Evolúciós orvostudomány (részlet Bereczkei Tamás Evolúciós pszichológia című könyvéből (Osiris kiadó, 2003.))

BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK

A kulturális evolúció és a biológiai evolúció imént elemzett „összeütközésének" eredményeként gyakran jönnek létre betegségek és rendellenességek. Kialakulásuk két alapvető okra vezethető vissza. Egyrészt, miután a szelekció nem tervez előre, az emberi szervezet genetikai apparátusa hosszú evolúciója során nem tudott felkészülni a modern technikai és szociális változások számos fajtájának adaptív kezelésére. Másrészt, ezek a változások túlságosan gyorsak és mélyrehatóak ahhoz, hogy a szelekció jelenleg követni tudná őket a megfelelő genetikai alapok átrendezésével és elterjesztésével. Az ebből fakadó megfelelési, illesztési nehézségek kultúra és biológia között sok esetben ahhoz vezetnek, hogy az emberi viselkedés egykor adaptív viselkedésformái betegségek forrásává válnak. Ezt már Freud (1982) is világosan látta, amikor arról értekezett, hogy civilizációnk a tudattalan ősi ösztönvilágának (elsősorban a szexuális ösztönöknek) korlátozásával, sőt elfojtásával neurózisokat hoz létre az egyénben. E fejezet keretei között előbb a szomatikus betegségekről ejtünk szót röviden (ez a darwini orvostudomány területe), majd az elmebetegségeket elemezzük, kissé hosszabban (az ún. evolúciós pszichopatológia tárgyköre).

6.3.1. Darwini medicina.

A mellrák evolúciós hipotézise

A XX. század kilencvenes éveinek közepére új tárgykör jelent meg az evolúciós pszichológiában: az ún. darwini orvostudomány. Ez természetesen nem kívánja átvenni a „tradicionális" orvostan szerepét, inkább komplementer, kiegészítő diszciplína kíván lenni, amennyiben a testi tüneteket létrehozó biológiai folyamatok vizsgálata helyett azok filogenetikai eredetét kutatja. Képviselői, elsők között Randolph Nesse és George Williams (1995), arra tesznek kísérletet, hogy feltárják az emberi anatómiai és élettani sajátosságok és a különböző betegségek evolúciós hátterét. Könyvük olyan problémákat boncol, mint a különböző fertőző megbetegedésekre adott immunválaszok szelekciója, a kórokozók és az ember mint gazdaszervezet közötti evolúciós „fegyverkezési verseny", a sérülésekre, toxinokra és allergénekre adott válaszok evolúciója, a genetikai meghibásodások természete, az öregedés folyamatának szelekciója, vagy az emberi szervezet különböző anatómiai és élettani „ésszerűtlenségeinek" (vakbél, a C-vitamin-termelés hiánya stb.) evolúciós eredete. Ezek egy részét korábban már érintettük a könyv különböző fejezeteiben (1.1.4., 3.3.4., 6.2.3.).

Két további fontos témakör képezi az evolúciós medicina tárgyát. Az egyik a pszichopatológiák területe, amelyről a következő fejezetekben lesz szó. A másik pedig az ún. civilizációs betegségek problémája, amely azokat a megbetegedéseket foglalja magában, amelyek az ember evolúciós öröksége és a megváltozott társadalmi környezet kölcsönhatásából, a köztük levő összhang megbomlásából származnak. Olyan témaköröket foglal magában, mint a modern gazdasági fejlődés által létrehozott nagy fertőzések és járványok (influenza, tuberkulózis, polio stb.), a XX. századi technológia által termelt mérgező anyagokkal és toxinokkal szembeni biológiai védekezés hiánya, táplálkozási betegségek, stresszfüggő ártalmak, rövidlátás stb. Számos magyarázatról kiderül, hogy máshonnan ismerős, olykor meglehetősen triviális ismereteket tartalmaz. Ilyen pl. az az eszmefuttatás, amely szerint a mai emberek tömeges méretű elhízása abból ered, hogy olyan anyagcsere-folyamatokra szelektálódtunk az evolúció folyamán, amelyek lehetővé tették őseink számára a sokszor kevés és bejósolhatatlan táplálék elraktározását a szervezetben. Vannak azonban olyan magyarázatai is, amelyek valóban újszerű és ígéretes értelmezését adják egy-egy betegségnek.

Ilyen például a mellrák kialakulásának evolúciós hipotézise. Azt már korábban is tudták, hogy ez a betegség - amelynek előfordulási gyakorisága kultúránként változó értékeket mutat a 20/100 ezer és 120/100 ezer esetszám között -számos kockázati tényezőt foglal magában. Kialakulásában szerepet játszanak genetikai befolyások, karcinogén hatású anyagok, az ösztro-gén anyagcseréjéből származó toxinok, zsírban gazdag táplálkozás, és még néhány egyéb faktor. Az azonban meglehetősen új keletű - és meglepetést okozó - felismerés, hogy a mellrák legsúlyosabb kockázati tényezője a női havi ciklusok száma. Azt találták, hogy a megbetegedések valószínűsége attól függ, hogy a nők hány menstruáción mentek keresztül életükben. A legnagyobb kockázatnak az a nő van kitéve, aki túl van az ötvenedik életévén, menarchéja (első menstruációja) viszonylag korán, menopauzája pedig későn következett be, és - ami a legfontosabb - nem szült gyereket, azaz havi ciklusát sohasem szakította meg a terhesség és szoptatás. Az is emeli a mellrák kialakulásának valószínűségét, ha a nő viszonylag későn, 30 éves kora után szüli első gyerekét. Kathryn Coe és kollégái szerint ez a női életpálya evolúciós szempontból abnormális szaporodási mintát mutat, és ez okozza a mellrák iránti vulnerabilitást (Coe és Steadman 1995, Eaton et al. 1994). Ahhoz, hogy megértsük az evolúció során kialakult női szaporodási életpálya sajátosságait, illetve az ezektől való eltérés következményeit, vizsgáljuk meg röviden az evolúciós környezetre leginkább hasonlító vadászó-gyűjtögető társadalmak tagjainak tipikus reproduktív élettörténetét (6.13. ábra).

A Kalahári sivatagban lakó, gyűjtögetésből élő busman nők szexuális érése viszonylag későn következik be (Blurton Jones et al. 1999). Első menstruációjuk (menarchéjuk) átlag 16 éves korukban történik, amikor egy beavatási szertartást követően eladósorba kerülnek és általában férjhez is mennek. Első gyereküket azonban csak később, 18 és 20 éves koruk között szülik meg, aminek az oka az ún. ifjúkori sterilitás. Ennek lényege a peteérés néhány évig tartó hiánya, amelyet egy bonyolult hormonális szabályozó rendszer tart fenn. A megszületett gyereket egészen 4 éves korukig szoptatják, olykor tovább is. Mint ismeretes, az intenzív szoptatás egy összetett reflexes-hormonális apparátus közvetítésével gátolja a tüszőérést (laktációs amenorrhea). Ezekben a társadalmakban ez kb. 25-35 hónapig jelent természetes védelmet az újabb teherbe esés ellen, és a nők életük során legalább 15 évet töltenek a laktációs amenorrhea állapotában. Azért lényeges ez, mert a gyereknevelés óriási terhet jelent a busman nők számára. Mint máshol részletesen elemeztük (1.2.2.), a gyakori gyermekáldás súlyos következményekkel járna az utódok életben maradására nézve. Ezért a busman nők úgy optimalizálják utódaik számát, hogy 4-5 évente szülnek, közben állandóan szoptatnak. A terhesség-szülésszoptatás öt éves ciklusai a menopauza eléréséig követik egymást - ez átlagosan 40 éves korukban következik be -, amikorra átlagosan 4-5 gyerekük van.

evorv-1.jpg

6.13. ÁBRA

Egyedfejlődési pályák különböző társadalmakban » (Forrás: Lancaster 1994)

Ez az evolúciós startállapotnak megfelelő szaporodási életmenet két alapvető változáson ment keresztül az emberi történelem során (6.13. ábra). Az egyik a letelepült, mezőgazdasági termelésre áttért társadalmakban következett be, mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt (neolitikus forradalom). Az ezt követő periódust a termékenység rendkívül nagy arányú növekedése jellemezte, azzal együtt, hogy korábbra tolódott a menarché és az első szülés időpontja, és nagymértékben csökkent a szülések közötti intervallum hossza. A másik nagy változás a demográfiai átmenettel függött össze, mintegy 100-150 évvel ezelőtt. A technikai-ipari fejlődés hatására -amelynek lényeges eleme volt az egészségügyi állapotok javulása -, nagy arányú csökkenés állt be mind a termékenységi, mind a halálozási mutatókban. A XX. századi nők életmódja, táplálkozása, nem kevésbé a fogamzásgátlás és a terhességmegszakítás modern formái alapvetően változtatták meg szaporodási pályájukat. Korán - átlag 13 évesen - menstruálnak, viszont későn szülik első gyereküket, akit rendszerint még egy követ viszonylag rövid időn belül. Átlagosan tehát mindössze 3-4 évet töltenek a terhesség-szülés-szoptatás állapotában, ennek megfelelően 350-400 havi ciklust mutatnak életük során. Ezzel összehasonlítva: a vadászó-gyüjtögető társadalmakban élő nők nem több, mint 25-50 alkalommal menstruálnak egész életükben (Lancaster 1994).

A vadászó-gyűjtögető társadalmakat jellemző szaporodási életpálya azt sugallja, hogy a nők az evolúció során korán házasodtak, viszonylag rövid időn belül szültek, és azután néhány évenként folyamatosan szülték gyermekeiket, egészen a menopauzáig, amely a mai nőkhöz képest néhány évvel korábban következett be. Nagyon ritkán menstruáltak, miután szinte állandóan terhesek voltak vagy szoptattak. Ez az adaptív életpálya olyan élettani folyamatokra szelektált, amelyek segítségével képesek voltak a szaporodáshoz szükséges testi erőforrásokat időzíteni és elosztani. A hipotalamusz-hipofí-zis-rendszer és a petefészek által termelt hormonok - mindenekelőtt a progeszteron és az öszt-rogén - felelősek a fogamzás, terhesség és szoptatás folyamatainak szabályozásáért. Ezen belül döntő hatást gyakorolnak a mell strukturális változásaira. Noha a női mell általában még a menarché előtt eléri felnőttkori méretét, teljes kifejlődését csak az első terhesség után nyeri el. Ezt megelőzően az emlőmirigyek még differenciálatlanok: csupán egy típusú lebenyt tartalmaznak, amely a későbbiek során még további hárommal gyarapodik. A differenciálódás természetesen sejtosztódással jár; amely különösen intenzív a menarchét követő években. Minden valószínűség szerint a gyors sejtosztódás az oka annak, hogy a mell érzékennyé válik a karcinogén tényezőkre és később, a káros hatások felhalmozódása következtében hajlamos lesz a tumor kifejlesztésére. Terhesség és szoptatás alatt azonban ez a sejtaktivitás felfüggesztődik: a sejtosztódási szakaszt egy nyugalmi fázis váltja fel. Ez azzal a jótékony hatással jár, hogy a sejtek kevesebb ártalmas anyagcsereterméket halmoznak fel, hatékonyabbá válik a DNS javító mechanizmusa, és csökken a DNS-karcinogén molekula kötődésének valószínűsége (Eaton et al. 1994).

A vizsgálatok azt mutatják, hogy több mint egy terhesség szükséges a mell teljes kifejlődéséhez és a differenciálódás befejezéséhez. A korai terhesség különösen fontos, mert a nők 14 és 20 éves kora között rendkívül gyors osztódási folyamatok mennek végbe a tejvezetékben és az alveolusokban, amelyek fokozottan érzékennyé teszik a szöveteket a rákkeltő hatások (pl. sugárzások) iránt. Miután a korai terhesség elősegíti a differenciálódás viszonylag gyors lezárását, lerövidíti a karcinogének iránti sebezhetőség időtartamát (Coe és Steadman 1995). Noha a mellrák iránti vulnerabilitás az ifjúkori években kezdődik, a betegség, mint ismeretes, túlnyomórészt az idősebb, menopauzán átesett nőket érinti. Ennek az az oka, hogy a felhalmozódó káros hatásokat a szelekciónak egészen addig van módja eltüntetni, amíg a nő szaporodóképes. Ezt követően azonban már nem működik a kivá-logatódás. Ennek következtében változatlanul kerülnek át a következő nemzedékbe azok a gének, amelyek fiatalkorban az emlőmirigyek sejtosztódásáért, később azonban a daganatos betegségre való fogékonyság növeléséért, illetve az ellenállóképesség csökkenéséért felelősek (lásd még 3.3.4.).

A szaporodási folyamatnak ezek az ártalmas mellékhatásai természetesen őseink szervezetében is jelen voltak. Csakhogy ők a terhesség és szoptatás kompenzáló mechanizmusaival ellensúlyozták ezeket a kockázatokat. Eszerint a mellrák jelenlegi megnövekedett gyakoriságát az magyarázza, hogy a modern nők radikálisan eltérnek a szaporodási életpálya evolúciósan kialakult menetrendjétől, ahol a menstruáció, a terhesség, a szoptatás folyamatai meghatározott szekvenciába illeszkednek. Ehhez járul még a művi abortuszok magas aránya a megelőző korokhoz képest. A terhesség hirtelen bekövetkező megszakítása növeli a mellrák kialakulásának kockázatát, valószínűleg a gyors és intenzív hormonális változások miatt, amelyek károsítják az immunrendszert (Coe és Steadman 1995). Lehetséges továbbá az is, hogy a jóléti társadalmakban élő nők meghosszabbodott átlagos élettartama, elsősorban a menopauzát követő, posztreprodukciós fázis hossza (4.1.4.) növeli a mellrák valószínűségét a tradicionális társadalmak tagjaihoz képest. Hosszabb idő áll ugyanis rendelkezésre ahhoz, hogy abban az életszakaszban, amelyre már nem hat a szelekció, felhalmozódjanak a káros folyamatok.

6.3.2. Anorexia nervosa

A kóros étvágytalanság sajátosan egyesít bizonyos szomatikus és mentális rendellenességeket, amelyek elsősorban a táplálkozás és a termékenység megváltozásával kapcsolatosak (At-kinson et al. 1997). A benne szenvedő nők viszonylag rövid idő alatt elvesztik testsúlyuk 15-30%-át, miközben folyamatosan rettegnek attól, hogy elhíznak. Fogamzóképességük az esetek többségében megszűnik, aminek látható jele a menstruáció hónapokon vagy éveken keresztüli kimaradása, vagy - kamaszlányoknál -a menarché késése. A két tünetcsoport szoros kapcsolatot mutat; az alultápláltság hozzájárul a havi ciklus normális működésének gátlásához, csökken a szexuális aktivitás és motiváció (libidó), a másodlagos nemi jellegek apadása miatt pedig az anorexiás nők szexuális vonzóereje mérséklődik. E betegség kialakulásában környezeti traumák (haláleset, a szülők válása stb.), genetikai tényezők (öröklékenység), továbbá neurohormonális folyamatok (a hipotala-musz rendellenes működése és a gonadotro-pintermelés zavarai) egyaránt szerepet játszhatnak. Kifejezetten az ipari társadalmakra jellemző' rendellenesség: statisztikai adatok szerint e kultúrákban a kamaszlányok és a fiatal nők érintettsége 5-10%-ra tehető. A demográfiai átmenet előtti társadalmakban viszonylag ritka jelenség a szakértők szerint elsősorban a nyugati életformával való tartós érintkezés következményeként alakul ki.

Számos pszichológiai és pszichiátriai elmélet született az anorexia nervosa magyarázatára. Ezek többek között a szülőktől való függetlenség és önálló életpálya kialakítására irányuló törekvést, az affektív zavarokkal, elsősorban a depresszióval való kapcsolatot, a modern kultúra soványságot idealizáló normarendszerét, esetenként a tradicionális értékekkel szembeforduló modern nők önértékelésének igényét hangsúlyozzák (Condit 1990). Az evolúciós pszichológia magyarázatai a megértés eltérő (ultimatív) szintjén igyekeznek feltárni e betegség adaptív motivációit. Az egyik magyarázat abból a viselkedésökológiai modellből indul ki, hogy a nőstények többek között úgy növelik genetikai képviseletüket a következő generációban, hogy gátolják vagy késleltetik szaporodásukat olyan körülmények között, amikor jövőbeli kilátásaik az utód életképességét illetően kedvezőbbek a jelenlegi állapotoknál. Mint a 4.2.1. fejezetben részletesen is nyomon követhettük, az anyák olyan döntéseket hoznak, amelyek révén elkerülik a szaporodást olyan környezeti feltételek között, amelyek veszélyeztetik az utódok túlélését. Ebben több élettani folyamat is szerepet játszhat, mint pl. a szexuális érés későbbre tolódása, abortusz, esetleg gyerekgyilkosság. Az egyik „legkevésbé költséges" megoldás a szaporodáselfojtás, más néven reproduktív szupresz-szió, amely azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között, vagy bizonyos csoporttársak hatására az ovuláció átmenetileg megszűnik (3.31., 4.2.2.). Az ovuláció gátlásának gyakori formája, hogy a kóros soványság miatt - amely lehet egy intenzív fogyókúra vagy rendszeres megerőltető testmozgás eredménye - leapadnak a női szervezet zsírdepói, ami negatív hatást gyakorol azokra a hipotalamusz és hipofízis által szabályozott hormonális folyamatokra, amelyek a tü-szőérést irányítják. A női szervezet ugyancsak rendkívül érzékeny a pszichoszociális stressz különböző formáira (pl. elutasító családi környezet, bántalmazás, abortusz, betegség stb.), amelyek kiválthatják az átmeneti terméketlenséghez vezető élettani folyamatokat (Wasser 1994).

Könnyen lehetséges, hogy az anorexia nervosa eredetileg egy olyan nem tudatos döntés eredménye, amely lehetővé teszi, hogy a nők maguk határozzák meg és időzítsék fogamzásuk időpontját (McGuire és Troisi 1998, Surbey 1987, Tóth 2001). Reproduktív késleltetésük eredményeként egyedfejlődési pályájuk eltolódik a későbbi érés felé. Megfigyelték ugyanis, hogy az anorexiások többsége a korán érő, testileg fejlett lányok közül kerülnek ki. A korán érő lányok az átlaghoz képest teltebbek, testesebbek, általában elégedetlenek testsémájukkal és ambivalensek gyors szexuális fejlődésükkel kapcsolatban. Szexuális életük rendszerint hamar elkezdődik, fokozottan ki vannak téve a házasságot megelőző teherbeesés és szülés kockázatának, valamint a korai házasság és az iskolázatlanság hátrányos következményeinek. Ugyanezen vizsgálatok szerint viszont a testileg és szexuálisan későn érő nők átlagosan tovább járnak iskolába, magasabb státusú munkaköröket töltenek be, és sikeresen házasodnak (Surbey 1987). Feltételezhető, hogy az anorexiás nők szexuális vonzóerejük és fogamzóképessé-gük átmeneti csökkenésével mintegy a későn érő nők fejlődési pályájára kapcsolnak át. Ezzel összhangban van az a tapasztalat, amely szerint az anorexia enyhébb formáiból felépülő nők többsége mind foglalkozási státusát, mind családi életét tekintve sikeresnek mondható.

Ugyancsak a reproduktív szupresszió hipotézisét támasztják alá azok az adatok, amelyek a fejlődési pálya késleltetésének további nyereség/veszteség összetevőivel kapcsolatosak. Az anorexia nervosa olyan (ipari) társadalmakban gyakori, ahol az éhezés és alultápláltság jóval kisebb problémát jelent, mint a nemkívánatos terhesség, s ahol alacsony a felnőtt mortalitás és relatíve nagyobb a kóros soványságból való felépülés esélye. Az anorexiában szenvedő nők túlnyomórészt nagyon fiatalok (átlagéletkoruk 17-18 év), akik számára a szaporodás késleltetése - magas reproduktív értékük miatt - nem feltétlenül jelent fitnesscsökkenést. Többségük nagyon korán éli át első, sokszor negatív emlékeket hagyó szexuális kapcsolatát. Gyakran magas pszichológiai stressznek vannak kitéve a családi környezetben - a szakemberek ezt tartják a legfontosabb „közvetlen" kiváltó oknak -, amely egyfajta menekülési reakciót vált ki belőlük. Sok esetben képtelenek vállalni a gyerekgondozás terheit a rendelkezésre álló erőforrások elégtelensége miatt, beleértve a nagyszülői támogatás hiányát (Voland és Voland 1989).

Ezek az eredmények arra mutatnak, hogy az anorexia nervosa egy adaptív fertilitásszabályo-zó rendszer terméke, amely lehetővé teszi a nemkívánatos szaporodáshoz vezető környezeti hatásokkal való megküzdést. Ennek keretében a nők a magas költséggel járó jelenlegi szaporodás helyett a várhatóan nagyobb haszonnal járó jövőbeli szaporodás mellett „döntenek". Ezért az anorexia nem csupán a szexualitásról való átmeneti lemondást foglalja magában, legalább ilyen fontos a későbbi szaporodásra való felkészülés. Klinikai tapasztalatok azt mutatják, hogy az anorexia állapotában a fiatal lányok szert tehetnek azokra a képességekre, amelyek sikeressé teszik őket a későbbi párválasztásban és utódgondozásban (Tóth 2001). Egy jelenlegi vizsgálat azzal az érdekes eredménnyel zárult, hogy miközben az anorexiás lányok testsúlya erőteljesen csökkent, vérplazmájuk ösztrogén-szintje a normális alá szállt és hónapok óta nem mutattak ovulációt, mégis megtartották a nőies (gynoid) formákat (Kirchengast és Huber 2001) (3.5.3.). Az ún. lipoproteid lipázrendszer fennmaradó működése következtében zsírdepóik olyan arányban oszlottak el a váll, a csípő, és a combok táján, mint az egészséges fiatal lányok szervezetében (6.14. ábra). A szerzők szerint a gynoid alkat fenntartása az erős éhezés ellenére többek között kommunikációs funkciót tölt be; azt jelezhette az evolúciós környezetben, hogy tulajdonosuk képes a jövőbeli szaporodásra, amennyiben majd elegendő táplálék lesz az anyai szervezet ellátására.

A reproduktív szupresszió érvelése szerint a természetes szelekció nem magára az anorexia nervosára mint pszichoszomatikus állapotra, hanem a szaporodás időzítésének képességére irányult. Őseink feltehetőleg (egyebek mellett) ezt az adaptív fejlődési algoritmust használták életpályájuk és szaporodásuk ellenőrzésére.

evorv-2.jpgevorv-3.jpg

6.14. ÁBRA

A testtömegindex (testsúly és magasság aránya) és a zsírmegoszlási index (felsőtest zsírtömege/alsótest zsírtömege) egészséges (a) és anorexiás (b) nőknél ■ (Forrás: Kirchengast és Huber 2001)

A modern környezetben azonban a szóban forgó fertilitásszabályozó rendszer gyakran maladap-tív következményekbe torkollik. Amikor a környezeti feltételek különösen fenyegetőek, az anorexia nervosa megjelenésének valószínűsége növekszik. Enyhe formája talán még az adaptív viselkedési stratégiák körén belül van, súlyosabb esetei azonban már drámaian rontják a betegek túlélési és szaporodási esélyeit - kb. 5-15%-uk életveszélyes állapotba kerül, közülük számosan meghalnak.

Egy másik - a reproduktív szupresszió magyarázatával nem feltétlenül szembenálló - hipotézis szerint az anorexia nervosa a nők egymás közötti szexuális vetélkedésének eredménye, illetve eszköze (Aben 1998). Mint a 3.5.2. fejezetben részletesen láttuk, a nők fiatalkorát jelző neoténiás vonások olyan indikátorok (fit-nessmarkerek) szerepét töltik be, amelyek evolúciós múltunkban megbízhatóan mutatták hordozóik várható reproduktív sikerét. A férfiak arra szelektálódtak, hogy párválasztásuk során magasra értékeljék az ilyen tulajdonságokkal rendelkező nőket, ami viszont olyan viselkedési stratégiákra szelektált a nők körében, hogy megőrizzék vagy újraképezzék ifjúkori (juvenilis) testi adottságaikat. Ennek részét képezi a testalakjukkal való fokozott törődés és a testsúlyukkal való állandó elégedetlenség. Az anorexia nervosa a férfiak mint hosszú távú partnerek megszerzéséért folytatott vetélkedés „megfutá-sa", abnormális méretűvé válása, ahol a test karcsúságának és fiatalosságának a fenntartása öncéllá válik - hasonlóan ahhoz, ahogy az elfutó szelekció önkényes jellegeket hoz létre (3.4.1). Ez viszonylag új jelenség, amely elsősorban a termékenység csökkenésének köszönhető a demográfiai átmenetet utáni társadalmakban, főként a középosztálybeli nők körében. Az utódok számának csökkenése, az első szülés későbbre halasztása és a szülések közötti idő meghosz-szabbodása azzal járt, hogy a nők tömegesen váltak képessé arra, hogy hosszú időn keresztül megőrizzék alakjukat, sok esetben középkoruk elérése után is. A reproduktíve értékes nők relatíve nagy száma - amelyhez még hozzáadódik növekvő társadalmi befolyásuk, szexuális ellenőrzésük gyengülése és a rövid távú kapcsolatok számának növekedése - olyan erősödő versenyhelyzetet eredményez, ahol az anorexia nervosa egy szélsőséges típust alkot a megfelelő férfi partnerek megszerzésére irányuló testi és viselkedési jellegek skáláján.

A „szuperfiatalság" így az öndestrukció sajátos formáját nyújtja a párválasztás kiélezett konkurenciaharcaiban. A betegség nyilvánvaló ártalmain túlmenően azért is maladaptív, mert a férfiak általában már nem tartják vonzónak a soványságnak ezt az extrém túlhajtását (mégha ez gyakran nőies testarányokkal is párosul). Ok arra szelektálódtak, hogy a fiatal életkort jelző testi tulajdonságok mellett fokozottan előnyben részesítsék azokat a viszonylagos teltségre utaló kulcsokat, ösztrogénmarkereket (pl. a mell és a csípő aránya, nagysága), amelyek potenciális partnerük termékenységét mutatják (3.5.2.). Ezzel összhangban, a legkülönbözőbb vizsgálatok azt mutatják, hogy a női soványság mint napjaink egyik ideálja nem annyira a férfiak elvárását, inkább a nők igényét tükrözi (3.5.2., 6.2.5.). Ugyancsak ismeretes, hogy a nők saját megjelenésükre vonatkozó értékelését sokkal inkább befolyásolja más nők véleménye, mint a férfiaké (3.4.4.). Ezekből a megfigyelésekből származik a szexuális vetélkedés elméletének egyik érdekes, talán kissé merész változata, amely szerint az anorexia nervosa a magas státusú, domináns nők manipulációjának eredménye, akik igyekeznek csökkenteni más nők reproduktív esélyeit. Felhasználják ugyanis az írott és elektromos média befolyását, amelynek segítségével elterjesztik a soványság kultuszát, és ezzel a nők egy részét eltávolítják a párválasztásban eséllyel induló riválisok köréből (Mealey 2000b).

6.3.3. Antiszociális viselkedés

Mint részletesen bemutattuk, az evolúciós pszichológia egyik központi tétele, hogy a férfiak - a nők kisebb mértékben - olyan kompetitív magatartásformákra szelektálódtak, amelyek az evolúciós környezetben alkalmasak voltak a reproduktív nyereségbe (túlélő utódszámba) fordítható erőforrások (státus, vagyon, presztízs) megszerzésére és a riválisok távoltartására. Következésképpen pszichológiai repertoárunk lényeges részét alkotják a versengés, kockázatvállalás, agresszió, szenzoros élménykeresés algoritmusai (3.3.3). Ezek a viselkedési tendenciák -beleértve a szabályszegő magatartás enyhébb formáit - a szociális kapcsolatok „normális" keretei közé esnek. Egy részük azonban már a pszichopatológia területére csúszik át, valószínűleg olyan egyének részéről, akik az átlagosnál hajlamosabbak a kriminalitásra. Régóta ismeretes ugyanis, hogy az antiszociális viselkedés különböző formái - kamaszkori szabályszegés, felnőttkori bűnözés, pszichopátia - erős genetikai befolyás alatt állnak. A legtöbb ikervizsgálat és örökbefogadáson alapuló kutatás 40-70%-os öröklékenységet mutat ki e téren (Eysenck és Gudjonsson 1989). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy specifikus gének volnának a bűnöző magatartásra, hanem azt, hogy az antiszociális életforma kialakulásában olyan, önmagukban is öröklődő pszichológiai képességek játszanak közre (így pl. magas impulzivitás, harag, extro-verzió stb.), amelyek együttesen - és a mindenkori környezeti tapasztalatokkal kölcsönhatásban - alakítják ki a normaszegő életvitelt.

Az evolúciós pszichológia szerint az antiszociális magatartás és személyiség hátterében olyan evolúciós stratégiák állnak, amelyek eredetileg adaptív funkciót: a versengési siker növeléséi szolgálták. Működésük azonban a kultúra gyors változásai következtében módosult. Deviancia és szabályszegő viselkedés természetesen a vadászó-gyüjtögető társadalmakban is van, ez azonban viszonylag ritkán kapcsolódik össze viselkedési zavarokkal és mentális betegségekkel. A modern ipari társadalmak kialakulásával azonban számos dolog megváltozott. Az emberek közötti kapcsolatok nagyrészt személytelenné váltak, és csökkent az altruizmus és együttműködés mértéke (2.2.2.). A társadalmi rétegződés növekedése ahhoz vezetett, hogy sokan elvesztették lehetőségüket a kulturális és biológiai újratermelésre, és alternatív utakat kerestek az érvényesüléshez. Olyan versengő stratégiákra tértek át, amelyekben fontos szerepet játszott mások megtévesztése, kihasználása és javaik eltulajdonítása. Ezzel együtt az evolúció során kialakult kompetitív képességek (kockázatvállalás, agresszió, impulzivitás) új területeken jelentek meg, és sokszor kóros kifejezést nyertek. Más szóval, az új típusú kihívások az egykor adaptív mentális programokat viselkedési zavarokká változtatták (Gilbert 1998b). Az antiszociális magatartás néhány formáját és a rájuk ható szelekciós folyamatokat korábban már elemeztük, így pl. a gyilkosságok, a nemi erőszak, a xenofóbia vagy a gyerekbántalmazás esetén.

Az antiszociális viselkedés egyik sajátos megnyilvánulási formája a pszichopátia (más néven szociopátia). A pszichopaták jellemző tulajdonságai közé tartozik a mások manipulálására irányuló törekvés, a szociális érzelmek (szeretet, szégyen, empátia stb.) alacsony szintje, a bűntudat hiánya, a beteges hazudozás és a felületes, megtévesztő kedvesség. Nem csoda, hogy a játékelmélet (fogolydilemma) fogalmi apparátusát felhasználva többen is önző szereplőkként írták le őket a társas kapcsolatokban. Az evolúciós pszichológia képviselői úgy jellemzik őket, mint csalókat, akik a csoport többi tagjának megtévesztése révén jutnak erőforrásokhoz (Mealey 1995, Miller 2000a, Seto et al. 1997). Ebben fontos szerepet játszik az a kettősség, hogy társas érzelmeik alacsony szintje többnyire normális, sokszor kifejezetten magas intellektuális képességekkel társul. Mint a 2.2.4. és az 5.5.4. fejezetekben láttuk, a társas érzelmek evolúciós kialakulásának egyik legfőbb oka, hogy elősegítik a csoporton belüli együttműködést. Pontosabban, olyan kooperatív attitűdökre és viselkedésformákra késztetnek, amelyek rövid távon sokszor nem ésszerűek, hosszú távon viszont előnyösek az egyén és a csoport szempontjából, elsősorban azokban a környezetekben, ahol gyakoriak a személyes találkozások, és ahol fontos a jó hírnév. A pszichopaták valószínűleg azért is képesek mások manipulálására és megtévesztésére, mert nem rendelkeznek azokkal az érzelmekkel, amelyek lehetővé teszik a megbízható együttműködést és az őszinte kommunikációt.

Evolúciós megfontolásokból kiindulva számos olyan tény magyarázható, amely a pszichopátia előfordulási gyakoriságával kapcsolatos (Harpending és Sobus 1987, Mealey 1995). Először is, elsősorban az ipari társadalmakban fordul elő, a törzsi és agrártársadalmakban lényegesen ritkább jelenség. Ennek az az oka, hogy a csalókat a kisméretű, zárt társadalmakban köny-nyebb felismerni és megbüntetni, ezért ott hamarabb kiszelektálódnak (2.2.2.). Másodszor, gyakoriságuk valamennyi kultúrában alacsony értéken mozog, ritkán éri el a férfi lakosság 3-4%-át és a női népesség 1%-át. Itt feltételezhetően egy gyakoriságfüggő szelekció működik: amennyiben a pszichopaták kis számban vannak jelen a populációban, nagy nyereségre tehetnek szert. Viszonylag ritkán kerülnek ugyanis kapcsolatba ugyanazzal a személlyel (áldozattal), emiatt nehezebb leleplezni antiszociális magatartásukat. Kevésbé sikeresek viszont, ha számuk egy bizonyos mértéket meghalad, egyrészt mert konkurenciát jelentenek egymás számára az áldozatok megszerzése terén, másrészt pedig a népesség egyre éberebb és óvatosabb lesz irántuk a gyakorivá váló incidensek miatt. Harmadszor, komoly átfedés van a pszichopátia és a kriminalitás között, amelynek részben genetikai okai vannak. A vizsgálatok szerint mindkettő számottevő genetikai befolyás alatt áll, öröklékenységük 50-60%-ra tehető (Eysenck és Gudjonsson 1989). Ezen túlmenően közös örökletes tényezőket hordoznak: az átlagosnál lényegesen nagyobb számú pszichopatát találtak bűnözők örökbeadott gyerekeinél, miközben a bűnöző magatartás valószínűsége nagyobb azoknál, akik pszichopata szülőktől származnak, bár egészséges szülők családjában nevelkednek. Negyedszer, mint említettük, különbség van a férfi és női pszichopaták arányában. Feltételezhető, hogy a férfiak körében azért nagyobb a számuk, mert a genetikai (és környezeti) hatásokat a teszteszteron és más androgén hormonok közvetítik, illetve erősítik fel. Ez azt is jelenti, hogy azok a nők, akiknél pszichopata viselkedési tüneteket regisztrálnak, nagyobb genetikai terheltséget hordoznak, mint a hasonló megbetegedést mutató férfiak, akik viszont nagyobb érzékenységet tanúsítanak a környezeti hatásokra. E „kettős küszöb" modell értelmében, paradox módon, a pszichopátia nagyobb öröklékenységet mutat a nők körében, miután e betegség változatosságának környezeti összetevője kisebb náluk.

Linda Mealey (1995) a pszichológiai szakirodalom korábbi tipológiája alapján két típusú pszichopatát különböztet meg. Az „elsődleges" pszichopaták az antiszociális viselkedés mások iránt legérzéketlenebb, legdurvább, és alig befolyásolható formáját képviselik, amely többnyire egész életükön végighúzódik. Azokban az egyénekben alakul ki, akik erre genetikai fogékonyságot mutatnak. Ez alapvetően két dolgot jelent: a személyiség és a temperamentum bizonyos genetikailag előírt diszpozícióit (kockázatkeresés, extroverzió, impulzivitás) és az idegrendszeri izgalmi állapot ugyancsak veleszületetten alacsony szintjét (hipoarousal állapot). Ezek együtt arra hajlamosítják a gyerekeket, hogy szelektíve érzéketlenek, közömbösek legyenek azokra az ingerekre, amelyek szükségesek a normális szocializációhoz és erkölcsi fejlődéshez, így például nem tudják normálisan kódolni mások érzelemkifejezéseit az arcon, és nem mutatnak válaszkészséget a büntetésre és jutalmazásra használt ingerek iránt. A pszichopatáknak ez a típusa valamennyi kultúrában viszonylag állandó előfordulási gyakoriságot mutat. Kialakulása kevéssé függ az aktuális környezeti feltételektől, ezért valamennyi társadalmi rétegben nagyjából egyforma valószínűséggel található meg. Az adatok azt mutatják, hogy a felsőbb szocioökonómiai rétegekből származó pszichopaták többsége ebbe a csoportba tartozik, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy a családi környezet kedvező hatásai az erős genetikai diszpozíciók befolyása miatt nem tudnak érvényre jutni. Mealey meggyőződése, hogy az elsődleges pszichopatákkal szembeni társadalmi küzdelem egyetlen eredményes formája az elrettentés. Miután a pszichopatáknak - érzelmi hiányosságukkal ellentétben - jól működnek azok az intellektuális képességeik, amelyek a többiek reakcióinak racionális, nyereség/veszteség alapú kiértékelését végzik, a várható büntetéssel járó költségek növelésével, mindenekelőtt a büntetés nagyságának, gyakoriságának és megbízhatóságának emelésével enyhíteni lehet a pszichopaták bűntetteinek mértékét.

A pszichopaták másik, ún. másodlagos típusát ezzel szemben olyan egyének mutatják, akik viselkedését nem annyira genetikai tényezők, mint inkább környezeti hatások alakítják. Általában kedvezőtlen családi környezetben nőnek fel, amelyet a szülői elhanyagolás, következetlen nevelési módszerek és gyakori bántalmazás jellemeznek. Ezek a tényezők arra vezetnek, hogy a felnövő gyerekek a társas (proszociális) viselkedés torz, téves modelljeit építik ki, és nem lesznek képesek a megfelelő szociális és érzelmi problémamegoldási technikák kifejlesztésére. Szocializációjuk ráadásul többnyire azokban a fiatal férfiakból álló csoportokban folytatódik - ezekre menekülésképpen, alternatív szociális környezetet keresve találnak rá -, akiknek tagjai maguk is iskolázatlanok, viselkedési problémákkal küszködnek. Egyre távolabb sodródva a társadalmi beilleszkedés és felemelkedés lehetőségeitől, fokozatosan ráébrednek arra, hogy leginkább mások megtévesztésével és kihasználásával válhatnak sikeressé. Az evolúciós pszichológia ismert tétele szerint azok a férfiak hajlanak az átlagot meghaladó kockázatvállaló, szabályszegő és antiszociális viselkedésre, akik legkevésbé képesek arra, hogy sikeresen vetélkedjenek más férfiakkal szemben a társadalmi erőforrásokért (lásd 3.3.3., 3.3.5.). A másodlagos pszichopaták e modell értelmében pontosan ezt teszik: úgy emelik státusukat saját, helyi referenciacsoportjaikon belül, hogy kockázatos, izgalmas, egyedülállóan kihívó akciókat hajtanak végre. Eltérően az elsődleges pszichopatáktól, nem szükségképpen érzéketlenek mások iránt, és nem is mindig mutatnak krónikus antiszociális magatartást. Mivel a környezeti tényezők nagyobb hatást gyakorolnak életpályájukra, mint a genetikai befolyások, nagyobb kultúrán belüli és kultúrák közötti változatosság mutatható ki viselkedésükben, azzal együtt, hogy leginkább az alacsonyabb társadalmi rétegekből kerülnek ki. Mealey szerint a másodlagos pszichopátia leginkább a társadalmi kockázati tényezők csökkentésével és a szülői nevelési stílusok szakemberek által történő javításával mérsékelhető.

6.3.4. Depresszió

Gyakori betegségről van szó, még akkor is, ha eltekintünk azoktól a legtöbbünkre időnként jellemző kedélyállapotoktól (levertség, szomorúság, apátia), amelyeket a köznyelv „depressziónak" tart, de amelyek nem minősülnek patologikus eseteknek. Ami a klinikai eseteket illeti, megközelítőleg minden kétszázadik emberre jellemző egy népességen belül. Az amerikai fiatal felnőttek 10%-a mutatja a betegség tüneteit, többségük nő. Ismeretes, hogy a megbetegedések nagy részének hátterében az idegi-hormonális szabályozás bizonyos változásai (a hipotalamusz-hi-pofízis rendszer abnormalitásai, a szerotonin-szint csökkenése stb.) állnak. A depresszió szilárd genetikai alapokkal rendelkezik; vizsgálatok százai bizonyítják, hogy a mániás depresz-szióra való hajlam öröklődik, és azt is, hogy a szóban forgó genetikai tényezők rendkívül heterogének és összetettek (Becker 1989). Evolúciós kutatók szerint ezek a gének azért maradhattak fenn ilyen nagy arányban az emberi gén-pool-ban, mert eredetileg előnyös funkciókat hordoztak a túlélés szempontjából. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a depresszióra jellemző érzelmi állapotok és viselkedésformák azt a szerepet töltik be, hogy az egyének a jövőben elkerüljék azokat a tevékenységeket, amelyek valamilyen súlyos veszteséghez vezetnek, illetve azzal járnak, hogy elveszítik a rátermettségük növeléséhez szükséges erőforrásaikat (Nesse 1999).

John Price és munkatársai szerint a depresz-szió azokból a behódoló (szubmisszív) magatartáselemekből jött létre, amelyek eredeti funkciójuk szerint a társas kötelékben élő állatok csoportjaiban megelőzik a nyílt harcokat, és elősegítik a csoport minden tagja számára előnyös hierarchia fennmaradását (Price és Sloman 1987, Price és Gardner 1995). Mint a 2.4.4. fejezetben részletesen is elemeztük, a megadó és behódoló viselkedések az ember számára is adaptívak, minthogy általuk az erőforrásokért folyó versengés eredményeként alsóbb státusokba kerülő egyének elkerülik a számukra várhatóan kedvezőtlen kimenetelű küzdelmeket a domináns, magas státusú riválisokkal. Az elmélet szerint a depresszió ennek a magatartásnak egyfajta nem tudatos túlméretezéséből, hipertrófiájából fakad. Elsősorban akkor jön létre, amikor a vesztes megkérdőjelezi a fennálló aszimmetria jogosságát és/vagy olyan helyzetbe kerül, hogy elveszti korábbi magas státusát. Az előbbinek egyik esete az, hogy bizonyos emberek tehetsége, képességei fenyegetik, vagy legalábbis elvitatják főnökeik pozícióját. A hatalom várható támadását oly módon próbálják meg kivédeni, hogy elrejtik valódi képességeiket és ambícióikat, ami gyakran depresszióhoz vezető önfeladásba és önbecsapásba torkollik.

A szerzők szerint a depresszióhoz kapcsolódó szubjektív érzések abból az „objektív" állapotból fakadnak, hogy az egyén - nyilvánvaló kétségei ellenére - megpróbálja elfogadni alárendelt pozícióját a csoportjában, olyan körülmények között, amikor képtelen folytatni a küzdelmet és nem áll rendelkezésére egyéb megoldás (pl. a csoport elhagyása). Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a beteg képtelen visszaszorítani és normális határok között tartani szubmisz-szióját. Úgy éli meg az erőforrások hiányát vagy elvesztését, mint önértékelésének drámai csökkenését; úgy érzi, túlságosan alacsony rendű ahhoz, hogy küzdjön és ahhoz, hogy megérdemelje a jutalmat. Maga a jutalom (presztízs, státus, anyagi javak) elvesztik vonzerejüket számára, az érdeklődés és a kezdeményezőkészség elvesztése, továbbá passzivitás, apátia és pesszimizmus jellemzi minden iránt, aminek megszerzéséhez aktív cselekvés szükséges. Állandósult alacsonyrendűség, vesztes-tudat, és feladás jellemzi ezt az állapotot.

A státusvesztés és a depresszió közötti kapcsolat lehetőségét empirikus eredmények is alátámasztják. Egy vizsgálatban szoros kapcsolatot találtak az ún. szubmisszív viselkedési skálán elért pontok száma (tehát a behódoló, megadó viselkedés intenzitása) és a depresszióra, para-noid képzelődésre, ellenségeskedésre és pszichózisra való hajlam között (Allan és Gilbert 1997). Hasonló módszert használtak egy másik kutatásban, amelyből az derült ki, hogy a szub-misszió olyan személyiségjegyekkel jár együtt (introverzíó, neuroticizmus), amelyek a depresszió kialakulásában is fontosak lehetnek (O'Connor et al. 2000). Klinikai esettanulmányok azt erősítik meg, hogy a fennálló status-quo elvitatásának túlzó elfojtása (amelyet Price elsőfokú hierarchia alaptervnek nevez) a depresszió enyhébb tüneteiért felelős. A másodfokú alapterv - amely a korábban birtokolt erőforrásokról való lemondást, értékességük elvesztését, sőt tagadását, és ezzel együtt egyfajta én-feladást foglal magában - lényegesen súlyosabb tüneteket és a pszichotikus megbetegedés sajátosságait mutatja.

A depresszió valamennyi formájában fontos szerepet játszanak azok a verbális és nem verbális jelzések, amelyek az alárendeltséget és gyengeséget közlik a többiekkel. Ezek ugyancsak a normális viselkedéselemek eltúlzásából fakadnak. Egyrészt, az alárendelt státus jelzése mind a magasabbrendű állatok, mind az ember esetében olyan arckifejezések, testmozgások és gesztusok formájában megy végbe, amelyek általában a testméret csökkentésével, a passzivitás kifejezésével, a szemkontaktus megszüntetésével vagy a sebezhető testrészek elrejtésével kapcsolatosak (2.4.4.). Az alárendeltség és behódolás másrészt közvetettebb, áttételesebb formában is kifejezésre jut, amelynek egyik központi eleme a betegségmetafora. A beteg mind szavakkal, mind megjelenésében azt közli: „én egy beteg, erőtlen, megfáradt ember vagyok". Ennek a kommunikációs eszköznek két előnyös funkciója van a számára. Egyrészt felmenti, mentesíti őt a versengés társadalmi szerepei alól, ami lehetőséget ad a „kivonulásra" és a domináns egyénekkel való összetűzések elkerülésére. Másrészt gondoskodást vált ki szűkebb környezetének tagjaiból, akik készek segítséget nyújtani számára (Price és Gardner 1995).

Miközben az antiszociális viselkedés elsősorban a férfiakra jellemző viselkedési zavar, a depresszió többségében a nőket sújtja. Különösen igaz ez a depresszió bizonyos formáira. Egyes kutatók feltételezik például, hogy a depresszió sok esetben a szaporodási sikertelenségre adott válaszként értelmezhető (Suarez és Gallup 1985, Gilbert 1998). Miután a szaporodással és gyerekneveléssel kapcsolatos beruházások és terhek nagy része a nőkre hárul, az ezekkel összefüggő kudarcélmények sokkal inkább őket teszik hajlamossá erre a betegségre, mint a férfiakat. A klinikai adatok egybevágnak ezzel a hipotézissel. A menstruáció (amely lényegében a terhesség sikertelenségét jelzi), de még inkább a terhesség megszakadása, a férj korai halála vagy a menopauza olyan tényezők, amelyek gyakran járnak együtt a depresszió súlyosabb tüneteivel, különösen a 30 év feletti gyermektelen nők esetében. Ezzel szemben a fiatal, gyermeket nevelő nők, különösen pedig a terhes anyák körében nagyon ritka ez a betegség. Sőt, a korábban megbetegedett nők várandós állapotban többnyire nagyfokú javulást mutatnak. Lehetséges, hogy a depressziónak ez a típusa azért alakult ki, mert általa a válságba jutott nők vigaszt és támogatást kaptak a közösség tagjaitól, és ez mérsékelte a veszteséget.

Szülés után ugyancsak megnövekszik a depresszió előfordulási gyakorisága. Ez a poszt-partum depresszió, amely olyan tünetekben jelentkezik, mint szomorúság, motiválatlanság, passzivitás, súlyvesztés, szorongás, felesleges-ségtudat. Néhány közelmúltban végzett vizsgálat azt mutatja, hogy ez a fajta anyai lelkiállapot különböző, bár egymással összefüggő adaptív funkciókra vezethető vissza. Az anyák, mint a 4.2.1. fejezetben tárgyaltuk, kiértékelik utódaik túlélési esélyeit (pl. egészségi állapotát) és azokat a környezeti feltételeket (erőforrások, az apa jelenléte, a rokonság segítsége), amelyek befolyásolják szaporodási sikerüket, és ezek ismeretében hoznak - általában nem tudatos - döntést a szülői ráfordítás mértékéről és időzítéséről. Rossz, illetve bejósolhatatlan környezeti feltételek mellett hosszú távon az biztosít nagyobb fitnessmegtérülést, ha csökkenti, esetleg megvonja az aktuális utód gondozását, és növeli a jövőbeli utódokba való beruházást. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez érzelmileg megterheli az anyát, és szorongást kelt benne.

Az evolúciós pszichológia értelmezésében a posztpartum depresszió valójában adaptív válasz, pszichológiai védekezés arra a fenyegetésre, hogy az anya csökkent kapacitásokkal rendelkezik az utódgondozásra, és képtelen megfelelően ellátni gyerekneveléssel kapcsolatos feladatait. Ezt támasztják alá azok a klinikai adatok, amelyek szerint a szülés utáni depresz-szió melegágya a szegénység és a bizonytalan létfeltételek, a gyerek alacsony életképessége, a nem kívánt terhesség, a magány és a külső támogatás hiánya, beleértve az apai jelenlét hiányát (6.15. ábra). Egyesek feltételezik, hogy a szülés utáni depresszió eredetileg azért alakult ki, hogy egyfajta pszichológiai fájdalomként jelezze az anyai gondoskodás korlátait, ahogy a fizikai fájdalom adaptív funkciója az, hogy jelezze a testi sérüléseket. Ezen keresztül arra bátorítsa az anyát - pontosabban: megkönnyítse az anyának azt a döntését -, hogy a kedvezőtlen körülmények között megvonja támogatását vagy annak egy részét az utódtól (Thornhill és Furlow 1998). Számos vizsgálat szerint a poszpartum depresszióban szenvedő anyák érdektelenséget mutatnak gyerekeik iránt, a normálisnál kevésbé fogékonyak azok igényeire, és bizonytalanok a velük folytatott kötődési folyamatokban.

Más szerzők inkább azt emelik ki, hogy a depressziónak ez a formája eredetileg arra szelektálódott, hogy felhívja a környezet, elsősorban a rokonok figyelmét arra, hogy segítségük nélkülözhetetlen a gyereknevelés nehézzé váló problémájának a megoldásában (Crouch 1999). Ez a tradicionális társadalmakban általában elérte célját, az ipari társadalmakban azonban legtöbbször funkciótlanná válik a szoros, személyes és bensőséges kapcsolatokat ápoló közösségek megszűnése miatt. A posztpartum depresz-szió legsúlyosabb tünetei pontosan akkor jelentkeznek, amikor az anyák nem rendelkeznek megfelelő támogatással a gyereknevelés költségesnek, nehéznek ígérkező (pl. beteg újszülött) eseteiben, ugyanakkor nincs lehetőségük arra, hogy kivonuljanak az utódgondozásból. Ez a csapdahelyzet különösen a modern társadalmakra jellemző, ahol a nők dezertálását (elhanyagolás, bántalmazás, gyerekgyilkosság) szigorúan büntetik, ugyanakkor sokan közülük magukra maradnak gyerekük nevelésével. A depresszió ebben a helyzetben olyan stratégia, amelynek segítségével az anya többlettámogatást igyekszik szerezni a környezet, elsősorban a férj és a rokonság tagjaitól (Hagen 1999). Ed-ward Hagen szerint úgy működik, mint a munkások sztrájkja, akik munkájuk visszatartásával próbálják meg béreiket növelni vagy munkaidejüket csökkenteni. Az anyák úgy csökkentik az utódgondozással kapcsolatos költségeiket, hogy visszatartják ráfordításaikat, és ezzel igyekeznek kikényszeríteni a rokoni támogatás növelését. Lehetséges például, hogy ez a funkciója az anyai depressziónak azokban az esetekben, amikor a nők akaratuk ellenére megszülik gyerekeiket, csak azért, mert férjük és rokonságuk tagjai tiltakoznak az abortusz ellen (Hagen 2002).

evorv-4.jpg

6.15. ÁBRA

A posztpartum depresszió mértéke az anya szociális környezetének és a szüléssel kapcsolatos attitűdjének tükrében. ■ Az előbbit klinikai vizsgálatokban állapították meg, az utóbbit pedig a kérdésekre adott válaszok alapján mérték fel (Forrás: Hagen 1999)

6.3.5. A pszichopatológiák evolúciója; elméleti összefoglalás

Bármely viselkedés megértésének fontos és nélkülözhetetlen része filogenetikai rekonstrukciója - evolúciós történetének és funkciójának megértése. Nincs ez másképp a viselkedési zavarok, mentális rendellenességek és elmebetegségek magyarázatával sem. Hangsúlyozni kell, hogy az evolúciós pszichopatológia vagy evolúciós pszichiátria - amely, mint említettük, a darwini medicina tágabb keretei között kap helyet - nem a biológiai pszichiátria elméleti és módszertani megközelítéseit követi. Mint ismeretes, az utóbbi évtizedekben páratlanul gyors és látványos fejlődés ment végbe a különböző viselkedési rendellenességek biológiai alapjainak kutatásában. Nagyon sok olyan hormonális és idegrendszeri abnormalitásra derült fény, amelyek szerepet játszanak az elmebetegségek kialakulásában, és ezzel természetesen új lehetőségek nyíltak e betegségek gyógyszeres kezelésére. Az evolúciós pszichiátria ezzel szemben nem az elváltozások közvetlen, proximatív okaival foglalkozik, hanem evolúciós gyökereivel. Azt állítja, hogy az elmebetegségek nem egyszerűen egy megbomlott élettani rendszer következményei, kialakulásuknak mélyebb okai vannak. Többet megtudhatunk róluk, ha arra kérdezünk rá, hogy miért jöttek létre, milyen funkciót szolgálnak az emberi viselkedésben. Elméletének tengelyében az áll, hogy a pszichopatológi-ák kialakulását olyan evolúciós stratégiák (pszichológiai algoritmusok) irányítják, amelyek adaptívak, vagy adaptívak voltak a korai környezetben (Gilbert 1998a, McGuire és Troisi 1998).

Mit jelent a mentális rendellenességek adaptív jellege? A válaszban egy nyilvánvaló ellentmondást kell feloldani: az elmebetegségek többsége kétségtelenül csökkenti, olykor radikálisan rontja az emberek egészségét, életminőségét és szociális kapcsolatait, végső soron: túlélési és szaporodási esélyeit. Az evolúciós pszichológia szerint azonban ez nem mond ellent a darwini elméletnek. Legáltalánosabb értelemben arról van szó, hogy a mentális rendellenességek és elmebetegségek hátterében olyan evolúciós stratégiák állnak, amelyek eredeti funkciójuk szerint a genetikai rátermettség növelését biztosították, de működésük bizonyos körülmények között kóros módon megváltozott (Nesse és Williams 1995). Összetett adaptív viselkedési rendszerek részei, amelyek „normális" viselkedési attitűdöket és stílusokat írtak elő az evolúciós történelemben, de az új kulturális környezetben - sok esetben az ipari társadalmak radikálisan megváltozott feltételei között - elvesztették előnyös tulajdonságaikat és viselkedési zavarokba torkollnak. Korábban is volt már szó erről a jelenségről, gondoljunk csak a gyerekgyilkosság, a xenofóbia, a nemi erőszak eseteire. Megállapítottuk, hogy ezek olyan átfogó viselkedési stratégiákban gyökereznek - anyai ráfordítás, csoporthűség, szexuális vetélkedés -, amelyek bizonyos környezeti feltételek között a népesség egy viszonylag kis részében abnormális reakciókat hoznak létre.

Az elmebetegségek tehát első közelítésben úgy foghatók fel, mint viselkedési adaptációk, amelyek valamilyen „küszöbön" túl abnormális megnyilvánulásokhoz vezetnek. Erre az ad lehetőséget, hogy valamennyi genetikai adaptáció a lehetséges viselkedési reakciók valamilyen véges tartományát írja elő egy adott populációban. Minden magatartásformára létezik egy individuális sokféleség, amely meghatározott eloszlási mintát követ egy népességen belül. Azok az emberek, akik genetikai hajlamaikat tekintve a populáció eloszlásának valamelyik szélső pontján helyezkednek el, nagyobb készséget mutatnak a viselkedési abnormalitásokra. Mint láttuk, például az antiszociális magatartás kialakulása azokban a férfiakban a legvalószínűbb, akik a szenzoros élménykeresés vagy az extro-verzió átlagosnál erősebb hajlamait mutatják. Az elsődleges pszichopaták többsége normális vagy éppen kedvező családi környezetből kerül ki, de belső késztetéseik hatására erős indítékkal rendelkeznek az antiszociális magatartásra. Korábban ugyancsak ismertettük, hogy a homoszexuális orientáció széles és változatos tartományt alkot egy populáción belül, ami részben genetikai, részben kulturális sokféleségre épül (3.4.6.).

A másik alapvető kérdés az, hogy elméletileg miként jellemezhetők azok az evolúciós folyamatok, amelyek az eredetileg adaptív stratégiákat fitnesscsökkentő magatartásokká változtatták. Az evolúciós pszichopatológia vezető szakemberei - Randolph Nesse, Paul Gilbert, Michael McGuire és mások - szerint több mechanizmus is szerepet játszott ebben. Az egyik elterjedt magyarázat szerint a mentális és viselkedési rendellenességek többsége kialakulását tekintve nem betegség, hanem inkább olyan védekező (én-védő) reakció, amely segíti a környezethez való alkalmazkodást. Hasonlóan ahhoz, ahogy a köhögés és a láz valamilyen fertőzés tünetei, amelyek a légutak átszellőztetésével és a kórokozók számára kedvezőtlen környezet (magas testhőmérséklet) megteremtésével igyekeznek megakadályozni a betegség súlyosbodását (Nesse 1987). Ezeket értelmetlen, sőt veszélyes volna kiiktatni, bár káros hatásaikat (pl. nagyon magas láz) nyilvánvalóan mérsékelni kell.

Ezeknek a védekező reakcióknak a többsége érzelmi jellegű: félelem a természeti tárgyaktól, ambivalencia a testi fejlődéssel kapcsolatban (anorexia), szorongás a gyermekgondozás terhei miatt (posztpartum depresszió). A szenvedés és a fájdalom szubjektív érzései Nesse (1990) szerint azért jöttek létre az evolúció során, hogy figyelmeztessék az egyént az élettelen és élő környezetből származó ártalmas hatásokra, és arra motiválják, hogy a jövőben elkerülje ezeket. Egy élettani analógiával élve: hasonlóan működnek, mint a fájdalomérzet, amely többek között arra szolgál, hogy kivédjük a súlyos fizikai sérülésekkel járó környezeti hatásokat. Fontosságára az a genetikai rendellenesség utal, amelynek hordozói képtelenek a normális fájdalom érzékelésére, és ennek anatómiai és élettani következményei miatt legkésőbb fiatal felnőtt korukban elhaláloznak. Ugyanez a logika alkalmazható a negatív érzelmekre (düh, félelem, aggódás stb.]: ezek olyan motivációs tényezők, amelyek gyors és eredményes védekező folyamatokat indítanak be a környezet káros, veszélyes hatásaival szemben (5.5.3.), olykor azonban meghibásodnak és betegségeket hoznak létre.

Mindezt jól példázzák a szorongások és pánikbetegségek, amelyek a népesség 5-15%-ára jellemzőek. Tünetei a betegség formájától függően rendkívül sokfélék: testi rendellenességek (izzadás, mellkasi fájdalmak, szédülés), krónikus féleimi reakciók a legkülönbözőbb dolgok iránt, képtelenség az otthon elhagyására stb. Az evolúciós pszichológusok szerint a pánikbetegségek alapját képező elkerülő és védekező mechanizmusok - amelyekben fontos szerepet játszanak a szimpatikus idegrendszeri folyamatok, stresszhormonok, egyes neurotranszmitterek, a hipotalamusz bizonyos központjai stb. - azért szelektálódtak, hogy megvédjék őseinket a különböző veszélyforrásoktól (Nesse 1999). Különösen erősek ezek a reakciók azokra a dolgokra, amelyek állandó és visszatérő veszélyt jelentettek az evolúciós környezetben: bizonyos állatok, szakadék, zárt tér, idegenek (nem csoporttagok), szeparáció stb. (1.1.2., 4.3.2.). A fenyegető ingerek által kiváltott negatív érzelmek (averziók, fóbiák) megkönnyítik a menekülést, és az ártalmas hatások elkerülésére mozgósítják a szervezetet.

Egy bizonyos ponton túl azonban ez a reakció túlzóvá és károssá válik: a pánik rendellenesség, olyan védelmi működések sorozatának az eredménye, ahol nincs tényleges veszély. Nesse (1999) szerint ez azért lehetséges, mert a védekező rendszerek nagyon alacsony küszöbértéken vannak kalibrálva, aminek eredményeként rendkívül kis intenzitású, közömbös ingerek is aktiválhatják. Ennek adaptív értékét a füstdetektor analógiáját felhasználva magyarázza: ez az eszköz nagyon alacsony, lényegében veszélytelen füstkoncentráció mellett is bekapcsol, hiszen a tűz által okozott kár olyan nagy, hogy érdemes a rendszert túlbiztosítani. Annak a költsége, hogy valaki áldozatul esik egy ragadozó támadásának, ugyancsak nyilvánvalóan nagyobb, mint az ártalmatlan ingerekre adott felesleges válaszok költsége. Emiatt azok az egyének, akik gyors és hatékony - bár az esetek többségében talán feleslegesen érzékeny - ingerfelismeréssel rendelkeztek, a többieknél nagyobb arányban tudták növelni genetikai képviseletüket a következő generációban.

Ez azonban lehetőséget ad a téves riasztásra. Egyes emberekben genetikai vagy környezeti okok miatt az átlagosnál lényegesen alacsonyabb a küszöbérték a negatív hatások felismerésére, aminek következtében érzelmileg túlreagálják a veszélyeket. Nem véletlen, hogy a pánikbetegségek legfontosabb szimptómáinak többsége a védekező, illetve stresszreakciók élettani változásaival (pl. a szívműködés, légzés, izzadás növekvő intenzitásával) kapcsolatos. Az egyik legismertebb pánikbetegségben, az ún. agorafóbiában szenvedő betegek valószínűleg azokat a veszélyeket túlozzák el, amiket a magára maradás, illetve az idegenek közeledése jelenthetett zárt rokoni csoportokban élő őseink számára. Ezek a betegek intenzív félelmet táplálnak a nagy, nyitott terek iránt, szoronganak az egyedülléttől, és nem mernek otthonról kimozdulni (Nesse 1987).

E nézet szerint tehát a pánikbetegség - hasonlóan számos más mentális betegséghez - nem egyszerűen valamilyen élettani folyamat meghibásodása, hanem egy adaptív védekező rendszer működésének szélsőséges formája. Inkább érzelmi rendellenességként fogható fel, ameny-nyiben a benne szenvedők eltúlozzák a veszélyeket és kóros méretűvé transzformálják a normális védekező reakciókat. Figyelemre méltó ebből a szempontból, hogy a technikai fejlődés során létrejött új veszélyforrások közül elsősorban azokra alakul ki beteges féleimi reakció, amelyek hasonlítanak vagy emlékeztetnek az evolúciós környezet veszélyforrásaira. így pl. lehetséges, hogy a repüléstől való szorongás -amely sokaknál patologikus méreteket ölt - a szakadékoktól és a kisméretű zárt terektől való ősi félelmekben gyökerezik. Ez egyfajta ingerge-neralizációként is értelmezhető, amelynek során ugyanazokat az agyi központokat az eredeti ingerektől eltérő, de ahhoz hasonló környezeti hatások hozzák működésbe. Modern környezetünk más veszélyes tárgyaira (lőfegyver, elektromosság, radioaktivitás) viszont egyáltalán nem mutatunk „automatikus" féleimi reakciót, talán azért nem, mert nem idéznek fel semmilyen fenyegető ingert az evolúciós környezetből.

Miközben az adaptacionista megközelítés számos esetben (pl. anorexia, posztpartum depresszió, pánik) plauzibilis megoldást nyújt az elmebetegségek eredetének problémájára, máskor - úgy tűnik - bizonyos nehézséget vet fel az alkalmazása. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mentális rendellenességek egy része - vagy legalábbis bizonyos aspektusaik - nem magyarázhatók azzal, hogy eredetileg adaptív énvédő funkciót töltöttek be, de a modern környezet hatására átléptek egy adott „küszöbértéket" és kóros magatartásba torkolltak. Ennek ugyanis ellentmondanak azok az antropológiai adatok, amelyek szerint egyes mentális betegségek - így pl. a skizofrénia, a mániás-depressziós pszichózis stb. -az iparosodást megelőző társadalmakban is megtalálhatók, noha valószínűleg nem olyan arányban, mint a nyugati társadalmakban (Har-ris 1995). Nagyon valószínű, hogy az evolúciós környezetben nagyon hasonló volt a helyzet. Márpedig, mint láttuk, a viselkedési rendellenességek és mentális zavarok túlnyomó többsége kifejezetten csökkenti a beteg szaporodási sikerét, sok esetben túlélésének valószínűségét az átlaghoz képest. A kérdés ezek után a következő: hogyan és miért maradhattak fenn a többnyire maladaptív pszichiátriai rendellenességek az evolúció során? Milyen mechanizmusok biztosították a túlélés és a szaporodás szempontjából káros viselkedésformák átadását egyik generációról a másikra?

Lehetséges, hogy a kedvezőtlen vonások az előnyös tulajdonságokkal összekapcsolódva, azok „árnyékában" kerülnek át az utódpopuláció génállományába. Többen úgy érvelnek, hogy a pszichopatológiák mögött álló összetett adaptív mechanizmusok olyan önálló genetikai alapokkal rendelkező részfolyamatokból tevődnek össze, amelyek különböző mértékben növelik vagy csökkentik az egyén rátermettségét. A viselkedési rendellenességek genetikai programjai eszerint abban az esetben maradnak fenn, amennyiben a szaporodási siker általuk okozott csökkenését ellensúlyozzák azok a hozzájuk kapcsolódó, velük együtt átadódó gének, amelyek növelik a rátermettséget. Ennek egyik esete a pleiotrópia, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ugyanazok a gének többféle - ez esetben kóros és egészséges - viselkedési fenotípus megjelenéséért felelősek. Egy másik lehetőség az, hogy a pszichopatológiák olyan komplex idegrendszeri struktúrákra épülnek, amelyek az ellentétes hatású mechanizmusok egyfajta kompromisszumos megoldását tartalmazzák. Hasonlóan ahhoz, ahogy a két lábon járás előnye felülmúlja az időnkénti hátfájás hátrányait, vagy miként a beszéd képességének megjelenése ellensúlyozza a megváltozott gégestruktúra miatt gyakoribbá váló félrenyelés kockázatát. A pszichopatológiák esetén valami hasonlóról lehet szó: a sajátosan emberi intellektuális képességek azon az áron jöttek létre, hogy egyúttal „sebezhetővé tették" a szóban forgó idegrendszeri központokat a különböző mentális rendellenességek kialakulására (McGuire és Troisi 1998).

Legtöbben ezzel magyarázzák a skizofrénia kialakulását. Ez a mentális rendellenesség olyan tünetekkel jár, amelyek többsége kívül esik azon a körön, amit normális élettani és pszichológiai működésnek mondanánk: beteges képze-lődés, üldözési mánia, hallucináció, belső hangok hallása, bizarr viselkedés, téveszmék, másoktól való elzárkózás, csökkent figyelem stb. Biokémiai rendellenességek (pl. dopamintöbb-let) és idegrendszeri szerkezeti abnormalitások (bizonyos agyi területek csökkent mérete) egyaránt felelősek lehetnek a megjelenéséért (At-kinson et al. 1997). A skizofrénia a népesség kb.

1%-át jellemzi szerte a világon. Az a korábbi fogalom, hogy ez „civilizációs betegség", ma már nem tűnik megalapozottnak, de az igaz, hogy a betegség lefolyása az ipari társadalmakban súlyosabb, mint a tradicionális társadalmakban. Erős genetikai befolyással rendelkezik (öröklé-kenységét a legtöbb vizsgálatban 0,6-0,8 között állapítják meg), amelyet ráadásul hosszú idő óta stabilnak és változatlannak tartanak (Clark és Grundstein 2000). Ezért jogos az a feltételezés, hogy a szóban forgó gének olyan előnnyel ruházzák fel hordozóikat, amelyek felülmúlják a hátrányokat. A legkorábbi hipotézis szerint a skizofrének speciális szerepet töltöttek be a társadalomban - ők voltak pl. a törzsi varázslók és sámánok -, és ez biztosította helyüket (és génjeiket) a népességben. Mások szórványos adatok alapján feltételezték, hogy a skizofrénia pszichológiai hátrányait élettani előnyök ellensúlyozzák: így pl. ellenállóbbak a fertőzésekkel szemben, és szervezetük jobb gyógyulási képességet mutat sebesülések esetén (Allen és Sarich 1988).

Az utóbbi évtizedekben inkább a skizofrének mentális-kognitív képességeinek fölénye áll a kutatások homlokterében (Nesse és Williams 1995). Többen pl. azt állítják, hogy szokatlanul magas képzelőerővel, intuícióval és kreativitással rendelkeznek, mint mások. Valóban vannak arra utaló adatok, hogy a skizoid személyiségjegyekkel rendelkező emberek az átlagosnál magasabb pontszámokat érnek el a kreativitást igénylő tesztek (szokatlan használat, eltérő gondolkodás, különös tapasztalás) megoldása során (O'Reilly et al. 2001). Rokonaik pedig - akikkel közös géneket hordoznak - az átlaghoz képest nagyobb arányban töltenek be olyan munkaköröket, amelyben fontos szerep jut a találékonyságnak és az újításnak. Egy érdekes elképzelés szerint ennek a betegségnek a hasznát nem any-nyira az egyén, mint inkább a társadalom látja (Allen és Sarich 1988). A skizofrének - elsősorban azok, akik enyhébb tüneteket mutatnak -kreativitásuk, másoktól való szociális elkülönülésük és egyéb képességeik (pl. rögeszmés gyanakvásuk) miatt különösen alkalmasak a fennálló eszmerendszerek és megcsontosodott társadalmi szokások megkérdőjelezésére, ami a társadalmi fejlődés lehetőségét rejti magában. E csoportszelekciós hipotézis szerint a populáció mindig rendelkezik azzal a genetikai potenciával, hogy saját érdekében kifejlessze a skizoid viselkedésformákat egy maroknyi kisebbség körében. Végül olyan elképzelés is van, hogy a skizofrénia az az ár, amelyet rugalmas agyi kapacitásunk és nyelvi képességünk kifejlődésért fizettünk. A neoténiás fejlődés egyfajta meghibásodásából ered, amely a felnőttkori agyi plaszticitás és féltekei aszimmetria extrém növekedése miatt vezethet a betegség kialakulásához (Brüne 2000, Crow 1995).

A skizofréniával kapcsolatos evolúciós feltevések összefoglalása dióhéjban mutatja be az evolúciós pszichopatológia összes nehézségét és problémáját. Miközben ugyanis elismerésre méltó a klinikai betegségek evolúciós megközelítésének újszerű látásmódja, funkcionális-ul-timatív értelmezése és integratív szemlélete, számos elméleti és módszertani fogyatékosságot mutat (Pléh és Bátki 2001). Magyarázatai nem elég koherensek, és számos esetben nem elégítik ki a tapasztalati ellenőrizhetőség követelményét. Az elméleti feltevésekkel egybevágó adatok sokszor csupán az illusztráció szerepét töltik be, a klinikai esettanulmányok pedig általában nem perdöntőek a hipotézisek alátámasztására. Az elméletek megalkotásában olykor önkényes evolúciós történésekre (szcenáriókra) támaszkodnak, miközben az események valósághű rekonstrukciója szinte megoldhatatlan problémákat hoz felszínre a kutatásban. Mindez azt sugallja, hogy az evolúciós pszichopatológia ígéretes pálya előtt áll, ám jelenleg az evolúciós viselkedéstudományok perifériáján helyezhető el, mint a tapasztalatilag igazolt állítások „kemény magjától" többé-kevésbé távol eső, újszerű elméleti felfedezések laza konglomerátuma.

További problémát jelent, hogy mindeddig kevesen vállalkoztak arra, hogy az elmebetegségek adaptacionista értelmezéseit összekapcsolják a más tudományágakban eredményesen kutatott proximatív tényezőkkel, elsősorban idegrendszeri és hormonális folyamatokkal. Ez a hiányosság azért is nyomasztó, mert a kérdéses élettani folyamatok ismerete nélkülözhetetlen a gyógyításban. Egyelőre nem világos, hogy az evolúciós pszichopatológia - elméleti érdekességén és talán fontosságán túlmenően - hol tud bekapcsolódni abba a folyamatba, ahol javítani lehet a beteg emberek mentális állapotán. Magyarázó modelljeinek többsége jelenleg nem alkalmas arra, hogy eredményesebbé tehesse a gyógyítást. Lehetséges persze az is, hogy mindezekben a bírálatokban túlságosan is messzire megyünk, és olyasmit kérünk számon az evolúciós pszichológiától, ami túlmutat egy nemrég kialakult elméleti tudomány keretein.