Carl Sagan

Fehér törpék és kis, zöld emberkék

Nincs az a bizonyság, amely elegendő lenne a csoda bizonyításához, hacsak ...
hamis volta sokkal inkábbcsodaszámba menne, mint a tény,
amelyet igazolni szándékoztunk.

DAVID HUME A csodákról

Az emberiség már megvalósította a csillagközi űrutazást. A Jupiter bolygó gravitációs segítségével a Pioneer-10 és 11, valamint a Voyager-1 és 2 űrszondákat olyan pályára lendítettük, amelyen elhagyják a Naprendszert és belépnek a csillagok birodalmába. Az űrszondák nagyon lassan haladnak, annak ellenére, hogy ezek az eddigi leggyorsabban száguldó, ember alkotta szerkezetek. Több tízezer évbe telik, mire a csillagok világában észrevehető' távolságot tesznek meg. Ha valamilyen különleges hatás le nem téríti őket a pályáikról, akkor a Tejútrendszer sok tízmilliárd éves jövőjében sohasem fognak egy másik bolygórendszerbe behatolni. A csillagok közötti távolságok túlságosan nagyok. A négy szerkezet arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig a csillagok között sötét térben vándoroljanak. Mindennek ellenére a négy űrszonda üzeneteket visz magával, abban a halvány reményben, hogy talán valamikor a messzi jövendőben a Földön kívüli lények észrevehetik valamelyik szondát és elámulnak azokon a lényeken, akik útnak indították eszközeiket ezekre a csodálatra méltó utazásokra. (A Pioneer-10 és 11 üzeneteinek részletes leírása The Cosmic Connection (New York, Doubleday, 1973) című könyvemben, a Voyager-1 és 2 üzenetét tartalmazó hanglemez részletes leírása pedig aMurmurs ofEarth: The Voyager Interstellar Record (New York, Random House, 1978) című összeállításban olvasható.)

Ha képesek vagyunk viszonylag kezdetleges technológiai fejlettségünk mellett ilyen szerkezeteket készíteni, akkor vajon egy másik csillag bolygóján élő lények, akik esetleg sok ezer vagy több millió évvel fejlettebbek nálunk, nem lehetnek-e képesek a gyors és célzott csillagközi űrutazásra? A csillagközi utazás számunkra időrabló, nehéz és költséges vállalkozás, de talán még nálunk sokkal bőségesebb erőforrásokkal rendelkező idegen civilizációk számára is. Nem lenne bölcs dolog azonban azt állítani, hogy valamikor a jövőben ne jöhetnénk rá a csillagközi űrutazás valamilyen merőben újszerű fizikai vagy műszaki megoldására. Nyilvánvaló, hogy a csillagközi rádióüzenetek továbbítása jóval gazdaságosabb, hatékonyabb és kényelmesebb, mint a csillagközi űrutazás. Ez az oka annak, hogy eddigi erőfeszítéseink során mindvégig határozottan a rádióüzenetek felé fordítottuk figyelmünket. A rádióüzenetek viszont nyilvánvalóan nem alkalmasak egy, a technológiai fejlődés kezdete előtt álló civilizációval vagy fajjal való kapcsolat felvételére. Bármilyen okosan összeállított és nagy teljesítménnyel kisugárzott üzenet érkezett volna a Föld irányába, azt a XX. század előtt képtelenek lettünk volna felfogni. Márpedig bolygónkon az élet immár mintegy négymilliárd éve jelen van, az emberi lények sok millió éve itt élnek, civilizációnk pedig talán tízezer éves lehet.

Nem elképzelhetetlen, hogy létezik valamiféle Galaktikus Felügyelet, amelyet a Tejútrendszer számos különböző bolygóján élő és egymással együttműködő civilizációk hoztak létre azzal a céllal, hogy szemmel tartsák (vagy valamilyen hasonló célú szervvel figyeljék) a fejlődő bolygókat és felkeressék a még felderítetlen világokat. Ám a Naprendszer elég távol esik a Tejútrendszer középpontjától, így könnyen kicsúszhat az ilyen átvizsgálások hatóköréből. Az is előfordulhat, hogy idejönnek a felderítő űrhajók, de mondjuk csak tízmillió évenként egyszer - így a történelmi időkben még nem került sor újabb látogatásra. Ugyanakkor az sincs kizárva, hogy néhány kutatócsoport már a történelmi időkben érkezett ide, így őseink feljegyezhették az eseményt, vagy legalábbis a kapcsolat valamiképpen befolyásolta az emberiség történelmének alakulását.

Ezt a lehetőséget 1966-ban J. S. Sklovszkij szovjet asztrofizikussal közösen írott, Intelligent Life in the Universe című könyvünkben vizsgáltuk meg. Számos kultúra egy sor tárgyi emlékét, legendáját és néphagyományát elemeztük. Megállapítottuk, hogy ezek egyike sem jelent még csak mérsékelten meggyőző bizonyítékot sem egy feltételezett Földön kívüli kapcsolatra. Az ismert emberi képességekre és viselkedésekre mindig vannak kézenfekvőbb alternatív magyarázatok. A megvizsgált esetek között sok olyan is akadt, amelyeket később Erich von Daniken és néhány más, kritikátlan szerző a Földön kívüli kapcsolat bizonyítékaként fogadott el. Ezek közé tartoznak a sumér legendák a csillagászati pecsétekről, a Biblia történetei Énókhról, valamint Szodomáról és Gomorráról, az észak-afrikai tasszili falfestményekről, arról a gépi megmunkálású fémkockáról, amelyet állítólag egy ásatáson, ősi geológiai üledékek között találtak és egy ausztriai múzeumban van kiállítva és így tovább. Az azóta eltelt évek során amennyire lehetőségem volt rá, továbbra is szemmel tartottam az efféle történeteket, de nagyon kevés olyat találtam, amelyik futó figyelmünknél többre lenne érdemes.

Az állítólagos „ősi űrhajósokkal" kapcsolatos történetek hosszú listáján szereplő, érdekesebbnek tűnő esetekre vagy nagyon ésszerű, alternatív magyarázat adható, vagy bizonyos esetekben félreértésekről, vagy egyszerűen koholmányokról, félrevezetésről és torzításokról van szó. A leírások között találkozhatunk a Piri Reis-féle térképpel, a húsvét-szigeti kőszobrokkal, a Nazca-fennsík óriási méretű rajzaival, valamint Mexikóból, Üzbegisztánból és Kínából származó különféle tárgyi emlékekkel.

Mindamellett egy fejlett, Földön kívüli civilizáció meglehetősen egyszerűen itt hagyhatta volna teljesen egyértelmű névjegyét. Sok magfizikus véli úgy, például, hogy létezik az atommagok világában az úgynevezett „stabilitás szigete" egy hipotetikus, a 114 protont és 184 neutront tartalmazó szupernehéz atommag környékén. A magjában összesen 238 protont és neutront tartalmazó, az uránnál nehezebb kémiai elemek mindegyike kozmikus időskálán nézve rövid idő alatt elbomlik. Okkal feltételezhető azonban, hogy a protonok és a neutronok közötti összekötő erők jellegéből következően stabil elemek jöhetnének létre, ha létre tudnánk hozni a mintegy 114 protont és 184 neutront tartalmazó atommagokat. Ezek létrehozása meghaladja mai technikai lehetőségeinket, így nyilvánvalóan erre elődeink sem lehettek képesek. Egy ilyen elemeket tartalmazó anyagból készült fémtárgy például egyértelmű bizonyítékot szolgáltatna a fejlett, Földön kívüli civilizációk múltbeli látogatása mellett. Vagy gondoljunk a technécium nevű elemre, amelynek legstabilabb változata 99 protont és neutront tartalmaz. A technécium fele 200 000 év alatt radioaktív úton más elemekké bomlik, a maradék fele újabb 200 000 év alatt bomlik el, és így tovább. A folyamat következtében a csillagok keletkezésekor a többi kémiai elemmel együtt, évmilliárdokkal ezelőtt létrejött technécium már nyomtalanul eltűnt. A Földön található technécium tehát kizárólag mesterséges eredetű lehet, amint azt találó elnevezése is sejteti. Egy technéciumból készült tárgy csakis egyféle jelentést hordozhat. Hasonlóképpen előfordulnak a Földön egymással ötvözhetetlen fémek, például az alumínium és az ólom. Ha együtt megolvasztjuk őket, akkor a sokkal nehezebb ólom azonnal a tartály aljára süllyed, az alumínium pedig a tetején úszik. Az űrhajók fedélzetén uralkodó súlytalanságban azonban a gravitáció nem húzza le a nehéz ólmot, ezért előállítható az egzotikus Al/Pb ötvözet. A NASA első űrrepülőgépes küldetései egyikében éppen az ilyen ötvözési módszerek kikísérletezése volt a cél. Bármely ősi civilizációtól származó, és alumíniumólom ötvözetre írt üzenet méltán tarthatna számot kitüntetett figyelmünkre.

Az is előfordulhatna, hogy nem az üzenet hordozójának anyaga, hanem a tartalma utalna őseink képességeit felülmúló tudományos vagy technológiai eredményre. Ilyen információ lehet például a Maxwell-egyen-letek vektoriális alakban történő felírása (mágneses monopólusokkal vagy azok nélkül), a Planck-féle fekete test sugárzásának eloszlási görbéje a hőmérséklet függvényében, vagy a speciális relativitáselmélet Lorentz-transzformációjának levezetése. Még ha az ősi civilizációk nem is értettek volna meg egy ilyen üzenetet, valószínűleg szentségként tisztelték volna. Ilyen esetekről sincs azonban tudomásunk- leszámítva a nyilvánvalóan haszonszerzési céllal készült történeteket az ősi és mai Földön kívüli űrhajósokról. Viták folytak egy állítólagos összetört ufóból származó magnéziumminták tisztaságáról, de ezt a tisztaságot az eset történtekor már az amerikai technológia is képes volt előállítani. Egy repülő csészealj belsejéből megszerzett (és emlékezetből lejegyzett) állítólagos csillagtérkép a Naphoz legközelebbi csillagokat ábrázolja, alaposabban elemezve a „csillagtérképet", kiderül, hogy az egyezés alig jobb, mintha a térképet úgy állítottuk volna elő, hogy egy ódivatú töltőtollal véletlenszerűen tintapöttyöket spriccelünk egy papírlapra, A történetek közös vonása, hogy egyik sem elegendően részletes ahhoz, hogy ki lehessen zárni az alternatív magyarázatokat és egyik sem kellően pontos ahhoz, hogy számot adhassunk a technológia kora előtti emberek modern fizikai vagy csillagászati ismereteiről. Az egyetlen kivételt a Szíri-usz csillagot övező figyelemre méltó mitológia jelenti, amely a Mali Köztársaságban élő dogon nép hagyományainak része.

Napjainkban már legfeljebb csak néhány száz dogon él, akiket az antropológusok az 1930-as évek óta alaposan tanulmányoznak. Mitológiájuk bizonyos elemei az ősi egyiptomi civilizáció legendáira emlékeztetnek, ezért néhány antropológus feltételezi a dogonok és az ősi Egyiptom közötti laza kulturális kapcsolatot. A Szíriusz heliákus kelése kulcsfontosságú csillagászati jelenség volt az egyiptomi naptárkészítők számára, mert ezt használták fel a Nílus áradásainak előrejelzéséhez. A dogonok csillagászati ismereteinek legmeghökkentőbb részleteire Marcel Griaule francia antropológus mutatott rá az 1930-as és 1940-es években. Semmi okunk nincs rá, hogy kétségbe vonjuk Griaule beszámolóját, ám fontos megjegyezni, hogy nincsenek ennél korábbi nyugati feljegyzések ezekről a figyelemre méltó dogon néphagyományokról, így kizárólag Griaule közvetítésével érkezett információk állnak a rendelkezésünkre. A történetet a közelmúltban R. K. G. Temple brit író népszerűsítette.

A tudomány előtti kor csaknem minden más társadalmával ellentétben a dogonok azt tartják, hogy a bolygók, akárcsak a Föld, a tengelyük körül forognak és a Nap körül keringenek. Erre a következtetésre a fejlett technológia bevetése nélkül is el lehet jutni, amint azt Kopernikusz példája is igazolja, ám ez a világkép roppant ritka a Föld népei körében. Az ókori Görögországban azonban Püthagorasz és Philolaosz ezt tanította, akik Laplace szavait idézve talán azt tartották, hogy „a bolygók lakottak, a csillagok pedig a térben szerteszét elhelyezkedő napok, amelyek maguk is bolygórendszerek középpontjai". Ez a tanítás, a további, ellentmondásos elgondolások széles skálájával együtt azonban akár egy tehetséges ember szerencsés megsejtése is lehet.

Az ókori görögök úgy gondolták, hogy csak négy elem létezik: a föld, a tűz, a víz és a levegő, minden más ezekből épül fel. A Szókratész előtti filozófusok között olyanokat is találunk, akik e négy elem valamelyikének a felkent szószólói voltak. Ha később kiderült volna, hogy a Világegyetem alapvetően sokkal inkább az egyik elemből áll, mintsem a másik háromból, akkor sem kellene különösebb jelentőséget tulajdonítani annak a Szókratész előtti filozófusnak, aki éppen ezt az elemet vette pártfogásába. Csupán statisztikai alapon bizonyosak lehetünk benne, hogy a négy elem egyike nyerőnek bizonyul. Hasonlóképpen, ha kialakult sok száz vagy sok ezer kultúra, mindegyik a saját kozmológiájával, akkor nem kell meglepődnünk, ha pusztán a véletlennek köszönhetően az egyikben olyan ötlet merül fel, amelyik nemcsak helyes, hanem lehetetlenség következtetések útján levezetni.

Temple szerint azonban a dogonok ennél is továbbmennek. Úgy vélik, hogy a Jupiternek négy holdja van, a Szaturnuszt pedig gyűrű veszi körül. Talán előfordulhatott, hogy rendkívül éles látású egyének a szokatlanul kedvező látási viszonyok közepette távcső nélkül is megfigyelhették a Jupiter Galilei-holdjait és a Szaturnusz gyűrűjét. Van azonban még valami, ami a hihetőség legvégső határán van. Minden Kepler előtti csillagásszal ellentétben a dogonok állítólag - helyesen - nem kör, hanem ellipszispályákon keringőknek ábrázolják a bolygókat.

Még meglepőbbek a dogonok nézetei a Szíriuszra, az égbolt legfényesebb csillagára vonatkozóan. Szerintük a Szinusznak van egy sötét és láthatatlan kísérője, amelyik ötvenévenként egyszer megkerüli a Szíriuszt (méghozzá Temple szerint ellipszis alakú pályán). Azt állítják, hogy a kísérőcsillag nagyon kicsi és nagyon nehéz, mert egy különleges, „sagala" nevű, a Földön nem található fémből készült.

A figyelemre méltó tények szerint a Szíriusz A-nak valóban van egy rendkívül sötét kísérőcsillaga, a Szíriusz B, amely ellipszis alakú pályáján 50,04 +- 0,09 évenként kerüli meg társát. A Szíriusz B a modern csillagászat által felfedezett első fehér törpe csillag. Anyaga úgynevezett „relativisztikusan degenerált" állapotban van. Ilyen a Földön nem létezik, és minthogy az ilyen anyagban az elektronok nem kötődnek az egyes atommagokhoz, ezért helyénvaló fémnek nevezni. Minthogy a Nagy Kutya csillagképben lévő Szíriuszt szokták Kutyacsillagnak is nevezni, a Szíriusz B-t „Kölyökkutyának" is becézik.

Első pillanatban úgy tűnik, hogy a dogonok Szíriuszra vonatkozó legendája a legesélyesebb jelölt a bizonyítékok sorában, ha a fejlett Földön kívüli civilizációval létrejött kapcsolat mellett akarunk érvelni. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a történetet, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a dogonok csillagászati hagyományai csupán orálisak, bizonyossággal csak az 1930-as évek óta van tudomásunk róla és a szóban forgó diagramok nem egyebek egy pálcikával a homokba rajzolt vázlatnál. (Egyébként arra nézve is vannak bizonyítékok, hogy a dogonok nagy előszeretettel rajzolnak ellipsziseket, és hogy Temple talán tévedett, amikor azt állította, hogy a dogon mitológia szerint a bolygók és a Szíriusz B ellipszis alakú pályán keringnek.)

Ha áttanulmányozzuk a dogon mitológia egészét, akkor gazdag és bonyolult belső szerkezetű legenda tárul fel a szemünk előtt. Mitológiájuk sokkal gazdagabb, mint a közelükben élő más népeké, amint arra számos antropológus felhívta a figyelmet. Ahol a legendák gazdag tárháza áll rendelkezésre, ott magától értetődően nagyobb az esély arra, hogy az egyik mítosz állításai véletlenül összhangban vannak a modern természettudomány állításaival. Egy felettébb szerény mitológia esetében sokkal kevésbé valószínű az efféle véletlen egybeesés. Ha azonban megvizsgáljuk a dogon mitológia többi részét, akkor néhány további olyan elemet találunk, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a modern természettudomány felfedezéseire.

A dogon kozmogónia leírja, miként vizsgált meg a Teremtő egy, a szájánál kerek, és az aljánál négyszögletes, fonott kosarat. Az ilyen kosarakat Maliban mind a mai napig használják. A Teremtő felfordította a kosarat és azzal modellezte a világ teremtését - a négyzet alakú alap jelöli az égboltot, a kosár kerek szája pedig a Napot. Meg kell vallanom, ez az elképzelés egyáltalán nem döbbentett meg, mint a modern kozmológiai gondolkodás figyelemre méltó előképe. A Föld teremtésének dogon változata szerint a Teremtő beültetett egy tojásba két ikerpárt, amelyek mindegyike egy fiúból és egy lányból állt. Azzal a szándékkal tette ezt, hogy az ikrek a tojás belsejében váljanak éretté és egy tökéletesen kétnemű (hímnős, androgyn) lénnyé egyesüljenek. A Föld akkor keletkezett, amikor az egyik ikerpár, még mielőtt megérett volna, kitört a tojásból, mire a Teremtő megszentelte a másik ikreket, hogy fenntartsa a kozmikus harmóniát. Változatos és érdekes ez a teremtésmítosz, azonban minőségileg semmiben sem különbözik az emberiség sok más mítoszától vagy vallásától.

A Szíriusz kísérőcsillagának létezése magától értetődően leszármaztatható lehet az általános dogon mitológiából, amelyben az ikrek központi szerepet játszanak. Úgy tűnik azonban, hogy semmiképpen sem lehet hasonlóan egyszerű magyarázatot adni a Szíriusz kísérőcsillagának keringési periódusára és sűrűségére. A dogonok Szíriusz-mítosza túlságosan közel áll a modern csillagászati gondolkodásmódhoz és mennyiségileg túlságosan pontos ahhoz, hogy véletlennek lehessen tekinteni. Mégis ott találjuk a tudományos kor előtti legendák többé-kevésbé szokványos körében. Mi lehet a magyarázata? Van-e esélye annak, hogy a dogonok vagy kulturális elődeik ténylegesen láthatták a Szíriusz B-t és megfigyelhették a Szíriusz A körüli keringését?

A fehér törpék, mint amilyen a Szíriusz B, a vörös óriás csillagokból fejlődnek ki. Utóbbiak nagyon fényesek, és a nevük alapján talán nem meglepő, de vörösek. Az ókori szerzők a Krisztus utáni első néhány évszázadban a Szíriuszt még vörösnek írták le - ami természetesen nem a ma megfigyelhető színe. Horatius egyik párbeszédtöredékében, amely a „Hoc Quoque Tiresia" (Hogyan gazdagodjunk meg gyorsan) címet viseli, előfordul egy meg nem határozott korábbi művéből való idézet, amely így hangzik: „A vörös kutyacsillag hője szétrepesztette a szótlan szobrokat". E kevéssé ellenállhatatlan ókori források hatására egyes asztrofizikusok enyhe kísértést éreztek annak megfontolására, hogy a Szíriusz B esetleg még a történelmi időkben vörös óriás lehetett, így szabad szemmel is látható volt, mert teljesen elnyomta kísérője fényét. Ebben az esetben talán lehetett a Szíriusz B fejlődésének egy olyan, későbbi szakasza, amikor fényessége hasonló volt a Szíriusz A-éhoz, így a két csillag egymás körüli mozgását szabad szemmel is észre lehetett venni. A jelenlegi legmegbízhatóbb csillagfejlődési elméletek szerint azonban egyszerűen nem volt elég idő ahhoz, hogy a Szíriusz B elérje mostani fehér törpe állapotát, ha Horatius előtt néhány évszázaddal még vörös óriás volt. Sőt mi több, rendkívül hihetetlennek tűnik, hogy a dogonokon kívül senki más ne vette volna észre az egymást ötvenévenként megkerülő két csillagot, noha egyenként is az égbolt legfényesebb csillagai lehettek. A csillagászati megfigyelésekben felettébb járatos iskolák alakultak ki a korábbi évszázadokban Mezopotámiában éppúgy, mint Alexandriában, nem is beszélve a kínai és koreai csillagászok munkájáról. Meglepő lenne, ha ezek egyike sem tapasztalt volna semmi rendkívülit. (A Mars bolygó megnevezésére az ókori egyiptomiak a „vörös Hórusz" kifejezést használták. Hórusz volt a császárok sas alakú istensége. Az egyiptomi csillagászok figyelemre méltó pontossággal állapították meg az égitestek színét. A Szíriusz leírása azonban semmit nem tartalmaz a csillag színéről.) Vajon annak feltételezése maradhat ezután az egyetlen alternatívánk, hogy egy Földön kívüli civilizáció képviselői látogatták meg a dogonokat vagy őseiket?

A dogonok olyan ismeretek birtokában vannak, amelyekre lehetetlenség távcső használata nélkül szert tenni. Ebből egyenesen következik, hogy kapcsolatba kellett lépniük valamilyen fejlett technikai civilizációval. Az egyetlen kérdés az, hogy milyen lehetett ez a civilizáció, Földön kívüli vagy európai? Talán oktatási céllal ősi, Földön kívüli civilizáció képviselői bukkantak fel a dogonok körében. Sokkal hihetőbben hangzik azonban, hogy a dogonok valamikor a nem túl régmúltban kapcsolatba kerültek a természettudományokban járatos európaiakkal, akik átadták nekik a Szíriuszra és fehér törpe kísérőjére vonatkozó, fontos európai mítoszt, amely egy ragyogóan leleményes, de képtelen történet minden felületes ismérvét magán viselte. Talán egy Afrikába utazó európai jelenthette ezt a nyugati kapcsolatot, esetleg a helyi francia iskolák vagy az I. világháborúban a franciák oldalán harcoló nyugat-afrikaiak.

Egy újabb csillagászati felfedezés tovább növelte annak a valószínűségét, hogy ezek a történetek európaiakkal, nem pedig földönkívüliekkel létesített kapcsolatok eredményeképpen kerültek a dogon mitológiába. A Cornell Egyetemen James Elliot vezetésével dolgozó kutatócsoport egy, az Indiai-óceán fölött nagy magasságban szálló repülőgépen létesített csillagvizsgáló műszereivel 1977-ben kimutatta, hogy az Uránusz bolygó körül gyűrűk helyezkednek el. Földi megfigyelésekkel erre sohasem lehetett volna rájönni. A Naprendszert megfigyelő, fejlett Földön kívüli lények számára semmiféle nehézséget nem okozna az Uránusz gyűrűinek felfedezése. A XIX. és a XX. század európai csillagászai azonban ezzel kapcsolatban semmit sem tudtak volna mondani. Az a tény, hogy a dogonok sohasem beszéltek egy a Szaturnuszon túli, gyűrűs bolygóról, számomra azt a vélekedést támasztja alá, hogy informátoraik európaiak voltak, nem pedig földönkívüliek.

F. W. Bessel német csillagász 1844-ben észrevette, hogy a Szíriusz (Szíriusz A) hosszú távú elmozdulása nem egyenes vonalú, hanem a csillag a távolabbi csillagok háttere előtt hullámvonal mentén mozog. Bessel felvetette, hogy a megfigyelt, szinuszhullámra emlékeztető mozgást esetleg a csillag körül keringő sötét kísérő okozhatja. Minthogy az imbolygás periódusa ötven év volt, Bessel arra következtetett, hogy a két csillag, a Szíriusz A és B ötven éves periódussal kering közös tömegközéppontjuk körül.

Tizennyolc évvel később Alvan G. Clark, miközben kipróbálta új, 18 1/2 hüvelykes refraktorát, véletlenül, közvetlen vizuális észleléssel felfedezte a Szíriusz B-t, a Szíriusz kísérőcsillagát. A relatív mozgásokból a Newton-féle gravitációs törvény segítségével megbecsülhetjük a Szíriusz A és B tömegét. Kiderült, hogy a kísérőcsillag tömege csaknem pontosan akkora, mint a Napé. A Szíriusz B azonban csaknem tízezerszer halványabb, mint a Szíriusz A, jóllehet tömegük nagyjából egyforma és lényegében ugyanolyan messze vannak a Földtől. Ezeket a tényeket csak akkor lehet értelmezni, ha a Szíriusz B átmérője sokkal kisebb vagy hőmérséklete sokkal alacsonyabb. A XIX. század végén azonban a csillagászok azt hitték, hogy az egyforma tömegű csillagoknak körülbelül azonos a hőmérséklete. A századfordulón széles körben elterjedt az a nézet, hogy a Szíriusz B hőmérséklete nem különösebben alacsony. Walter Adams 1915-ben végzett spektroszkópiai megfigyelései megerősítették ezt az állítást. Ennélfogva a Szíriusz B-nek nagyon kicsinek kell lennie. Ma már tudjuk, hogy csupán akkora, mint a Föld. Méretére és színére való tekintettel ezt a csillagtípust fehér törpének nevezték el. Ha viszont a Szíriusz B sokkal kisebb, mint a Szíriusz A, akkor a sűrűségének sokkal nagyobbnak kell lennie. Ennek megfelelően századunk első évtizedeiben általánossá vált a felfogás, miszerint a Szíriusz B rendkívül sűrű.

A Szíriusz kísérőjének különleges természetéről könyvek jelentek meg és sokat cikkezett a korabeli sajtó. így például Sir Arthur Stanley Eddington The Nature of the Physical World című könyvében ezt olvashatjuk: „Úgy tűnik, a csillagászati bizonyítékok semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy az úgynevezett fehér törpe csillagokban az anyag sűrűsége felülmúl minden földi tapasztalatot. A Szíriusz kísérőjében például az anyag sűrűsége egy tonna köbinchenként (azaz 1 tonna agyag 16,38 cm3-ben, ami 61 kg/cm3-nek felel meg - a lektor megjegyzése). Ezeket a fizikai körülményeket csak az a tény magyarázhatja, hogy a magas hőmérséklet és az anyag erőteljes kavargása leszakítja az atomok külső elektronjait (ionizálja az atomokat), így a maradék sokkal szorosabban egymáshoz préselhető." A könyvnek 1928-as megjelenését követően egy éven belül csak angolul tíz utánnyomása látott napvilágot. Sok nyelvre lefordították, többek közt franciára is. Az ötletet, miszerint a fehér törpéket elektrondegenerált anyag alkotja, először R. H. Fowler vetette fel 1925-ben. Az elképzelést igen gyorsan elfogadták. Felmerült egy másik elgondolás is, amely szerint a fehér törpék anyaga „relativisztikusan degenerált". Az ötletet először 1934 és 1937 között a Nagy-Britanniában élő, indiai származású asztrofizikus, S. Chandrasekhar publikálta. Nézeteit a szakma alapvetően kétkedéssel fogadta, mert a kor csillagászai még nem a kvantummechanikán nevelkedtek. Az egyik legélénkebb kételkedő éppen Eddington volt. A vita a tudományos lapokban folyt, de az érdeklődő laikusok számára is követhetően. Mindez közvetlenül azt megelőzően történt, hogy Griaule rábukkant a dogonok Szíriusz-legendájára.

Lelki szemeimmel látni vélek egy gall utazót, aki felkeresi az akkor Francia Nyugat-Afrikában élő dogon népet. Talán diplomata lehetett, vagy felfedező, kalandor, esetleg egy korai antropológus. Efféle utazók, például Richard Francis Burton, már sok évtizeddel korábban is jártak Nyugat-Afrikában. A beszélgetés csillagászati témákra terelődik. A Szíriusz az égbolt legfényesebb csillaga. A dogonok elmesélik az utazónak az ő Szíriusz-mítoszukat. Azután udvariasan mosolyogva, várakozással teli kíváncsisággal arra kérik a látogatót, ugyan mesélné el, milyen az ő Szí-riusz-mítosza. Talán, mielőtt válaszolna, belekukkant a táskájában hordott, gyűröttre olvasott könyvecskébe. A Szíriusz fehér törpe kísérője éppen az aktuális csillagászati szenzáció volt, így aztán az utazó a szokványos mítoszért cserébe igazán látványos előadással szolgálhat. Elutazását követően sem merült feledésbe a beszámolója, azt tovább mesélték, míg végül beépült a hagyományos dogon mitológiába, legalábbis annak kiegészítő ágaként (talán éppen a „Szíriusz-mítoszok, fehér emberek beszámolói" címszó alatt). Amikor Marcel Griaule az 1930-as és 1940-es években tanulmányozni kezdi a dogonok mitológiáját, akkor azok az Európából származó, de időközben sajátjukká vált mítoszt mesélik el neki.

Egy mítosz visszatérése kiinduló kultúrájába egy elővigyázatlan antropológus közvetítésével valószínűtlennek hangzana, ha nem ismernénk oly sok hasonló példát az antropológia tudományában. Az alábbiakban ezek közül idézek fel néhány esetet.

A XX. század első évtizedében egy kezdő antropológus az Egyesült Allamok délnyugati részén élő őslakos indiánok ősi hagyományairól szóló beszámolókat gyűjtötte. Az volt a feladata, hogy írja le a szinte kizárólag csak a szájhagyományban létező szokásokat, még mielőtt azok végleg a feledés homályába merülnének. A fiatal amerikai indiánok már elveszítették az érzékelhető kapcsolatukat az ősi hagyományokkal, ezért az antropológus elsősorban a törzsek idősebb tagjait próbálta kikérdezni. Az egyik nap egy idős, de élénk és együttműködésre kész válaszadóval ült annak kunyhója előtt.

„Meséljen valamit arról, milyen szertartásokat végeztek az őseik a gyermekszületésekor!"

„Egy pillanat."

Az öreg indián komótos léptekkel elballagott a kunyhó sötét mélyére. Úgy tizenöt perc múltán visszatért és figyelemre méltóan hasznos információkkal szolgált. Részletesen leírta a szülés utáni szokásokat, beleértve a méhlepénnyel, a magzatburokkal, a köldökzsinórral, az újszülött első lélegzetvételével és első felsírásával kapcsolatos rítusokat. A fellelkesült és lázasan jegyzetelő antropológus ezután módszeresen végigment az élet legfontosabb állomásaival összefüggő szokásokon, a felnőtté válási beavatástól kezdve a házasságon és a terhességen keresztül egészen a halálig. A kérdezett minden esetben eltűnt a kunyhó mélyén, ahonnan negyedóra elteltével előbújt, majd kimerítő válasszal szolgált. Az antropológus megdöbbent. Szerette volna tudni, hogy van-e valaki a kunyhóban, talán egy még öregebb, de beteg és ágyhoz kötött ember? Végül már annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy erőt vett magán és megkérdezte alanyát, mit csinál minden alkalommal a kunyhóban. Az öreg ember szélesen elmosolyodott, majd még egyszer visszament a kunyhóba, ahonnan a Dictionary of American Etnography egy sokat forgatott példányával tért vissza. A kötetet az előző évtized antropológusai állították össze. Bizonyára azt gondolta, hogy ez a szegény fehér ember kíváncsi, jó szándékú és tudatlan. Esetleg nincs meg neki ez a csodálatos könyv, amely népem minden hagyományát tartalmazza. Elmondom hát neki, mi áll a könyvben.

A másik két történetem a kiváló orvos, dr. D. Carleton Gajdusek kalandjairól szól. Gajdusek éveken keresztül tanulmányozta Új-Guinea lakossága körében a kuru nevű, vírusos eredetű fertőző betegséget. Ezért a munkájáért 1976-ban ő kapta az orvosi Nobel-díjat. Hálás vagyok dr. Gajduseknek, hogy vette a fáradságot és ellenőrizte a történetekkel kapcsolatos emlékeimet, amelyeket először sok évvel ezelőtt hallottam tőle. Új-Guinea egy olyan szigeten fekszik, ahol a hegyek elválasztják egymástól az egyes völgyekben élő népcsoportokat - hasonlóan ahhoz, ahogy az ókori Görögországban -, de az elszigetelődés sokkal határozottabb. Ennek eredményeképpen a kulturális hagyományok bőséges változatossága alakult ki.

Gajdusek és dr. Vincent Zigas, az akkori nevén Pápua és Új-Guinea Terület Közegészségügyi Szolgálatának tisztiorvosa 1957 tavaszán egy ausztrál rendőrtiszt kíséretében felderítőutazást tett a South Fore kulturális és nyelvi rezervátum „ellenőrizetlen területén", a Purosa-völgytől Agakamatasa faluig. A falvakban még kőből készült edényeket használtak és fennmaradt a saját közösségen belüli kannibalizmus. Gajdusek és társai ebben az Isten háta mögötti, a South Fore legtávolabbi zugában fekvő falvakban rátaláltak a kuruval fertőzöttekre. A betegség a kannibalizmussal terjed, de leggyakrabban nem az emésztőrendszeren keresztül. A kutatók elhatározták, hogy eltöltenek néhány napot az egyik faluban és eközben felkeresik az egyik wa'e-t, azaz a férfiak házát (puszta véletlenségből éppen egy ilyen házból származó zenét küldtünk el a Voyager űrszonda üzenetével a csillagok világába). Az ablaktalan, alacsony ajtajú, füstös, szalmatetős ház belső elrendezése olyan volt, hogy a látogató sem felegyenesedve állni, sem kinyújtózni nem tudott. Sok apró hálóhelyiséget alakítottak ki, mindegyikben külön tűzhellyel, amely körül a férfiak és fiúk kisebb csoportjai zsúfolódtak össze, hogy ne fázzanak a több mint 2000 méteres tengerszint feletti magasságban a hideg éjszakákon. A látogatók elszállásolása kedvéért a férfiak és a fiúk örömmel átalakították a ceremoniális férfiház egyik felének belső szerkezetét, így Gajdusek és társai a magas, szélfútta és felhőbe burkolódzó hegygerincen, a két napon és két éjjelen át ömlő esőben fedél alatt tölthettek az éjszakát. A fiatal fore-beli beavatottak a hajukba fűzve disznózsírral bekent háncsfonatot viseltek. Az orrukba nagyméretű ékszereket aggattak, karkötőként a disznók péniszét viselték, nyakláncaikon pedig oposszumok és fakúszó kenguruk nemi szervei himbálództak.

A vendéglátók az első éjszakán és a következő, esős napon egyfolytában saját, hagyományos dalaikat énekelték. Viszonzásképpen, „hogy elmélyítsük velük ajó kapcsolatot", mesélte Gajdusek, „mi is énekelni kezdtünk, egyebek között orosz dalokat, például az 'Ocsi csornije' és a 'Moj kasztyor v tumanye szvetyit' kezdetűeket." A bennszülöttek örömmel hallgatták a vendégek énekét, olyannyira, hogy az Agakamatasa falu lakói kérésére több tucatszor meg kellett ismételni a dalokat a füstös South Fore-i közösségi házban, a tomboló felhőszakadás kísérőjelenségeként.

Néhány évvel később Gajdusek részt vett a South Fore terület másik részén egy a bennszülöttek zenéjét gyűjtő expedíción. Arra kérték a helybéli fiatalembereket, énekeljék el összes hagyományos dalukat. Gajduseket megdöbbentette, de szórakoztatta is, amikor a bennszülöttek előadták az „Ocsi csornije" kissé megváltoztatott, de egyértelműen felismerhető változatát. Az énekesek közül sokan nyilvánvalóan azt gondolták, hogy ez a dal is az ősi hagyományok része. Később Gajdusek még távolabbi vidékeken is rábukkant a dalra, ahol az énekeseknek fogalmuk sem volt annak eredetéről.

Könnyen elképzelhetjük egy, az egész világra kiterjedő népzenei gyűjtőmunka részeseinek a megrökönyödését, amikor felfedezik, hogy Új-Guinea egyik legeldugottabb részén az őslakosok egy olyan dalt énekelnek, amelyik ritmusában, dallamában és szövegében egyaránt figyelemre méltó hasonlóságot mutat az „Ocsi csornije" orosz dallal. Ha azt hinnék, hogy az őslakosok korábban még sohasem kerültek kapcsolatba a nyugati civilizációval, akkor különös rejtéllyel kellene szembenézniük.

Később, de még ugyanabban az évben Gajduseket felkereste több ausztrál orvos kollégája, mert meg akarták ismerni arra vonatkozó figyelemre méltó megfigyeléseit, miként terjed a kuru a kannibalizmus révén egyik páciensről a másikra. Bronislaw Malinowski úttörő munkát végző antropológus korábban Melanézia tengerparti népei körében már összegyűjtötte a fertőző betegségek terjedésére vonatkozó hiedelmeket. Azok a népek úgy hitték, hogy a betegségeket a halottak szelleme vagy az élőkre féltékeny, rosszindulatú, elhunyt rokonok küldik rá azokra a túlélő vérrokonaikra, akik haragosaik voltak. Gajdusek megállapította, hogy a fore-beliek nem így képzelik a fertőző betegségek terjedését. Szerintük a legtöbb betegséget a gonosz varázslat okozza, amelyet bármely megsértett és jogosan bosszút álló férfi, akár fiatal, akár öreg, el tud végezni arra különlegesen kiképzett varázsló közreműködése nélkül. Az egyik különleges varázslat a kurura vonatkozott, más betegségek, mint például a krónikus tüdőbaj, a lepra, a framboesia nevű fertőző bőrbetegség és az egyéb kórok terjesztéséhez más rítusokat tartottak szükségesnek. Ezek a hitek a régmúltban gyökeredztek és szilárdan tartották magukat, ám amikor a fore-beliek azt tapasztalták, hogy a framboesia enyhült a Gajdusekék által adott penicillininjekciók hatására, akkor hamar belátták, hogy a varázslattal operáló magyarázat téves volt, ezért azt elvetették, olyannyira, hogy az a későbbi években nem bukkant fel ismét. (Bárcsak a nyugatiak ilyen sikeresek lennének az új-guineai Fore-ban az ósdi és téves társadalmi nézetek felszámolásában is!) A korszerű kezelésnek köszönhetően a lepra terjedésének varázslatra épülő magyarázata is kiszorult, bár sokkal lassabban. Fore népe ma már csak nevet ezeken a leprával és a framboesiával kapcsolatos, ősrégi elképzeléseken. A kuru eredetére vonatkozó hagyományos nézetek azonban fennmaradtak, minthogy a nyugatiak képtelenek voltak a kezelésére és nem tudtak az őslakosok számára elfogadható magyarázatot adni a betegség eredetére és természetére vonatkozóan. Ennélfogva a fore-beliek felettébb kétkedő-ek maradtak a kuru nyugati magyarázatát illetően, és szilárdan kitartottak amellett, hogy a betegséget a gonosz varázslat okozza.

Az egyik ausztrál orvos meglátogatott egy szomszédos falut, ahová Gajdusek egyik válaszadóját vitte magával tolmácsként. Az egész napot a kuniban szenvedő betegek vizsgálatával és független forrásból származó információk felkutatásával töltötte. Még aznap este visszament Gajdusekhez és arról tájékoztatta, hogy tévedett, amikor úgy gondolta, hogy az őslakosok nem hisznek a halottak szellemeiben, mint a betegségek okozóiban. Szerinte Gajdusek abban is tévedett, hogy a bennszülöttek elvetették a rontást, mint a framboesia okozóját. Az emberek azt hiszik, folytatta, hogy a halott teste láthatatlanná válik, majd az elhunyt személy láthatatlan szelleme az éjszaka leple alatt egy érzékelhetetlen hasadékon keresztül bebújik a beteg bőre alá és kiváltja a framboesiát. Az ausztrál orvos vizsgálati alanya egy bottal még le is rajzolta a homokba, milyenek ezek a szellemlények. Nagy gonddal kört rajzoltak, a körbe pedig néhány kacskaringós vonalat. Elmagyarázták, hogy a körön kívül sötét van, a körben pedig nagy fényesség uralkodik - ilyen egyszerű a rosszindulatú, kórokozó szellem homokba rajzolt portréja.

Gajdusek kikérdezte a fiatal tolmácsot, és rájött, hogy az ausztrál orvos ez egyik olyan idős emberrel beszélgetett, akit Gajdusek jól ismert, mert gyakran járt hozzá a házába és a laboratóriumába. A bennszülöttek azt próbálták elmagyarázni, hogy a framboesiát okozó „csíra" spirális alakú -spirochaetát ugyanis már sokszor láttak Gajdusek mikroszkópjában. Hozzátették, hogy a lény láthatatlan-elvégre ők is csak Gajdusek mikroszkópjában látták. Amikor az ausztrál minduntalan azt akarta tudni, hogy ez a lény vajon az elhunyt embert „képviseli"-e, akkor végül is igent mondtak, hiszen visszaemlékeztek arra, hogy Gajdusek mindig hangsúlyozta, hogy a betegséget el lehet kapni, ha valaki közvetlen kapcsolatba kerül egy framboesiás sebbel, például együtt alszik egy beteg emberrel.

Jól emlékszem arra, amikor először néztem mikroszkópba. Ahogy közelítettem a szememmel az okulár felé, először csak a saját szemöldökömet láttam, aztán a cső koromfekete belső oldalát, míg végre sikerült megpillantanom a mikroszkóp tubusának legmélyén az elkápráztatóan megvilágított, korong alakú képet. Időre van szükség, amíg a szem megszokja, mit is kell látni a világos látómezőben. A Gajdusek által Fore népe számára tartott bemutató hatásos volt, az alternatívák pedig egyáltalán nem kötődtek a valósághoz, ezért sokan még akkor is elfogadták volna a történetet, ha nem látták volna, hogyan képes a penicillinnel meggyógyítani a betegségben szenvedőket. Talán egyesek a mikroszkópban látható spirochaetákat a fehér ember mitológiájából vett szórakoztató példának és egy kis varázslatnak tartották. Amikor egy másik fehér ember érkezett, aki a betegségek eredete felől tudakozódott, akkor előzékenyen felmondták neki a leckét, amiről úgy gondolták, hogy elégedett lesz vele. Ha ezután a Fore népének ötven évre megszakadt volna a kapcsolata a nyugati civilizációval, akkor számomra teljesen elképzelhetőnek tűnik, hogy egy majdani látogató megdöbbenéssel szerezne tudomást az egyébként jellemzően a technológia előtti kor szintjén élő őslakosok orvosi és mikrobiológiai ismereteiről.

Mindhárom történet azokat a csaknem elkerülhetetlen nehézségeket hangsúlyozza, amelyekkel akkor találkozunk, ha a „primitívnek" tartott emberektől szeretnénk megtudni valamit ősi legendáikról. Bizonyosak lehetünk-e benne, hogy nem jártak már ott előttünk más idegenek, akik eltorzították az ősi mítoszok eredeti állapotát? Bizonyosak lehetünk afelől, hogy a bennszülöttek nem tréfálnak meg bennünket vagy nem akarnak lóvá tenni? Bronislaw Malinowski azt hitte, hogy a Trobriand-szigeteken talált egy olyan népcsoportot, amelyik nem ismerte fel a közösülés és a gyermek születése közötti kapcsolatot. Amikor a gyermek fogantatásáról érdeklődött, akkor bonyolult mitológiai történetet adtak elő, amelyben fontos szerep jutott az égiek beavatkozásának. A megdöbbent Malinowski közbevetette, hogy az azért nem egészen úgy van, és elmagyarázta nekik az események menetének napjainkban nyugaton oly népszerű változatát, beleértve a terhesség kilenc hónapos időszakát. „Az lehetetlen", válaszolták a melanéziaiak. „Hát nem látja ott azt a nőt a hat hónapos kisbabájával? A férje már két éve elutazott egy másik szigetre." Mi a valószínűbb, az, hogy a melanéziaiaknak valóban fogalmuk sem volt a gyermekek nemzésének mikéntjéről, vagy pedig egyszerűen csak szelíden meg akarták róni Malinowskit? Ha egy furcsa küllemű idegen érkezne a városunkba és megkérdezne engem, hogyan jönnek világra a kisbabák, magam is kísértést éreznék, hogy inkább a gólyamesével traktáljam őt. Az ősi körülmények közt élő emberek is emberek. Egyenként ők is vannak olyan okosak, mint mi. A más kultúrkörhöz tartozó alanyok helyszíni kikérdezése nem mindig könnyű.

Meg lennék lepve, ha a dogonok nem mondták volna gondosan vissza az őket meglátogató francia antropológusnak azt a rendkívül ötletes mítoszt a Szinuszról, erről a saját mitológiájukban oly fontos csillagról, amelyet nem sokkal korábban hallottak egy nyugati látogatótól. Nem sokkal valószínűbb ez, mint a Földön kívüli űrhajósok látogatása az ókori Egyiptomban, akik átadtak egy sor, a mindennapi érzékelésnek ellentmondó, nehéz tudományos ismeretet, amely azután évezredeken keresztül, kizárólag szájhagyomány útján megőrződött, de csakis Nyugat-Afrikában?

Túlságosan sok a kibúvó, túl sok alternatív magyarázat képzelhető el egy ilyen mítosz esetében ahhoz, hogy hitelt érdemlő bizonyítékot jelentsen egy múltbeli kapcsolatra a Földön kívüliekkel. Ha léteznek Földön kívüliek, véleményem szerint sokkal valószínűbb, hogy az ember nélküli, automatikus űrszondák és a nagy rádiótávcsövek bizonyulnak majd a kimutatásukhoz legmegfelelőbb eszközöknek.

Részlet Carl Sagan: Broca agya című könyvéből