vegyünk ismét egy hirdetést. Feltételezzük, hogy egy bizonyosfajta cigarettának van egy különleges sajátossága, mint pl.
alacsony nikotintartalom. A cég széles körben hirdeti, hogy ez jó önöknek - azt azonban nem mondják, hogy például más a kátránytartalma, vagy hogy valami más baj van a cigarettával. Más szavakkal, a publikáció valószínűleg függ a felelettől, a kapott eredménytől. És ezt nem szabad csinálni.
Állítom, hogy bizonyos típusú kormányzatoknak tanácsot adni is fontos dolog. Tegyük fel, hogy egy szenátor önöktől kér tanácsot azzal kapcsolatban, hogy bizonyos fúrásokat ebben az államban végezzenek-e el; önök viszont úgy döntenek, hogy jobb volna azokat egy másik államban elvégezni. Ha ezt a döntésüket nem publikálják, akkor szerintem nem adtak tudományosan megalapozott tanácsot. Ekkor ugyanis önöket csak felhasználták. Ha ugyanis az önök válasza abba az irányba mutat, amelyet a kormányzat és a politikusok is szeretnének, akkor ők ezt érvként felhasználhatják saját érdekükben. Ha viszont a válasz másféle, akkor azt egyáltalán nem publikálják. Ezért nem számít ez tudományos tanácsadásnak.
A tiszta tudományra másfajta hibák a jellemzőek. Amikor a Cornell Egyetemen voltam, gyakran beszélgettem a pszichológiai tanszék embereivel. Az egyik hallgatónő mesélte, hogy egy bizonyos kísérletet akar elvégezni - a részletekre nem emlékszem már -, amely abból indul ki, hogy mások azt tapasztalták, hogy X körülmények között a patkányok valami A-val jelölt dolgot végeztek el.
A hallgatónő arra volt kíváncsi, hogy ha ő akörülményeket Y-ra változtatja, vajon a patkányok akkor is A-t fogják-e elvégezni. Az ő javaslata tehát az volt, hogy elvégzi a kísérletet Y körülmények között, hogy meglássa, vajon akkor is A-t fogják-e elvégezni a patkányok.
 Elmagyaráztam neki, hogy előbb a már más személyek által elvégzett kísérletet kell elvégeznie a saját labotatótiumában, vagyis X körülmények között, hogy lássa, vajon őnála is A lesz-e az eredmény - és ezután változtathat Y-ra, és megfigyelheti, hogy A változott-e. Ekkor tudni fogja, hogy a tényleges eltérés attól van-e, amire ő gondolt és ellenőrzött.
Nagyon örült ennek az új elképzelésnek, és ezzel ment a professzorához, akinek az volt a válasza, hogy nem, ezt nem lehet megcsinálni, mert azt a kísérletet mások már elvégezték, és ezzel csak pazarolnánk az időt. Ez körülbelül 1935-ben volt, és úgy látszik, akkor az volt az általános eljárásmód, hogy nem kell megpróbálni megismételni egy pszichológiai kísérletet, csak meg kell változtatni a kísérleti körülményeket, és nézni, hogy akkor mi történik.
Manapság fennáll annak bizonyos veszélye, hogy ugyanez a dolog megismétlődik, méghozzá a hírneves fizika területén. Megdöbbentem, amikor hallottam egy kísérletről, amelyet a National Accelerator Laboratory (NAL = Nemzeti Gyorsító Laboratórium) nagy gyorsítóján végeztek, és amelynek során valaki deutérium ot használt. Ahhoz, hogya nehéz hidrogénnel kapott saját eredményeit összehasonlíthassa a könnyű hidrogén viselkedésével, másvalakinek könnyű hidrogénnel végzett adatait kellett használnia, amelyeket az illető egy másik készüléken nyert. Amikor megkérdeztem, azt mondta, ez azért van így, mert nem kapott több időt a programban (mivel oly kevés a kísérleti idő, és a készülék nagyon drága), hogy elvégezhesse a kísérletet a gyorsítón könnyű hidrogénnel is, tekintve, hogy abból nem születne új eredmény. Így a NAL programjainak irányításával megbízott emberek annyira sóvárognak új eredmények után - csak azért, hogy több pénzt kapjanak a talp on maradásra és reklámozási célokra -, hogy ezzel esetleg lerombolják maguknak a kísérleteknek az értékét is, amelyek pedig az egész munka célját képezile A kísérletezőknek gyakran elég nehéz úgy végezni a munkájukat, ahogy azt a tudományos tisztességük megkövetelné.
A pszichológiában azonban nem valamennyi kísérlet tartozik az említett típushoz. Volt például sok olyan kísérlet, amelynél a patkányok minqenféle útvesztőben futkostak és hasonlók, de ezek kevés egyértelmű eredményt hoztak. De 193 7-ben egy Young nevű ember nagyon érdekes kísérletet végzett. Volt egy hosszú átjárófolyosója, amelynek egyik oldala mentén végig ajtók voltak, amelyeken át a patkányok bejöttek, és a másik oldalon levő ajtók mögött ennivaló volt. Azt akarta látni, hogy rá tudja-e szoktatni a patkányokat arra, hogy a harmadik ajtón menjenek be, függetlenül attól, hogy honnan indította őket. Ez nem ment. A patkányok azonnal ahhoz az ajtóhoz mentek, ahol legutóbb a táplálék volt. A kérdés az volt, hogy honnan tudták a patkányok, hogy az ugyanaz az ajtó, mint az előző esetben - hiszen a folyosót olyan szépen építették meg, és mindegyik ajtó egyforma volt. Nyilván volt valami az ajtón, ami eltért a többi ajtótól. Ezért gondosan átfestette valamennyi ajtót, minden ajtóra pontosan ugyanazt a mintázatot festve. A patkányok mégis megtalálták. Ezután arra gondolt, hogy a patkányok talán érzik az eledel illatát, ezért vegyszereket használt, amelyekkel minden futás után megváltoztatta az illatot. A patkányok akkor is rátaláltak. Ekkor azt képzelte, hogya patkányok talán azért képesek megtalálni, mert látják a fényeket és a laboratórium berendezéseit, mint bármely józan eszű ember. Így hát beborította az átjárófolyosót, és a patkányok mégis meg tudták találni azt az ajtót.
Végül arra jutott, hogya folyosón való végigfutásakor keletkező zaj segít nekik a megtalálásban. Ezt csak úgy tudta kiküszöbölni, hogya folyosóját homokra helyezte. Így az egyik lehetőség megszüntetése után felfedezte a másikat is, és végül be tudta csapni a patkányokat, és azok meg is tanulták, hogya harmadik ajtón menjenek be. Ha a feltételek valamelyikét kihagyta, a patkányok meg tudták találni az előző alkalom ajtaját.
Nos, tudományos szempontból ez egy kiváló, első osztályú kísérlet volt. Ez az a kísérlet, amely a patkányfuttatásokat jelentőssé teszi, mert ez felfedi azokat a reagálásokat, amelyeket a patkány valóban használ - és nem azokat, amelyeket mi feltételezünk. És ez az a kísérlet, amely pontosan elmondja nekünk, hogy milyen körülményeket kell figyelembe vennünk azért, hogya patkányfuttatási kísérletben kellően gondosak legyünk, és mindent ellenőrizzünk.
Én nyomon követtem ennek a kutatásnak a további történetét.
A következő ilyen kísérlet és az azutáni sem hivatkozott soha Mr. Youngra. Ők soha nem használták annak kritériumait, mint a folyosónak homokra helyezését, vagy a nagy gondosságot a kísérlet folyamán. Csak a régi módon futtatták a patkányokat, és nem szenteltek figyelmet Mr. Young nagy felfedezéseinek, cikkeire sem hivatkoztak, mivel nem fedezett fel semmi újat a patkányokról. Pedig valójában felfedezte mindazt, amit tennünk kell, ha valamit fel akarunk fedezni a patkányokról. Az ilyen kísérletekre való oda nem figyelés a teherszállítmány-kultusz tudományánakjellemzője.
Egy másik példa Mr. Rhine és mások természetfeletti érzékeléssei kapcsolatos kísérletsorozata. Mivel számos szakember kritizálta ezeket, és ők maguk is kritizálták saját kísérleteiket, elkezdték fokozatosan javítani a kísérletek technikáját, mire a kapott effektusok kisebbek és még kisebbek lettek, majd fokozatosan eltűntek. Valamennyi parapszichológus keres olyan kísérleteket, amelyek megismételhetők, amelyeket újból és újból végre lehet hajtani, és statisztikailag ugyanazt az eredményt adják. Futtatnak egymillió patkányt, csinálnak velük egy csomó dolgot, és kapnak egy bizonyos statisztikailag kimutatott effektust. Legközelebb ismét elvégzik, de soha többé nem kapják már ugyanazt az eredményt. És akkor előáll egy ember, mondván, hogy irreleváns dolog egy megismételhető kísérletet elvárni. És ez volna tudomány?
Nemrégiben egy férfi egy új intézetről is beszélt az előadásában, amelyet abból az alkalomból tartott, hogy leköszönt a Parapszichológiai Intézet igazgatói állásáról. És ebben arról beszélve, hogy mi az emberek teendője, azt mondja, hogy az egyik tennivalójuk az, hogy csak olyan hallgatókkal foglalkozzanak, akik már bemutatták, hogy képesek arra, hogy a természetfeletti érzékelés területén elfogadható eredményeket érjenek el, és ne vesztegessék az idejüket olyan ambiciózus és érdeklődő hallgatókkal, akiknek csupán kockázatos eredményeik vannak. Nagyon veszélyes dolog, ha az oktatásban ilyen az eljárásmód - arra oktatni a hallgatókat, hogyan lehet bizonyos eredményeket elérni, ahelyett hogyan kell egy kísérletet tudományos tisztességgel elvégezni.
Ezek után azt kívánom - mivel nincs több időm, csak egyet kívánok önöknek -, legyen szerencséjük, hogy olyan helyre kerüljenek, ahollehetőségük van az általam leírt becsületességet választani, és ahol nem érzik kényszerítve magukat becsületességük feladására azért, mert szükségük van társadalmi helyzetük megtartására, anyagi támogatás ra vagy hasonlók miatt. Legyen meg ez a lehetőségük! Én pedig hadd adjak még egy utolsó, apró tanácsot: sose vállalják el egy előadás megtartását, amíg nem látják világosan, hogy miről fognak beszélni és többé-kevésbé azt is, hogy mit fognak mondani. 


(Részlet Feynman: A felfedezés öröme címu könyvébol. A teljes könyv megvásárolható a könyvesboltokban.)
(Kapcsolódó URL: http://szkeptikus.lap.hu)