A cölibátus adaptivitásáról

Részlet Bereczkei Tamás Evolúciós pszichológia című könyvéből

Sokan úgy tartják, hogy a kultúra legtöbb jellege biológiai következményét tekintve maladaptív. Lehetséges azonban, hogy ez csupán abból fakad, hogy nincs kellő ismeretünk a kérdéses jelenségről (1.2.3.). Sokszor esünk abba a hibába, hogy túl gyorsan rámondjuk valamilyen emberi cselekvésre vagy intézményre, hogy nincs hatással, vagy éppen hátrányos a szaporodásra (génátadásra). Nem ritkán kiderül azonban, hogy feltevésünk nagyon ingatag talajra épül.

Példaként említsük meg a cölibátus gyakorlatát, amelyet számos vallás megkövetel papjaitól. A katolikus egyházban a XII. századra tehető a kialakulása, amikor II. Innocent pápa megtiltotta az egyházi személyek házasságát. Triviálisnak tűnik, hogy a papi nőtlenség olyan kulturális intézmény, amely hátrányos a genetikai reprodukcióra nézve. Kialakulása annak köszönhető, hogy komoly gazdasági és politikai előnyöket hordozott a társadalom bizonyos csoportjai számára: megakadályozta az egyházi birtokok szétaprózódását, mérsékelte a kléruson belüli hatalmi harcokat, biztosította a papok lojalitását és engedelmességét stb. Boyd és Richerson (1985) szerint a kulturális szelekció mindezek miatt előnyben részesítette a papi cölibátus mémjeit, amelyek a darwini evolúciótól függetlenül másolódtak és adódtak tovább egyik generációról a másikra, miközben gyakran végzetesnek bizonyultak a vallási csoportok fennmaradására nézve. A shaker egyház képviselői pl. olyan szigorú cölibátusban éltek, hogy -mintegy 150 éves fennállás után - képviselőik fokozatosan kihaltak. Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor a szekta átlagos mortalitási rátája meghaladta a toborzás arányát és a shakerek teljes eltűnésével fejeződött be. Ránk hagyták nagyszerű zenéjük és belső építészetük örökségét, de nem hagyták ránk génjeik örökségét.

Egyes jelenlegi kutatási eredmények azonban kétséget ébresztenek az iránt, hogy a cölibátus szükségképpen maladaptív intézmény. A középkori és újkori Európából származó demográfiai adatok elemzései arra világítanak rá, hogy a cölibátus fontos szerepet töltött be a családi birtok megőrzésében és a rokoni-vérségi vonal fennmaradásában (Boone 1988, Voland és Dunbar 1995). Mint a 3.2.2. fejezetben részletesen is bemutattuk, a szülői vagyon egyenlő alapon történő szétosztása a potenciális örökösök között azzal a veszéllyel járt, hogy a birtok néhány generáció után annyira szétaprózódik, hogy gazdaságilag életképtelenné válik. Hasonló problémával szembesültek az imént említett poliandrin családok. Az elszegényedő utódok szociális és reproduktív értelemben egyaránt sikertelenségre voltak ítélve. Portugál és német adatok azt mutatják, hogy házassági esélyeiket a születési sorrend határozta meg; minél több idősebb testvérük volt, annál kisebb valószínűséggel házasodtak meg, és annál kevesebb gyerekük volt (lásd 3.10. ábra). A szülők ennek megfelelően az örökösök számának csökkentésével biztosították a vagyon felhalmozását és ezzel genetikai képviseletük növelését az unokák nemzedékében (3.2.2.). Ennek eszköze volt egyfelől az elsőszülöttség (primogenitúra) intézménye, másfelől a cölibátus.

3.10. ÁBRA

A 15. életévüket betöltő fiúk és lányok esélyei a házasságra fivéreik, illetve nővéreik számának függvényében a XVII—XVIII. századi német nagybirtokosok körében ¦ (Forrás: Voland és Dunbar 1995)
A cölibátus funkciója az volt, hogy mérsékelte az utódok közötti vetélkedést a családi erőforrásokért. Egy vizsgálatban arra derült fény, hogy negatív összefüggés található a cölibátust gyakorló fiúk száma és a családi földbirtok mérete között; minél kisebb volt a szülői birtok, annál több - elsősorban másod- és harmadszülött - fiút neveltek papnak (Strassman és Clarke 1998). A lányok házasságát ugyancsak korlátozni kellett, mert a velük járó hozomány gyakran tekintélyes vagyont vitt el a háztól. Általában a legidősebb lányok házasodtak meg, míg fiatalabb, „fölöslegessé" váló testvéreik a kolostorok és zárdák falai között élték életüket, számuk nem ritkán a birtokos családokból származó nők populációjának 30%-át is kitette. Köztudott, hogy a lányok kiházasítása többnyire gazdasági és politikai célból történt, az azonban kevéssé ismert, hogy az apácák és zárdaszüzek ugyancsak társadalmi tőkét jelentettek a családnak, főleg az arisztokraták körében. Különleges nevelést kaptak, státusukat a kolostor falai között is megőrizték, és „önként vállalt" szüzességük és erkölcsös életmódjuk olyan érték volt, amely a középkori gondolkodás fényében komoly tekintélyt és megbecsülést jelentett a maguk és családjuk számára (Hill 1999).

6.11. ÁBRA

A katolikus papnövendékek megoszlása az Egyesült Államokban testvéreik száma és a családi jövedelem nagysága szerint ¦ A családi jövedelmet egy négyfokú skálán jelölték, ahol az 1-es jelenti a legalacsonyabb jövedelmet (Forrás: Low 2000)
A társadalmi haszon mellett reproduktív előnyökkel is járt a szülők számára, ha fiaik és lányaik egy részét papnak vagy apácának adták (Barrett et al. 2002). Nem csupán azért, mert a földbirtokot öröklő és megházasodó (elsőszülött) utódok több unokát neveltek fel, mint nincstelen testvéreik, akiknek a cölibátusa ráadásul enyhítette a szülői erőforrásokért folyó testvéri rivalizációt. Azért is előnyös volt, mert az egyházi és katonai rangok valamelyikét elnyerő fivérek rendszeres anyagi támogatásban részesítették és értékes politikai szövetségekhez juttatták családtagjaikat. Különösen jelentős segítség volt ez a szegény családok számára, akiknek sokszor ez volt a felkapaszkodás egyetlen lehetősége. A papok és apácák támogatásuk révén javították testvéreik és azok gyerekeinek létfeltételét, végső soron túlélését és szaporodását. Lényegében ez annak a rokoni segítségnyújtásnak (helping at the nest) az egyik esete, amelynek keretében a szaporodásukról lemondó egyének testvéreik támogatása révén csökkentik szüleik utódgondozással kapcsolatos ráfordításait (2.1.2.). Lehetséges, hogy mindez nyereséges volt a számukra, amennyiben a rokonszelekció révén - mintegy oldalágon - növelték genetikai képviseletüket. Közismert az is, hogy az egyházi elöljáróknak gyakran számos saját gyerekük is volt, akiket (mint „unokaöcsöket") befolyásos pozíciókba juttattak.

Érdekes, hogy a cölibátus jelenlegi gyakorlata számos vonást megőrzött adaptív jellegéből. Egy jelenlegi vizsgálat azt mutatta ki, hogy az Egyesült Államokban a papok ma is a legnagyobb méretű és legszegényebb családokból kerülnek ki (Low 2000). A 6.11. ábra azt mutatja, hogy a katolikus papok több mint 60%-a négy- vagy többgyerekes családban nőtt fel. Nem világos ugyanakkor, hogy ez milyen társadalmi előnyöket kínál a résztvevők számára, és hogy növeli-e genetikai rátermettségüket. Az azonban nyilvánvaló az eddigiekből, hogy egy kulturális szokás reproduktív következményei - bármenynyire triviálisnak is tűnnek első pillantásra - sosem ítélhetők meg spekulatív úton. A kulturális jelenségek biológiai értelemben vett adaptivitásának mindig empirikus kérdésnek kell lennie (1.2.3., 3.2.3.).