Daniel C. Dennett
Az intencionális rendszerek


Olyan rendszereket szeretnék vizsgálni, melyek viselkedését -legalábbis időnként - úgy lehet megmagyarázni és bejósolni (predict), hogy vélekedéseket és vágyakat (valamint reményeket, félelmeket, szándékokat, megérzéseket stb.) rendelünk a rendszerhez. Az efféle rendszereket intencionális rendszereknek fogom nevezni, az ilyen magyarázatokat és bejóslásokat pedig intencionális magyarázatoknak és bejóslásoknak, annak köszönhetően, hogy a vélekedés és a vágy (valamint a remény, a félelem, a szándék, az előérzet stb.) beszédmódja alapvetően intencionális jellegű.

Korábban az „intencionális" kifejezést nagybetűvel írtam minden olyan alkalommal, amikor Brentano intencionalitás-fogalmát kívántam használni, azért, hogy elkülönítsem ezt a szakkifejezést egy unokatestvérétől, ami például olyan kifejezésekben jelenik meg, mint az ideggyógyászatban az intencionális tremor (kézremegés szándékos mozgásnál). A Brentano bevezette szakkifejezés sokkal bevettebb, mint korábban, s minden használója belenyugszik az összekeverés lehetőségébe, így némi habozás után úgy döntöttem, hogy felhagyok tipográfiai kilengésemmel. A beavatatlan olvasót azonban figyelmeztetem, hogy az „intencionális" itteni használata nem azonos a hétköznapi szóhasználatban megjelenő „intencionális" kifejezéssel. (A fogalomba, beleértve annak történetét is, jó bevezetést nyújt a Roderick Chisholm írta „intencionalitás" szócikk a P. Edwards szerkesztette The Encyclopedia of Philosophy (New York, MacMillan, 1967) című kötetben.)

Számomra, akárcsak számos mai szerző számára, az intencionalitás elsősorban nyelvi egységek jellegzetessége - kifejezések és kontextusok jellemzője -, és jelen céljaimra nézve elég, ha annyit mondok, hogy egy kifejezés akkor intencionális, ha ugyanarra utaló terminusokkal kicserélve összetevőit, az igazságérték megváltozik, vagy ha a kifejezés „tárgyait" nem lehet a szokásos módon megragadni kvantifikátorok segítségével. Másutt ezt részletesebben tárgyalom (Denett, 1969).

Az intencionális rendszereknek (Az „intencionális rendszer" kifejezés Charles Taylor (1964) The Expla-nation of Behaviour című munkájában jelenik meg, a 62. oldalon. A használat összefüggése azt sugallja, hogy Taylor az enyémmel azonos értelemben használja, azonban mélységében nem bontja ki a fogalmat. Érdekes ellenben, amit az 58. oldalt követően mond erről.), ahogy az imént meghatároztam azokat, legfőbb jellegzetessége az, hogy egy adott dolog a csak a viselkedését magyarázni és bejósolni próbáló személy stratégiáihoz viszonyítva intencionális rendszer. Ezt legjobban egy példa tudja megvilágítani. Vegyük a sakkozókomputer példáját, s azt, hogy a sakkozókomputer lépéseinek bejóslását megkísérelve milyen különböző stratégiákat: hozzáállásokat vagy alapállásokat vehetünk fel. Minket itt három eltérő alapállás érdekel. Először is ott van a tervezet-alapállás. Ha pontosan tudom, hogyan tervezték meg a komputert (beleértve a tervezet nem állandó részét, a programot is), akkor a program komputációs utasításait követve bejósolható a komputer bármely lépésre betervezett válasza. Jóslatunk be fog igazolódni, amennyiben a komputer a tervezetnek megfelelően működik, vagyis nem romlik el. A tervezet-alapálláson alapuló bejóslásoknak különböző változataik vannak, mindegyik hasonlatos azonban a tekintetben, hogy a funkció fogalmára támaszkodnak, mely célfüggő vagy ideologikus. A rendszer tervezete nagyobb vagy kisebb funkcionális részekre bontja szét a rendszert, s a tervezet-alapálláson alapuló pre-dikciókat arra a feltételezésre támaszkodva alakítjuk ki, hogy mindegyik funkcionális rész jól működik. Az elektromérnök áramköri tervrajzain például mindegyik ellenállásra, tranzisztorra, kondenzátorra és hasonlóra sajátos szimbólum szerepel - mindegyiknek megvan a maga teljesítendő feladata -, s az áramkör viselkedésére tud egy tervezet alapú jóslást adni, feltételezve, hogy mindegyik elem elvégzi a feladatát. Vagyis a számítógép válaszait illetően különböző elvonatkoztatási szinteken adhatók tervezet alapú bejóslások, attól függően, hogy tervezetünkben a legkisebb funkcionális elemek stratégiagenerátorok s következmény-ellenőrzők, szorzó és osztó elemek, vagy egyenesen tranzisztorok és kapcsolók. (Érdemes megemlíteni, hogy ebben az értelemben nem minden diagram vagy ábra tervezet, hiszen lehet, hogy a diagram semmi információt nem hordoz a leképezett elemek szándékolt vagy megfigyelt funkciójáról.)

Általában akkor alkalmazzuk a tervezet-hozzáállást, amikor mechanikus tárgyak viselkedését akarjuk bejósolni, például: „ahogy az írógép kocsija a margóhoz közelít, megszólal egy csengő (ha a gép működőképes)", vagy egyszerűbb példával: „húzzuk végig a gyufásdoboz oldalán a gyufát, s az meggyullad". Gyakran alkalmazzuk ezt a hozzáállást természeti tárgyakra vonatkozó jóslásoknál is: „a gyakori metszés sűrűbb lombozatot s erősebb ágakat eredményez". A tervezethozzáállás alapvető jellemzője az, hogy pusztán a rendszer funkcionális tervezetének ismeretére vagy az erre vonatkozó feltételezésekre alapozva készítünk predikciókat, függetlenül az adott tárgy fizikai felépítésétől vagy belső feltételeitől.

Létezik azután az, amit fizikai hozzáállásnak nevezhetnénk.

Erről az alapállásról nézve predikcióink az adott tárgy tényleges fizikai állapotain alapulnak, s a természeti törvények ismeretéből kiindulva alkotjuk meg őket. Ez a hozzáállás szükséges a rendszerek rosszul működésének bejóslására. (Kivéve, ahogy az manapság néha meg is történik, ha a rendszert úgy tervezték, hogy egy bizonyos idő után rosszul működjön. Ilyenkor az egyik értelemben vett rossz működés a rendszer megfelelő működésének részévé válik.) Meglehetősen jól ismertek a fizikai alapállásból származó bejóslások példái: „ha elfordítja a kapcsolót, áramütés éri", és: „amikor elkezdődik a havazás, ez az ág le fog szakadni". Egy számítógéppel kapcsolatban ritkán alkalmazzuk a fizikai hozzáállást, egyszerűen azért, mert a számítógép fizikai felépítésében részt vevő kritikus változók száma a legcsodálatosabb fejszámoló művészt is próbára tenné. A fizikai hozzáállást jellegzetesen az összeomlás, valamilyen zavar eseteire tartjuk fenn, amikor a normális működést megakadályozó körülmények általánosak s könnyen lokalizálhatók. Például: „semmi nem fog történni, ha begépeled a kérdéseidet, mivel nincs bedugva a gép", vagy: „ezzel az iszappal teli kasztniban nem fog működni". Reménytelen vállalkozás lenne a sakkozókomputer fizikai magyarázatát vagy viselkedésének fizikai bejós-lását megkísérelni, de elvileg működnie kellene. Be tudnánk jósolni a választ egy sakkjátszmában annak alapján, hogy nyomon követnénk a bemeneti energiák hatását a komputeren keresztül, amíg a nyomtatófejek ismét a papírhoz közelítenek, s kinyomtatják a választ. (A számítógépek digitális működésmódja miatt az esetleges kvantumszintű meghatározatlanságok nem összegződnek, hanem semlegesítik egymást, hacsak nem építünk be a számítógépbe egy sugárzó rádium alapú „véletlengenerátort" vagy a kvantumhatások valami más felerősítőjét.)

Napjaink legjobb sakkozókomputerei gyakorlatilag hozzáférhetetlenek a tervezet alapú vagy a fizikai hozzáállás számára; túl bonyolulttá váltak ahhoz, hogy akár saját tervezőjük is a tervezet-hozzáállás szempontjából tudja szemlélni őket. Az ilyen gépek legyőzésére leginkább akkor van esélyünk, ha a gép válaszait annak alapján próbáljuk a lehető legjobban bejósolni, hogy mi lenne a legjobb vagy legésszerűbb lépés a sakkozás szabályaiból és céljaiból kiindulva. Vagyis nemcsak azt tételezzük fel, hogy a gép a tervezetnek megfelelően fog működni, hanem azt is, hogy a tervezet maga is optimális, s a számítógép a legésszerűbb lépést „választja". Az e feltevéseken alapuló predikciók persze kudarcot vallhatnak, ha az adott esetben bármelyik feltevésről kiderül, hogy jogosulatlan. Mégis, egy adott rendszerrel foglalkozva ezek a predikciós eszközök tűnhetnek a leggyümölcsözőbbeknek. Másként fogalmazva, ha nincs többé remény arra, hogy fizikai vagy programozási tudásunk felhasználásával verjük meg a gépet, ezt a tudást használva válaszainak bejóslására, továbbra is elkerülhetjük a vereséget, úgy kezelve a gépet, mint értelmes emberi ellenfelet.

Nézzük meg közelebbről ezt a stratégiát! A rendszer racionalitásának feltevésére támaszkodó predikció számos dolog függvénye. Először is, a racionalitás eddig itt nemigen jelent többet, mint optimális felépítést egy célhoz viszonyítva, vagy a célok (a sakk esetében a sakk, a leütés, a védekezés stb.) optimálisan súlyozott hierarchiájának, valamint korlátok halmazának (szabályok és a kiinduló állás) megfelelő, optimális tervezetet. Ezenfelül a bejóslás maga is annak függvénye, hogy a rendszernek az adott időpontban mennyi és milyen jellegű információja van a vizsgálódási területről. Ilyen predikció kialakításakor az ember a következő kérdéseket veti fel: mi a legésszerűbb dolog egy komputer számára x, y, z... célok, valamint a, b, c... korlátok, továbbá a pillanatnyi állásra vonatkozó p, q, r... információk (beleértve a félreinformálást is, ha van ilyen) mellett? Amikor például azt szeretném bejósolni, hogy lépésemre mi lesz a számítógép válasza, a gép legésszerűbb lépéseire vonatkozó becslésem nemcsak annak függvénye, hogy feltételezem, a számítógépnek információi vannak mindegyik bábu pillanatnyi állásáról, hanem annak is, hogy úgy gondolom-e, hogy a komputer tudja, hogy én nem vagyok képes négy lépést előre látni, vagy nem ismerem a lovak és bástyák egymáshoz viszonyított erejét, és gyenge oldalam a futó-bástya csere. Végső soron lehet, hogy nem tudok valami jó predikciót készíteni, ha nem tudom viszonylag pontosan meghatározni, milyen információi és céljai vannak a komputernek, vagy ha az adottnak feltételezett információk és célok nem jelölnek ki egy legjobb lépést, vagy ha nem vagyok olyan jó, mint a számítógép, abban, hogy levezessek egy optimális lépést ezekből az adatokból. Az efféle pre-dikciók tehát nagyon törékenyek; nemcsak attól függnek, hogy milyen feltevéseink vannak a célokról, a korlátokról és az információról, s nemcsak annak vannak kiszolgáltatva, hogy optimális választ kell meghatározni egy olyan helyzetben, ahol lehet, hogy nincsenek világos kritériumaink arról, hogy mi az optimális, hanem ki vannak szolgáltatva olyan rövidzárlati cáfolatoknak is, melyek ebből a nézőpontból elvileg bejósolhatatlanok. Láttuk, hogy a tervezet-alapálláson alapuló predikciók ki vannak szolgáltatva az elromlásnak (hiszen abból indulnak ki, hogy nincs működési zavar). Hasonló módon az utóbbi predikciók ki vannak szolgáltatva a tervezet gyengeségeinek és félrecsúszásainak (hiszen abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a tervezet optimális). A mai programtervezők sikerét jól mutatja, hogy ezek a törékeny predikciók meglehetős szabályszerűséggel helytállónak bizonyulnak, ez teszi a módszert hasznossá.

A részletes példa poénja mostanra nyilvánvalóvá kellett váljon: a harmadik nézőpont a racionalitás feltételezésével az intencionális nézőpont; intencionális predikciókat vonunk le belőle s a számítógépet mint intencionális rendszert tekintjük. Ilyen esetben a viselkedést úgy jósoljuk be, hogy a rendszerhez bizonyos információ birtoklását rendeljük hozzá, s feltételezzük, hogy bizonyos célok irányítják, s azután e hozzárendelések és feltevések alapján kidolgozzuk a legésszerűbb s a legmegfelelőbb cselekvést. Innen már csak egy kis lépés, hogy a számítógép birtokolta információt vélekedésnek vagy hiedelemnek (belief), céljait és alcéljait pedig vágyaknak nevezzük. Amikor azt mondom, hogy ez egy kis lépés, ezen azt értem, hogy az információ vagy a téves információ birtoklásának fogalma ugyanúgy intencionális fogalom, mint a vélekedésé. A kérdéses „birtoklás" aligha a tárolás ártatlan és szelíd fogalma, amint azt valaki gondolhatná; hanem „episztemikus birtoklás", s ez is kell legyen - ami pedig a vélekedés (hiedelem) analógja. Tegyük fel például, hogy egy francia személynek birtokában van az Encyclopedia Britannica, nem tud azonban angolul. Mondhatjuk, hogy „birtokolja" a benne levő információt, ha azonban a birtoklásnak ezt az értelmét használjuk, ez nem elég erős ahhoz, hogy azt a birtoklást jellemezze, amit a számítógépnél feltételezhetünk arra az információra nézve, amit egy sakklépés „kiválasztásánál" használ. Hasonló módon, a célvezérelt számítógép céljait is intencionálisan kell megadni, akárcsak a vágyakat.

Így nincs helye itt azon sopánkodni, hogy vajon a sakkozókomputernek tényleg vannak-e vélekedései és vágyai; az intencionális rendszerekről adott meghatározásunk ugyanis nem állítja azt, hogy az intencionális rendszereknek tényleg vannak vélekedéseik és vágyaik, csak annyit mond, hogy viselkedésüket meg lehet magyarázni és be lehet jósolni úgy, hogy vélekedéseket és vágyakat rendelünk hozzájuk. Annak pedig, hogy amit a számítógéphez rendelünk, vélekedésnek nevezzük, vagy a vélekedés analógjának, vagy információs komplexumoknak, vagy intencionális micsodáknak, nincs következménye azokra a számításokra nézve, melyeket a hozzárendelés alapján végzünk. Ugyanazokra a predikciókra jutunk akkor is, ha nyíltan a számítógép vélekedéseiről és vágyairól gondolkozunk, mint amikor a számítógép információs tárára és célmeghatározásaira gondolunk. Az elkerülhetetlen s érdekes tény az, hogy a mai legjobb sakkozó számítógépeknél a viselkedés intencionális magyarázata és bejóslása nemcsak bevett, hanem akkor is működik, ha viselkedésük predik-ciójára nincs más használható eljárás. Elég sikeresen tudjuk e komputereket intencionális rendszerekként kezelni, s ez független azoktól a megfontolásoktól, hogy milyen anyagból épültek, mi az eredetük, mi a helyük az erkölcsi ágensek közösségében (vagy éppen nincs is helyük ott), van-e tudatuk vagy öntudatuk, s hogy műveleteik determináltak vagy deter-minálatlanok-e. A stratégia alkalmazása mellett szóló döntés pragmatikus, s nem eredendően jó vagy rossz. Mindig megvan az a lehetőség, hogy az ember megtagadja, hogy az intencionális nézőpontot alkalmazza a számítógéppel szemben, s aztán mattot is kap tőle. Kényünk-kedvünk szerint váltogathatjuk a nézőpontokat anélkül, hogy következetlenségekbe vagy embertelenségekbe bonyolódnánk. Alkalmazhatjuk az intencionális nézőpontot ellenfélszerepünkben, a tervezet-nézőpontot, ha mi végezzük az újratervezést, a fizikai nézőpontot pedig mint szerelők.

A sakkozó számítógépnek ez a felmagasztalása nem akarja azt sugallni, hogy ez az Elme vagy az értelmes emberi vagy állati tevékenység teljesen megfelelő modellje vagy szimulációja volna; azt sem állítom, hogy a számítógéppel szemben alkalmazott attitűd pontosan azonos azzal, amit egy olyan lénnyel szemben alkalmazunk, akit tudatosnak és ésszerűnek tartunk. Pusztán annyit állítok, hogy időnként egy teljességgel fizikai rendszer olyan bonyolult és egyben oly szervezett lehet hogy az előrejelzés szempontjából kedvezőnek, magyarázó értékűnek s pragmatikusan szükségesnek érezhetjük, hogy úgy kezeljük, mintha vágyai és vélekedései lennének, és racionális volna. A sakkozókomputer pusztán ennyi: egy gép, amely sakkozik; s ez egyetlen emberre vagy állatra sem igaz, ezért azután a gép „racionalitása" szűk értelmű s mesterséges.

Talán kiterjeszthetnénk a sakkozókomputert az emberi racionalitás egy hűségesebb modelljévé, talán nem. Először egy alapvető kérdést szeretnék megvizsgálni.

Mikor várható, hogy az intencionális nézőpont alkalmazása kifizetődő? Mindenkor, amikor jó okunk van feltételezni, hogy megalapozott az optimális tervezés feltételezése, s megalapozottan kételkedünk a tervezeten vagy fizikai nézőponton alapuló predikciók kivitelezhetőségében. Képzeljük el, hogy egy távoli bolygóra utazunk, s kiderül, hogy olyan lények lakják, melyek fel-alá mozognak a bolygó felületén, szaporodnak, öregednek, úgy tűnik, hogy reagálnak is a környezet eseményeire, egyébként azonban minden szempontból eltérnek az emberi lényektől. Vajon tudunk-e intencionális jóslásokat és magyarázatokat készíteni az ő viselkedésükről? Ha jó okkal feltételezzük, hogy itt is végbement egy természetes kiválasztódási folyamat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a megfigyelt népességek tervezetük alapján kerültek kiválasztásra: a környezet gyakori eseménytípusainak legalábbis egy részére úgy fognak reagálni, ami szokványosan megfelelő reakció - vagyis a faj fennmaradására irányul. Érdemes emlékeztetni rá, hogy közvetlenül a gén választódik ki, amely egy diagram és nem egy tervezet; azért választódik ki azonban, mert éppenséggel azt biztosítja, hogy hordozójának egy bizonyos működő tervezete lesz. (Woodruff hívta fel a figyelmemet erre a mozzanatra.) Miután hozzávetőlegesen azonosítottok a környezet veszélyeit és erőforrásait (az ottani lakosok felépítéséhez viszonyítva, nem a mienkéhez), meg tudjuk majd becsülni, hogy a lények túlélési és szaporodási szükségletei szempontjából milyen célok, s a célok milyen súlyozása fog optimálisnak bizonyulni, milyen, a környezetre vonatkozó információ lesz hasznos a célirányos tevékenység irányításában, s milyen tevékenységek lesznek megfelelőek ebben a környezeti közegben. Miután tisztáztuk ezeket a feltételeket (a tisztázás persze mindig finomítható), rögvest áttérhetünk arra, hogy vágyakat és vélekedéseket rendeljünk a lényekhez. Viselkedésük fogja „manifesztálni" vélekedéseiket úgy, hogy a viselkedést olyan cselekedetekként lehet majd tekinteni, amelyek a lények adott vágyai mellett meg fognak felelni bizonyos vélekedéseknek, melyek maguk pedig a környezeti ingerléssel állnak összhangban. A vágyak viszont úgy „manifesztálódnak" a viselkedésben, mint olyan, a lények szükségletei mellett megfelelő vágyak, amelyekhez adott vélekedések mellett a lények cselekedetei illeszkednek. Nem véletlen az egymásba fonódó meghatározások körben forgása. A vélekedések és vágyak hozzárendelése kölcsönösen összefügg egymással, s a kizárólagos lehorgonyzópontokat a bizonyítható túlélési szükségletek, a viselkedési szabályszerűségek, valamint az optimális tervezet feltételezése (mely a természetes kiválasztódásban való hitben gyökerezik) nyújtja. Ha már vágyakat és vélekedéseket rendeltünk valamihez, akkor ezek alapján hozzáláthatunk a viselkedés bejóslásához, s ha az evolúció megtette a maga dolgát - hosszú távon pedig ez fog történni -, predikcióink kellően megbízhatóak lesznek ahhoz, hogy használni tudjuk őket.

Eleinte úgy tűnhet, hogy ez az eljárás megalapozatlanul rendel emberi kategóriákat és tulajdonságokat (vélekedéseket, vágyakat és így tovább) ezekhez a földöntúli lényekhez. Kétségkívül antropomorfizálásról van itt szó, fogalmilag azonban ártatlan ez az antropomorfizálás. Nem kell feltételeznünk, hogy e lények bármilyen emberi hajlandóságban osztoznak velünk, attitűdjeik, reményeik, örömeik, gyarlóságaik a kinézetük azonos a mienkével. Akcióikba nem kell beletartozzon a futás, az ugrás, a bújócskázás, az evés, az alvás, a figyelmes hallgatás vagy a közösülés. Saját világunkból az övékébe pusztán a racionalitás, az észlelés (információs bemenet valamilyen érzéki modalitáson vagy modalitásokon keresztül - ez azonban lehet rádióhullámok vagy a kozmikus sugárzás világa is) és a cselekvés kategóriáját visszük át. Fogós kérdés az, hogy lesznek-e várhatóan a mienkével azonos vélekedéseik vagy vágyaik. Néhány mozzanatot azonban már most is tisztázni lehet; a racionalitásuk révén feltételezhető, hogy osztoznak velünk a logikai igazságban való hitben. Hasonló ez ahhoz, ahogy Quine érvel amellett, hogy minden lefordítható nyelvben szükségszerűen „fel kell fedeznünk" a mi logikai kötőszavainkat (Quine, 1960,13. fejezet). Lentebb további érveket sorolok fel e mellett. Azt sem tételezzük fel, hogy normális esetben például saját destrukciójukra vágynának.

Ha egy rendszerrel - legyen az ember, gép vagy földöntúli lény - úgy foglalkozunk, hogy viselkedését vélekedéseire és vágyaira hivatkozva magyarázzuk, akkor „viselkedéselméletünk" van a rendszerről. Nézzük meg, hogyan kapcsolódnak az ilyen intencionális viselkedéselméletek más javasolt viselkedéselméletekhez!

Annyira nyilvánvaló dolog, hogy az emberi és állati viselkedésre vonatkozó hétköznapi magyarázataink és predik-cioirdc általában intencionálisak, hogy többnyire át is siklunk fölötte. a racionalitás feltevéséből indulunk ki. Nem várjuk, hogy uj ismerőseink irracionálisan reagáljanak adott témákra eseményekre, ha azonban ezt teszik, rájövünk, hogy stratégiánkat ehhez kell igazítanunk, ugyanúgy, ahogy egy sakkozókornputernél magas elvárásokból indulunk ki a racionalitásra vonatkozóan, s ha a teljesítmény rendszerszerű hibákat mutat ki, akkor lefelé igazítjuk racionalitási becslésünket. A racionalitás feltevése olyan erősen benne van következtetési szokásainkban, hogy amikor predikcióink tévútra vezetnek, először az információ birtoklásával kapcsolatos feltételekben próbálunk kiigazításokat tenni. (Biztos nem hallotta, biztos nem tud angolul, bizonyára nem látta x-et, nem tudta, hogy a helyzet y, és így tovább.) Hasonló módon először a célok súlyozását változtatjuk meg, mielőtt megkérdőjeleznénk az egész rendszer racionalitását. Szélsőséges esetekben a személyiség intencionális alapállásról nézve annyira bejósolhatatlan lehet, hogy felhagyunk ezzel, s ha közben az egyén válaszmintáinak természetéről elég adatunk halmozódott fel, akkor kiderülhet, hogy a tervezet-hozzáállás egyik alfaját lehet itt hatékonyan alkalmazni. Időnként elmebetegeknél ezt az alapvetően eltérő hozzáállást alkalmazzuk. Ha azt figyeljük, ahogy egy elmeápoló egy kényszeresen nem engedelmeskedő beteget irányít, akkor valami olyasmit látunk, ami gyökeresen eltér a normális személyközi kapcsolatoktól.

Hétköznapi predikcióink az állati viselkedésről szintén intencionálisak. Függetlenül attól, hogy vannak olyan szentimentális emberek, akik túláradó érzelmességgel beszélnek kutyáikhoz, vagy macskájuk fejét sémákkal és aggodalmakkal rakják tele, még a kemény fejűek is intencionálisan jósolják be az állati viselkedést. Ha egy olyan egeret látunk, amely látja, hogy az egyik egérlyuknál egy macska várakozik, a másikban viszont egy sajtdarab van, tudjuk, hogy merre fog menni az egér, hacsak nincs vele valami baj. Predikciónk nem azon alapszik, hogy ismerjük az állatokkal végzett labirintuskísérletek eredményeit, vagy hogy feltevéseink vannak arról, milyen speciális gyakorlatokon ment keresztül ez az egér.

Feltételezzük, hogy az egér látja a macskát és a sajtot, ezért aztán olyan vélekedései (hiedelemanalógjai, intencionális micsodái) vannak, melyek szerint balra van a macska jobbra van a sajt Azt is az egérhez rendeljük, hogy szeretné megenni a sajtot s elkerülni a macskát (ez természetesen a táplálék iránti vágy és a pusztulás elkerülése mint általánosabb vágyak alá rendelődik); így azután predikciónk szerint az egér azt teszi, ami ilyen vélekedések és vágyak mellett a megfelelő, vagyis jobbra megy, hogy megszerezze a sajtot, és elkerülje a macskát Függetlenül attól, hogy milyen tudományos elkötelezettségeink vagy elméleti irányultságunk van, megdöbbennénk, ha az egerek és más állatok általánosságban megcáfolnák a viselkedésükre vonatkozó efféle intencionális predikciókat. A különböző iskolákhoz tartozó kísérleti pszichológusoknak nehéz is lenne elméleteik alátámasztására kísérleti helyzeteket kialakítaniuk, ha nem segítené őket ebben a saját intencionális elvárásrendszerűk arról, hogy a kísérleti állatok hogyan fognak reagálni a körülményekre.

Korábban utaltam arra, hogy még más bolygóról származó földöntúli lények is hinni fognak, akárcsak mi, a logikai igazságban; ezt a tézist meg lehet világítani, ha felvetjük, vajon az egerek és más állatok, lévén intencionális rendszerek, szintén hisznek-e a logikai igazságokban. Van valami bizarr abban, ahogy elképzelünk egy kutyát vagy egeret, amint tautológiák listáját kérődzik, elkerülhetjük azonban ezt a képet. Az a feltevés, hogy valami intencionális rendszer, együtt jár azzal a feltevéssel, hogy racionális; sehová se jutunk, ha feltételezzük, hogy x entitásnak megvannak a.p,q,r... hiedelmei, hacsak nem hisszük el azt is, hogy x abban is hisz, ami P, q, r...-ből következik; egyébként nem lehet kizárni azt a predikciót, hogy p, q, r... hiedelmei ellenére x valami teljesen ostobát csinál. Ha nem tudjuk kizárni ezt a predikciót, akkor nincs semmi prediktív előny. Tehát függetlenül attól, hogy feltesszük-e vagy sem, hogy az állat hiszi a logikai igazságokat, fel kell tételeznünk, hogy követi a logikai szabályokat. Egerünk nyilvánvalóan követi vagy hiszi a modus ponenset, mivel az alábbi hiedelmeket rendeltük hozzá: a) balra van egy macska, és b) ha macska van balra, akkor jobb, ha nem megyek balra; predikciónk pedig azon alapult, hogy feltettük, a macska el tud jutni a konklúzióhoz. Általában vám-rév hatás van a szabályok és az igazságok között; feltehetjük, hogy x-nél van egy A-ból B-be jutó következtetési szabály, vagy hozzárendelhetjük x-hez azt a hiedelmet, hogy hisz abban a „tételben", hogy ha A, akkor B. Ami predikcióinkat illeti, tehetjük akár azt, hogy néhány következtetési szabályt és számos logikai kijelentésben való hitet rendelünk az egérhez, vagy sok következtetési szabályt s néhány logikai hiedelmet, esetleg igen keveset. Nincs módunk azonban arra, hogy a rendszer összes szabályát hiedelmekkel váltsuk fel. Az ezzel kapcsolatos érveket már Lewis Carroll is kifejtette „Mit mondott a teknősbéka Akhilleusznak" című dolgozatában, mely 1895-ben jelent meg a Mind című lapban, újra megjelent azután I. M. Copi és I. A. Gould: Readings on logics (New York, McMillan, 1964) című könyvében. Ez ugyanis végtelen és terméketlen kérődzést eredményezne az egyedi hiedelmeken, melyek arról szólnak, hogy mire miből lehet következtetni. Még egy meglehetősen nem logikai hiedelem is, mint fentebb b), átalakítható következtetési szabállyá, mely a)-ból a megfelelő konklúzióhoz vezet el.

Vajon bármely adott intencionális rendszer vélekedései között megjelenik-e minden logikai igazság? Ha a rendszer ideálisan vagy tökéletesen racionális lenne, akkor minden logikai igazság megjelenne. Minden tényleges intencionális rendszer azonban tökéletlen, úgyhogy egy adott rendszerhez nem lehet hozzárendelni minden logikai igazságot. Ezenfelül egy tényleges intencionális rendszernek nem minden következtetési szabálya kell érvényes legyen; nem minden következtetést megalapozó vélekedése szükségszerűen logikai igazság. A tapasztalat jelzi, hol vannak egy adott rendszer korlátai. Ha egy olyan tökéletlen racionalitású lénnyel találkozunk, akinek, tegyük fel, a következtetés témájától függ a modus ponenshez való igazodása, a rendszert úgy jellemezhetjük, hogy kiiktatjuk belőle a modus ponenst mint szabályt, s ehelyett nem logikai következtetési szabályhalmazt rendelünk hozzá, mely minden esetben lefedi a modus ponensnek megfelelőlépést minden olyan témakörben, ahol a rendszer követte a szabályt. Nem meglepő, hogy minél több tökéletlenséget fedezünk fel (vagyis ahogy egyre több logikai igazságot iktatunk ki a lény hiedelemrendszeréből), az intencionális pre-dikcióra való törekvéseink egyre körülményesebbek s nehezebben eldönthetőek lesznek, mivel most már nem számíthatunk arra, hogy azok a vélekedések, vágyak és cselekvések járnak együtt, melyeknek együvé kellene tartozniuk. E folyamat során eljuthatunk odáig, hogy a tervezet-alapállásból kiindulva teszünk predikciókat; vagyis feladjuk a racionalitás feltevését. (Ez a bekezdés sokat köszönhet John Vickersszel való beszélgetéseinknek, Az o cikke jóval túlmegy a fenti megjegyzéseken, mivel a vélekedések és vágyak súlyozásának viszonylagos előnyeit is tárgyalja.)

Valójában, amikor csak lehetőség van rá, az elméletalkotók követendő útja az, amely a hétköznapi intencionális magyarázatokról és predikciókról áttér a megbízhatóbb, tervezet alapú magyarázatokra és predikciókra. A fenti példában erre akkor kényszerülünk, mikor felismerjük, hogy alanyaink nem tökéletesen racionálisak. Az elméletalkotás lehetséges és kívánatos útjaként azonban erre az efféle felfedezésektől függetlenül is szükség van. Végső soron ugyanis azt szeretnénk elérni, hogy az ember vagy az állatok intelligenciáját felépí- tésük segítségével magyarázzuk, ez utóbbit pedig a tervezet, a felépítés természetes kiválasztódásának keretében; vagyis ha magyarázatunkkal megállunk az intencionális szinten, akkor magunkkal hurcoljuk a racionalitás vagy intelligencia megmagyarázatlan esetét. Ez nagyon világosan megjelenik, ha a közgazdaság nézőpontjából tekintjük az elméletalkotást. Ha az elméletalkotó egy eseményt, állapotot, struktúrát stb. bármely rendszerben (például egy szervezet agyában) jelzésnek, üzenetnek vagy utasításnak nevez, vagy más módon rendel hozzá tartalmat, tulajdonképpen intelligenciát kölcsönöz. Jelzései, üzenetei vagy utasításai mellett feltételez valami olyasmit, ami jelolvasó, üzenetértelmező vagy utasító. „Jelzései" egyébként légüres térben jelennek meg, senki nem fogja fel és nem érti meg őket. Ezt a kölcsönt végső soron azzal kell megfizetni, hogy meg kell találnunk s elemeznünk kell ezeket az olvasókat vagy megértőket; enélkül ugyanis az elméletben lesznek olyan emberanalógok, amelyeket nem elemeztünk, és amelyek elég intelligenciával rendelkeznek ahhoz, hogy olvassák a jelzéseket, és így tovább, s így az elmélet elhalasztja a legfőbb kérdés megválaszolását: mi tesz valakit intelligenssé? Az ilyen jelzésekről és utasításokról folyó beszéd inten-cionalitása emlékeztet minket arra, hogy a racionalitást magától értetődőnek vesszük, s csak akkor figyelünk fel rá, ha egy elmélet nem teljes. Szerintem ez a jellemző teszi fontossá azt a még megoldatlan feladatot, hogy pontos definíciót találjunk az intencionalitásra. Ha ugyanis teljesen formális kritériumot találunk az intencionális beszédmódra, akkor egy olyan kommunikációs közeget teremtünk, ahol a viselkedéselméletek megítélhetővé válnak. Az intencionalitás elvonatkoztat azoktól a lényegtelen részletektől, melyek az intelligenciakölcsönzés különböző formáit jellemzik (például jelolvasók, szándékkibocsátók, könyvtárosok az emlékezet folyosóin, ének és felettes ének), és megbízható eszköz annak feltárására, hogy az értelem magyarázatát tekintve pontosan hol sántít egy elmélet; amikor egy elmélet az intencionalitás logikai jegyeit mutató megfogalmazásban jelenik meg, akkor ott el van rejtve egy kis emberke.

A pszichológia szempontjából széles körben felismerték az intencionális magyarázat elégtelenségét, s széles körben helytelenül is értelmezték. Skinner és Quine behaviorizmusában fejeződtek ki a legbefolyásosabb ellenérzések. Ezeket könnyedén jellemezhetjük gazdasági metaforánk keretével. Az a mód, ahogyan Skinner és Quine az elméletalkotás minden szintjén lángpallossal üldözik az intencionális beszédmódot, megfelel a New England-i sziklaszilárd konzervativizmusnak: elméletépítés közben ne költsünk úgy, hogy deficitet hozunk létre! Quine esetében a kölcsöntől való félelem főként abból fakad, hogy aggódik, ezeket sem fizetik vissza, míg Skinner inkább azt hangsúlyozza, hogy a kölcsönvett dolog már eleve értéktelen. Skinner kételye az, hogy az intencionálisan beágyazott tézisek empirikusan üresek abban az értelemben, hogy túl könnyen hozzáilleszthetők az adatokhoz, akárcsak az a virtus dormitiva (altatóerő), amit Moliére orvosa tulajdonít az alta-tópornak. A kérdés azonban időlegesen megkerülhető, s felvethető, hogy van olyan predikciós és magyarázati alap vagy mód, ami nem teljesen üres. Nézzük a következő intencionális predikciót: ha ezer amerikai matematikustól megkérdezem, mennyi hétszer öt, több mint kilencszázan azt válaszolják majd, hogy harmincöt. (Hagytam egy kis játékot arra, hogy néhányan rosszul hallják a kérdésemet, néhányan ellenségesek, néhányan pedig valamilyen elszólással válaszolnak.) Ha kétled ezt a predikciót, ellenőrizheted; jó sok pénzt tennék rá. Úgy tűnik, hogy empirikus tartalma van, mivel sajátos módon ellenőrizni lehet. Mégsem kielégítő mint empirikus pszichológiai elméletből levezetett jóslat. Természetesen a miatt a kontingens, evolúciós garanciákkal bíró tapasztalati tény miatt működik, hogy az emberek általában úgy vannak felépítve, hogy jól adják meg a választ, és jól is akarnak válaszolni. Ugyanilyen kevés kivétellel működne bármilyen marslakócsoportnál is, ha tudnánk velük társalogni, mivel ez nem pusztán az emberi pszichológia predikciója, hanem általában véve az intencionális rendszerek „pszichológiáját" illető predikció.

Ha a rendelkezésre álló empirikus adatok alapján úgy döntünk valamiről, hogy az egy rézdarab, vagy éppenséggel zuzmó, akkor előrejelzéseket tudunk készíteni a rézzel és a zuzmóval kapcsolatos empirikus elméletek alapján. Ha azonban a rendelkezésre álló tapasztalati evidencia alapján úgy döntünk, hogy valami intencionális rendszer (vagy úgy értelmezhető), akkor ennek alapján inkább normatív vagy logikai predikciókra van módunk, semmint empirikusakra. Ezért azután az intencionális predikció sikere - mint láttuk, ez a predikció nem kíván meg valami határozott felfogást a rendszer felépítéséről - nem használható arra, hogy a rendszer felépítésére, tervezetére vonatkozó bármilyen egyedi elképzelést igazoljon vagy cáfoljon.

Skinner reakciója erre az volt, hogy a predikciókat megpróbálta teljességgel nem intencionális nyelvezetben megadni úgy, hogy testi válaszokat jósolt be fizikai ingerekre. Ez azonban mindmáig nem adott módot számára annak az alternatív predikciós és magyarázati eljárásnak a kialakítására, melyet oly lelkesen keresett. Ezt egy gyors áttekintés talán képes megmutatni. A nem intencionális viselkedés bejóslásá-nál a keretek kialakítására kitalálta a Skinner-dobozt, ahol a doboz lakójának - mondjuk egy patkánynak - megerősített viselkedése egy nagyon korlátozott és sztereotip testmozgás - rendszerint az, hogy az állat a mellső mancsával lenyom egy pedált.

Mindezek után a tézis az, hogy miután az állatot begyakoroltatták, törvényszerű kapcsolat tárható fel nem intencionálisan jellemzett események között: ez a viszony a viselkedést ellenőrzésük alatt tartó ingerek és a pedálnyomási válaszok között figyelhető meg. Kétségtelenül van egy szabályszerűség, de azt a tényt, hogy ez nem intencionálisan definiált események között áll fenn, a Skinner-doboz egyik jellemzője okozza, és nem a doboz lakójának sajátosságai. Fordítsuk le ugyanis a matematikusokkal kapcsolatos predikciónkat skin-neri predikcióvá: kötözzünk le egy matematikust egy Skinner-dobozba úgy, hogy csak a fejét tudja mozgatni; mutassunk neki egy olyan kártyát, amelyre az van írva, hogy: „Mennyi hétszer öt?"; hozzunk be fejmozgásainak mozgásterébe két nyomógombot, melyek egyikére az van írva, hogy 35, a másikra pedig az, hogy 34; helyezzünk elektródákat a talpára, és adjunk neki néhány áramütést; az ellenőrző inger az a hanginger lesz, hogy: „Válaszoljon azonnal!" Predikcióm szerint az esetek statisztikailag szignifikáns számában, még mielőtt elkezdenénk a matematikus gyakoroltatását arra, hogy homlokával a 35-nek megfelelő gombot nyomja le, az ellenőrző inger megjelenésekor ezt fogja csinálni. Vajon ez pusztán azért kielégítő tudományos predikció, mert nem használ intencionális nyelvezetet? Nyilvánvalóan nem erről van szó. Intencionális predikció ez, melyet az rejt el, hogy a környezetet annyira korlátozzuk, hogy az intencionális aktust egyetlen testmozgás tudja végrehajtani, mégpedig azt az intellektuális aktust, melyet bárki az adott perceptuális vélekedés- és vágy-beli feltételek mellett megfelelőnek tartana. Az, hogy amit bejóslunk, aktus, és nem pusztán mozdulat, a matematikusoknál kevésbé intelligens alanyoknál is kimutatható. Képzeljük el, hogy egy Skinner-dobozban egy egeret arra gyakoroltatunk be, hogy pontosan négy lépést tegyen előre, és orrával nyomjon le egy pedált; ha a skinneri törvények valóban a testmozgás terminusaiban megfogalmazott válaszok és az ingerek között érvényesek, akkor ha a pedált néhány centiméternyit elmozdítanánk úgy, hogy négy lépés már nem lenne elegendő, Skinner azt jósolná, hogy az állat az orrával a puszta levegőbe szurkálna ahelyett, hogy megtegyen egy ötödik lépést.

A skinneri elmélet egyik változata szeretné kivédeni ezt az ellenvetést. Elismeri, hogy a bejósolt tanult választ igazából nem ragadja meg a várt izommozgás puszta leírása, hanem az elért környezeti hatást kell jellemezni: lenyomódik a pedál, lenyomják a 35-ös gombot. Ez sem elég azonban. Képzeljük el, hogy tényleg sikerül egy embert vagy állatot úgy begyakoroltatnunk, hogy valamilyen környezeti hatást hozzon létre, ahogy a fenti elmélet előírná. Tegyük fel például, hogy valakit arra tanítunk meg, hogy két mintázat, két rajz vagy egyszerű vázlat közül a hosszabbik alatt található gombot nyomja meg, vagyis akkor jutalmazzuk, ha két ceruza vagy szivar stb. képei közül a hosszabbikat ábrázoló alatti gombot nyomja meg. Ha az elmélet érvényes, akkor ennek az a csodálatos következménye lenne, hogy ha a Müller—Lyer-nyílhegyillúziót mutatnánk be neki, akkor érzéketlen lenne rá, hiszen a hipotézisből az következik, hogy egy tényleges környezeti hatásra gyakoroltattuk (válassza azt a mintázatot, amelyik valóban hosszabb), s nem egy észlelt vagy vélt környezeti hatásra (válassza azt a mintázatot, amelyik hosszabbnak tűnik). Itt is az intencionális predikció az igazán érvényes. Gregory számolt be arról, hogy ilyen gyakorlás mellett a galambok és a halak nem meglepő módon bedőlnek a vonalhosszúsággal kapcsolatos illúziónak.

Skinner kísérleti elrendezése arra hivatott, hogy kiiktassa az intencionális mozzanatot, valójában azonban csak elfedi azt. Skinner nem intencionális predikciója nem azért érvényes oly mértékben, mert Skinnernek valóban sikerült nem intencionális viselkedési törvényeket feltárnia, hanem azért, mert kísérleti helyzeteit nagyon megbízható intencionális predikciók jellemzik (a patkány élelemre vágyik, s úgy véli, hogy kap ha lenyomja a pedált - erre alapos bizonyítékai vannak - úgyhogy le fogja nyomni). Ezeket az intencionális redikciókat ügyesen leplezik, mivel a környezetben lényegében pusztán egyetlen testmozgásra van lehetőség megfelelő aktusként, s igazából a környezetben nincs lehetőség a személy vélekedései és a valóság közötti diszkrepancia felléptére. Hol kell tehát egy megfelelő viselkedéselméletet keresnünk? Az intencionális elmélet mint pszichológia üres, mert feltételezi a racionalitást vagy intelligenciát, ahelyett hogy magyarázná. A skinneri behaviorizmus látszatsikerei azonban rejtett intencionális predikciókon alapulnak. Skinnernek igaza van, amikor felismeri, hogy az intencionalitás nem lehet a pszichológia alapja, s akkor is igaza van, mikor alanyainak tevékenységében pusztán mechanikus szabályszerűségeket keres. Nem sok okunk van azonban annak feltételezésére, hogy ezek a szabályszerűségek a viselkedésegészek felszínén fognak megjelenni - kivéve, ha, mint láttuk, mesterséges kényszerzubbonyt húzunk egy intencionális szabályszerűségre. A mechanisztikus szabályszerűségeket inkább azoknak a belső rendszereknek a működésében fogjuk megtalálni, melyek tervezete megközelítően optimális (valamilyen cél szempontjából tekintve). A belső tervezet ismeretét keresve legígéretesebb taktikánk az, hogy ha az intelligenciából kölcsön-zünk, a perifériás és a belső eseményeket tartalommal ruházzuk fel, ezután pedig olyan mechanizmusokat keresünk, melyek ilyen „üzenetek" mellett megfelelően működnek, úgy, hogy vissza tudjuk fizetni a kölcsönt. Ez a kutatási taktika bejárt út. A mesterséges intelligencia kutatása, mely többek között sakkozókomputereket eredményezett, egy intencionálisan jellemzett problémából indult ki (hogyan lehet elérni, hogy a számítógép a megfelelő információkat vegye tekintetbe, s megfelelő döntéseket hozzon), s innen jutott el egy tervezeti hozzáállást tükröző megoldáshoz - az optimális tervezet közelítéséhez. A pszichofizika művelői és a neuro-fiziológusok, akik az eseményeket rendesen az idegrendszeren belüli információátvitel keretében írják le, hasonlóan intencionális tőkét kölcsönöznek - még akkor is, ha gyakran hajlanak arra, hogy adósságukról megfeledkezzenek, vagy azt tagadják.

Végül nem szabad feltételeznünk, hogy az intencionális elmélet pusztán azért, mert pszichológiaként üres, a racionalitás feltételezése révén minden szempontból üres lenne. A játékelmélet például elkerülhetetlenül intencionális. (Hintikka mellékesen megemlíti, hogy a játékelmélet azzal, hogy feltételezi a racionalitást, olyan, mint az ő episztemikus logikája (Hintikka, 1962,38. o.).) Ez a játékelmélet azonban egy formális normatív elmélet, s nem pszichológia, úgyhogy semmi baj nincs vele. A személyekre alkalmazott játékelméleti predikciók azért fontosak, mert evolúciós garanciája van annak, hogy az ember jól megtervezett játékos, hiszen játékosnak lenni a racionalitás egyik alesete. Hasonló módon az ökonómia, a ma legnagyobb prediktív erejű társadalomtudomány sem pszichológiai elmélet, s feltételezi azt, amit a pszichológiának magyaráznia kell. Az ökonómiai magyarázat és predikció intencionális (bár egy része rejtve marad), és annyiban van sikere, amennyiben az egyéneket optimális piaci ágensekként írjuk le.

Az intencionális rendszer fogalma viszonylag mentes a zűrzavartól és a metafizikától, amely az alá tartozó entitások felépítésétől, összetételétől, tudatosságától, moralitásától vagy isteni eredetétől elvonatkoztatva létezik. Sokkal könnyebb például azt eldönteni, hogy lehet-e egy gép intencionális rendszer mint azt, hogy tényleg gondolkodhat-e egy gép, hogy lehet-e tudatos, vagy van-e erkölcsi felelőssége. Egyszerűsége az intencionális rendszer fogalmát a „mentális" fogalmak filozófiai elemzésében a rendezés és rendszerezés eszményi forrásává teszi. Bármi más is legyen egy személy még -testet öltött szellem vagy lélek, öntudattal bíró erkölcsi ágens, az értelem „emergens" formája -, mindemellett intencionális rendszer; így mindaz, ami ebből rendszerint következik, a személyre is érvényes. Érdekes észrevenni, hogy mindaz, amit érvényesnek tartunk a személyekre s elméjükre nézve, milyen mértékben következik abból, hogy intencionális rendszerek. Tériünk vissza egy pillanatra a gazdasági metaforához! A tudatfilozófia egyik izgalmas vezető kérdése a következő: vannak-e olyan mentális kincsek, melyeket nem lehet az in-tencionalitás aprópénzén megvásárolni? Ha nincsenek, akkor a tudomány igen komoly egységesülése körvonalazódik. Az efféle vizsgálódás szempontjából különösen fontos azoknak az intencionális rendszereknek az alosztálya, melyek nyelvvel rendelkeznek, és képesek kommunikálni; ezek ugyanis a tudat elméletének keretét adják. Másutt, Content and Conscious-ness (1969) című könyvemben, valamint a Brainstorms (1978a) című kötet második, harmadik és negyedik részében megpróbáltam már kifejteni egy ilyen elméletet. Itt azt fogom megvizsgálni, mik ennek az implikációi a vélekedés (hiedelem) fogalmával kapcsolatban. Mi érvényes az emberi „hívőkre", pusztán annak következtében, hogy kommunikációs képességgel rendelkező intencionális rendszerek?

Mint ahogy igaz, hogy nem minden jelenleg általunk ismert intencionális rendszer tud repülni vagy úszni, az is igaz, hogy nem minden intencionális rendszer tud beszélni. Amelyek azonban képesek beszélni, azok sajátos problémákat és lehetőségeket vetnek fel, amikor vélekedéseket és vágyakat rendelünk hozzájuk. Ez meglehetősen gyenge megfogalmazás; beszélni képes intencionális rendszerek nélkül természetesen nem lenne hiedelem-hozzárendelés, nem lenne elméletalkotás, nem lenne racionalitásfeltételezés és bejóslás sem. A nyelv képessége kétségtelenül az evolúció megkoronázása, olyan teljesítmény, mely egyre hajlékonyabb és kifinomultabb racionális rendszerek kialakítását eredményezi. Ezzel együtt olyan alkalmazkodási formának tekinthetjük, mely ugyanolyan környezeti hasznossági körülmények hatálya alatt áll, mint bármely egyéb viselkedési képesség. Ha ebből a szempontból nézzük, számos meglepő tény kerül napvilágra. Az evolúciós történetek legátfogóbb jellemzője az elkülönült szervek és képességek kölcsönös függése. A fejlett szemek s más távreceptorok csak akkor hasznosak egy szervezet számára, ha fejlett hely változtatási eszközöket bontakoztatott ki; a ragadozó ügyessége nem kezd kialakulni olyan fajnál, melynél nincs kialakulóban húsevő emésztőrendszer. A vélekedés és a kommunikáció képességének is megvannak a maguk előfeltételei. Láttuk már, hogy nincs értelme egy rendszerhez vélekedéseket, hiedelmeket rendelni, ha azok általánosságban nem felelnek meg a környezetnek, s a rendszer nem a vélekedéseknek megfelelően reagál. Ennek szélsőséges megfogalmazása a következő: a vélekedés képességének nem lenne túlélési értéke, ha ez a képesség nem az igazság vélekedését jelentené. Az a potenciálisan félrevezető s szélsőséges ebben a megfogalmazásban, hogy olyan faj képét sugallja, aki olyan hiedelmekre „próbál ki" egy készséget, melyek jó része hamis, s amikor kiderül erről a képességről, hogy nem hasznos, elhagyja. A fajok számos nem hatékony rendszer irányába puhatolózhatnak a mutáció révén. Ezeket a rendszereket azonban pontosan defektusaik miatt, amiatt, hogy nem racionálisak, nem lehet hiedelemrendszereknek nevezni. A hamis hiedelemrendszer fogalmi lehetetlenség. MacDonald Harris egyik novellájából kölcsönözve egy példát, az oldható hal evolúciós lehetetlenség - a hamis vélekedések rendszerét azonban koherensen még leírni sem tudjuk. Ugyanez az igazság arnyába hajló evolúciós folyamat nyesegeti a kibontakozó kommunikációs képességet. A hamis kommunikáció képessége egyáltalán nem lenne kommunikációs képesség, hanem pusztán a faj számára rendszerszerű értékkel nem bíró kibocsátási hajlam. A kommunikációs készség csak úgy kap evolúciós megalapozást, ha nagyjában-egészében igaz vélekedések átvitelének képessége. Ez csak annyit jelent, hogy a faj más egyedeit az optimális tervezet felé irányítja.

Mindez alapot nyújt a vélekedések olyan tulajdonságának megmagyarázására, amellyel a filozófusoknak az utóbbi ido-ben némi gondjuk volt. (A. Philips Griffiths (1962/63) behatóan tárgyalja a „hiedelem" fogalmát On Belief című cikkében, és hasonlóan Bernard Mayo (1964) Belief and Constramt című művében.) A vélekedés fogalmának van egy olyan normatív felhangja, melyet igen nehéz megragadni. Egyik módja az lehetne, hogy azt mondjuk, ha valaki egy olyan kijelentést tesz, hogy „hiszem, hogy P", ez valamilyen módon implikálja azt, hogy „az embernek hinnie kell, hogy P". Ez a bemutatás azonban nem problémamentes, mivel arról is számot kell adnunk, hogy az „azt hiszem, hogy P" olyan normatív erovel bír, amivel a rám vonatkozó „azt hiszi, hogy P" nem rendelkezik. Ráadásul azt mondani, hogy valakinek ezt vagy azt kell hinnie, azt sugallja, hogy a hiedelem szándékos jellegű. Ez a felfogás pedig közismert nehézségekkel találja magát szembe. (Lásd például H.H.Price, 1954) Amíg az ember a normatív mozzanatot úgy próbálja megragadni, hogy azt a vélekedés hordozóihoz rendelt erkölcsi vagy pragmatikai utasításokban fejezi ki, olyanokban, mint „az embernek hinnie kell az igazságban" és „az embernek vélekedésének megfelelően kell cselekednie", akkor dilemmák lépnek fel, hogyan kövessük például az igazságban való hivés tanácsát? Fel tud-e valaki hagyni azzal a pongyola szokásával, hogy hamis dolgokban hisz? Ha a tanács azt akarja jelenteni, hogy csak abban higgy, amire vannak meggyőző adataid, akkor ez elég üres tanács: csak abban higgy, amit igaznak hiszel. Ha ezzel szemben úgy értelmezzük, hogy csak abban higgy, ami ténylegesen igaz, akkor ez olyan utasítás, aminek nem tudunk nem engedelmeskedni.

A hiedelem normatív eleme nem ilyen utasításokban leli meg igazi otthonát, hanem a hiedelem-hozzárendelés előfeltételeiben, abban, amit Philips Griffiths „a fogalomalkalmazás általános feltételeinek" nevez. Ahhoz, hogy a vélekedés fogalmát alkalmazzuk, mint láttuk, két feltételt kell teljesítenünk: 1. Általánosságban, normális körülmények között többnyire igaz az, hogy ha X azt hiszi, hogy P, akkor P igaz. 2. Normálisan többnyire érvényes az, hogy ha X azt hirdeti, hogy P, akkor hiszi, hogy P (és az 1.-nek megfelelően P igaz). Ha nem állnának fenn ezek a feltételek, akkor nem lennének racionális kommunikáló rendszereink; nem lennének hívőink és a hiedelmet hirdetőink. A hiedelem, a vélekedés normája az evidenciákban való megalapozottság (mely hosszú távon biztosítja az igazságot), hirdetésének normája pedig a pontosság (amibe beletartozik az őszinteség is). E két norma határozza meg megnyilatkozásaink bizonyos pragmatikus implikációit. Ha azt állítom, hogy P, vagy azt állítom, hogy azt hiszem, hogy P - ez itt mindegy -, két fronton kell hajlandó legyek állításom megvédésére: megkérdezhetik tőlem, hogy milyen bizonyítékom van P igazságára, s megkérhetnek arra, hogy mutassak viselkedéses bizonyosságot arról, hogy tényleg hiszem, hogy P. (Vö. A. W. Collins, 1969,867-880. o.) Nem kell saját viselkedésemet vizsgálnom ahhoz, hogy azt hirdessem, hogy P, ha azonban őszinteségemet vagy önismeretemet kérdőjelezik meg, akkor ehhez kell folyamodnom. Mindkét pont kapcsán azonban a megkérdőjelezés a kivétel, ha úgy gondoljuk, a hiedelem tényleg komoly szerepet játszik fogalomrendszerünkben.

A normális elrendezés efféle uralmának jelentőségét úgy is megvilágíthatjuk, ha a vélekedések és vágyak (vagy szándékok) közötti olyan jól ismert implikációs kört tekintjük, mely megakadályozza az intencionális terminusok nem intencionális viselkedéses meghatározását. Az, hogy egy ember egy fa alatt áll, annak viselkedéses mutatója, hogy úgy véli, esik, de csak a mellett a feltételezés mellett, hogy az a vágya, hogy száraz maradjon. Ha ezután bizonyítékot keresünk arra, hogy száraz szeretne maradni, a fa alatt állása megfelelő bizonyíték lesz, de csak akkor, ha feltételezzük, hogy azt hiszi, hogy a fa megvédi. Ha megkérdezzük, hogy azt hiszi-e, hogy a fa megvédi, pozitív válasza csak annak feltételezése mellett bizonyító értékű, hogy úgy gondoljuk, szeretne igazat mondani nekünk, és így tovább a végtelenségig. Ez a látszólag körben forgó érvelés fordította szembe Quine-t az intencionális felfogással (s ez hiúsította meg Tolman erőfeszítéseit az intencionális kifejezések operacionális meghatározására). Ha igaz azonban, hogy minden adott esetben az, hogy valaki azt mondja, hogy P, csak feltételes bizonyíték hiedelme megléte mellett akkor hosszú távon biztosak lehetünk abban, hogy a kör általában megtörik. Egy ember állításai feltétlenül véleke-déseire utalnak, miként ez cselekedeteire is igaz. A vélekedések és vágyak "magátermészetét" úgy tudjuk megkerülni, hogy felismerjük: általában mindenki vélekedései és vágyai azonosak azokkal, melyekkel adott feltételek mellett „rendelkeznie kell".

Ez a két, egymással összefüggo norma a vélekedésről, melyek közül az egyik a hiedelem igazságát és racionalitását, a másig pedig a hirdetés pontosságát aspirálja, általában kiegészíti egymást, időnként azonban konfliktust eredményezhetnek. Ez a „helyesbíthetetlenség problémája". Ha a racionalitás a szándék szülőanyja, akkor az intencionális rendszereket el kell választanunk az őket életre hívó kritériumoktól, és saját lábukra kell őket állítanunk. Mellőzve a képes beszédet, ha adott esetekben használni szeretnénk az intencionális rendszer fogalmát, egy adott ponton abba kell hagynunk a rendszer racionalitásának tesztelését, fel kell vennünk az intencionális alapállást, s minden további nélkül fel kell tételeznünk, hogy a rendszerben vannak vágyak és vélekedések. Néma barmoknál - valamint sakkozókomputereknél - ez abban jelenik meg, hogy elviseljük az optimális alatti teljesítményt. Akkor is vélekedéseket, hiedelmeket rendelünk az egérhez, s viselkedését ennek megfelelően magyarázzuk, miután valamilyen ostoba hiedelembe „kergettük". E toleranciának persze megvannak a maga korlátai, s viselkedés-hozzárendeléseink annál veszélyesebb terepen mozognak, minél kevésbé helyénvaló a viselkedés - főként minél kevésbé alkalmazkodó. Amikor azt látjuk, hogy a kiskacsa a tojásból kikelve, "hozzáimprintálódik" az első látott mozgó dologhoz, hajiunk például arra, hogy azt mondjuk róla: „azt hiszi, ez a dolog az anyja"; a „hiszi" kifejezésnél hangsúlyozzuk azonban az idézőjeleket. Kommunikációképes intencionális rendszereknél - például személyeknél - a tolerancia abban a formában jelenik meg, hogy az ember kijavíthatatlan vagy sajátos autoritással bír saját vélekedéseit illetően. Ezt a konvenciót az a tény „igazolja", hogy az evolúció garantálja második normánk követését. Milyen jobb forrásunk lehetne egy rendszer hiedelmeit illetően, mint az, hogy mit hirdet róluk? Konfliktusok keletkeznek azonban, ha az ember alatta marad a tökéletes racionalitásnak, és olyan hiedelmeket hirdet, melyeket a rendelkezésre álló empirikus adatok erőteljesen cáfolnak, vagy amelyek önellentmondásban vannak, vagy ellentmondanak olyan egyéb megnyilatkozásoknak, melyeket tett. Ha az ember tökéletes ésszerűségének mítoszára támaszkodunk, akkor néha úgy fogjuk érezni, hogy nyilatkozatai autoritás híján vannak: „Nem tudod, mit beszélsz!" Ha viszont arra a "jogára" támaszkodunk, hogy mint beszélő intencionális rendszernek szavait el kell fogadni, akkor irracionális hiedelmeket rendelünk hozzá. Egyik alapállás sem biztosít stabil kiindulópontot; hiszen, mint korábban láttuk, az intencionális magyarázat és predikció nem illeszthető sem a felbomláshoz, sem a nem optimális tervezethez, úgyhogy ilyen zsákutcák esetén nincs koherens intencionális leírás.

Hintikka szarvánál ragadja meg ezt a bikát. Episztemikus logikája bevallottan csak az eszményien racionális hiedelemmel felruházott lényre érvényes; ha ezt a logikát a valós világban élő személyekre alkalmaznánk, nem normatív módon, vagyis implikációit tényleges vélekedésekre autoritatív-nak tartanánk, akkor a személyek autoritása eltűnne ezzel, így például a könyvének 24-26. oldalán található szabály, mely nagyjából azt mondja ki, hogy ha valaki azt hiszi, hogy P, akkor azt hiszi, hogy azt hiszi, hogy P, nem értelmezhető, bármily csábító lenne is ez, mint a korrigálhatatlanság tézisének egyik változata.

Vajon kétes esetekben használhatunk-e más megfontolásokat egy bizonyos vélekedés-hozzárendelés igazolására, szemben egy másikkal? Hol keressük az ilyen megfontolásokat? A fenomenológusok arra hajlanának, hogy az egyéni intros-pekció olyan adatokat biztosít számunkra, melyek nem állnak az intencionális hozzáállást alkalmazó kívülálló rendelkezésére; hogy használnánk azonban az ilyen adatokat? Az önmagába tekintő halmozzon csak fel annyi belső információt, amennyi csak tetszik. Ezután közölnie kell azt velünk, s mit fogunk kezdeni ezzel a közleménnyel? Feltételezhetjük, hogy ezek korrigálhatatlanok (eltekintve a korrigálható kifejezésbéli hibáktól, a szótévesztésektől és így tovább). Ehhez azonban nincs szükségünk a fenomenológiára, hiszen ez annyi, mint hogy a racionalitási norma rovására a beszámoló pontosságának normájára támaszkodunk. Ha ezzel szemben azt várjuk el, hogy megnyilvánulásaiban legyenek bizonyos következetességek és ésszerűségek, mielőtt azokat hitelesnek fogadnánk el, akkor milyen sztenderdeket alkalmazunk? Ha tökéletes racionalitást követelünk meg, akkor a beszámoló pontosságának normájával szemben egyszerűen átbillentünk a másik norma pártjára. Ha szeretnénk minimális sztenderdeket megállapítani a nem tökéletes dolgokra, mi irányítja választásunkat? Nem a fenomenológiai adatok, hiszen épp választásunk fogja meghatározni, hogy mi számít fenomenológiai adatnak. De neurofiziológiai adatok sem, hiszen az, hogy egy szeletnyi igen egyszerű szerveződést úgy értelmezünk-e, mint ami fel van ruházva egy adott vélekedéstartalommal, annak a függvénye, hogy korábban elismertük, hogy az elemzett idegrendszeri struktúra kielégíti a racionalitási sztenderdeket, s így intencionális rendszer. Ezt a felfogást éppen az a csapda fenyegeti, melyből kitörni szeretnénk. Vagyis lehet, hogy egy személy idegrendszeri felépítéséről olyan elméletünk lesz, mely lehetővé teszi számunkra, hogy „leolvassuk vagy bejósoljuk", hogy milyen prepozíciókkal fog egyetérteni, az azonban, hogy elméletünk feltárta-e vélekedéseit, vagy pusztán „jóváhagyás-indukálók" halmazát tártuk fel, annak a függvénye, hogy a propozíciók halmazát mennyire találjuk következetesnek, ésszerűnek és igaznak.

John Vickers felvetett egy másik megközelítést ehhez a kérdéshez. Képzeljük el, hogy van egy T transzformációs halmaz, amely vélekedéseket képez le vélekedésekre. A feladat az, hogy határozzuk meg azt a T(S) halmazt minden S intencionális szisztémára, ahol, ha tudjuk azt, hogy S hiszi P-t, akkor meg tudjuk határozni, hogy melyek azok a más dolgok, melyeket S hisz annak révén, hogy T(S)-ben P mely transzfor-mációi érvényesek. Ha S eszményien racionális volna, akkor T(S)-ben minden érvényes transzformáció meglenne, S minden vélekedésének minden logikai következményében hinne (és, eszményi esetben, S-nek nem lennének téves hiedelmei). Tud-juk hogy nincsenek eszményi racionalitású intencionális rendszerek. Minden tényleges rendszernél fel kell tételeznünk tehát, hogy a T-ben kevesebb van. Tudjuk azonban azt is, hogy ahhoz, hogy egyáltalán intencionális legyen egy S rendszer, T nem lehet üres. Lenne-e azonban valamilyen alapunk, hogy a szélsőségek közt lerögzítsünk egy értéket, és ezt nevezzük a hiedelemrendszernek (S-re, a földi lényekre vagy a tízéves kislányokra)? Ez valójában ugyanaz a kérdés, hogy kicserélhetjük-e Hintikka normatív hiedelemelméletét egy empirikus hiedelemehnéletre, s ha igen, milyen adatokat használhatunk fel. Hajlamosak vagyunk a következőt mondani: „Az emberek néha ellentmondásos dolgokban hisznek. Ez abból látszik, hogy mit beszélnek, úgyhogy a hiedelmek adekvát logikai elemzése vagy a hiedelem fogalmának elemzése meg kell küzdjön ezzel a ténnyel." Az emberi esendőség legitimalizálá-sára való törekvés azáltal, hogy rögzítünk egy megengedhető hibaszintet, olyasmi lesz, mintha a sakkhoz hozzátennénk még egy szabályt: egy Hivatalos Tűrési Szabályt, mely szerint egy, a többi sakkszabály szempontjából k-nál kevesebb hibás lépést tartalmazó mérkőzés még elfogadható mint sakkjátszma. Képzeljük el, hogy észrevesszük, hogy a rossz sakkjátékosok egy igen nagy populációjában minden játszmában átlagosan három olyan hibás lépés van, amelyet egyik fél sem vesz észre. Vajon azt fogjuk-e ilyenkor hirdetni, hogy ezek az emberek tényleg mást játszanak, egy olyan játékot, ahol a Hivatalos Tűrési Szabályban a k értéke háromnál van rögzítve? Ez összekeverné az általunk követett normát azzal, hogy mit lehet eladni a világunkban. Hasonló módon azt is hirdethetnénk, hogy az emberek tényleg hisznek például hiedelmeik minden szinonim vagy intencionálisan ízomorf következményében, nem hisznek azonban minden logikai következményben. Amikor az ember ellenáll annak, hogy elfogadja valamelyik megnyilatkozása logikai következményeit, ilyenkor természetesen labilis esetekről van szó. Bírálni lehet, és nem tudja egy olyan kánonra hivatkozva védeni magát, mely kánon mentesítené a nem szinonim következmények elfogadásától. Ha szeretnénk eltávolodni a normáktól s bejósolni a gyenge sakkozó „aktuális empirikus" viselkedését, akkor már nem a sakklépésekről van szó, hanem arról, hogy milyen hajlandósággal mozgatnak kockás táblákon fa- vagy elefántcsont figurákat. Ha a hiedelmek hordozóinak „tényleges empirikus" viselkedését szeretnénk bejósolni, akkor hasonló módon abba kell hagynunk a hiedelemről való beszédet, s beszámolónkban le kell ereszkednünk a tervezet-hozzáállás vagy a fizikai hozzáállás világába.

Az intencionális rendszernek itt kibontott fogalma nagy terheket visel magán. Arra szolgál, hogy összekapcsolja az intencionális területet (amibe beleértem a személyek és aktusok „hétköznapi" világát, valamint a biológusok „neurális jelzéseinek" világát) a fizikai tudományok nem intencionális területével. Ez nagy teher egy fogalom számára. Nem kisebb, mint amit annak idején Brentano magára vállalt, amikor egy kevésbé széttöredezett tudomány világában úgy vélte, hogy az intencionalitás az a megkülönböztető jegy, mely a legalapvetőbben kettéosztja a világot, elválasztva egymástól a mentálist és a fizikait.

(Részlet Daniel C. Dennett: Az intencionalitás filozófiája című könyvéből (Osiris kiadó).)