Desmond Morris: Babafigyelőben

Mi módon jelzi a baba, hogy jóllakott?

Ha a csecsemő eltelt az étellel, amit mellből, üvegből vagy kanálból kínálnak neki, két sajátos jelzéssel él. Az egyik, hogy az ételt, a bimbót, a cumit, a kanalat kilöki nyelvével a szájából. A másik, hogy elfordítja a fejét az étel forrásától. Ebből a két dologból a legbalgább szülő is érthet, nem is érdemelnének szót, ha nem származna belőlük néhány felnőtt megnyilvánulás. A nyelvnyújtás és a fej elfordítása sok társas helyzetben játszik fontos szerepet az emberek között mint az elutasítás kifejezése. A gyermek primitív reakciói tovább élnek a testbeszéd felnőtt kommunikációs rendszerének elemeiként.

A nyelvnyújtás széles körben közérthető gorombaság. Sértésnek tekinti bárki, anélkül hogy firtatná, miért. Voltaképpen persze ráérzünk, hogy azt utasítják el, ahová a nyelvnyújtás irányul, vagyis mi nem kellünk. Tudattalanul bár, de tisztában vagyunk vele, hogy megrágtak és kiköptek, mint a visszautasított ételt.

Egészen más helyzetben is kidugjuk a nyelvünket: akkor, ha valamire erősen összpontosítunk. A nyelvkiöltők ez esetben nincsenek is tudatában annak, hogy mit cselekszenek, önkéntelenül erre áll rá a szájuk, mikor teljesen belefeledkeznek a dolgukba. A gyerekeknél akkor figyelhető meg ilyesmi, ha valami különleges játékkal foglalkoznak, és rossz néven vennék, ha bármi elvonná őket. A felnőtteknél akkor látható, mikor tűbe fűznek, vázlatot vetnek papírra vagy bonyolult technikai műveletet hajtanak végre. A nyelv mindannyiszor pontosan úgy viselkedik, mint annak idején a kisbabakorban, mikor elhárította az ételt kínáló felnőtt rámenős buzgólkodását. A közlendő most is ugyanaz: „kérlek, hagyj békén!" Az étel visszautasításának másik lehetősége - a fej elfordítása is alapul szolgál egy felnőtt jelzésnek, a szinte mindenütt „nem"-et jelentő fejrázás-nak. A baba szinte mindig úgy tér ki az etetés elől, hogy hangsúlyosan félrefordítja a fejét. Ha ezzel nem ér célt (talán mert a tántoríthatatlan szülő követi a kanállal vagy a cuclival), a gyerek csakoly hevesen fordítja el a fejét az ellenkező irányba. Miközben jobbra-balra tekergeti a nyakát, a csecsemő utóbb a klasszikus fejrázást műveli, mikor azt jelzi, „nem, nem és nem". Beszélni nem tud még, csak a puszta testbeszéddel közvetítheti megváltozott hangulatát, s egyhamar rá is bírja a szülőket, hogy komolyan vegyék őt. Világos, hogyan fejlődött ki e korai kezdeményből a nemzetközi szinten érvényes negatív visszajelzés. A világ egyes tájain, főként Görögországban, másképp intenek nemet a fejjel. Az úgynevezett „görög tagadás" abból áll, hogy a fejet hevesen mozgatják előre-hátra. Sokkal kevésbé elterjedt a fejrázásnál, pedig a jelek szerint eredete nem más. A csecsemők a legnagyobb valószínűség szerint oldalt forgatják a fejüket, de előfordulhat bizonyos körülmények között, hogy hátrahajtják. Egyet nem tesznek: nem hajolnak le, hiszen nem szabadulhatnak a melltől, ha arcuk szorosan rányomódik. Nem véletlen, hogy a felnőtt ember fejének előreszegése - a bóloga-tás - vált a széles körben érvényes testbeszéd „igen" jelzésévé.

Mit tesz a baba, ha elveszti az egyensúlyát?

Ha az újszülött úgy érzi, hogy leesik, egészen különös módon reagál. Pontosan úgy csinál, mint a majomcsecsemő, aki az anyjára próbál csimpaszkodni. Mozdulata azonban tétovább és többnyire hatástalan is, de ennek nincs jelentősége, hiszen az emberanya sem rendelkezik többé oltalmazó szőrzettel. Az emberújszülött megkapaszkodási kísérlete röpke emlékeztető ősi származására.

Nézzük, mi történik. Mikor a csecsemő úgy érzi, zuhan, nem a látás vagy a hallás vetíti elő számára a sorsát, hanem a fül egyensúlyközpontja. Reakciója, hogy fogódzkodva menekülni próbál. Szélesre tárja a karját, s ujjait is kimereszti. Ha a lábmozgásban nincs akadályozva, a lábával is kirúg, úgy húzza fel, mintha ráfonódni igyekezne valamire. A karok is ölelő pózban találkoznak össze. Aztán lassan-lassan visszatér az eredeti, ellazult testtartás. Esetenként kiáltást is hallat közben, hogy az anyát figyelmeztesse.

E mozdulatokkal a csecsemő nem feltétlenül érinti anyja testét. Amit tesz, automatikus, gyakran csak hadonászik a levegőben. Az újszülöttnél már nem váltható ki a tökéletes tapadás, de a gesztus emléke mégis hasznos információ a szülőknek, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a gyermek biztonságérzete hirtelen megszűnt, és testi mivoltában veszélyeztetve érzi magát. Nagyon is értékes, szembeszökő jelzés.

Az orvosok is hasznát veszik, mikor csecsemőt vizsgálnak, mert rávilágíthat a végtagok esetleges károsodására. A végtagok széttárása teljesen szimmetrikus az egészséges csecsemőnél, s ha az újszülöttet olyan illúzióba kergetik, hogy zuhan, az orvos ellenőrizheti, valóban egyformán működik-e a két testfél. A próba 1918-ban pattant ki egy Moro nevű német orvos agyából, s az egyensúly kereső mozdulat ma Moro-refiex néven ismert.

Moro módszere abból állt, hogy a gyermeket háttal egy asztalra fektette, aztán meglökte az asztalt. A kis újszülöttnek nyomban mozgásba lendült keze-lába. Ha ez szimmetrikusan történt, a gyermek kiállta a próbát.

A kísérlet csak akkor volt értékelhető, ha a csecsemő feje tökéletesen középponti helyet foglalt el. Ha nem a középvonalon feküdt, a próba nem volt bizonyító erejű. Egyetlen lenyűgöző kivétel volt a szabály alól: ha a csecsemő történetesen tartott valamit az egyik kezében, mondjuk, egy ceruzát. Ha ujjacskái ráfonódhattak egy ilyen tárgyra, azon az oldalán a karja nem lendült mozgásba egyensúlyvesztés esetén. Csak a másik, üres kezű kar lendült ölelésre. Cáfolhatatlan bizonyíték, hogy a Moro-reflex célja a megkapaszkodás, hiszen ha a kéz már fog, ez elnyomja a karmozgást. Annyira gépies reflex, hogy a kiváltó tárgy lehet művi is, mint a golyóstoll.

Még figyelemreméltóbb, hogy ha a csecsemő ujjai a saját hüvelykujjára záródnak, már elég a karlendítés megfékezésére. Ha mindkét kéz ráfonódik a hüvelykujjra, egyik kar sem tárul ölelésre. íme a bizonyíték, mennyire vigasztaló mozdulat, ha „szorítunk". Tényleg olyan érzés, mintha kapaszkodnánk valamibe, amitől oltalmat remélhetünk.

Az orvosok manapság valamelyest eltérő módszerrel váltják ki a Moro-reflexet. Felveszik a hátán fekvő csecsemőt, s fél kézzel a testét, fél kézzel a fejét tartják. Aztán a fejet támasztó kezüket hirtelen lejjebb engedik pár centiméterrel. A csecsemő nyomban egyensúlyozni kezd, amint a fejét zuhanni érzi.

Akinek alkalma nyílt csimpánzcsecsemőt karra venni, jól ismerheti ezt a mozdulatot. A csimpánz a kabátunkba fogódzik, az ember leül és ellazul. A kölyök is így tesz, szorítása enyhül. De amint megfeszül a testünk, mintha felállni készülnénk, a kis kar meg láb megint rögtön szorítani kezdi a kabátot. Ilyen a Moro-reflex tökéletes, célirányos megjelenése.

A majmoknál éveken keresztül tapasztalható, de az embercsecsemőnél gyorsan visszafejlődik. Közvetlenül a születés után minden csecsemőnél kiváltható, s kilencvenhét százalékuknál még hathetes korban is. Hevessége ekkortól alábbhagy, s előfordul, hogy két hónapos korban már híre-hamva sincs. Eltűnésének szokásos időpontja inkább a harmadik-negyedik hónap, de kivételes esetben hat hónapos korig jelen lehet.

Meglepő, hogy hány szaktekintély téveszti össze a Moro-ref-lexet az összerezzenés reflexével. Ez utóbbi finom részleteiben különbözik a másiktól, s nem hanyatlik, ahogy telnek-múlnak a hetek. Mi több, felnőttkorunkig elkísér, és egyre kifejezettebb. Tessék csak váratlan csattanást produkálni bármelyik gyanútlan felnőtt háta mögött, máris meg lehet győződni róla. A test automatikusan megmerevedik, s áldozatunk védekezőn kapja fel a kezét. A széttárt karú ölelés azonban nem jelentkezik. A könyökhajlítás sokkal élesebb, mint a Moro-reflexnél. Ösztönös védekezés inkább, mintsem az ősi szőrmarkolás, a két dolgot nem helyes összemosni.

Mekkora ereje van az újszülöttnek?

Az újszülött legtöbb vonatkozásban gyönge testileg, de egyvalamiben hihetetlen erőről tesz tanúbizonyságot. Születése napjától kiváltható nála az ujjak erős fogóreflexe. Olyan izmos a marka, hogy képes a szülői mutatóujjon függeszkedni a levegőben. Fantasztikus tornamutatvány egy ilyen védtelen, magatehetetlen kis jószágtól.

De ne feledkezzünk meg az óvatosságról. Csak akkor tegyük próbára ezt a némiképp illogikus testi virtust, ha a csecsemő puhára eshet. Azért kell vigyázni, mert az újszülött fogóreflexe nagyon gyorsan eltűnhet, elég pár nap, és már nem bírja el a testet. A függeszkedő csecsemő egyik pillanatról a másikra lezuhanhat.

Elgondolkodtató, mikortól meddig működik a fogóreflex. Klinikailag kimutatható a nagyon éretlen koraszülöttnél, s egyre erősödik a méhben eltöltött utolsó hetek folyamán. Közvetlenül a megszületés után a legerősebb, ilyenkor a legkife-jezettebb a függeszkedés képessége. Ekkor az újszülöttnek még kicsi a súlya, de ha növekedésnek indul, idővel a legerősebb szorítás sem bírja meg a testét. Aztán a reflex is halványulni kezd, s ahogy hízik a baba és gyöngül a fogóerő, úgy tűnik el fokozatosan a függeszkedés. Van olyan csecsemő, aki sokáig, akár két hónapos koráig képes előadni a mutatványt. A hat hónapos kor a legkésőbbi időpont, amikor még tapasztalták. Kis szünet következik a gyermeki fejlődés újabb fő szakasza előtt - elérkezik a szándékos fogás ideje, amellyel céltudatosan él a csecsemő, hogy a környező világot fölfedezze.

Ez a fejlett fogás nem a korábbi ösztönös fogás kifinomultabb változata, hanem egészen új minta, amely csak akkor mutatkozhat, ha a korai, primitív reflex már elhalványult. Az újszülött fogóreflexe teljesen automatikus, az agy legősibb régiói működtetik. Az ilyen reflexeknek és más emberújszülöttre jellemző magatartásformáknak mind el kell tűnni, hogy az „új" agyat alkotó összetettebb részek legyenek mérvadók a gyermek viselkedésében. Az új fogásmód változatos és irányítható. A gyerek próbálkozhat, tapasztalatot gyűjthet. Hét-nyolc hónapos korra esik a csodálatos felfedezés, hogy a kis tárgyakat meg lehet markolni, aztán elengedni vagy elhajítani. A szülőknek aztán gyakran lóg már a nyelvük, miközben a játékos kísérletezés mámorától felvillanyozott csemetének visszaadogatják az ilyen „elszabadult" holmit.

A gyermek nagy előrehaladást tesz a tudatos kézhasználat terén, egy vonatkozásban azonban visszaesik: a fejlett fogás ahhoz már nem elég erős, hogy megtartsa a testet. Ilyen teljesítményre nem is lesz újra képes kétéves kor előtt. E versenyszámban az újszülött olimpiai bajnok az egyéveshez képest. Sok szülőt ejt ámulatba ez a csúcsteljesítmény.

Mire jó ez az embercsecsemőnek? Kijelenthetjük, semmire se, hacsak arra nem, hogy emlékeztessen, milyen szoros kapcsolatban álltunk a törzsfejlődés során a majmokkal. Valamennyi újszülött majom rendelkezik az erős fogás képességével, van, hogy a kicsi még nincs is egészen a világon, de már kapaszkodik az anya szőrébe. Az anyamajom bundája vastag és sűrű, újszülöttje vasmarokkal szoríthatja. Ez a fogódzkodás olyan erős, hogy a kölyök akkor is biztonságban van, ha anyja ágról ágra lendül vagy a talajon iramodik tova. Ezt a főemlősi szorítást látjuk viszont csökevényes formában a saját ivadékainknál. Más fajoknál hosszú ideig fennmarad mint nagy jelentőségű reflex. Mi nem vesszük hasznát, ezért tűnik el olyan gyorsan.

A fogóreflexet úgy válthatjuk ki, ha mutatóujjunkat gyöngéd határozottsággal az újszülött markába nyomjuk. Erre a gyerek szorosan ráfonja ujjait a mienkre. Ha hagyjuk a csecsemőt szopni is mindeközben, a szorítás fokozódik, a jelek szerint a tapadás és a szopás együtt jár. Ez is majomszokás.

Ha nem a tenyérnél érintjük a csecsemő kezét, hanem az ellenkező oldalán, a hatás is ellentétes - a kéz kinyílik, nem pedig zár.

A majomcsecsemők a lábukkal is fogják anyjukat, nemcsak a kezükkel. Jóllehet, a mi lábunk nagy változáson ment keresztül a két lábon járáshoz való alkalmazkodás során, az ember újszülöttjénél meglepő módon világosan kimutatható az ősi lábszorítás emléke. Ha a szülő odanyomja mutatóujját a gyerek talpához (és csak ott érinti), látni lehet, hogy a pöttöm lábujjak vitézül megfeszülnek, hogy elkapják a mutatóujjat. Lehet, hogy hiábavaló a nagy igyekezet, de bizonyítást nyer, milyen közeli rokonaink oldalágon a főemlősök.

Miért születnek egyes babák szőrösen?

Előfordul, hogy az újszülöttet tetőtől talpig pihés bunda borítja, mikor világra jön. Az újdonsült anya némelykor elszörnyed, hogy parányi szőrös majmot szült gyönyörű kisbaba helyett. Pedig semmi oka nincs aggodalomra. Amit lát, egy magzati állapot elhúzódása. Hamarosan lecseng, többnyire pár napon belül. Kivételes esetben akár négy hónapig is megmaradhat, de végül eltűnik s felfedi az anya által elvárt sima, csupasz bőrt. Kár borzadni vagy viszolyogni az ilyen ritkaságszámba menő

újszülött irha láttán, inkább örülni kell, hogy bepillantást nyerünk, hogyan fest valamennyi magzat az anyaméhben pár héttel a születése előtt. Tudniillik ilyen szőr borít minden gyermeket a terhesség utolsó hónapjaiban. Lanugónak nevezik (jelentése gyapjú). Eredetileg az őszibarack hamvasságának érzékeltetésére használták a szót, s az orvostudomány csak később vette át.

A lanugo legkorábban az ötödik terhességi hónapban tűnik fel a fejlődő magzaton, de többnyire csak a hatodik hónapban mutatkozik. A hetedik hónap során kezd eltűnni, s a nyolcadik hónap végére az esetek többségében hírmondó se marad belőle. Egy-egy csecsemőnél megvan még a kilencedik hónapban is, csak közvetlenül a szülés előtt hullik ki. Egészen elvétve megmarad a szülés utánig, s a meghökkent szülők szeme elé tárul.

A szőrös csecsemők némelyikét csak részben borítja lanugo, általában a vállukat-hátukat. Másoknál az orcák és a fülek is szőrösek, s nagyon keveseknél az egész testfelület pihés a tenyeret-talpat kivéve. Ez a kivétel azért figyelemre méltó, mert a szőrös emlősök is többnyire csak ezen a két testtájon csupaszok. Ez a tény tehát alátámasztja, hogy a lanugo ősi származásunk emléke. Megerősíti a biológusok régi elméletét, mely szerint az emberi faj felmenői szőrös emlősök. Az embernek ott a helye a főemlősök közt a törzsfejlődés gigászi tablóján. Nincs ezen mit szégyellni. Legyünk inkább büszkék állatőseinkre. Állati vonásaink a legdicséretesebbek közül valók, s némely ránk egyedül jellemző emberiek válnak legkevésbé a becsületünkre.

Mekkora az esély, hogy szőrös csecsemőnk születik? Nagyon kicsi, hacsak nem idő előtt jön világra a baba, hiszen az adott életszakaszban, mint minden normális csecsemőt, még lanugo boríthatja. Rendellenes körülmények is valószínűsíthetik szőrös csecsemő születését. Kortizonos, szteroidos gyógyszerelés, pajzsmirigytúltengés esetén, s ha a csecsemő vészesen alultáplált, valószínűbb, hogy selymes, pihés, bolyhos lanugobundá-ban kezdi meg földi pályáját.

A lanugo kialakulásának lehetséges magyarázata, hogy hirtelen elburjánzása a magzatmáz kialakulkásával függ össze. Az átlagos magzatnál előbb a lanugo tűnik fel, aztán a terhesség utolsó hónapjaiban a magzatmáz. A zsiradék a szőrtüszőkhöz kapcsolódó faggyűmirigyekben termelődik. Nagyon is lehetséges, hogy ezeknek a mirigyeknek a felfokozott tevékenysége a szőrnövekedést is serkenti. így jön létre a szőrös testfelület. Feladata végeztével a bunda szülés előtt felszívódik, s csak a szülés folyamatához elengedhetetlen síkosító zsiradékréteg marad meg.

Hogyan választották el a babát, amikor még nem létezett bébiétel?

A modern anya számára egyszerű az elválasztás. Kész bébiételt vásárolhat, amelynek halmazállapota lágy és egyöntetű, s ezért tökéletesen szolgálja azt a célt, hogy a csecsemőt átszoktassák a tejről a szilárdabb kosztra. S ha az üzletben árult bébiételhez nem jut hozzá, még mindig előállíthatja a szükséges gyümölcs-, főzelékpürét vagy gabonapépet úgy, hogy ragut főz, szitán áttöri vagy csak megnyom egy gombot a turmixgépen. De vajon hajdanvolt őseink honnan teremtették elő a kímélő, folyós táplálékot, amely oly létfontosságú átmenet a csecsemő számára a tej és a szilárd étel között?

Szerencsénkre elég modern technikát nélkülöző törzsi társadalom áll még fenn napjainkban, hogy választ találjunk a kérdésre. Az emberi viselkedés tanulmányozói, akik megfordultak az afrikai busmanoknál, a dél-amerikai anomamiknál és más törzsi csoportoknál a Fülöp-szigeteken, Új-Guineában és Ázsia trópusi égöv alá eső tájain, ismételten megfigyelték jellegzetes módszerüket, a tápcsókot vagy csócsáló etetést. _ Fajunk ősi technológiája ez, Európa kiesőbb tájain is bizonyítottan éltek vele egészen a közelmúltig.

Hogy mi történik? Az anya szájába vesz egy falat ételt, addig forgatja a szájában, míg szinte levesszerű nem lesz, aztán ajkát odailleszti a csecsemője ajkához. Áttolja nyelvét a csecsemő szájába. A csecsemő erre kinyitja a száját és szívni kezd. így származik át az összerágott étel az anyától a gyermekhez.

Ez a csóktáplálás párhuzamos a szoptatással, a gyermek fokozatosan szokhat rá a táplálékfelvétel ilyen új módjára. Lassan-lassan elhalványul a női tej jelentősége és a csócsált táplálék válik fontosabbá. Ezenközben a csecsemő olykor kis darabokban szilárd ételt is vesz már magához, s utóbb teljesen elválasztódik.

E téren az ember egymillió éven át ugyanazt csinálta, mint a csimpánz, a gorilla, az orangután és a többi nagy majom. Köztudott egyébként, hogy sok más állat, vadkutya, farkas, számtalan madárfaj hasonlóan jár el, mikor cseperedő kicsinyének enni ad.

Egyes törzseknél tapasztalható volt az a jelenség is, hogy a síró gyereket hamar lecsillapíthatta idősebb nővére, fivére vagy más családtagja úgy, hogy a száját rányomta a kicsiére, s átdugta a nyelvét egy kis nyállal. Ez a jelképes étel vigaszt nyújtott. A primitív adakozó gesztus utóbb üdvözléssé fejlődött. A kutyáknál is így van. Aki hazatért már úgy, hogy négylábú barátja körülugrálta, észrevehette, hogy az állat felszökken a levegőbe, és igyekszik megnyalni a gazdi száját. Ezt a kutyaüdvözletet gyakran nevezik „puszi"-nak, és joggal, ugyanis pontosan az -stilizált tápcsók, amely visszautal a régmúltra, mikor a vadköly-kök a vadászatról visszatérő állatok szájára vetették magukat, hiszen azok hozták gyomrukban a félig emésztett ételt, hogy felkérőddzék az ifjúságnak.

Az emberek közt dívó csókolózás is ugyanígy, fajunk ősi elválasztó ténykedéséből sarjadt ki. Akár üdvözlésképpen, akár szerelmesek között csattan a csók, a gyöngéd érzéseket mutatjuk ki vele: szeretetteljes volta alapvető szerepének származéka, hiszen eredetileg az emberivadék táplálását szolgálta. Testi táplálék helyett immár lelki táplálékot közvetít.

Törzsi környezetben a tápcsókot általában három-négy hónapos csecsemőknél alkalmazzák, s a legtöbb modern anya is körülbelül ilyen idős gyereknél veszi fontolóra a bébiétel bevezetését. Mintha ez volna fajunknál az elválasztás természetes időpontja. Élelmezési szakértők szerint az elválasztódás folyamatának be kell indulnia a gyermek hat hónapos koráig, mert addigra az anyatej (vagy az üveges tej) már nem fedezheti vasszükségletét. Ha ilyenkor még nem fogyaszt semmi egyebet, súlyos táplálkozási hiány következményei leselkednek rá. Persze ez nem azt jelenti, hogy szakítania kell a szopással vagy a cumisüveggel. Szó sincs róla. A tejezés vígan folytatódhat a csecsemőkor végéig, az egyéves születésnapig.

A szakértők általános véleménye, hogy nem tanácsos hirtelen módosítani az étrendet. A gyermek sokkalta kedvezőbben fogadja, ha a tejfogyasztás helyébe több hónap elteltével, fokozatosan lép valami más.

Egyes csecsemők készségesen fogadják a tálkát és a kanalat. Másoknak ellenére van a változtatás, és csak sokkal mérsékeltebb ütemben hagyják magukat meggyőzni. Az ingadozás hátterében minden jel szerint az áll, hogy mennyire ügyesen forgatja a nyelvét az adott kisbaba. Mikor a mellbimbóból vagy a cumisüvegből szopik, a kicsinek csak nyelni kell. A bébipapi kanalazásakor a csecsemőnek tevékenyebben kell a nyelvével közreműködni, hogy az ételt a garatba juttassa. Ez ellen nyújt be óvást eleinte számos kisbaba; akinek van szeme, látja, miért maszatolja össze magát a feje búbjáig, és miért ragad a pürétől ruha, berendezés, minden.

Az ilyen viszontagságok miatt járta korábban, hogy helytelen a csecsemőket kilenc-tizenkét hónapos koruk előtt elválasztani. Ötven éve ez volt a hivatalos álláspont, de ahogy múltak az évtizedek, egyre korábbra tevődött az elválasztás jóváhagyott időpontja. Olyan szélsőséges javaslat is elhangzott, hogy az elválasztás már a zsenge egy hónaposnál kezdetét veheti, de ez valóban túlzás. A csecsemő nyelve ilyenkor még nem készült fel a szilárd ételre. Ma az az általános nézet, hogy a kezdés optimális időpontja a négy hónapos kor, hat hónapos korra legyen elfogadott az új gyakorlat, s a gyerek kilenc-tíz hónapos korára egyen önállóan.

Gondos szemügyre vétellel meggyőződhetünk, hogy a csecsemő a szó szoros értelmében harapni négy hónaposán kezd el és hat hónapos koráig nem rág rendesen (s igazság szerint ez is inkább csak az ínyen történő szétpasszírozás). Az ilyenfajta vizsgálódás fedi fel, hogy sok buktató után végre megtudtuk, mi az embergyerek elválasztásának helyes időpontja. Mindig a gyerek viselkedéséből induljunk ki, ne a szemellenzős előirányzatokból.

Milyen a baba szaglása?

Felnőtt világunkban annyira eluralkodik a látvány, hogy a hétköznapi életben úgyszólván nincs is jelentősége a szaglásnak. Az erős parfümre, a rothadó étel bűzére, az égett szagra persze mi is hevesen reagálunk, de ezek rendkívüli pillanatok. Többnyire alig veszünk tudomást környezetünk szagingereiről. Ha bekötött szemmel kéne élnünk, pánikba esnénk, de bedugaszolt orral minden ugyanúgy marad, ahogy volt.

Nehéz pontosan megállapítani, mennyire érzékelik az újszülöttek a szagokat, de kísérletek alapján kimutatták, hogy visszajelzést adnak, ha ánizst vagy ecetet szagoltatnak velük. A csecsemő orra tehát működő szerv már a legelső hetekben is.

Az átható szagok mellett a csecsemő még egy illatra reagál nagyon érzékenyen, s ez nem más, mint az édesanyja testének illata. Gondos megfigyelések igazolták, hogy az átlagos csecsemő minden nehézség nélkül képes megkülönböztetni anyja mellének illatát más nőkétől. Ebben azért lehetünk egészen biztosak, mert az újszülöttnél hamar kialakul az a szokás, hogy az anyamell felé fordítja a fejét, ha a közelébe kerül. Ezt az odafordulást lehet vizsgálat tárgyává tenni olyan szövetdarabok segítségével, amelyeket az anya, illetve más asszonyok mellére helyeztek előzőleg. A csecsemő következetesen előnyben részesíti az anya melléről származó szövetdarabot, és sokkal kevésbé érdeklődik a más anyák illatával átitatott vagy használatlan szövetdarabok iránt.

Ez az adottság a szoptató anya mellének kiválasztására bizonyítékul szolgál, milyen jól fel van vértezve az embercsecsemő az éhezés ellen. Sötétben is feltalálja a táplálék forrását, és jelzi partnerének, az anyának, hogy ehetnék. Ebben a vonatkozásban meglehet, érzékenyebb és kifinomultabb a felnőttnél, bár újabban kimutatták, hogy voltaképp jobban eligazít bennünket az orrunk, mintsem hinnénk, főleg ha az illat személyes jellegű.

Az újszülött elképesztő sebességgel tanulja meg, pontosan milyen illata van az édesanyjának. Olyan esetekben, mikor nincsenek mesterségesen különválasztva, mindössze negyvenöt óra telik el, míg a csecsemő meg tudja különböztetni anyját más nőktől, csupán teste illata alapján.

Még meglepőbb, hogy az anyák is rendelkeznek ugyanilyen képességgel, és fel tudják ismerni tulajdon vérüket. Ha az anya szoros kapcsolatban marad csecsemőjével a szülés utáni első félórában, csak a szagáról azonosítani tudja hat óra elteltével. Kevés anya van tisztában azzal, hogy mire képes; modern körülmények között nincsen alkalma kipróbálni. A tény, hogy fajunk rendelkezik ilyen képességgel, arra mutat, hogy a szülést követő percekben valóban nagyszabású kötődési folyamat zajlik le, s itt megint csak hangsúlyozni kell, mennyire fontos a zavartalan, szoros együttlét. Ilyenkor nemcsak nézzük, halljuk és tapintjuk szerettünket, hanem megtapasztaljuk egymás illatát is, ahogy anya és gyermek között kezdetét veszi a bevésődés.

Az újszülött szagérzékelése annyira kifejlett, hogy még a koraszülött is könnyedén különbséget tesz a különféle anyagok között. Az ember érzékszervei közül minden jel szerint az orr áll leghamarabb hivatása magaslatán, s a kor előrehaladta a szaglást károsítja legkevésbé. Talán mert érzékeink közül a szaglás a legősibb és legalapvetőbb.

Tulajdonképpen mi az az illat, ami ennyire fontos a csecsemőnek? A tej szaga, az anya mellbimbója körül elhelyezkedő különleges bőrmirigyek váladéka vagy az anya testszaga mint olyan?

Tudjuk, hogy mikor az anyamacska a kölykeit szoptatja, mindegyiknek megvan a maga külön mellbimbója. Hűségesen visszatérnek a saját helyükre, valahányszor az anya odakínálja a hasát. Nincs perpatvar, a kismacskák soha nem tévednek el. Csakis a szagláson múlhat a dolog, úgyhogy nyilvánvaló, hogy a macska minden egyes mellbimbójának egyedi a szaga. Ez a tényállás annyira valószerűtlennek tetszett, hogy kísérletekkel vizsgálták meg, és kiderült, hogy a mellbimbók illatának különbözőségét a kölykök szopó tevékenysége hozza létre. Vagyis nem az anya produkált változatos szagokat minden mellbimbóján, a kölykök hagyták ott a szopás révén a maguk egyéni illatát, s így találhattak rá tévedhe tétlenül, melyik bimbó illeti őket.

Nagyon is lehetséges, hogy ugyanez játszódik le az embercsecsemőnél: az újszülött jelöli meg személyes illatával az anyamellet. Vitán felül így tesz ugyanis a kedvenc puha játékával, macijával, takarójával: tudja minden szülő, aki erőnek erejével kimossa az effélét, s aztán tapasztalni kénytelen, hogy a higiénia kívánalmainak ugyan eleget tesz a tiszta a holmi, de vonzereje megcsappan.

(Részletek Desmond Morris Babafigyelőben című könyvéből.)