Malota László

A gyalázatosak szentélye

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben most és mindörökké! - kiáltott fel a kíséretemben lévő plébános egy elsietett keresztvetés közepette, s áhítatos arccal bámulta a szemináriumot.

Keresztényi lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért nem tudtam osztozni sem a lelkesedésében, sem az áhítatában, a dicsőítésről nem is beszélve... De hát nem tehettem én arról, hogy kételkedtem az Istenben, akit magasztalt!

Mivel szótlanul álltam mellette, meghökkent tekintetet vetett rám, s arcán a szigor és az elégedetlenség futott át, amit rögtön felváltott egy nyájas, papi személyekre oly nagyon jellemző ábrázat.

- Ámen - mondtam szenvtelenül.

- Hát megérkeztünk, ez lenne az fiam, ugye milyen remek épület? Ez amolyan papi szentély, ahová ősidők óta csak kiválasztottak léphetnek be...

- S kifelé is hasonló válogatás alapján lehet...

- Nos - terelte kissé bosszúsan másra a szót lelkiatyám - innen indulnak el azok a bámulatos papi pályák, amikről oly gyakran lehet olvasni könyvekben...

- Igen atyám, éppen most olvasok egy könyvet... - kezdtem lehal-kított hangon, és olyasféleképpen igyekeztem viselkedni, ahogy egy jövendő szeminaristához méltó - egy abbéról szól, aki minden bizonnyal hasonló szentélyből került ki annak idején. Nos ez a Pierre Froment abbé Lourdes-ba utazik, hogy elvesztett hitét egy isteni csoda folytán, bámulatos módon, kegyelemben részesülve, visszanyerje; a csoda által, ami remélhetőleg Marie-val történik, egy nyomorék lánnyal, akibe már kora gyerekkora óta szerelmes és...

- Miféle... - kelt ki magából atyám - ocsmányságokat olvasol te? Ki a jóisten írta ezt a förmedvényt?

- Émile Zola...

- Azonnal add ide! Azonnal, még mielőtt...

- Lehetetlen atyám.

- Micsoda? - vesztette el türelmét papom.

- Ugyanis a minap égettem el.

- Elégetted?

- Igen, az egész Zola-sorozatomat, kezdve a Rougon-Macquart húsz kötetével, aztán folytatva a...

- Akkor jó. Áldott az Úr!

- Áldott bizony, ugyanis miközben a lángok majdnem az égig csaptak, hirtelen könnyezni kezdtek az angyalok - talán e remekműveket siratták - és elkezdett zuhogni az eső, úgyhogy...

- Indulás!

Beléptünk. Nem akármilyen lépések voltak ezek. A plébános kétszer is megbotlott, nem sokon múlott, hogy nemes arca ne érintse e monumentum alapzatának köveit, de az utolsó pillanatban a gondviselés kegyében részesülve visszanyerte egyensúlyát.

De alig szállott tova ijedelmünk, máris újabb megrázkódtatásban volt részünk: valahonnan a nyirkos sötétből elénk ugrott egy felaj-zott arcú reverendás, aki megállást parancsolt nekünk, eltorlaszolta előttünk az utat. Értetlenül meredtünk egymásra. Szerettem volna hamar véget vetni ennek a kegyeletteljes együttlétnek, ugyanis a társaságunkhoz csapódó tisztelendő meglehetősen erős izzadságszagot hozott magával valahonnan a szeminárium mélyéről, ahol bizonyára buzgó imádkozás közepette termelődött eme förtelmes sza-gú verejték.

- Dicsértessék! - kiáltotta határozott hangon mögülem a plébános.

- Mindörökké ámen - hadarta az utunkban álló jövevény. - Mivel szolgálhatok?

- A rector magnificushoz igyekszünk, úgyhogy ha volna szíves, ha nem vetné meg, hogy a segítségünkre legyen...

- Milyen ügyben?

- Ennek a fiatal férfiúnak az ügyében.

- Te kispap vagy? - vágtam közbe érdeklődve, mire mindketten megdöbbenve lestek rám.

- Csak érdeklődtem... - hebegtem.

- Tehát milyen ügyben?

- Akkor mi tulajdonképpen...

- A rektorhoz igyekszünk, mint mondtam, mert ma van előtte, hogy úgy mondjam, jelenésünk... Én is pap vagyok - jegyezte meg sokatmondóan atyám, aki e szavak után kilépett a sötétségből, hogy reverendáját előtérbe helyezvén némi előnyökhöz juthasson.

- Óh, bocsásson meg atyám, csak tudja annyi szemtelen alak jön be ide. Kéregetek, meg miegymás. A szaguk meg förtelmes - tette hozzá, s ekkor megvilágosult előttem valami.

- Mi is ismerjük ezeket! - felelte együttérző hangon plébánosom. - De nekünk odalenn már sikerült elkergetnünk őket a plébánia környékéről. Micsoda egy csőcselék az, kérem!

- Ez a kéregetés ronda egy tulajdonság!

- Az bizony.

- Valahol olvastam - kapcsolódtam bele én is a beszélgetésbe - , hogy Assisi Szent Ferenc a tizenharmadik század elején koldulórendként alapította a franciskánusokat, és...

- Milyen hűvös itt a levegő — jegyezte meg a plébános.

- Igen, sajnos eléggé nyirkos ez az épület, de hát a régi épületek általában ilyenek.

- Valóban.

- Állítólag amiket még korábban építettek, azok még nyirkosabbak - tettem hozzá, hogy én is részt vehessek e felettébb érdekes témájú beszélgetésben.

- Való igaz - fordult felém a kispap megváltozott ábrázattal -, sokat hallani ilyesmiről. Az én falumban, ahonnan jöttem, volt egy öreg ház, nagyon öreg ház volt... a régi öregek, amíg nem volt hűtőjük, itt tárolták az élelmiszerüket, amiket...

- Hidegen akartak tartani.

- Igen! - kiáltott lelkesülten leendő szeminaristatársam. - Ez az épület volt az ő éléskamrájuk.

- És kié volt ez az épület? - kérdeztem.

- Az egyházé, természetesen - felelte.

- Óh, milyen tudatlan vagyok! - mondtam, s szinte magam előtt láttam azokat a régi öregeket, akik megállás nélkül hordják az ennivalóval tömött zsákokat. Ugyanakkor megpróbáltam elképzelni őket amint ugyanilyen zsákokkal kifelé igyekszenek- de nem sikerült.

Miközben felfelé bandukoltam e két szentéletű reverendás alakkal, szörnyű látomás gyötört: a néhai Jézus voltam, akit Poncius Pilátus elé két legionárius kísért, hogy meghallja tőle a halálos ítéletét, amelyet a Kis Szinhedrion hozott Jesua Ha-Nocri vádlott ügyében.

A legnagyobb megdöbbenéssel láttam a rektori irodában, hogy Hégemónnak egészen emberi ábrázata van.

- Isten hozott fiam! - üdvözölt a prokurátor.

- Magnifice domine rector! A jóisten áldja meg ezekért a kedves szavakért! - kiáltottam ujjongva, mire a két visszavedlett legionárius döbbenten nézett rám.

- Ne köszönjön semmit - hárított el udvariasan a rektor -, inkább foglaljon helyet.

- Óh, nem akarjuk ám zavarni... — szabadkozott a plébánosom.

- Látom már megismerkedett egyik leendő kispaptársával, aki nálunk a kisductor szerepét tölti be.

- Óh, nem is gondoltam volna! - kiáltotta lelkesülten a plébáno-som, és büszkén nézett vezetőnkre.

- Kisductor? - ismételtem mintegy magamnak.

- Ő majd mindent elmond magának fiam. Nyugodtan támaszkodjon rá.

- Remélem nem lesz szükségem erre a támasztékra - jegyeztem meg halkan, de mindannyian meghallották.

- Hogyan?

- Úgy értem, hogy nem lesz velem gond, vagyis sikerül majd köny-nyen beilleszkednem.

- Persze, persze.

Ezután a körülöttem lévők élénk beszélgetésbe kezdtek, melynek témája a legkisebb mértékben sem érdekelt, úgyhogy miközben ők eszmét cseréltek, én körülnéztem e középkori hangulatot árasztó helyiségben, ami egyszerre volt iroda, fogadóhelyiség, s mint később kiderült: ítélethozó terem.

A falon mindenütt papokat, érsekeket ábrázoló festmények. Komoly, tudatosságot sugárzó tekintetek- vénemberek különféle jelmezekbe bújtatva, s mindegyikük kezében rózsafüzér vagy kereszt. Egyikőjük arca sem volt ismerős; egyébként is rettenetesen hasonlítottak egymásra. Mintha mindegyik ugyanazt a férfit ábrázolta volna az élet különböző szakaszaiban megörökítve.

A plébánosom és a kisductor tökéletesen beleillett volna e társaságba. A rektor azonban valahogyan más volt, mint ezek. Volt benne valami, ami nem jellemezte a másik kettőt és a festményen pózo-lókat.

De nem értem rá ezen töprengeni, mert a korábban őreimül szolgálók már talpon voltak és kiguvadt szemekkel, különféle arcmozdulatokkal igyekeztek tudtomra adni, hogy itt az indulás ideje.

Kissé letörten vettem búcsút ettől a furcsa helyiségtől, de mint szolgálatkész kispap nem tehettem mást; engedelmeskedtem elöljáróim akaratának.

Odakint aztán a kisductor megrovó arckifejezéssel fordult hozzám, s halk szavakkal intett jobb belátásra:

- Ez itt nem a megfelelő viselkedés! Van mit tanulnod, azt állíthatom...

- Azért vagyok itt, hogy példádat látva tanulhassak valamicskét a papi viselkedés fortélyai közül - feleltem nyájas hangon, de válaszra egyikőjük sem méltatott. Mindketten lehajtott fejjel, a reverenda alatt összekulcsolt kézzel haladtak a kietlen, hosszú, véget nem érő folyosón, ami csak nagyon gyér világításnak örvendhetett.

A két nehéz bőrönd ólomsúlyként nehezedett vállaimra. Kezdett fárasztóvá válni ez a séta. Felvetődött bennem, hogy ugyanazt az utat tesszük meg újra és újra, mert valószínűleg a kisductor eltévedt, de az is lehet, hogy szándékosan nem találta a kispapok celláinak bejáratát, hogy némi vezekléssel ajándékozzon meg engem a korábbi viselkedéseimért.

Aztán váratlanul egyszer csak megállt, keresztet vetett és hangosan belekezdett:

- Udvözlégy Mária, kegyelemmel teljes...

- Az Úr van teveled... - kapcsolódott be a plébános lelkesen, nagy hanggal.

- Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus - kellett volna mondanom, hogy e közös imádságból -amibe ki tudja, miért fogtunk bele - én is kivegyem a részemet.

- Ámen - kiáltottam, amikor úgy véltem, befejezték.

- Most pedig szálljunk néhány percre magunkba, mielőtt belépünk a szeminárium papi részébe, ahol el fogod tölteni az elkövetkezendő hét évet - suttogta a vezetőnk.

Megrázkódtatásképpen hatottak rám szavai. Olyan volt, mint egy kiszabott börtönbüntetés kihirdetése.

- Kövessenek! - szólt a kisductor, az ilyenkor szokásos hallgatás végeztével.

Beléptünk, immáron a szemináriumba. Egy pillanat alatt megváltozott előttem minden: a levegő hűvös és kissé vizes volt, a tárgyakat homály fedte, a kinti erős fény vakított, de amikor a szemem megszokta a hirtelen változást, még akkor is szürkületként borult rám az imitt-amott beszűrődő fénysugár.

A legmeglepőbb azonban a lelkemben végbemenő változás volt. Az épületnek ez a része rendelkezett valami misztikus, ősi, nyomasztó légkörrel. Valahogy visszafogottabbá tett, elbizonytalanított, egy másodperc erejéig az az érzésem támadt, hogy Dante Poklában vagyok... (Ennek ellensúlyozására írhatták fel az ajtó fölé: „Gloria in excelsis Deo".)

Miután általhaladtunk a folyosón, egy nagy térségbe jutottunk, aminek végén, szinte elzárva a világtól, csigalépcső volt. Nesztelenül lépkedtünk rajta, mígnem egy sötét ajtóhoz értünk, amin általlépve eldugott folyosón találtuk magunkat. Ebből nyílottak a kispapok celláinak ajtói. Itt szintén félhomály volt, s a folyosón mécsesek égtek. Síri csendben haladtunk a kripták előtt, amikor is az egyik bejáratánál megálltunk.

- Ez lesz az - jegyezte meg a kisductor.

- Szép - jegyezte meg a plébános anélkül, hogy valamit is látott volna a cellából.

- Bizony az - tettem hozzá, mert a hallgatás szörnyen nyomasztott már.

- Negyedóra múlva itt vagyok érted - fordult felém a kisductor és gyors keresztvetés után köszönés nélkül távozott.

- Az éppen elég lesz - jegyeztem meg.

- Most már elég legyen! - rivallt rám a plébános és a kisductor után iramodott.

Magamra maradtam a fullasztó levegőben. Körülnéztem. A cella két részből állt. Egy amolyan szoba kinézetű helyiségből, amiben három ágy árválkodott, mellettük íróasztal, mögöttük három különálló szekrény. Más berendezés nem volt. Ekkor tudatosult bennem, hogy magányomat valószínűleg meg kell osztanom két szeminaristával. Egyelőre csak reménykedni tudtam, hogy társaim valamivel többet fordítanak önmaguk testi ápolására mint a kisductor, aki a lelki ápoláson kívül mással nemigen törődhetett.

Leültem az ágy szélére és megpróbáltam elképzelni, hogy milyenek lehetnek a többiek, különösen két szeminaristára összpontosítottam, akikkel sajnálatos módon az időm nagy részét kell majd eltöltenem.

Kissé feszült voltam, úgyhogy körbesétáltam a cellában, majd az ablakhoz léptem, ami egy belső kerthelyiségre nyílott, ahol koszos munkásruhákban ácsok, festők, villanyszerelők dolgoztak a törmelék, a felhalmozott fa és sitt között. Ezek az emberek szabadok -döbbentem rá, s elszorult a szívem. Amikor befejezik a munkát, átmennek azon a sötét, dermesztő levegőjű folyosón és visszatérnek az életbe, én pedig itt maradok ebben a misztikus, ijesztően unalmas világban, ahová ki tudja milyen őrültekkel és bigottakkal leszek bezárva. Ennek a helynek a törvényei szerint kell majd élnem, olyanokkal, amikkel már a bevonulásom napján sem tudok azonosulni. Amíg ezen tűnődtem, a munkájukban elveszőket néztem, majd hirtelen Eszter jutott az eszembe... Az én édes Eszteremre gondoltam, s arra a szörnyű hajnalra, amikor el kellett válnunk...

Egy ajtó csapódására - amit valahol a szeminárium mélyén vághattak be - riadtam fel, s mintha a szándékos rosszindulat vezérelné, még ugyanebben a percben kinyílott az én ajtóm és a kisductor lépett be rajta.

- Még nem vagy kész? - érdeklődött döbbenten.

- Mivel?

- Már régen ki kellett volna pakolnod, s elhelyezkedned! Ennek nem lesz jó vége.

- De a beszélgetésnek se, ha nem leszel alázatos türelemmel irántunk, s meg nem várod, amíg befejezzük...

- Kivel? - kérdezte s kérdő tekintetet vetett rám.

- Az Úristennel beszélgettem.

- Micsoda? - feldúltan, kiguvadt szemekkel indult el felém a kisductor.

- Nem értelek, miért tartod te ezt olyan különösnek?

- Hát... hogy képzeled, hogy... azt csak kiválasztottak...

- Tévedés! A katolikus katekizmus háromszázhatodik pontjában is benne van: Mit teszünk, amikor imádkozunk? A válasz: amikor imádkozunk: Istennel beszélgetünk.

- Oh bocsáss meg, én... nem tudtam, hogy te...

- Elég ebből. Ülj le és várd meg amíg befejezem az imát.

- Kérlek, és még egyszer...

- Audi, vide, tace, si vis vivere in pace! (Hallj meg mindent, láss is mindent, de hallgass ha békében kívánsz élni.) - kiáltottam rá, mire nyomban visszavonult, és csöndesen üldögélt, amíg elérkezettnek nem. láttam a pillanatot, hogy újból visszatérve a földre, szóba ne elegyedjek vele.

- Indulhatunk.

- Igen? Remek! - örvendezett. - A kápolnában már alig várják, hogy megismerjenek téged.

- Testvérem, a kíváncsiság nagy bűn. Távol kell tartanod tőle magadat, s ezt javasolnám a reám várakozóknak is.

- Igen, tudom, csak meg kell érteni őket is. Hiszen a te idekerülé-sed, hogy úgy mondjam, nem szokványos.

- Nocsak.

- Már úgy értem, hogy mi már, vagyis nem mi, hanem csak a többi belépő már majdnem három hete itt van, te pedig csak most érkeztél... nos ezért hát mindenkit érdekelne, hogy miért is...

- Erről nem beszélhetek, testvérem. ígéretet tettem egy főpapnak... Ez szigorúan bizalmas ügy. S olyan titok, melynek felfedése az elveszésemet eredményezné.

- Te jóisten! - hűlt el a kisductor. - Én erről mit sem tudtam...

- Ez teljesen helyénvaló.

- Csak annyit, hogy...

- Ugyan kérlek, kímélj meg az ostoba pletykáktól!

Közben megérkeztünk a kápolnába, ami egybe volt építve a szeminárium azon részével, ahol a kispapok élték nem mindennapian egyhangú életüket. Ebbe a kápolnába nem lehetett bejutni az épület másik részéből - ahol a rektor fogadott -, s ami, mint később kiderült, az akadémiai rész, ahová majd előadásokat hallgatni járunk át.

Ez a különös kápolna a föld alá volt építve, s kőfalai első látásra pincére emlékeztettek, de amint körülnéztem kiderült, hogy jóval több, s díszesebb, mint holmi pincehelyiség. Szemben a bejárattal hatalmas oltárt építettek, előtte a szentély aranyozott képekkel volt teli. Előtte padsorok s leghátul egy harmónium, a másik oldalon pedig a gyóntatóhelyiségek. Ezekre a vallatóüregekre úgy tekintettem, mintha nem is lennének. A kisductor mintha megsejtett volna valamit, tudálékosan magyarázgatni kezdett.

- Mindennap lehet gyónni. A spirituálisunknál vagy a prefektusunknál vagy pedig a vicerektornál - súgta.

- Másnál nem?

- Hát - kezdte zavartan -, időnként a rektor is...

- Mutat hajlandóságot ilyen cselekedetekre?

- Hát én nem így akartam mondani... de így is lehet.

Ekkor váratlanul megszólalt odakint a harang s betöltötte az egész helyiséget. A váratlan hang hallatára összesereglettek a kápolna legeldugottabb zugaiból is a fekete reverendás alakok s a padsorokhoz igyekeztek, ahol kötelességtudóan térdre vetették magukat. A kisductor fontoskodó arckifejezéssel előreszaladt. - Mire észbe kaphattam volna, már mindannyian, a kisductor vezetésével, belekezdtek az Őrangyalába, amit délben szokás imádkozni.

- Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe foganá Szentlélektől szent Fiát - kezdte, aztán az egész egy közös hörgéssel folytatódott: Üdvözlégy Mária kegyelemmel teljes...

- íme az Úrnak szolgáló leánya, legyen meg a te igéd szerint - visította megint a kisductor. A többiek meg szolgalelkűen elkezdték a... hörgést: Üdvözlégy Mária...

- És az ige testté lőn, és miköztünk lakozék.

- Üdvözlégy Mária...

- Imádkozzál érettünk Istennek szent anyja.

- Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire.

- Könyörögjünk - kiáltottam hátulról, mire minden - csuhából kikandikáló - fej döbbenten fordult felém. A kisductor tért először magához.

- Kérünk téged, Úristen, ontsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk. Ugyanazon a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

- Ámen.

- Ámen - zártam le én is az imát, s immáron teljesen megnyugodva az angyali üdvözletek tömkelege által, elkezdtem sétálgatni a kápolnában. A kisductor már ott is termett mellettem.

- Mi volt ez? Hogyan... - hebegte idegesen.

- Kegyelemben részesülve, a sugallat hatására cselekedtem - feleltem nyugodtan, s keresztet vetve gyorsan hozzátettem: - Legyen meg Uram a te akaratod.

- Miféle kegyelem?

- „Isten a segítő kegyelem által megvilágosítja értelmünket, megerősíti akaratunkat és örömmel tölti be szívünket, hogy a jót megismerjük és megtegyük, a rosszat pedig elkerüljük." (Katolikus katekizmus / 207. kérdésére adott válasz. (Mit cselekszik Isten leikünkben a segítő kegyelem által?))

A kápolnában közben megkezdődött a sürgés-forgás; mindenki tudta, hol a helye, mi a dolga. A reverendák suhogása közepette szemléltem a szeminaristákat, akik azért lopva odalestek rám, tekintetükben egyfajta szánalom, ugyanakkor megvetés tükröződött. S valami megmagyarázhatatlan várakozás, amit eleinte nem értettem.

Ebben a viselkedésben leginkább egy idősebb szemüveges kispap volt tevékeny, aki az oltár alatt hasalt és port törölt.

- Ő ki? - érdeklődtem a kisductortól, aki semmilyen hajlandóságot nem mutatott, hogy megfosszon a társaságától.

- Anzelmus, volt premontrei szerzetes - majd némi hatásszünetet tartva hozzátette: - az egyik cellatársad.

A hatás nem maradt el, azonnal kivert a verejték.

- S ki a másik? - kérdeztem gyorsan.

- Gyere, ismerkedjetek össze - javasolta a kisductor és elindult az oltár alatt hasaló felé. Nem volt mit tenni, remegő lábakkal ugyan, de követtem.

- Marcus - nyújtottam a kezemet, de Anzelmus nem részesített a köszönés ezen, legalapvetőbb kegyében.

- Anzelmus, volt pre...

- Premontrei szerzetes, hogyne, tudom már.

- Kitől? - érdeklődött döbbenten Anzelmus, akit sikerült meglepnem.

- A mi utcánknak a végén lakik egy remeteéletet élő férfi, aki szintén a premontreiektől szerelt le, ahogyan te is. Nos, ő mesélte nekem egyszer, amikor még nem volt anachoréta, de már bizonyos jelei mutatkoztak, hogy nagyon sürgősen beáll annak, ugyanis eme férfiúnak született még egy gyereke, aki egyben a nyolcadik volt - ami önmagában eléggé szép és nemes dolog - s irigylésre méltó teljesítmény egy volt premontreitől, csak hát ez a gyerek nem volt egészen normális...

- Micsoda?

- Hogyan?

- Az agyával volt neki valami baja. Mániákus takarító volt, és...

- A takarításról jut eszembe - jegyezte meg szemrehányóan Anzelmus -, elkelne a segítség.

- Ez fantasztikus! Dolgozik a gondviselés: a kisductor éppen szabad... úgyhogy nem is tartalak fel benneteket tovább.

- Várjunk csak egy pillanatig! - rohant utánam a kisductor.

- Parancsolj - álltam meg, s kedvesen hozzátettem még: - rendelkezésedre állok.

- Ne haragíts magadra! - kezdte fenyegető hangon, de megállítottam kirobbanó dühét.

- Non irascatur aliquis, nisi causa sciatur! (Nem kell amiatt haragudni, aminek nem ismerjük az okát) -Jó, jó, de...

- Kérem megértésedet drága testvérem. Nekem nagyon szomorú emlékeim vannak az üggyel kapcsolatosan. Egyszer majd, ha már közelebbi ismeretségben leszünk, amit kimondhatatlanul vágyok, elmesélem, persze csak bizalmasan, s kizárólag neked, hogy mik ezek. Akkor te megértesz engem s bocsánatot nyerek általad, és nem kérsz többé olyanra, amit nem vagyok képes megtenni. Most pedig en-gedelmeddel távozom, mert szeretném befejezni félbemaradt imádságomat, a Lourdes-i kilencedet, amit a szemináriumunk lakóiért ajánlok fel. - Ezzel magára hagytam az elképedt kisductort, aki kénytelen volt visszakullogni Anzelmus testvérünkhöz - nélkülem.

Egy eldugott, csendes helyet keresve indultam el a kápolnából a számomra ismeretlen szeminárium rejtélyes útjain, hogy nyugalmat leljek, s magam lehessek gondolataimmal, melyek ott kavarogtak a fejemben, s amiktől képtelen voltam szabadulni, bármennyi szerettem volna.

Felmentem az emeletre, ahol sajnálatos módon beleütköztem egy reverendás férfiba, aki érdeklődve mért végig, azon egyszerű oknál fogva, hogy én nem voltam csuhában, hiszen még nem részesültem a beöltöztetés kegyében.

- Maga? - esett nekem.

- Nézze, ha meg nem sérteném, ha lenne olyan szíves és eligazítana...

- Kit keres? Honnan jön? Hová igyekszik?

- Drága atyám, az Isten útjai kifürkészhetetlenek, ki tudja, honnan jöttünk, s hová igyekszünk. A Magasságos a megmondhatója csak...

- Feleljen, de azonnal! Kicsoda maga? - veszítette el türelmét a keresztény lélek.

- Homo sum, et nihil humani a me alienum puto (Ember vagyok és semmi emberi nem idegen tőlem. (Cicero))- feleltem nyugodtan, és bíztam benne, hogy néhány latin szó megnyugvással tölti el eme idegent, s olyan hatással lesz rá, mint megannyi paptársára, akik egészen fejüket vesztik néhány latin mondattól.

- Kispap?

- Csak reményeim vannak rá, hogy sikerül eleget tennem mind' azon elvárásoknak, amik ebben a szent épületben ki lesznek szabva nekem. Igyekszem majd minden erőmet felhasználni az ügy érdekében. Remélem, nem vallok szégyent, s Isten meghívottai között élhetem majd le életemet, melynek méltó befejezéseképpen nem fosztatok majd meg a halál órájában az utolsó kenettől, mellyel megerősödvén állhatok majd oda a Mennyei Atya elé, ahol színt kell vallania mindenkinek.

- A prefektus vagyok - mondta, amikor befejeztem, s kezét nyújtva koponyáját fejem két oldalához érintette. Ez amolyan papi köszöntés volt, mint később megtudtam.

- Lám, lám, az Isten útjai. Épp most beszélgettünk önről a kisduc-torral...

- Igazán?

- Nagyon sok jót hallottam önről...

- Óh ne is említse...

- Nem, nem állt szándékomban - mondtam, mire kissé elborult az arca.- Hogyisne, hogy a hiúság bűnébe sodorjam atyámat. Azt már nem, felelősséggel tartozunk egymásnak.

- Sikerült elhelyezkednie?

- Tulajdonképpen még nem, de arra is sor kerül. A kápolna megtekintését előbbre valóbbnak találtam, mint holmi bőröndök kicsomagolását. Most pedig szeretnék egy kicsit megismerkedni leendő otthonommal, ha nincs ellenére atyámnak.

- De egyre érjen vissza a kápolnába! Tudja miért? - intett meg.

- Természetesen tudom - feleltem határozottan, bár a visszatérés oka egyelőre nem volt világos előttem.

- Akkor egykor - mondta és elsuhant. Magamra maradtam. A szemináriumi falak olyan érzéketlenül feszültek körülöttem, akár egy hideg börtöntömlöc falai, amelyek közönyös szemlélői voltak már megannyi kínszenvedésnek.

Végigmentem a kietlen folyosón és hirtelen legyőzhetetlen menekülési vágy lett úrrá rajtam. A levegőtlenség fojtogatott, a falak megindultak egymás felé, úgy, mintha össze akarnának préselni... Az összes ablak csukva volt, bármennyire próbáltam, egyik sem engedett, az ajtók zárva és ebben a kőrengetegben képtelen voltam kiismerni magamat. Szaladni kezdtem, magam sem tudtam, hogy hová jutok, de rohantam... el innen, bárhová... a tudattal, hogy nincs menekvés, mert számomra nem adatott más lehetőség...

A félelem oly erőssé fokozódott, hogy megálltam egy hatalmas ablak előtt, ami a kertre nézett... Sikerült feltépnem... A szabad világ levegője lassan elűzte a bezártság keltette rettegést, és kezdte visszaadni a lelkierőmet.

- Nem tudod, hogy tilos az ablakot kinyitni? - förmedt rám egy ismeretlen hang.

- Tessék? - kérdeztem kábultan, s amint hátrafordultam, egy reverendás alakkal találtam szembe magamat. A korából ítélve kispap lehetett.

- Azonnal zárd be! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- De miért? Rosszul éreztem magamat...

- Aztán majd minekünk kell azt a rengeteg port összetakarítani, ami odakintről beáramlik. Nem látod, hogy ezek az építőmunkások milyen koszt halmoznak fel? Persze téged ez bizonyára egy cseppet sem érdekel, hiszen nem ezen az emeleten laksz, ha jól tudom! Nemde?

Szótlanul néztem rá. A nyugalmam bámulatos gyorsasággal vissztért. Egykedvű viselkedésem felbőszítette.

- Ezt a pimaszságot! Mégis, hogyan képzeled, hogy egy negyedévessel... egy diakónussal... - üvöltötte, s hirtelen haragjában bevágta az ablakot, s eme cselekedete akképpen sikerült, hogy az ablaküveg darabjaiban osztozott kifakadásán.

- Óh, magasságos - bődült el, s kétségbeesésében a földre rogyott.

- Testvérem - hajoltam le hozzá kezemet barátságosan vállára helyezve: „Stultum est timere quod vitare non potes." (Ostobaság attól félni, amit úgysem kerülhetünk el.)

- De hidd el, én nem akartam... én egészen véletlenül cselekedtem. Belőlem az elfojtott düh tört most ki... Az egész az ördög cselszövése volt. Nem tehetek róla.

- Nem! Ebben tévedsz, drága hittársam. Ez nem az ördögtől való. Ez isteni útmutatás.

- Gondolod? - kérdezte megrettenve.

- Bizony az. Isten ezek által a törött ablaküvegek által akar figyelmeztetni téged, hogy ahelyett, hogy másokat bírálnál s figyelmeztetésekkel, sőt parancsokkal látnál el, előbb magadba kell nézned. Munkára sarkall... Mert nem elég óvni a szeminárium tisztaságát, részt kell vállalnod annak létrehozásában.

- De hát én mindent megtettem...

- Ez tévedés, testvérem.

- Nem... hidd el, nem az! - kiáltotta meggyőzni kívánó hangon, de én hajthatatlannak bizonyultam.

- A prefektus szerint te nem vettél részt a kápolnánk takarításában. A prefektus szava pedig szent és megkérdőjelezhetetlen.

- Óh Uran, nagy a te hatalmad. Én bűnös lélek - kiáltotta felpattanva és hajlongani kezdett a törött ablak előtt. Majd váratlanul abbahagyta és egészen más hangon fojtatta:

- Mi lesz, ha kiderül... hogyan lehet ezt úgy elintézni... szóval érted.

- Imádkozni fogok érted testvérem - mondtam, hogy megnyugodjon, de nem értem el célomat.

- Az kevés - szaladt ki a száján, aztán nyomban el is fehéredett.

- Kevés? - kérdeztem döbbenten, majd megrovó hangon folytattam: Te, diakónus létedre nem ismered Damaszkuszi Szent János...

- De... csak... de miért? - bizonytalanodott el.

- Ő írja: „Az imádság a lélek felemelése Istenhez vagy a megfelelő javak kérése Istentől." (Damaszkuszi Szent János: F. o. 3.24) Hát lehet ennél többet tenni?

- Neem, persze, hogy nem... Én is úgy gondoltam - felelte szolga-lelkűen.

- Most pedig vezess a kápolnába! Egy óra van. Vagy az egyórai programot sem ismered?

- Dehogynem - kiáltotta büszkén. - Zsoltár! Bizony ám: zsoltár -tette hozzá vidáman.

Lényegesen rövidebb úton jutottunk vissza a kápolnába. Amikor megérkeztünk, már elkezdték a zsoltározást. Elképedtem, amikor megláttam a bent összegyűlt reverendás tömeget.

- Ez mind kispap? - kérdeztem kísérőmtől.

- Az ám! - súgta öntelten. Szavai jobban megrendítettek, mint annak az atyának a szúrós tekintete, aki közben hátrasandított.

- Gyere előre - javasolta társam.

- Nem - ellenkeztem. - Itt éppoly közel vagyunk Istenhez.

- A, nem azért - szólta ismét el magát meggondolatlanul, majd zavarba jőve rögtön hozzátette: - Izé, akkor bemutathatnálak a többieknek...

- Szó sem lehet róla - tiltakoztam.

- De igen - mondta és elkezdett cibálni a szentély felé.

- Fejezd be! - szóltam rá a kelleténél hangosabban, mire többen is hátrapislantottak a plébánosommal az élen; természetesen Anzel-mus is csatlakozott ehhez az érdeklődő társasághoz, s hunyorításával mintha azt jelezte volna: ezért még számolunk.

- Én előremegyek. A diakónusok elöl vannak... - hallottam mellőlem.

Magamra maradtam a kápolna ódon falai között. Amint elnéztem az előttem összegyűlt zsoltározókat, az a nyomasztó érzésem támadt, hogy szörnyen egyedül vagyok itt. Szinte belémhasított a magány. Ebben az üres, egyhangú szemináriumi világban Eszter jutott eszembe és az a kegyetlen éjszaka.

Csendben feküdtünk egymás mellett a félig lehúzott redőnyű szobában, melynek plafonján időnként a kinti felvillanó fény árnyai futottak tova. Ereztem remegő kezét az ujjaim között, s hallottam, amint zihálva veszi a levegőt.

Féltem megtörni ezt a hallgatást, mert tudtam, hogy általa fájdalmat kell okoznom annak, akit szeretek.

- Miért hallgatsz? - kérdezte Eszter váratlanul. Képtelen voltam rögtön felelni. Aztán nagy nehezen rászántam magamat.

- El kell mennem.

- De még éjszaka van... A szüleim csak másnap ebédre jönnek vissza.

- Nem úgy értem. Nem úgy... - dadogtam, mire hirtelen hozzám bújt, szorosan és kétségbeesetten megölelt.

- Ne sírj - suttogtam esetlenül.

- Már nem szeretsz? - kérdezte olyan hangon, ami egyszerre volt vádló és reményvesztett.

- De... Szeretlek.

- Akkor nem értelek.

- Meg kell tennem - kezdtem határozottan, de elbizonytalanított, amit mondani készültem: - El kell hagynom téged...

- Elhagyni?

- Igen. Mert én most elmegyek, hosszú időre, nagyon hosszú időre és nem fogunk tudni találkozni. Nem önszántamból megyek, az élet kényszerít rá, egy fogadalom és a kilátástalanság. Nem kívánhatom tőled, hogy egy olyan embert szeress, akit évente csak néhányszor láthatsz.

- Hová mész? Hol leszel? - kérdezte elképedten.

- Nem mondhatom meg...

- Jogom van tudni! - kiáltotta.

- Börtönbe...- vágtam rá hirtelen.

- Börtönbe? - ült fel hitetlenkedve, majd elájult.

Olyan volt, mint egy rémálom. Abban a pillanatban döbbentem rá: elveszítettem. Ott feküdt előttem és kíméletlenül hallgatott. Hiába szólongattam, ő nem felelt.

- Eszter - ordítottam. - Eszter! Térj magadhoz! Nem hagyhatsz itt engem.

Fejemet vesztve rángattam, majd kétségbeesetten ütni kezdtem az arcát. Sokáig nem tért magához, s amikor aléltan újra kinyitotta a szemét, fátyolos tekintettel meredt rám, majd alig hallható, nyöszörgő hangon azt követelte: ne érj hozzám!

- Eszter... kérlek hallgass meg... én meg szeretném magyarázni...

- Már nem érdekel — fakadt ki zokogva. - Te mindeddig hazudtál nekem... pedig mennyire bíztam benned, mennyire hittem a boldogságunkban, mindabban, amivel hitegettél, a közös jövőben, s minden este lefekvés előtt azt tervezgettem... Szinte láttam magam előtt a kis házat, a kerttel... a szobánkat... Mennyit töprengtem rajta, hogy hogyan rendezkedjünk be, hogy milyenek legyenek a falak, a kerítés... Az egész életemet neked akartam... Mindent... és most egyszerre kiderül, hogy te egy utolsó börtöntöltelék vagy, egy bűnöző, akit már elítéltek, aki rendőrségre járt anélkül, hogy én tudtam volna róla. Pedig milyen őszintének ismertelek, a lelked oly tisztának, szépnek tűnt, miközben Mozartról beszéltél nekem, s miközben kedvesen szóltál hozzám, s az ölelésed is oly megnyugtató volt, a kezeid, amint az arcomat simogatták... hát gondoltam én arra, hogy ugyanezekkel a kezekkel te esetleg embert ölsz vagy hasonló?

- Nem öltem embert... és biztosíthatlak, hogy ezt az egészet...

- Hagyd abba! - üvöltötte hisztérikusan és gyenge kis ökleivel vadul nekem rontott. Elkaptam a csuklóját, de képtelen voltam megnyugtatni.

- Engedj el! Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek! - kiáltotta megvadulva úgy, hogy hirtelen olyan gyenge lettem, mintha magas láz gyötörne. Elerőtlenedve rogytam le egy székre és tébolyult tekintettel meredtem rá. Felfoghatatlan volt... még sohasem láttam ilyennek, s a leg-szörnyűbb álmomban sem feltételeztem róla ilyen kifakadást.

- Eszter - jajveszékeltem. - Eszter...

Rám nézett, akkor utoljára, s láttam az arcán tükröződni a megvetést és az undort. Egyszerre higgadt lett. Felállt és csomagolni kezdett. Kiment a fürdőszobába, aztán visszajött, megint elment valahová, odakint világosság lett, aztán kinyitotta a szekrényt, ahol a ruháim voltak. Kivette őket és belegyűrte az egyik táskába. Nem volt erőm felállni s utánamenni. Tudtam, hogy felesleges lenne minden vigasztaló szó, a magyarázkodásról nem is beszélve. Öntudatlan állapotban volt és ösztönösen cselekedett. Nem lehetett vele szót érteni. Egészen elborította az agyát a megrázkódtatás. A szavak már nem hatoltak el hozzá. Képtelen lett volna elhinni, hogy nem elítéltként záratom be magamat, s nem is rácsok közé... Csupán azért használtam ügyetlenül ezt a hasonlatot, hogy megértse, milyen élet várna ránk.

Hiába volt minden. Az erőm elhagyott, s hitevesztetten, a fájdalomtól szédülten nyitottam ki a házuk bejárati ajtaját, hogy örökre -akkor úgy véltem - elhagyjam a helyet, ahol némi boldogságban részesülhettem.

Amíg újra átéltem annak a hajnali távozásnak minden borzalmát, véget ért a zsolozsma. Erős izzadságszag térített végleg magamhoz. Biztosra vehettem a kisductor közelségét.

- Gyere előre, bemutatunk - mondta, s belém karolva vitt egyenesen a szentélybe.

Nem volt lelkierőm az ellenkezésre, s kiábrándultan, beletörődően mentem mellette.

- Most pedig kedves prefektus atya, spirituális atya és kispaptár-saim, engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Marcus kispapot, aki ezentúl körünkben fog tevékenykedni. Fogadjátok őt szeretettel, s legyetek vele az ő érdekében szigorúak, de megértők.

Felemeltem a tekintetemet, s mindenfelől kíváncsian pislogtak felém. Akkor álltam először szemben mindegyikükkel, s ők egyetlen személlyé egyesülve ültek velem szemben. Ők, legalább nyolcvanan, s én, egyedül. Néhány kivételtől eltekintve ez az állapot semmit sem változott szemináriumi életem folyamán, mintegy örök emléket hagyva bennem mindaddig, amíg élek.

- Engedjétek meg - hallottam a hangomat -, hogy felolvassak nektek egy részt a Bibliából - s hangtalanul a szószékhez mentem, s egy evangéliumi részt olvastam fel, amiben Jézus megjelenik az apostoloknak, s amit ebben a formában és helyen egyáltalán nem lett volna jogom felolvasni. Evangéliumot ugyanis csak felkent pap hirdethet.

- „Békesség nektek! (Én vagyok, ne féljetek.)" Zavarukban és félelmükben azt hitték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért vagytok megzavarodva? S miért támad kétely szívetekben?

Nézzétek kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem." E szavakra megmutatta nekik kezét és lábát. De mivel örömükben még mindig nem hitték és még mindig a meglepetés hatása alatt álltak, megkérdezte tőlük: „Van itt valami ennivalótok?" - olvastam, s váratlanul, mintegy kegyelettől áldottan megkordult a gyomrom, úgyhogy gyorsan folytattam a döbbent tekintetek kereszttüzében: Adtak neki egy darab sült halat (és lépes mézet). Fogta, szemük láttára evett belőle (és a maradékot odaadta nekik). (Részlet Szent Lukács evangéliumából. (L. 24. 36-43))

Elképedt papi személyek között indultam el a szentélyből, végig a padsorok között. Úgy éreztem magamat, mint a vesszőfutásra ítélt katona, akit meztelenre vetkőztetnek, s a több száz társából álló sorfal között kell végigfutnia. Szinte éreztem a vesszők okozta fájdalmat, csak nekem a lelkemet botozták, s az elviselhetetlenebb volt.

Amint a kápolna bejáratához értem, hirtelen megszállottan menekülni akartam... Őrült módjára rohanni ki ebből az átkozott papi világból.

- Marcus! - hallottam magam mögött.

Hátrafordultam, az egész fekete ruhás embertömeg megindult felém, olyan ábrázattal, mintha nekem akarnának rontani. Anzelmus jött elöl, ő szólhatott utánam.

- Igen, testvérem - feleltem nyájasan és mindenre elszántan körbejártattam tekintetemet a többiek arcán.

- Gyere Marcus! Beszédem van veled.

- Nahát, ez igazán vigasztalóan hat rám.

- Vigasztalóan? - kérdezte bizonytalan hangon.

- Természetesen. „Régi barát a legjobb. Jakab király mindig régi cipőjét hozatta elő: az volt lábának a legkényelmesebb." (J. Selden)

- Még nagyon messze vagyunk attól, hogy barátok legyünk. Azok után, ami a kápolnában történt, egyszóval azok után meg főleg nem hiszem, hogy...

- Elutasítod a közeledésemet? Ez lenne a keresztény lélek...

- Nem erről van szó... Dicsértessék spiri atya - mondta és meg-hajlással köszöntött egy idősebb papot.

- Szeretném, ha felkeresne ma este a cellámban - mondta fagyos hangon felém fordulva és emelt fővel távozott.

- Ez rosszat jelent - szólalt meg vészjóslóan Anzelmus. - Nagyon rosszat, ugye megmondtam. Mihez kezdesz most? Tudod, hogy el is tanácsolhatnak? Hová lesz a hivatásod? Ejnye, ejnye, egy ilyen apróság miatt elszúrni...

- Ha apróság, akkor miért kellene bármitől is félnem?

- Nem úgy értettem! Ne forgasd ki a szavaimat. Ez mégis csak hallatlan! - kiáltotta ingerülten és előresietett.

- Szegény Marcus - súgta valaki mögülem, majd mellém érve hozzátette: - Vitalius vagyok.

- Örvendek - nyújtottam neki a kezemet, amit sokáig nem engedett el.

- Anzelmussal ne foglalkozz. Nem éri meg a fáradtságot. Ő egy kicsit hibbant, mint megannyian itt a szemináriumban.

- És Anzelmus szobatársa?

- Ulpitus? A kis lazoista? Hát ő sem normális!

- Lazoista szerzetes? Akkor meg mit keres itt?

- Csak volt. Szerintem kivágták onnan.

- Akkor ezek szerint a mi cellánk egy kolostor?

- Csak nem? - kérdezte döbbenten Vitalius. - Csak nem hozzájuk kerültél?

- Nagyon úgy néz ki.

- Szegény testvérem! Neked aztán kijutott.

- Ha nem akarsz megbolondulni, szerintem legyél minél kevesebbet a cellátokban. Nálam mindig menedéket találsz. Én egyedül vagyok.

- Szép kilátásaim vannak. De a lényeg, hogy az esti programom már megvan: a spirituális vendége leszek.

- Óh, a spiri atya nagyon rendes ember. Vele mindent meg tudsz beszélni. Velem is nagyon rendes volt, amikor idekerültem három éve.

- Hadd lássalak! Óh, milyen kedves kis pofid van - érintett meg egy ismeretlen kispap és meggyorsítva lépteit eliszkolt, s eltűnt az előttünk sétáló kispapok csoportjában, akiknek élénk beszélgetése állandó morajként jutott el hozzánk, akik már kissé lemaradtunk a többiektől. Csak néhány reverendás koslatott mögöttünk úgy, mintha szemmel tartanának minket.

- Ki volt ez? - kérdeztem megszédülve.

- Trajanus. Az erősebb nemhez vonzódik - súgta bizalmasán Vitalius.

- Sok, hogy úgy mondjam Trajanus-érdeklődésű van közöttünk?

- Van egy pár. Velük ne érintkezz!

- Eszem ágában sem volt! - kiáltottam fel ingerülten.

- Nyugalom. Ne idegeskedj. Higgadtnak kell lenned, érzéketlennek, különben megbolondulsz itt. Ahogyan Severus öccse.

- Mi lett vele?

- Majd később elmesélem, barátom - nyugtatott, s közben átölelt. Szótlanul haladtunk néhány lépést a keskeny folyosón, majd kiértünk egy hatalmas előtérbe, ahonnan boltíves ajtó nyílott.

- Már itt is vagyunk. Ez a refektórium. Szörnyen éhes vagyok -jelentette ki Vitalius. Képtelen voltam az evésre gondolni, mert a hányinger kerülgetett.

- Gyere már - ragadott karon Vitalius. - Csak ránk várnak - súgta idegesen és befelé rángatott. A refektórium közepén aztán egy pillanatra ő is tanácstalanul megtorpant.

Amíg ő ide-oda kapkodta a fejét, körülnéztem a számomra mindaddig ismeretlen teremben, ahol négy hosszú terített asztal fogadott, a székek mögött, mint valami fekete szobrok, reverendások álltak. Szemben, éppen keresztben a többivel egy kisebb, de több mindennel felhalmozott asztal volt, néhány ismeretlen középkorú csuhás férfival, köztük a prefektus, a spirituális, na és a plébánosom.

Mindegyikük felénk fordult; nem éreztem feszélyezve magamat, csak abban a percben gyűlöltem valamennyit. Bámultak, azzal a különös tekintettel, amit akkor még nem tudtam megmagyarázni; csak később derült ki, hogy abban a percben, amint Vitalius kezét fogva előttük álltam, a legtöbben undorodtak tőlem, és megvetéssel figyeltek bennünket.

- Gyere, ott van még két hely - súgta bizalmaskodva Vitalius és az egyik csoporthoz vezetett. Beálltunk mi is az asztal körül állók közé. Úgy éreztem magamat, mint valami bábfigura, amit ide-oda rángatnak. Lehajtott fejjel várakoztam. Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Sokáig síri csend honolt a teremben, egyedül Anzelmus li-hegését hallottam, miközben a kisductor bűze facsarta az orromat.

Végtelennek tűnő percek múltak el ebben a nyugtalan hallgatásban, aztán váratlanul - egy távolabbi asztalnál - valaki fennhangon imádkozni kezdett.

- Ámen - hörögték a többiek, amikor befejezte és leültünk.

- Mintha a főductor nem csengetett volna az ima előtt - jegyezte meg rosszallóan Anzelmus.

- Mostanában meglehetősen gyakran felejti el - tette hozzá sokat-mondóan a kisductor.

- Miért jöttél később Marcus? - fordult felém egy ismeretlen kis-pap és kissé méltatlankodva meredt rám.

- Elbeszélgettük az időt Vitaliussal — válaszoltam szándékosan félreértve a kérdését; erre az asztal távolabbi felében élénk susmorgás támadt.

- Nem úgy értem, testvérem. Hanem, hogy ide, a szemináriumba miért jöttél később?

Felnéztem egy pillanatra, megláttam a kisductort, aki letette az evőeszközeit, és kérdő, várakozásteljes tekintettel egyenesen a szemembe meredt.

- Egyszer ezt is megtudod. Most egyél testvérem - feleltem nyájasan.

- Nem hiszek benne, hogy megtudjuk - kiáltotta a kisductor, aki egészen felingerelte magát. - Most mondd el!

- Nem hiszed, hogy egyszer minden kiderül? Pedig az Újszövetségben is benne van: „Semmi nem marad elrejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes nappal, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőről."

- Máté 10, 26-28 - kiáltotta büszkén valaki.

- Pontosan - fordultam felé.

- Téged nem kérdeztünk Severus! - förmedt rá Anzelmus. Megnéztem magamnak Severust. Nem olyannak képzeltem el.

Egészen normálisnak tűnt, aztán Anzelmusra pislantva meghunyászkodva megszólalt:

- Értettem, Anzelmus. - Megrökönyödve néztem rá, aztán Anzel-mushoz fordultam:

- Facile est imperium in bonis. (Könnyű a jó alattvalókat kormányozni. (Plautus))

- Hallod ezt, Ulpitus? - kérdezte Anzelmus és egy meglehetősen alacsony korosabb kispap felé fordult.

- Eh! Hagyni kell az ilyeneket! - legyintett amaz idegesen.

- A másik cellatársad - súgta Vitalius.

- Jól egymásra találtak ezek ketten Vitaliussal - jegyezte meg finy-nyásan az Ulpitussal szemben ülő reverendás.

- Meghiszem azt - hallottam a távolból.

- Hamar egymásra találtatok, Vitalius! - kiáltotta egy másik gúnyosan.

Vitaliusra pillantottam: szánalmasan nézett ki, a feje teljesen vörös volt, az arca feldúlt és egész testében remegett. Akkor nem tudtam mire vélni ezt az egészet, csak később döbbentem rá, hogy valójában milyen rettenetes helyzetbe kerültem általa.

- Egyél - mondtam neki csendesen. - Ne foglalkozz vele, mit fecsegnek.

- Olyan jó, hogy mellettem vagy - hebegte és szolgálatkészen enni kezdett.

- Kis figyelmet kérek - ordította el magát egy testesebb férfi, aki a prefektusék asztalánál ült.

- Ő a vicerektor - dünnyögte Vitalius.

- Csendbe legyetek! - utasított bennünket Anzelmus.

- A refektóriumba jövet a folyosón furcsa dolgot tapasztaltam. Ha jól emlékszem kihirdettük, hogy az építkezés ideje alatt lehetőleg ne nyitogassák az ablakokat. Ezért volt érthetetlen számomra az a helyzet, amivel szembe találtam magamat a folyosón.

- Mi történhetett? - sisteregte a kisductor.

- Egy törött ablakkal, uraim. Van maguknak fogalma arról, hogy mennyibe kerül egy ilyen ablaküveg? Kérdezem tehát, ki törte ki? Álljon föl az, aki kitörte az üveget. Most azonnal. Mert kispap volt, az biztos, más nem lehetett. Nos? Nincs senki, aki magára vállalná?

Már éppen fel akartam állni, amikor Severus felpattant.

- Én vagyok a hibás, vicerektor atya. Én nyitottam ki, mert rosszul éreztem magamat.

Döbbenettel néztem rá, és nem értettem, miért vállalt olyasmit magára, amit nem ő követett el. Tekintetemmel a diakónust kerestem. Hamarosan meg is találtam: a főductor mellett sunyított.

- Severus! - kiáltotta élesen a vicerektor. - Étkezés után várom a cellámban.

- Igenis atyám - hajlongott Severus, majd visszarogyott a helyére.

- Egészségükre - mondta a vice, mire mindenki felpattant és a főductor belekezdett az imába.

- Ámen. Megint nem csengetett! - sutyorgott Anzelmus dühödten.

- Ámen.

- Ámen.

Az ebéd véget ért. A tisztelendő atyák kisebb csoportokra osztódva megindultak kifelé.

- Severus! Severus.

- Tessék.

- Várj, kérdezni akarok tőled valamit - mondtam és odamentem hozzá. Közben meghallottam a kisductor értetlenkedő hangját, amint valakitől azt kérdezi: Vajon mit akarhat tőle?

- Szeretnék beszélni veled...

- Sietnem kell a vicéhez. Ne haragudj, majd később - felelte szerényen és elsietett.

Elindultam felfelé a többiek után és azon töprengtem, hogy mi vezérelte ezt az elesett Severust, hogy magára vállalja azt, amit nem is ő követett el. És egyáltalán - vetődött fel bennem egy másik kérdés -, honnan tud az egészről?

- Marcus! - ragadott karon Vitalius. - Nincs kedved sétálni egyet a kertben?

- Egy kis friss levegő bizony nem ártana. Úgyis beszélni akartam veled.

- Remek! Akkor induljunk.

- Ez a Severus eléggé különös alak - jegyeztem meg, amikor kiértünk a kertbe, ahol már befejezték a munkát.

- Furcsa. De miért kérdezed?

- Történt ma valami, amiről ő nem tudhatna és mégis...

- Ezen ne csodálkozz! A papoknál nincs titok. A legapróbb esemenyről is tud mindenki.

- Igen, de ez más, mint a többi - feleltem és nagy vonalaiban elbeszéltem neki a diakónussal történt esetet.

- Ez érdekes - hümmögött. - Donutius diakónus szörnyen jellem-telen alak!

- De Severus... Azt ígérted, elmondod, hogy mi lett az öccsével.

- Bocsáss meg kedvesem, de most el kell rohannom - hadarta izgatottan. - Eszembe jutott valami, amiről megfeledkeztem.

Egyedül maradtam a félig feldúlt kertben, ahol mindenfelé deszkák, kőtörmelékek, állványok és más építkezéshez szükséges kellékek voltak. Nagy nehezen sikerült találnom egy padot, ami épen maradt és sikeresen megőrizte eredeti funkcióját.

Alig ültem ott néhány percig, amikor valahonnan a hátam mögül előkerült egy reverenda és egy fej.

- Szervusz Marcus. Megengeded, hogy leüljek? Tiberianus vagyok.

- Ha kedved van hozzá.

- Tudod, szeretnék barátokra lelni. És a legjobb lenne, ha olyan barátra lelnék, aki velem egykorú.

- Miért fontos ez?

- Tudod, van nálunk egy káplán... és szóval ő mondta, hogy amikor ő volt szeminarista... akkor, szóval érted.

- Hogyne érteném - feleltem.

- Nos ez a mi tiszink, már engedtessék meg, hogy így beszélek róla, ugyanis mi nagyon jóban voltunk, ráadásul tegezőben is vagyunk... szóval ő mondta nekem, hogy amikor bekerült a szemináriumba, belekezdett egy elmélkedésbe... egy kispaptársával közösen.

- Elmélkedésbe? - kérdeztem csekély érdeklődéssel.

- Bizony ám! - kiáltotta örvendező hangon. - R Csávossy Elemér S. J. a „Szent Vérről" szóló elmélkedésekbe.

- Felettébb érdekes lehet.

- Bizony az. Ugyanis ez a kilencnapi ájtatosság...

- Kilencnapi?

- Igen, ez az elmélkedés egy kilencnapi ájtatosság keretében zajlik, és ha ma elkezdenénk... Ugye nem bánnád, ha ma elkezdenénk...

- Persze hogy nem. Sőt! De el vagyunk vele késve...

- Hogyan? - ijedt meg Tiberianus.

- Igen, mert a te káplánod a bekerülésekor kezdte, te pedig már egy ideje itt vagy. Rólam nem is beszélve.

- Hát igen, ez eléggé nagy gondnak látszik.

- írnod kellene annak a káplánnak és megkérdezni, hogy most mitévő legyél, mert mégsem lehet, hogy egy ilyen fontos ügyben magad döntsél.

- Mennyire igazad van Marcus! Mennyire igazad! - kiáltotta elismeréssel.

- Hát én most mennék is - jegyeztem meg és felálltam.

- Én is indulni készültem - mondta, mintegy felajánlkozva.

- Az igazság az, hogy nem tudom, helyes-e, ha...

- Ha veled végzem ezt az ájtatosságot? Óh, emiatt ne aggódj. A gondviselés hozott össze bennünket. Éppen itt kint guggoltam az egyik bokorban és könyörögtem, hogy jelet lássak, valakit, aki...

- Félek, hogy rossz bokorból néztél ki.

- Nem! Ez számomra bizonyosság! — kiáltotta hévvel.

- Hát, drága Tiberianus, ez egy circulus vitiosus. Sajnálom, de az.

- Micsoda? Nem értelek. Milyen cirku?

- Arra értettem, hogy nem megfelelő az okoskodásod, hiszen amit be akarsz bizonyítani nekem, az nem más, mint amit bizonyítékképpen használni akarsz. Érted?

- Nem - felelte őszintén.

- Pedig egyszerű. Nem én vagyok a kiválasztott.

- Persze, hogy nem te vagy. A zsidók a kiválasztottak!

- Nem erre gondoltam. Hanem, hogy nem én vagyok az, aki kiválasztatott arra a megtisztelő feladatra, hogy veled együtt végezze a Csávossy-féle kilencnapos ájtatosságot.

- De igen! Érzem. A szentlélek...

- Rendben van Tiberianus. Rendben - egyeztem bele, látva, hogy drága testvérem meggyőzésére a legkisebb esélyem sem volt. - Elvégezzük.

- AHeluja. Áldott az Úr. -De nem most.

- Hogyhogy nem most? Én azt hittem, hogy már itt elkezdjük. Nézd, itt is van nálam... - kiáltotta feltüzelve és zsebéből előkapott egy kis füzetet.

- Nem! A Szentlélek által mondom ezt neked Tiberianus. Előbb levelet kell váltanod e kényes ügyben a káplánoddal.

- Úgy véled?

- Tudom - mondtam, de már előre láttam, hogy ez nem lesz elegendő indok, amikor egy váratlanul feltűnő kispap személyében a Megváltót véltem felfedezni.

- Azonnal menj a vicéhez - kiáltotta abban a pillanatban, hogy meglátott. Megörültem a menekülésnek.

- Tiberianus testvér, lám, szólít a kötelesség. Bármennyire fájlalom, itt kell hagynom téged. Jövök, Anzelmus! - kiáltottam a jövevény felé. - Jövök már.

- A vicerektor hívat! Szörnyű dolog történt - hadarta lihegve.

- Nem értelek - mondtam csodálkozó arckifejezéssel.

- Azonnal rohanj! Rohanj! Többet nem mondhatok!

- De hová?

- A rektori fogadószobába.

- Elkísérnél? Félek, nem találok oda.

- Engem küldtek. Most, hogy megvagy, el sem engednélek, amíg oda nem érünk - mondta fontoskodva.

- Értem küldtek? - kérdeztem már az épületben. - Valami baj van?

- Az nem kifejezés! Olyan szerencsétlenség, hogy...! Meg is kérem a rektort, hogy helyezzen át egy másik cellába... ha ugyan egyáltalán itt maradhatsz.

Anzelmus feldúltsága megijesztett. El sem tudtam képzelni, hogy mit követtem el, amiért ilyen sürgősen hivatnak. Miközben fejvesztetten és szótlanul rohantunk egymás mellett, igyekeztem felidézni az elmúlt órák eseményeit, és azt a halálos bűnt, amit valószínűleg elkövettem, amiért most ítélőszék elé cibálnak, s amiért vezekelnem kell.

- Miről van szó? - próbálkoztam végső elkeseredésemben, de Anzelmus hajthatatlan maradt.

- Semmit sem mondhatok. Szörnyű dolog az, amit műveltél Marcus, úgyhogy én nem is akarok tovább... De már itt is vagyunk, hála istennek. Áldott legyen az Úr!

- Bizony áldott! Anzelmus, drága testvérem, egy percre csak...

- Mit akarsz? - förmedt rám, de a keresztényi megbocsátást gyakorolva annyira hajlandó volt, hogy a pillanat tört részét nekem szentelve megálljon és rám figyeljen.

- Nem lehetne, hogy együtt elimádkozzunk valamit a lelki üdvö-mért?

- Szó sem lehet róla - torkollt le, és kinyitotta a kulcsra zárt folyo' só bejáratát, majd miután belökött, gondosan bezárta azt. Vagy háromszor ellenőrizte, hogy sikeresen hajtotta-e végre ezt a tevé-kenységet, s amikor meggyőzte magát, ahhoz az ajtóhoz lépett, amin a kisductor vezetésével, a plébánosommal léptem be reggel. Aztán mély levegőt vett s csak ezután kopogtatott.

- Dicsértessék viceatya! - köszönt behízelgően hajlongva Anzel-mus. - Meghoztam ezt a szörnyszülöttet.

A vicerektor rosszalló tekintettel felpislantott rám, majd ismét Anzelmus felé fordult.

- Maga jöjjön be, Anzelmus - parancsolta, mire kispaptársam boldogságban úszva, alázatosan, lábujjhegyen beslisszolt. A vice anélkül, hogy rám nézett volna, becsukta az ajtót. Sorsomba törődötten, fel alá járkálva vártam a végzetem. Már lemondtam arról, hogy megértsem mindazt, ami körülöttem történt. Az idő azonban feltartóztathatatlanul múlott. Nem sokra rá megérkezett a spirituális is, aki szintén nem méltóztatott észrevenni, s a köszöntésemet sem hallotta meg. Közben beesteledett. Amikor néhány óra múlva feltűnt a prefektus, és eltűnt a fogadóhelyiségben, már rogyadoztak a lábaim a fáradtságtól. A körülöttem lévő világ teljes közönnyel volt szerencsétlen sorsom iránt. A szűk folyosón egyetlen olyan bemélyedés, ablakpárkány nem volt, ahol kicsit megpihenhettem volna. Annyira elkeseredett lettem ettől a véget nem érő várakozástól, hogy kínomban lefeküdtem a jéghideg kövezetre.

- Maga mit csinál itt? - kiáltotta elképedve és felháborodva a néhány óra múlva kilépő vicerektor.

- Azt hiszem, elájultam - jegyeztem meg.

- Nocsak! Na jöjjön be azonnal!

Erőtlenül tápászkodtam fel. A szemem nehezen szokta meg a félhomályt, úgyhogy csak tapogatózva tudtam követni a vicerektort. Odabent az erős fénytől hirtelen megszédültem.

- Részeg maga? - kérdezte gúnyosan valaki.

Igyekeztem a hang irányába fordulni és megkeresni azt, aki feltette nekem ezt a kedves kérdést.

- A szemináriumi ítélőszék előtt állsz, fiam! - ordította el magát valaki.

- Igen? - kérdeztem bambán. Közben a szemem hozzászokott a hirtelen változáshoz, s így körül tudtam nézni a teremben, ami kétségkívül a rektori fogadóhelyiség volt, a papokat ábrázoló festményeket is megismertem.

- Ott - jelentette ki egy határozott hang. - Egy nagyon kényes ügyben hívattuk ide - folytatta a prefektus. - A szeminárium eddigi fennállása óta még nem történt ilyesmi. Egyik leendő pap sem vetemedett olyan tettre, amit te rögtön az első napon méltóztattál elkövetni. Gondolom, tudod, miről van szó.

- Az igazat megvallva, s ezért elnézésüket kérem...

- Nem volt elég tízórai gondolkodás? - kérdezte a vice. Tíz óra? -kérdeztem magamtól. Ezek szerint a folyosón töltött várakozás mindössze ennyi ideig tartott volna? Mire volt jó ez az egész? Ezek szerint már éjszaka van?

- Nem hallottad, amit a viceatya kérdezett? - üvöltött rám a prefektus.

- Éjszaka van? - kérdeztem kábán.

- Itt mi kérdezünk! Válaszolnál végre?

- Nem tudom, miről van szó - feleltem csendesen.

- Nem tudod? Halálos bűnt követ el, és nem tudja.

- Megöltem valakit? - kérdeztem nem annyira komolytalanul, mint aminek akkor látszhatott.

- Ezt a pimaszt - susmorogta maga elé dühödten Anzelmus, miközben a fejét csóválta.

- Hajlandó bevallani amit tett?

- Mindent elismerek. Mindent! - kiáltottam végső elkeseredésemben.

- Mondja el, mi történt. -Mi történt?

- Igen, azt, ha nincs ellenére! Szeretnénk, ha a saját szájával mesélné el azt, amit mi már tudunk.

- Nos, kérem, az eset a következőképpen történt. A kertben találkoztam Tiberianusszal, aki arra kért, hogy végezzem el vele a Csá-vossy-féle kilencedet. Amire én nemet mondtam.

- Magának az P. Csávossy Elemér S. J.!

- Ja igen. Persze. Szóval én nemet mondtam Tiberianusnak, mert nem érzem még lelkileg eléggé felkészültnek magamat arra, hogy ilyen mély elmélkedésekben társa lehessek Tiberianusnak. Egyszóval...

- Ne erről beszéljen!

- Nem tudom, miről kell. Én csak megpróbálom felidézni mindazt, ami ma történt velem, hátha eszembe jut valami. Hátha megértem, hogy miért is vagyok itt, hogy mivel vádolnak... bizonyára jogosan.

- Miféle hang ez, kérem?! - pattant fel a vicerektor tajtékozva.

- Alázatos szeminarista hangnak vélem - feleltem higgadtan.

- Azonnal takarodjon innen! Még most hagyja el a szemináriumot - üvöltötte a viceatya teljesen elveszítve a fejét.

- Nem zavarhatjuk el - suttogta a prefektus a vicerektor fülébe.

- Akkor magánzárkába vele! Anzelmus! Vigye innen ezt a sátán -fajzatot.

Anzelmus szolgálatkészen pattant fel, és ördögi erővel ragadott meg.

- Kifelé, bitang! Kifelé, átkozott! - szitkozódott. Égy sötét, ablaktalan, állott levegőjű pincehelyiségbe vonszolt, s miután a földre lökte elgyengült testemet, nagy erővel vágta be az ajtót, amit ugyanolyan gondosan zárt rám, mint kora délután a rektori fogadóhelyiség folyosójának egyetlen ajtaját.

Hullafáradt voltam, de sokáig képtelen voltam elaludni. A pincében rettenetesen hideg volt, és a szagtól émelygett a gyomrom. Ugyanakkor az éhség is kínzott, hiszen ebéd óta semmit sem ehettem, s akkor sem túl sokat, mert étvágytalanul ültem asztalhoz.

Dideregve, összekuporodva feküdtem a hideg földön. A tehetetlenség érzete elviselhetetlennek tűnt. Nem értettem, hogy mi törté-nik velem, azt meg főleg nem, hogy miért. Kábult voltam, így nem voltam képes rá, hogy tiszta fejjel gondolkodjak, s keressek megoldást erre a rettenetes helyzetre. Azokban az átkozott órákban szerettem volna Észterre gondolni, de még ez sem sikerült.

Élhagyatottan feküdtem a szeminárium egyik eldugott pincéjében, távol a világtól, elszigetelten, magányosan, s akkor életemben először gondoltam, mint lehetséges menekülésre, a halálra...

2

A rémálom hajnala

Mindössze néhány órát aludhattam, amikor megcsikordult a cel- la zárja. A pince félhomályában megjelent egy égő gyertya, melynek fénye Severus arcára vetette remegő, gyenge fényét.

- Severus! Te mit keresel itt? - kérdeztem. Válasz helyett letette a pokrócot a földre, majd elővett egy kis csomagot a reverendája alól, s egyetlen szót sem szólva kiment, aztán kulcsa elfordult a zárban. Még néhány percig hallottam, amint a sötétben botorkál és utána megint néma, síri csend lett.

Amennyire tudtam, beburkolóztam a durva pokrócba, és kibontva a csomagot enni kezdtem, olyan igyekezettel, s az éhségtől annyira hajtottan, hogy néhány pillanat múlva már semmi sem volt belőle.

A pince egyik sarkába húzódtam, s hátamat a falnak támasztva, összekuporodtam. Megpróbáltam elaludni. Agyam azonban lázasan zakatolt. Olyan különös és érthetetlen volt mindaz, amit az elmúlt órákban átéltem, hogy lehetetlenségnek tűnt megoldást találni bizonyos rejtélyekre. Sem Severus viselkedésére, amiben volt valami rendellenesség, és egyfajta beteges szolgalelkűség. Nehéz volt eldöntenem, hogy valójában szeret-e engem,, vagy csak valamiféle, előttem egyelőre nem világos érdek miatt viszonyul hozzám így. Furcsa, de az az érzésem támadt, hogy ő tudja, miért zártak be éjszakára... persze semmilyen bizonyítékom nem volt rá, csupán így éreztem.

Él nem tudtam képzelni azt sem, hogy amíg engem a hideg folyosón várattak a szeminárium elöljárói, azalatt a hosszú órák alatt mi történhetett a rektori irodában. És mit csinált közben a többi kispap? Élték mindennapi életüket, semmit sem tudván arról, hogy mi történik velem? Vagy mindannyian tudtak róla, s netán egyet is értettek vele? Lehet, hogy közülük többen tudták mindazt, amiről nekem fogalmam sem volt, mindazt, ami miatt szenvedésre ítéltettem?

Míg ezeken töprengtem, váratlanul ismét kinyílott az ajtó. Egy ismeretlen kispap lépett be rajta, majd gyorsan becsukta maga mögött. Barátságosan leült mellém és csendes együttérzéssel tekintett rám.

- Neked aztán jól kijutott, testvérem. Mindjárt az elején. Te, mondd csak, nem vagy éhes? Ne hozzak neked valami ennivalót? - kérdezte szánakozó hangon. Hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek. Severus látogatását mindenképpen el akartam hallgatni, az viszont mégiscsak hihetetlen lett volna, hogy előző nap óta nem éheztem meg.

- Az éhségnél van sokkal nagyobb kín is a számomra - tértem ki a válasz elől.

- S mi lenne az? - kérdezte, majd nyilván gyanakvást vélt felfedezni tétovázásomban, mert megnyugtatásképpen hozzátette: - Bennem megbízhatsz. Engem már többször is elküldtek hivatástisztázásra, s előttem is ismeretes a rektori fogadó előtti folyosó hidege.

- Talán azt is tudod, hogy miért kerültem ide?

- Természetesen - válaszolta úgy, mintha ez mindenki előtt nyilvánvaló dolog lenne. Majd kissé elcsodálkozva megkérdezte:- Miért, te nem tudod?

- Nem - feleltem szégyenkezve.

- Az meg hogyan lehet?

- Talán csak nekem nem egyértelmű, lehet, hogy azért, mert én követtem el. Elmondod, vagy te is titokzatos vagy, mint Severus? - szóltam el magamat.

- Severus? - nevetett fel. - Az a szerencsétlen!

- Miért szerencsétlen? — érdeklődtem kíváncsian.

- Annak is kijutott. Az ikertestvére, aki csak néhány perccel fiatalabb nála, szörnyű dolgot csinált a húgukkal... De ezt majd később elmondom. Most az a fontos, hogy minél előbb kikerülj innen. Nem lehetett valami remek éjszakád.

- Tudsz nekem tanácsot adni, hogy miként...

- Azért jöttem Marcus! Segíteni akarok.

- És miért?

- Talán sajnálatból, talán érdekből. Nem mindegy az?

- Ha tényleg segítesz, talán mindegy, miért teszed.

- Na, figyelj jól rám. A következőt várják tőled: Be kell ismerned a tettedet. Meg kell bánnod, és elégtételt kell követelned magadnak. Ki kell jelentened, lehetőleg a legnagyobb alázattal, kissé remegő hangon: bűnös vagyok, megbántam mindazt, amit tettem. Kérem a bocsánatukat, engedjék, hogy vezekeljek a bűneimért. Kérem, imádkozzanak érettem!

- És mi az, amit meg kell bánnom?

- Hát, hogy kitörted az ablakot.

- Kitörtem az ablakot? Te nem voltál ott a refektóriumban, amikor Severus magára vállalta? - kérdeztem elképedve. Vajon honnan jutottak ezek erre a következtetésre. Amint elnéztem az ismeretlent, hirtelen gyanakvással néztem rá. Nem lehet, hogy mindez a kedvesség, megértés, együttérzés csak színlelés, s valójában azért jött, hogy kiszedjen valamit belőlem? - töprengtem magamban, mire kispap-társam, mintha megérezte volna, hogy mire gondolok, kezét a térdemre tette és így szólt:

- Nem Severus tette. Ő nem azért állt fel. Tudom, hogy nem is tetetted.

- Igen? És honnan?

- Az mindegy. Tudom, hogy Donutius, a diakónus törte be - jelentette ki és egyenesen a szemembe nézett.

- Akkor miért kéred, hogy valljam bűnösnek magamat?

- A te érdekedben. Higgyél nekem!

- Amikor bizonyos dolgokat elhallgatsz?

- Azok nem lényegesek.

- Mégsem válaszolsz rá, ha kérdezlek...

- Talán, mert nekem is kényelmetlen válaszolni.

- Értem... pontosabban felfogtam a szavaid értelmét, bár a viselkedésed...

- Akarod, hogy segítsek vagy nem?

- És mit kérsz cserébe?

- Barátságot - mondta olyan hangon, ami megint gyanakvással töltött el, s hirtelen az a kispap jutott eszembe, akivel a kápolnából kifele jövet érintkezni voltam kénytelen.

- Miféle barátságot?

Először értetlenkedve tekintett rám, majd váratlanul jókedvűen elnevette magát.

- Marcus! Marcus! Hát miféle ocsmányságokat feltételezel te rólam?

- Semmit sem feltételeztem, csak szeretném...

- Ertem én! Mit szólnál ahhoz, ha gyorsan kikerülnél innen, és mikor kipihented magadat, elvinnélek valahová.

- Valahová? Erre azért nem tudom azt felelni, hogy rendben van.

- Meglátogatnánk néhány apácát...- súgta, bár vélhetőleg senki sem volt a közelben.

- Szépek? - kérdeztem kissé feloldódva.

- Mit gondolsz, talán ronda vénasszonyoknak akarlak bemutatni? - kérdezte vidáman.

- Ki tudja - mondtam mosolyogva. - Nem ismerlek. Még a nevedet sem tudom.

- Lucianus.

- Mondd csak, Lucianus, ha már ilyen jó viszonyba kerültünk, nem mondanád el, hogy Anzelmus, a vicerektor, meg a többiek mit tudtak csinálni majd fél napon át abban az átkozott rektori teremben?

- Élték az életüket tovább, mintha te ott sem lettél volna.

- Komolyan? De hát mégiscsak unalmas lehetett nekik ott, nem?

- Ok nem maradtak odabent. Velünk voltak egész délután. Anzelmus még egy görög szótárt is elvitt tőlem. A vice pedig házon kívül intézte a piszkos ügyeit. Este aztán jóízűen megvacsoráztak. Talán még az esti imádságot is elmondták jókedvükben.

- Ez valami tréfa?

- Véletlenül sem az. Csupán a rektori fogadónak az egyik könyvespolc mögött van egy titkos kijárata, amit talán a hasonló ügyek intézése végett készítettek.

- Micsoda mocskok! - kiáltottam fel elveszítve önuralmamat.

- Hát igen. De most már mennem kell, mert lassan megérkezik Anzelmus - mondta és felállt. - Nem szabad, hogy megtudja: itt jártam.

- Várj, kikísérlek - szóltam még utána.

Kissé derűsebb fényben láttam a szemináriumi jövőmet, miután elment, ugyanakkor a kétségeim nem szűntek meg. Szerettem volna bízni Lucianusban, de rövid kispapi életem alatt nemegyszer tapasztalhattam már, hogy nem mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát, sőt leginkább idebenn más.

Lassan reggeledett, s az ajtó repedésein át a pincehelyiségbe is ha-lovány fények hatoltak be. Árnyékként terültek el a poros földön.

Elkezdtem figyelni a neszeket, Anzelmus érkezését vártam, aki képesnek ígérkezett rá, hogy kivezessen ebből a förtelmes helyiségből, ahol az első papneveldei éjszakámat volt alkalmam eltölteni. Közben egyre türelmetlenebb lettem. Anzelmus csak nem akart jönni. Néhány óra elteltével megint letörtség kerített hatalmába, olyannyira, hogy kezdtem kételkedni Lucianus elképzeléseiben is. A bezártság keltette pánik akkor jelentkezhetett a legerősebb mértékben, mert idegesen fel-alá kezdtem járkálni a pincében, időnként feszülten megállva a világtól elrekesztő, szabadságtól megfosztó ajtó előtt. Anzelmus csak nem jött, mintha szándékosan váratott volna. Szinte láttam önelégült arcát, amint a diakónussal és néhány hasonló jelle-mű kispappal rólam beszélgetnek valahol, s jókat nevetnek kínlódásomon.

Egyre elviselhetetlenebb lett az élettől való elzárás. A tehetetlenség mindinkább kikezdte idegrendszeremet, s kezdte felőrölni maradék optimizmusomat is.

Fél tizenegykor váratlanul megszólalt a templom nagyharangja, ami a tizenegy órai misére hívta az istenhívőket, akik közül Anzelmus és a többi kispap sem lehetett kivétel, úgyhogy kétségtelen szörnyűségre döbbenhettem rá a harang szava által: rabságom még legalább másfél órán át tartani fog. De lehet, hogy tovább, mert Anzelmus bizonyára nem éri be Krisztus testével, és más ételeket is magához szándékozik majd venni, ezzel is csak növelve kínlódásaim idejének hosszát.

Megpróbáltam megnyugodni: lázasan kerestem emlékeim között olyan eseményt, ami rosszabb lévén az akkorinál, s azzal, hogy túléltem, megnyugvással tölthetett volna el. De agyam is cserbenhagyott, mert egyetlen ilyet sem sikerült felidéznie... Úgyhogy levertségem egyre fokozódott. Megint kezdtem nagyon fázni, s az éhség is gyötörni kezdett. Ami azonban a legelviselhetetlenebb volt, hogy kulturált ember lévén nem találtam alkalmas helyet az emberi szükségleteim elvégzésére. Abban a pillanatban azt hiszem bármit feladtam volna azért az egyetlen, máskülönben - rendes körülmények között - nem ennyire jelentőséggel bíró tevékenységért. A szervezetem mindaddig képes volt alkalmazkodni a mostoha körülményekhez, és lehetőségeihez mérten nem gyötört, de az az időszak véget érni látszott. Egyre elkeseredettebb lettem, egyre inkább menekülni vágytam a kíméletlen intézményből, ahol az átlagos ember talán képtelen élni, ahol egészen más törvények uralkodnak, mint a normális életben... a normális életben. Mennyire vágytam akkor rá, hogy visszatérhessek a világba, amitől olyan keveset kaphattam, s ami végett többek között el kellett szánnom magamat arra a rendellenes lépésre, hogy papi szemináriumba költözzek. Hirtelen eszembe jutottak nagyapám életének utolsó órái, és gyűlöletem egyre fokozódott az egyébként oly nagyon szeretett néhai lény iránt... Azon a péntek estén nagyon szép idő volt, olyan, ami egyáltalán nem illik valakinek a halálához. Derűs, ígéretekkel teljes hétvége előtti szabad délután... Négy évvel azelőtt történt, tizennégy éves voltam. Abban az időben meglehetősen rossz viszonyban voltam a nagyapámmal, mert betegségéből kifolyólag nagyon ingerült volt, és néha bebeszélt magának olyan dolgokat, amik még hasonlítani sem hasonlítottak a valósághoz. Többek között az volt az egyik rögeszméje, hogy én már nem szeretem, és szándékosan idegesítem. A kertben, amit az utóbbi időben már nem tudott gondozni, mindig találtam magamnak valami foglalatosságot, minden részét jól ismertem, hiszen egész gyerekkoromat azok között a gyümölcsfák, bokrok és általa épített különféle melléképületek, ólak között éltem le. Ő a lugas alatt ücsörgött, engem figyelve, közben a fejét vakargatta, amin néhány nappal azelőtt valami dudor nőtt; ez a duzzanat szörnyen idegesítette, s általa még ingerlékenyebb lett, mint korábban. Amikor észrevette hogy a vízcsaphoz megyek, idegesen rám kiáltott.

- Nehogy öntözzél itt nekem!

- Csak egy kicsit...

- Felesleges a vizet pazarolni! - kiáltotta oda.

- Én akkor is öntözni szeretnék - makacskodtam s kinyitva a csapot, megkerestem az összetekeredett tömlő végét, majd hüvelykujjammal résnyire szűkítettem a slag végét, s a vízsugár nagy erővel spriccelt szanaszét, mire a nagyapám idegesen felugrott és őrült módjára berohant a házba. Sajnálattal néztem utána, de akkoriban megrögzötten locsoltam, úgyhogy tovább verettem a falat, s a vasból készült, pirosra festett ajtókat. Nem sokkal később a ház ajtajában megjelent az anyám, majd feldúltan odasietett hozzám, s elzárva a csapot azt kérdezte:

- Mire jó, hogy idegesíted a nagyapádat? Nem tudsz tekintettel lenni rá, hogy beteg?

- De anya, én semmi rosszat nem teszek azzal, hogy Öntözöm a kertet.

- De ha egyszer idegesíted vele. Tudod, hogy minden felidegesíti. Miért nem tudsz olyat játszani, amivel nem zavarod?

- De mindennel zavarom.

- Ugyan! Foglald el magad valamivel vagy hazamegyünk! - s ezzel otthagyott.

Alig ment el az anyám, máris megjelent a nagyapám, s visszasétált a lugasba. Nagyon haragudtam rá, s bosszúból azon a délutánon egyetlen szót sem szóltam hozzá. Hiába kérdezett, én nem válaszoltam neki. Aztán eljött az este, s lassan indulni készültünk. A nagyanyám kikísért bennünket a kapuig, ahol még néhány dolgot megbeszélt a lányával a szombati ebéddel kapcsolatosan. A nagyapám egy pillanatra megjelent a ház ajtajában, és szomorúan pislogott kifelé.

- Menj be és kérj tőle bocsánatot! - mondta az anyám.

- Nem akarok - válaszoltam nagyon halkan.

- Akkor holnap nem jössz le velem, én nem nézem egész nap, amint idegesíted, és ellenségeskedsz Vele - mondta, mire engedtem kérésének s elindultam visszafelé, de már útközben elhatároztam, hogy csak bemegyek a házba és anélkül, hogy bármiért is bocsánatot kérnék, lehetőleg szó nélkül kijövök.

Odabent félhomály volt. Az esti szürkületben alig láttam valamit. Aztán váratlanul meghallottam a hangját:

- Ne haragudj rám, kisfiam. Én nem akarlak téged bántani. Kérlek, ne viselkedj így velem - mondta olyan könyörgő hangon, hogy összeszorult a szívem.

- Bocsáss meg nekem, légy szíves... - esengett.

- Meg tudsz nekem bocsátani? - kérdezte. Nem láthattam, de valahogyan éreztem, hogy sír. Képtelen voltam bármit is szólni, úgyhogy fejvesztve kirohantam a házból. Alig egy órával később meghalt. Azon az éjszakán határoztam el magam.

3

A vezeklés kezdete

Végre megérkezett Anzelmus.

- Gyere velem! - parancsolta.

- Megyek - feleltem halkan, és kimentem utána.

Végigmentünk az alagsoron, mire felértünk az első emeletre, sikerült letörölnöm a könnyeimet. Anzelmus kíméletlenül hallgatott. Tudtam, hogy hiába kérdeznék tőle bármit is. A nagyapámra gondoltam és arra a fogadalomra, amit akkor tettem, s amiről annyi év eltelte után is nehéz beszélnem. Ez az ígéret nagy részben hozzájárult ahhoz, hogy kispap legyek, hogy szótlanul tűrjem Anzelmus megvető pillantásait, s lekezelő viselkedését, melyet mindvégig tanúsított, amíg meg nem érkeztünk a rektori irodába, ahol megbántam mindent, s kértem, hogy engedtessék meg nekem, hogy vezekléssel nyerjek bűnbocsánatot. A penitenciát, ami több részből tevődött össze, elégé bőkezűen mérték ki rám. Ellenkezés nélkül, s némi örömmel fogadtam a büntetéseket, ami az okozott kár megtérítésén kívül többek között arra kötelezett, hogy hetente kétszer lemossam a szeminárium összes ablakát, s az elkövetkezendő egy évben állandó takarítója legyek a folyosóknak. Ami azonban a legnagyobb csapás volt, hogy eltiltottak attól, hogy bármilyen ürüggyel elhagyjam a papneveldét.

- Most pedig visszatérhetsz a kispaptársaid körébe - fejezte be a vicerektor.

- Remélem többé nem hallunk felőled és meghúzod magadat -tette hozzá a prefektus és egy lekicsinylő könnyed intéssel távozásra szólított fel.

Anzelmus visszakísért, természetesen szó nélkül. Aztán amikor a cellánkba értünk, haragosan, az addig felgyülemlett felháborodását egyszerre zúdítva rám, a következőket vágta a fejemhez:

- Te nem papnak való vagy. Ezt jó, ha tudod. S én mindent el fogok követni annak érdekében, hogy téged innen elbocsássanak. Ulpitus is a segítségemre lesz ebben! Ugye, testvérem? - kiáltott ki, s türelmetlenül tekingetett a mellékhelyiség felé, ahonnan az igenlő választ várta, de egyelőre csak kilétükben eléggé kétséges zajokat hallhattunk, majd egy érthetetlen nyöszörgést, aztán a víz zuhogá-sát. Aztán később Ulpitus sipító igenlése is megérkezett hozzánk. Anzelmus sajnálatos módon kissé megzavarodott ettől az eredetükben bizonytalan zajok közepette eltöltött várakozástól, és nem találva a szavakat, a fejét fogva kirohant. Helyét Ulpitus váltotta fel, aki kézmosás nélkül tért vissza az illemhelyről.

- A salernói iskola...

- Mi az? - kérdezte, de egyáltalán nem figyelt rám.

- Est oculis sanum saepe lavare manum. (Az egészség alapja a gyakori kézmosás)

- Szörnyű - dünnyögte nem hallva, amit mondtam neki - hogy ilyen alakokat beengednek a papok közé! Nagyon bízom a vicerektorunk éleslátásában. Szeretném, ha nem keresnéd a társaságomat -fejezte be és leheveredett az ágyára, hogy az időközben - ki tudja melyik helyiségben - magához vett Bibliát élénken lapozgathassa.

Megkezdtem az általam kevésbé kedvelt tevékenységek egyikét, a kicsomagolást, amin már régen túl lehettem volna, ha nincs oly nagy -se helyen nem annyira értékelt - vágyam a friss levegő iránt. Lehetségesnek tartottam, hogy a papok attól féltek, a világ levegője beszennyezi az áhítatos légteret, s valamilyen fertőzést hozva magával, rátelepedik a szeminaristák tiszta lelkére.

- Az már nem a te részed! - kiáltotta egy óvatlan mozdulatomra Ulpitus.

- Magnifice domine Ulpitus! Kérem, bocsásson meg hányavetisé-gemért, amiért azt mertem feltételezni, hogy megengedhetek magamnak akkora szemtelenséget, hogy könyveimet ideiglenesen az ön birodalmának padlójára helyezzem.

- Eh! Szemtelen kis... Eh! - kiáltotta, s a Bibliát az asztalára vágva kirohant, ezzel hozzájuttatva engem a megtisztelő kegyhez, hogy szabadon használhattam a hármunk számára kialakított helyiségek bármelyikét, anélkül, hogy megszeghettem volna az előttem ismeretlen íratlan szabályokat, melyekhez köteles voltam tartani magamat.

Meglehetősen hányaveti módon pakoltam ki a dolgaimat, olyan ember módjára, aki nem szándékozik hosszabb ideig az adott helyen tartózkodni, s mintha ezt a távozást akarná meggyorsítani, Tiberia-nus lépett be a cellába, kezében egy kisebb méretű könyvet szorongatva.

- Csakhogy megtaláltalak! - kiáltotta, s az örömtől, mely a szeméből sugárzott, kicsit megijedtem.

- Csávossy-féle ájtatosság? - kérdeztem, hogy rögtön a lényegre térjek.

- Igen! Te is gondoltál már rá, hogy el kellene kezdenünk?

- Természetesen, azóta is csak ezen töprengek — válaszoltam, mire élénken térdre vetette magát és hívogató arckifejezéssel maga mellé kívánt inteni. Félreértve viselkedését, így szólottam:

- Drága Tiberianus testvérem, ne borulj térdre előttem! Inkább gyakorold a keresztényi szeretetet és kísérj engem a refektóriumba, hogy táplálékot vehessek magamhoz.

- Azt nem lehet! — jajdult fel.

- A magnifice domine prefectus parancsára cselekednénk így. Persze, ha te ellenszegülni készülsz a parancsának, akkor...

- Szó nincs róla! - kiáltotta. - Indulhatunk - tette hozzá indulatosan, s mindenre elszántan. így történt meg tehát az a szentségtörő esemény, hogy egy vasárnap délután, a legájtatosabb órák egyikében imádkozás és elmélkedés helyett közönséges világi csábításnak engedve levonultunk a refektóriumba, ahol mintegy az ördög cselszövéseinek eredményeképpen belebotlottunk a prefektusba, aki éppen egy nagy falatot igyekezett a lehető leggyorsabban begyömöszölni Krisztus testét naponta többször magához vevő szájába.

- Mit keresnek itt? Ki adott rá engedélyt? - kérdezte még teli szájjal, kiguvadó szemekkel. Tiberianus először elfehéredett, aztán váratlanul, mintegy isteni sugallat hatására elvágódott a refektórium hideg kövezetén úgy, hogy még a Csávossy-féle elmélkedésektől is megvált.

- Vajon mi lelte? - kérdezte a prefektus a távolból. Odaléptem Tiberianushoz, remegő kézzel felemeltem az imafüzetét, magam elé tartottam, mint valami pajzsot, s azt feleltem:

- Megboldogult. Vale (Isten veled!) Tiberianus! Vale drága testvérem!

- Óh, ne beszéljen már marhaságokat! - kiáltott rám a prefektus. - Élessze fel, aztán késlekedés nélkül vigye a cellájába - tette még hozzá és a Tiberianus életében bekövetkező változás iránt szemernyi érdeklődést sem mutatva távozott.

- Elment a prefektus? - kérdezte suttogva egy férfihang, aminek kiléte nem volt ismeretes számomra, bár különösképpen ismerősen csengett.

- Vadé, Satana!(Máté evangéliuma: 4,10 (Távozz tőlem Sátán!)) - kiáltottam feldúltan.

- Egyelőre még nem vagyok az - jegyezte meg Lucianus, s kibújt a refektórium egyik vaskos függönyéből.

- Óh, csak te vagy az? Mit keresel itt?

- Némi ennivalót akartam a számodra összeszedni, de a prefektus váratlan felbukkanása megakadályozott eme nemes cselekedetben. Ez meg mi? - kérdezte kikapva az imafüzetet a kezemből, majd miután megnézte, Tiberianus mellé hajította.

- Mi legyen vele? - kérdeztem a még mindig eszméletlen kispap-társunkra nézve.

- Miként sikerült ezt az áldott jó teremtést rávenned, hogy.szilen-cium alatt enni jöjjön?

- A Szentlélekkel a hátam mögött bírtam rá. S a prefektus szavait idéztem fel neki, ami telepatikusan jutott el hozzám.

- Na gyere, vigyük el innét!

Felemeltük alélt hittestvérünket és a kápolnába szállítottuk, ahol szenteltvizet fröcsköltünk az arcára, s miután magához tért, magára hagytuk, hogy késlekedés nélkül visszatérhessünk a refektóriumba.

- Este meglátogathatnánk az apácákat - ajánlotta már evés közben Lucianus.

- Mi vár még ma rám?

- Nem értelek, reggel még...

- Nem úgy értem. A délutánt és az estét kérdezem. Milyen kötelező eseményeknek kell alávetnem magamat?

- Négyig szilencium van. Fél ötkor közös Biblia-olvasás a kisduc-torral és a többi elsőévessel. Este hétkor vecsernye a nagytemplomban, vacsora itt. Tíztől pedig teljes szilencium reggel hatig.

- Szép kilátások.

- Akkor jössz az apácákhoz? Kilenckor találkoznánk a kápolnában, azt könnyen megtalálod. Onnan indulnánk...

- Nem ellenkezem. Hiszen a katekizmusban is benne van: „A szeretet tökéletessége - amire minden hívő meghívást kapott - azok számára, akik szabadon vállalják a megszentelt élet hivatását, magával hozza az Isten országáért a cölibátusban vállalt tisztaságot, a szegénységet és az engedelmességet. " (A katolikus egyház katekizmusának 9. cikkelyének 4. paragrafusából.)

- így igaz. De mondd csak Marcus, honnan a fenéből tudsz te ennyi marhaságot idézni?

- Marhaság?

- Ugyan! Tudod, hogy hogyan értettem.

- Annak idején, kisgyermekként hittanórán sok efféléhez hozzájutott az ember. A káplánunknak bevett szokása volt, hogy bizonyos részeket a katekizmusból kívülről követelt meg tőlünk. Latinul is őáltala tanultam meg valamiképpen. Ezért hálásabb vagyok neki, mint a különféle egyházi könyvekből való idézetekért.

- Te már akkor pap akartál lenni?

- Eszem ágában sem volt - szóltam el magamat. - És te?

- Se akkor se most - felelte. Őszintesége megdöbbentett, ugyanakkor el is bizonytalanított.

- Nem akarsz pap lenni? - kérdeztem.

- Persze hogy nem. Te talán az akarsz lenni?

- Nagyon igyekszem, de ki tudja, sikerülhet-e egyáltalán...

- Tudod, Marcus, még egészen fiatal voltam, kisiskolás, amikor elvesztettem az édesanyámat. Az apámat nagyon megviselte. Inni kezdett. Először még keveset, aztán egyre többet, és egyre gyakrabban. Végül teljesen a rabjává vált. Elvesztette a munkáját. Sokáig éheztünk. Mikor nagyobb lettem, az iskola után elmentem dolgozni, hogy legyen mit ennünk. Aztán egyik este, amikor hazamentem, halva találtam az apámat. Öngyilkos lett. A középiskolát bentlakásos katolikus iskolában végeztem el, aztán idejöttem. Szeretnék tanulni, de pap nem akarok lenni. Sokan szégyenletes dolognak tartanák, ha elmondanám nekik, hogy az egyház pénzén...

- Én nem tartom annak! - kiáltottam hevesen.

- Tudom, ezért mondtam el neked.

- Honnan tudod? - kérdeztem, s letettem a kanalat.

- Mert te is ezért vagy itt.

4

Vasárnap délutáni kínok

Miközben Anzelmus magára húzta a reverendáját, kedvesen figyelmeztetett:

- El fogsz késni a Biblia-olvasásról!

- A többiek mindjárt itt lesznek - jegyezte meg sokatmondóan Ul-pitus, aki szintén lázasan készülődött a nagy eseményre.

- Nem lenne jó, ha itt találnának. Mi mindig pontosan szoktuk kezdeni a Biblia-olvasást. Ez szerintem elengedhetetlen tényező a Biblia-olvasás szempontjából. Neked persze fogalmad sincsen róla!

- Ne ingereld magad, drága Anzelmus - nyugtatgatta Ulpitus, s megállt a reverendagombolásban.

- Egyszer egy kolostorban megesett egy különös történet Bibliaolvasás közben. Ha akarjátok...

- Erre nincs idő! - kiáltotta ingerülten Anzelmus.

- Rendben van. Már itt sem vagyok. Addig is testvéreim: Benedi-camus Domino!(Áldjuk az Urat!) - kiáltottam s megszabadulva tőlük kiléptem a néptelen folyosóra.

Úgy hittem, hogyha elindulok lefelé a csigalépcsőn, annak meglesz az eredménye, és esetleg a Szentlélek vezetésében megtalálom a cellát, ahol a „Szentlélektől sugalmazott könyvek összességét" olvasni fogjuk. És a csoda valóban megtörtént: a kisductorba ütköztem, aki éppen felfelé tartott.

- Hová? A ti szinteteken van a cella, ahol a Szent Biblia olvasása lesz!

- Éppen érted jövök.

- Talán el lennék késve? - kérdezte ijedten.

- Óh, dehogy. Pontos vagy, mint mindig - feleltem nyájasan.

- Elindulnál végre? - érdeklődött a megrekedt kisductor.

- A legnagyobb örömmel - válaszoltam, és félreálltam az útjából. Mire néhány lépcsőfokot haladt felfelé, majd hátranézett és megkérdezte:

- Te nem jössz?

- Dehogynem - mondtam türelmesen és követtem.

A cellában, ahová tartottunk, már vártak. Öt kispap feszült izgalomban, Bibliával a kezében leste az ajtót, ahol a kisductor kíséretében megjelentem.

- Csakhogy itt vagytok! - kiáltotta Tiberianus. - Már azt hittük, valami bajotok esett.

A kisductor válasz helyett tétovázás nélkül belekezdett: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek.

- Miképpen kezdetben vala, most és mindörökké ámen - felelték a többiek kórusban. Aztán néhány Angyali üdvözlet következett, az Úr imájának kíséretében, majd mindenki kényelmesen elhelyezkedett és belefogtunk...

Tiberianus mellém furakodott, amiért nem annyira lelkesültem, mert még el sem kezdett olvasni szeminaristatársunk, ő máris suttogó hangon, élénken a Csávossy Elemér-féle imafüzetének holléte után érdeklődött.

- Fogalmam sincsen, hogy hol lehet - suttogtam vissza.

- De annak meg kell lennie! Ez nem olyan imakönyv, ami csak úgy elvész - tette hozzá határozottan. El nem tudtam képzelni, miből következtetett erre.

- Nem is sejted, hogy hol lehet?

- Sajnos nem - mondtam, egyre türelmetlenebbül.

- Meg kell találnunk! Segítened kell!

- Miért?

- Mert ez közös ügyünk! Együtt akartuk végezni, neked is fontos, hogy...

- Befejeznétek a susmorgást, Marcus? - kérdezte a türelmét veszített kisductor. Tiberianusra néztem, aki már kezdett fehéredni, s bizonyos jelei mutatkoztak egy hirtelen megszédülésnek is. Csak reménykedni tudtam, hogy nem ájul el. A legrosszabbkor tette volna, hiszen Erasmus éppen egy rendkívüli érdekes részt olvasott a Teremtésből:

- „Ézsaunak, az edomiták ősatyjának Szeir földjén ezek voltak az utódai: Ézsau fiainak utódai: Elifáz, Ádának, Ézsau feleségének a fia. Reuel, Bászmátnak, Ézsau feleségének a fia. Elifáz fiai: Temán, Omár, Cefo, Gatom és Kenász. Timma Elifáznak, Ézsau fiának mellékfele-sége volt. Ő szülte Elifáznak Amaleket. Ezek Ádának, Ézsau feleségének utódai. Reuel fiai ezek: Nachat, Szerach, Samma és Misza. Ezek Bászmátnak, Ézsau feleségének utódai. Ezek pedig Cibeon fia, Ana lányának, Oholibámának, Ézsau feleségének fiai: ő szülte Ézsaunak Jeust, Jalamot és Korachot."(Ószövetség. Teremtés 36. 9-14 (Ézsau utódai Szeirben.))

E lebilincselő rész egészen magával ragadott. Tiberianus általa visszanyerte erejét - a gondviselés őrködött felettünk. Miközben szeminaristatársaim igyekeztek belemélyedni az Ószövetségbe, s megérteni azt, én Eszterre gondoltam: gyöngyvirágillatú finom puha bőrére, hegyes, tömör kebleire, érzéki, vad szájacskájára, ami sohasem tudott betelni. „Milyen jó lenne most vele szeretkezni és enyhe, mégis forró csókkal illetni szép, felhevült arcát, melyen már ott bujkálnak a mennyei kivirágzás első harmatcseppjei" - tűnődtem.

- Marcus! - hallottam közben az éktelen kiáltást. Mivel volt sejtésem afelől, hogy miről lehet szó, könnyedén meglöktem Tiberianust.

- Mi az? - jajdult fel, mire mindenki felkapta a fejét.

- Vagy megmutatod feltűnés nélkül a Bibliádban, hogy hol tartunk, vagy elbúcsúzhatsz a Csávossydtól! - Ez természetesen használt. Miközben olvastam, Tiberianus nem hagyott békén. Először csak feltételezésekkel traktált, később gyanúsított, aztán pedig már követelőzött. Mindezen cselekedeteket természetesen a Csávossy-elmélkedések visszaszerzése ügyében cselekedte. Olyannyira bele-hevült, hogy a kisductor hangját sem vette figyelembe, aki már harmadszorra kiáltotta: Elég!

- Nem érted Marcus? Elég. Hagyd abba az olvasást. Most pedig befejezésül imádkozzunk el három miatyánkot.

A várva várt pillanat bekövetkezett: a Bibliát letettük és elindultunk a templomba. Útközben Erasmus társaságát élvezhettem, akinek meglehetősen érdekfeszítő témát sikerült találnia.

- Milyen érdekes, hogy Silvanusék éppen ugyanennél a résznél tartanak.

- Ez tényleg az. Bizonyára együtt kezdtük, s egyforma irammal haladunk az olvasásban.

- Szó nincs róla! - torkollott le Erasmus. - Ők már felsőbb évesek. Másodszorra olvassák a Szent Bibliát!

- Micsoda öröm ez nekem Erasmus testvér!

- Miért? - kérdezte élénken. Nem tudtam felelni, mert egy hirtelen támadt kegy által megfosztattam a társaságától.

- Óh, Trajanus, várj egy pillanatra - kiáltotta Erasmus és barátja karjaiba szaladt. Utánuk iramodtam, mert a hátam mögött meghallottam Tiberianus sipítását:

- Marcus! Marcus!

- Nem neked szólnak? - pördült felém egy ismeretlen kispap.

- Nem - hadartam és meggyorsítottam a lépteimet. Menedéket keresve estem be a sekrestyébe, ahol kis híján fellöktem a spirituális atyát.

- Nem tud vigyázni?

- Bocsásson meg atyám, nem tudtam, hogy itt lesz.

- Hol lennék?

- Úgy értem útban...

- Csak nem az útjában vagyok?

- Útban a szentélybe. Én is oda tartok.

- Na ne mondja! Nem akar előbb beöltözni?

- Úgy érti reverendába?

- Maga még nem vehet fel reverendát! — rivallt rám. - Akit nem öltöztettünk be, az nem veheti fel a reverendát.

- Nem tudtam.

- Ignorantia non excusat legem! (A törvény nem tudása nem mentesít.)

- Természetesen, spirituális atya. Természetesen - bólogattam mélyen meghajolva, hogy Tiberianus észre ne vegyen. Az ördög cselszövéseinek eredményeképpen azonban Tiberianus felfedte önmaga előtt kilétemet.

- Vitalius! - ragadtam meg egykori vezetőm karját.

- Á, Marcus! Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?

- Nézd, Vitalius, egy nagyon fontos ügyben szeretném kikérni a tanácsodat...

- No! Remélem nincs baj!

- Marcus! - esett nekem Tiberianus.

- Nézd, Tiberianus: beszélgetünk Vitaliusszal.

- Értem, de a Csávossy...

- Éppen erről van szó. Ennek érdekében fordultam Vitaliushoz.

- Komolyan? - örült meg Tiberianus.

- Miről van szó?

- Nem tudod véletlenül, hogy hol lehetne beszerezni a Csávossy Elemér elmélkedéseit tartalmazó imafüzetet?

- A Szent Vérről szólót?

- Igen.

- Nekem megvan.

- Isteni! Add már kölcsön Tiberianusnak.

- Rendben van. Gyere fel érte vacsora után, Marcus. Most pedig gyorsan öltözzetek be, mert mindjárt kezdünk. Tiberianus társaságában voltam kénytelen beöltözni, aki legkisebb hajlandóságot sem mutatott arra, hogy más témát keressen.

Vitaliusszal és Tiberianusszal szinte egy időben léptünk be a szentélybe, ahol már meggyújtották a gyertyákat, az örökmécses is világ-lott az Úr jelenlétének bizonyítékaképpen. A oltár két oldalához már odasereglettek a kispapok, néhányuk kivételével - akiket még nem öltöztettek be - mindegyikükön reverenda volt, felette hófehér karing. Arcuk ájtatosan fordult a hatalmas keresztre feszített Jézu-sunkra. Elnéztem a szobrot, aminek arcán egyáltalán nem látszottak a kínoknak nyomai; szép, kiegyensúlyozott vonások, nyugodt tekintet. Ezek szerint Krisztus vagy nem tudott ember módjára szenvedni - töprengtem -, vagy senki sem látta megfeszítve, hiszen sohasem járt itt a Földön. Amíg ezen töprengtem, eléggé hangos pisszegésre lettem figyelmes, ami a sekrestye bejáratából jutott el hozzám, s amit a spirituálisunk hallatott, mögötte Donutius élénken integetett. Ünnepélyes mozdulattal álltam fel és igyekeztem megtalálni a számomra kijelölt helyet. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam az üres széket, amit egyik oldaláról Erasmus, a másikról Tiberianus óvott.

Kínomban visszafordultam az oltár felé, keresztet vetettem, s könyörögve kértem Krisztus urunkat: valamiképpen rövidítse le a vecsernye idejét.

Az Úrnak azonban esze ágában sem volt önmagánál közbenjárnia értem, úgyhogy majd egy órát volt lehetőségem eltölteni a szentély- ben anélkül, hogy bármi hasznosat cselekedhettem volna.

Mikor bevégeztetett e nagy esemény, mindannyian felálltunk, s kíváncsi hívek tekintetének kereszttüzében az oltár elé vonultunk térdet hajtani, keresztet vetni. Anzelmus és Ulpitus nem átallotta még egy rövid fohásszal is megtoldani ezt a nemes cselekedetet.

A sekrestyében aztán megindult a fecsegés, persze mind érdekesebbnél érdekesebb dolgokról folyt: szentügyek, papok, gyarló hívők kerültek szóba.

Lucianust kerestem, de sehol sem találtam. Trajanus ellenben anélkül, hogy tájékozódtam volna hollétéről, az utamba keveredett.

- Látom, szereted a feltűnést. Kezdetben én is ilyen voltam. De idővel rájössz, hogy ez nem célravezető. Ha akarod, este szívesen mesélek neked a múltamról, a kezdetekről, a kezdeti sikereimről és más egyébről. Szívesen keresgetnék a múltamban a te javadra. Na, van kedved? - kérdezte és várakozóan tekintett rám. Osztozott viselkedésében még néhány érdeklődő kispap is. Barátságosan Trajanus vállára helyeztem kezemet, s szelíd, lehalkított hangon feleltem neki:

- Stercus olet foedum, quo plus vertendo movetur. ( Az ürüléket nem kell piszkálni, mert még büdösebb lesz.)

- Te pimasz! - kiáltotta Trajanus olyan hangosan, hogy néhány túlbuzgó hívő - akinek nem lévén elég az ájtatosságból, még a templomban tartózkodott - is meghallhatta.

- Mi folyik itt, uraim? - lépett oda a spirituális, s láthatóan Trajanus pártját fogva, bosszúsan, egyenesen a szemembe nézett.

- Marcus, Marcus - dörmögte, rosszallóan rázogatva éktelenül nagy fejét. - Látom, sok bajunk lesz magával. Szeretnék minél előbb kicsit elbeszélgetni magával a cellámban! Egyelőre nem érek rá, de hamarosan sort kerítünk erre - fejezte be és eltűnt.

Körbenéztem az összesereglett papi társaságon, s döbbenten láttam, hogy tekintetükben nem elégedettség, hanem irigység volt. Csak sokkal később értettem meg, hogy az ő szemükben kettesben maradni a spirituálissal hatalmas, nem mindennapi kegy volt.

- Bárcsak engem hívott volna meg! - sopánkodott a refektórium folyosóján Vitalius, aki csak később értesült az esetről.

- Elmehetsz helyettem, ha akarsz.

- Óh, bár mehetnék! Bár mehetnék! Én lennék a legboldogabb. Akkor az egész jövőm biztosíthatnám.

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem megállva.

- Ugyan már... ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy a spiri' tuális... - de hirtelen észbekapott, mert nem fedte fel a spirituális titkát.

- Fogalmam sincsen - feleltem.

- Tőlem biztosan nem tudod meg.

- Akkor hagyjuk - válaszoltam unottan.

Amikorra megérkeztünk, a refektóriumot már elárasztották a fe-kete ördögök. Lucianust is megtaláltam, éppen egy nagy tálat igye-kezett az asztalra tenni. Intettem neki, de nem méltatott rá, hogy viszonozza a köszöntésemet...

5

Éjszaka az apácáknál

A refektóriumból kifelé jövet igyekeztem magamra maradni a re-verendák sokaságában, ami könnyedén sikerülhetett volna, ha a délután folyamán el nem vész egy bizonyos imafüzet.

- Tiberianus! - fordultam felé rendkívül ingerülten. - Elegem van a Csávossy elmélkedéseiből.

- Hogyan? - kérdezte a prefektus megtorpanva.

- „Mindennel betelik az ember; megelégeli az alvást, a szerelmet, az édes dalt és a csodált körtáncot is." - feleltem higgadtan.

- Miket hord maga itt össze? Nem szégyelli magát, kispap létére a szerelemről, meg édes dalról áradozik? Miféle gondolatai vannak magának?

- Bárcsak azok lennének! - sóhajtottam fel. - Sajnos ezeket már megírta Homérosz az Iliászban.

- Úgy! - kiáltotta dühödten a prefektus és eloldalgott. Tiberianus követte egészen a folyosó végéig, ahol elváltak útjaik. Hirtelen azon vettem észre magamat, hogy egyedül maradtam. A szeminárium alig néhány perc alatt kihalttá vált. Váratlanul olyan csend lett, mintha csupán kísértetek lakták volna, s a két eltávozottra is furcsa módon csak úgy tudtam visszaemlékezni, mint két ördögi rémre, akik néhány perce még engem kísértettek.

Magányosan bolyongtam az elhagyatott börtönben, ahová bezártak, s ahonnan nem volt menekvésem. Őgyelegve ismerkedtem vele, szűk, sötét folyosókon, rogyadozó csigalépcsőkön, hideg lejáratokon, hatalmas boltíveken át. Egyre jobban elmélyültem az ismeretlenben, sehová sem tartva, mindenről lemondva.

Az egyik végében egy eldugott ajtóra bukkantam, megpróbáltam bemenni, de zárva volt.

- Vajon mi lehet odabent? - töprengtem és felkapaszkodtam egy félemeletes boltív alá, ahonnan fény szűrődött be. Kinéztem, s magas bérházat pillantottam meg, melynek körfolyosóján fiatal lány szaladt át. Próbáltam integetni neki, kidugva fejemet a szűk résen, de nem vett észre, pedig éppen szemben volt velem. Elkeseredetten kiáltottam, de nem hallotta, pedig milyen aranyos lány volt, milyen jó lett volna beszélgetni vele, vagy bárkivel, aki nem a nyomasztó fogdához tartozott. Mennyire nem vágytam akkor a magányra...

Szerettem volna kitörni, ha csak pár órára is. Az addig eltelt idő örökkévalóságnak tűnt, mintha már évszázadok óta fogságban lettem volna. Szomorúan és elhagyatottan bámultam az akkorra már üres bérházfolyosót. Reménykedtem még, hogy újra feltűnik a lány, de hiába. Elindultam vissza. Sokáig tartott mire megtaláltam az ajtót, amin át - ahogyan akkor véltem - idekerültem. Amikor azonban benyitottam kiderült, hogy tévedtem; egy olyan helyiségbe kerültem, ahol szinte teljesen sötét volt, mert csupán egy kis résen át tört be a fény, mely egyetlen sávként a földbe szúródott. Amikor szemem kezdte megszokni a szürkületet, megriadtam. A szemközti sarokban egy ember ült, fejét tenyerébe hajtva, mintha zokogna. Nem mertem közelebb lépni, nem ismertem őt. Körülötte szétszórt papírok; megsárgultak, porosak. „Mit kereshet itt ebben a kietlen, piszkos szobában?" - töprengtem magamban.

Lehet, hogy az egyik félőrült kispaptársam az - vetődött fel bennem, és odaléptem hozzá. Megérintettem; a koponyája jéghideg volt, a feje teljesen sima. Leguggoltam mellé, s csak ekkor döbbentem rá, hogy nem ember, hogy nem él, mert egy élettelen szobor. Kicsit megnyugodtam, bár a helyiség egyre jobban levertté tett, állott levegőjével, porával, fojtogató fülledtségével.

Elhatároztam, hogy elmegyek onnan, de mintha nem tudtam volna szabadulni attól a kísérteties helytől. Közben váratlanul megérintette valaki a tarkómat, és érthetetlen hangon motyogott valamit. Beleremegtem ebbe az érintésbe, hirtelen megfordultam és megütöttem az ismeretlent, aki erre feljajdult és a földre rogyott. Idegesen vágtam be magam mögött a helyiség ajtaját, és sietős léptekkel indultam el visszafelé. Ösztönösen, gondolkozás nélkül haladtam előre, és magam sem tudom hogyan, de visszakeveredtem a kápolnához, ahol meglehetősen sokan voltak. A padokban, fekete reveren-dában lehajtott fejű alakok térdeltek. Lucianust kerestem a tekintetemmel. Csak nehezen találtam meg, mert az örökmécsesen és egy árva gyertyán kívül más nem égett, ráadásul ő is reverendában volt. Odasiettem hozzá és beültem mellé a padba. Nem nézett rám. Arra gondoltam, hogy még mindig haragszik rám. Valaki egészen halkan a kápolna belsejében a rózsafüzért mormolta, próbáltam figyelni rá, ezzel elterelve gondolataimat, s igyekeztem megszabadulni a sötét emléktől.

A hallgatás azonban kezdett szörnyen nyomasztóvá válni. - Talán imádkozik Lucianus is - gondoltam és erőt véve magamon én is imádkozni akartam, de nem sikerült.

Fájdalmas percek voltak ezek, s a kellemetlen, szorongató csöndességben bűnösnek éreztem magamat. Semmire sem mertem nézni, visszahajtottam fejemet a padra és még inkább belemerültem a titokzatos szemináriumi magány némaságába. A visító ürességben megjelent előttem Eszter...

Amint emlékeimben felidéztem őt, abban a szentséges, letörtséget és magányt árasztó kápolnában elhagyatottan, elanyátlanodva ülve rádöbbentem, amikor már késő volt, hogy valójában szerettem őt.

- Eszter, Eszter - suttogtam.

- Menjünk - lökött meg erélyesen Lucianust. Felállt és kiment a kápolnából. Követtem. Hosszú ideig szótlanul bandukoltunk egymás mellett, amikor az egyik csigalépcsőn rossz helyre léptem és megbotlottam.

- Csendesebben - szólt hátra rideg hangon.

- Mi a bajod? - kérdeztem.

Közben egy sötét átjáróba értünk, olyan volt, mint valami végeláthatatlan alagút.

Lucianus váratlanul megállt, kotorászni kezdett a reverendája alatt, és hátrasuttogott a feketeségből, már csak a hangját hallottam, az arca beleveszett a mélységbe, az ismeretlenbe.

- Van nálad gyufa?- kérdezte.

Adtam neki. Egyszerre világosság gyúlt körülöttem, amiben Lucianus arca oly különössé, s majdhogynem ellenszenvessé vált. Akkor láttam csak, hogy valami földhányásokon bukdácsoltunk keresztül. Próbáltam nem elesni, de mégis gyakran megbotlottam, bármennyire vigyáztam.

Már kezdtem azt képzelni, hogy Lucianus becsapott, amikor pár lépésnyire előttünk megpillantottam egy égő gyertyát. Közben át kellett bújnom egy pókhálós félkör alatt, ami alighanem fából volt, de biztos, hogy korhadt.

A baljós gyertya fényében felbukkant egy sötét ablakféle, én akkor ablaknak láttam, de kiderült, hogy ajtó. A retesz nehezen engedett.

- Megérkeztünk - jegyezte meg Lucianus. — Innen egyedül kell menned. A feszületnél találkozunk hajnali egykor. Kövesd a boltíves folyosón a mécseseket - tette még hozzá és befordult az egyik átjáróba.

- Miért csinálod ezt? - kiáltottam utána, de hangom beleveszett a némaságba, elnyelte a tömjén nehéz illata. Elindultam egyenesen, ahogyan ajánlotta, s nemsokára megláttam egy gyertyákkal körülrakott feszületet. A kereszt tövénél, közvetlenül a gyertyák előtt sötét alakok feküdtek. Olyannak tűnt, mint valami halottvirrasztás. Az egyik sarokba húzódtam és érdeklődéssel figyeltem őket, bár a hörgésekből, amit hallattak, semmit sem értettem. Közben eszembe jutott a rejtélyes alak, akivel nem sokkal korábban találkoztam. Mindez olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy felvetődött bennem a gondolat: mindez érzékcsalódás. Meg akartam győződni erről vagy az ellenkezőjéről, tapogatózni kezdtem a sötétben. A bemélyedés egyik sarkában belebotlottam egy kemény tárgyba, ami eléggé masz-szívnak látszott. Mivel a lábujjam meglehetősen fájni kezdett, gondolkozás nélkül leültem rá. Miközben fájó lábfejemet nyomogattam, a feszületnél némi mozgolódás támadt - de alapjában véve mégsem változott semmi sem. Lucianust ugyanúgy nem láttam sehol; olyany-nyira gyanúsnak tűnt kispaptársam, hogy kezdtem azt hinni, hogy átvágott, amikor váratlanul mellém csusszant valaki, a lehelete forró, az ajka nedves volt és vadul tapadt az enyémre. Elkaptam a számat, erősen megfogtam a karját és ellökve magamtól ráordítottam:

- Ki az isten maga? - kiáltásom felszállt és betöltötte az egész üreges pincehelyiséget. Erre a feszületnél valaki feljajdult, és artikulálatlan hangon, hörögni kezdett.

- Magadévá kell tenned, mert különben megőrülök- lihegte a nő mellettem, erőteljesen megragadva a kezemet, vékony köntöse alá süllyesztette, és forró melléhez nyomta. Engedelmeskedtem... - de csak rövid ideig.

- Mi történik itt? - kérdeztem magamhoz szorítva, arcomat a fejéhez nyomva.

- Semmi - felelte -, csak három éve nem voltam senkivel.

- Nem úgy értem! Hanem azok ott a keresztnél, mit csinálnak?

- Kit érdekel! - hadarta felajzottan - inkább azzal foglalkozzunk, hogy mi mit csinálunk.

- Miért, mi mit fogunk csinálni?

- Szenvedélyesen egybeforrni!

- Itt? Hiszen... - kezdtem, de váratlan erővel támadott rám és le-döntött arra a kemény valamire, amin mindaddig ültünk. Meglepődve tapasztaltam, hogy éppen olyan hosszú, mint egy koporsó.

- Egy koporsó van alattunk? - kérdeztem ösztönösen.

- Igen, koporsó - felelte és egyre erőteljesebben csókolta a nyaka- mat, majd vadul letépte rólam az ingemet.

- Mi ez a koporsó?

- Az egyik öreg apácáé, a napokban halt meg.

- Remélem, ő nincs benne! Vagy igen?

- Mit számít az?!

- Semmit. Csak úgy eszembe jutott... - nyugtattam, miközben ő szégyenkezés nélkül vetkőzni kezdett. Abban a pillanatban feléledt bennem a kispapi kötelességtudat és nem faggattam tovább. Igyekeztem a segítségére lenni; közben odakint megindult a körmenet, s az apácák mindegyike egy gyertyát tartva kezében körbe-körbejárta a feszületet. A gyertyák ingadozó, misztikus fényében megpillantottam a bűnbeesés által, a hatodik parancsolatot megszegni kívánó apácám kislányosan bájos arcát, amely minél mélyebben és minél gyorsabban merültünk el egymás lüktető testében, annál jobban ki-virágzott, fellángolt és kivirult. Olyan volt, mint valami tündérarc, harmatos rózsaszirmokkal, amint a kéj szenvedélytől duzzadó tengerének árjában egyre vadabbul alámerül.

Amikorra csaknem ájultan visszahanyatlott rám, és lángoló arcával, elernyedve hozzám bújt, addigra az apácák is befejezték a céltalan bolyongást odakint. Úgy tűnt, hogy körmenetükkel, időnként elhaladva előttünk, felajánlásokkal halmozták el Jézus Krisztust, melyeket tudattalanul talán éppen az olyanokért tettek, mint mi.

- Mit keres alattunk ez az apáca? - kérdeztem, amikor már mindketten kezdtünk magunkhoz térni.

- Mindössze azért van itt, mert az volt az utolsó kívánsága, hogy három nap és három éjszaka ide tegyék, tömjénnel itassák és imádkozzanak fölötte.

- Minek ez a ceremónia, ez a tömjén, meg miegymás?

- Az ördög így nem szállj a meg a sírban.

- És ezek képesek virrasztani felette?

- Amint látod. És te, mit keresel itt, ha még azt sem tudod, hogy mi történik?

- Azt nem mondhatom meg - titokzatoskodtam vele.

- Miért? - kérdezte kíváncsian.

- Nem olyan foglalkozás ez, amivel.

- De mégis! - erősködött.

- Hullaszállító - feleltem higgadtan.

- Micsoda? - kérdezte elképedve, levegő után kapkodva.

- Igen. Na és! Mi van abban? Hullákkal foglalkozom.

- És mit keres itt? - kérdezte most már magázva.

- Nos, a koporsóért jöttem. Meglehetősen nehezen, s különös események közepette leltem rá...

- De hiszen még le sem telt a három nap!

- Nem? - kérdeztem, de rögtön feleltem is: - Az igazat megvallva az idős apáca kért meg rá...

- Nem értem!

- Már a halottasházban volt, amikor...

- Mi történt?

- Az egyik hullát ráncigáltam ki a hűtőkamrából...

- Ne erről beszéljen! — vágott közbe élesen. — Az apácáról!

- Szóval alig húzom ki félig, amikor hallom ám, hogy valaki nyög-décsel. Körülnéztem, mozgás persze sehol. Bizonyára valamelyik kolléga az, gondoltam, és tovább húzogattam a hullámat, akinek az egyik karja mintha beszorult volna...

- És? - szólt ismét közbe türelmetlenül.

- Semmi, megpróbáltam segíteni neki, mármint a beszorult kezén. Éppen sikerrel jártam, amikor meghallottam az elfojtott ordítást: Ördög, a tiéd vagyok!

Elengedtem a hullámat és a hang irányába futottam. Az apáca mozdulatlanul feküdt, ugyanakkor mintha valami gőz szállna ki az ajkai közül... Szóval érti, mintha lehelet lenne... Bizonyára néhány perce végezhettek a cirográf megírásával - fejeztem be, majd meg akartam csókolni édes kis apácámat, aki oly nagy hittel hallgatott, de ő már nem volt sehol sem. Felálltam és magára hagytam az öreg apácát, hogy utolsó élettelen óráit nyugalomban tölthesse el ebben a gyarló világban, amíg le nem ereszkedik az anyaföldbe. Valahol a távolban éjfélt ütött egy harang. Az imádkozók mellé mentem, s jókedvemben odafeküdtem közéjük. A kő hideg volt ugyan, de egy darabig nem emeltem fel a fejemet. Valaki mellettem hangosan zokogni kezdett, mire odahajoltam hozzá és megcsókoltam az arcát. Egy könnycsepp volt a jutalmam, ami játékosan futott le a nyakamon. Az áhítattal átitatott levegőben lassan elbóbiskoltam, rövid álmomra, mint valami köd ereszkedett le a tömjén...

6

Az öngyilkosság

Az apácáknál tett látogatás után szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört. Az a kiegyensúlyozott, örömteli állapot, amibe a kereszt tövénél kerültem, rögtön szertefoszlott, amint visszatérve a szemináriumba szembetaláltam magamat a Hold gyenge fényében Anzel-mussal, aki gyűlölettel és ellenséges tekintettel meredt rám.

- Hol jártál, ha szabad érdeklődnöm? — kérdezte csípőre tett kézzel, s kíváncsian nézett ki szemüvege fölül.

- Te még nem alszol? - kérdeztem válasz helyett, s vetkőzni kezdtem.

- Kérdeztem valamit! - ripakodott rám, mire a cella egyik sarkából nyöszörgés hallatszott.

- Ne ordíts! Felkelted Ulpitust.

- Ki érdekel! Az kérdeztem...

- Mi az? - dünnyögte Ulpitus kábultan.

- Semmi, kedves, semmi... aludj csak - nyugtatta Anzelmus, majd felém pördülve megjegyezte:

- Remélem, tudod, hogy ezt jelentenem kell? És jelentem is.

- Anzelmus! - kiáltottam ijedten. - Téged megkísértett az ördög!

- Mi az? Mi az? - hebegte.

- Szarvakat látok! Hatalmas szarvakat!

- Hol? Hol? - kérdezte remegve.

- A koponyád tetején - kiáltottam, s elvágódtam a földön.

- Mi történik itt? - kérdezte Ulpitus félig felülve.

- Hozzátok a Bibliát... a Bibliát...

- Add oda neki! - parancsolta ingerülten Ulpitus.

Anzelmus egészen megzavarodott, mert még a Bibliáját sem találta meg. Igaz, hogy csak a Hold fénye világlott a cellánkban.

- Miért nem csinálsz valami világosságot? - kérdezte Ulpitus, mert Anzelmus sorra verte le az asztalán felhalmozott kegytárgyakat s könyveket.

- Hát ez nem igaz! - kiáltotta idegesen Ulpitus és kiugrott az ágyából, de Anzelmus elébe vetette magát.

- Eszedbe ne jusson! És ha valaki meglátja a fényt? Hogyan magyarázzuk? Én nem akarok rossz színben feltűnni sem a rektor, sem a viceatya előtt! Egyébként már megtaláltam.

- Gyújtsál gyertyát, Ulpitus! Ki kell űznünk Anzelmusból az ördögöt - mondtam s könnyedén felálltam.

- Ugyan! - ellenkezett Anzelmus. - Az ördög nem szokott kísérteni. Micsoda badarság ez!

- Nem? - fordultam felé. - Hol az a Biblia?

- Itt van - nyújtotta felém. Kikaptam a kezéből, és az ablakhoz mentem, ahol élénken lapozni kezdtem a Szentlélektől sugalmazott könyvek összességében.

- Tessék - szólaltam meg kinyilatkoztatóan. - Itt van! Máté evangéliuma. Jézus böjtje és megkísértése: Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy megkísértse az ördög. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, s végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak." Erre azt felelte: „írva van: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való." Az ördög ezután a Szentvárosba, a templomépület párkányára állította. „Ha Isten fia vagy, mondta, vesd le magadat! írva van: Angyalainak parancsolt felőled. Tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kőbe ne üssed a lábadat. „Jézus így felelt: írva van az is: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!" Végül egy igen magas hegyre vitte őt az ördög és megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. „Mindezt neked adom, mondta, ha leborulva imádsz engem." Jézus elutasította: „Takarodj sátán! írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!" Akkor otthagyta őt az ördög, angyalok jöttek és szolgáltak neki. (Máté evangéliuma: 4. I -1 I)

Pár pillanatig néma, síri csend honolt a szemináriumi éjszakában, amikor egészen halkan, ájtatos hangon megszólaltam, ahogyan a pap teszi a szentmise keretében történő evangéliumhirdetés után.

- Ezek az evangélium igéi.

- Áldunk téged Krisztus - felelték kórusban, gondolkozás nélkül, majd szinte egyszerre döbbentek rá, hogy a bűn elkövetésében segédkeztek, merthogy tilalom van: kispap nem hirdethet evangéliumot! Mindketten a fejükhöz kaptak, amit - arcukat tenyerükbe temetve - csóválni kezdtek.

- Most pedig térjünk nyugovóra - ajánlottam, de Anzelmusnak esze ágában sem volt engedni ezen kísértésnek.

- Előbb mondd meg - kezdte kicsit szelídebb hangon, mint az evangéliumhirdetés előtt -, merre jártál!

- A kápolnában voltam, drága testvérem. Imádkoztam. Értetek, a többi kispapért, a hivatásokért, a szenvedőkért és a megholtakért.

- Komolyan beszélsz?

- Igen. Közben a rózsafüzért mondtam. Végül felajánlottam a személyemet Jézus szent szívének, ahogyan a Boldogság útja könyvecskében FI. Alcaniz S. J. és Csávossy S. J. szerzők ajánlották.

- Neked megvan a Boldogság útja imafüzet? - érdeklődött Ulpi-tus örömmel.

- Hát... tulajdonképpen igen. Megvan.

- Nem adnád kölcsön? - kérdezte Ulpitus behízelgő hangon.

- Dehogynem.

- Merre van, hová tetted? - és már kezdte is keresni. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de hamar sikerült megoldást találnom.

- Sajnos a kápolnában felejtettem. Majd holnap.

- Óh, de kár! - sajnálkozott Ulpitus.

- Csendes éjt testvérek, csendes éjt - mondtam és kimentem a fürdőhelyiségbe. Mikor negyedóra múltán visszatértem, már mindketten hangosan horkoltak. Megálltam Anzelmus előtt, és képtelen voltam eldönteni, hogy sikerült e eltérítenem a tervétől. Aztán az ágyamhoz mentem és lefeküdtem. Sokáig képtelen voltam elaludni. Természetesen nem Anzelmus várható tette miatti aggodalmamban, hanem mert eszembe jutott az apáca, s vele együtt Eszter...

Álmatlan, meglehetősen rövid éjszaka után eljött a hajnal, amikor is néhány percre sikerült elaludnom. Anzelmus azonban kérlelhetetlenül felkeltett.

- El fogsz késni a miséről!

- Miért, mennyi az idő?

- Negyed hat.

- Akkor még korán van - mondtam félálmomban és befelé fordultam.

- Kelj már fel! Ulpitus is fenn van. Csak rád várunk. Indulnunk kell a kápolnába a hajnali ájtatosságra.

- Menjetek csak - ajánlottam.

- Azt már nem! Együtt lakunk, együtt is kell mennünk. Ez nem lehet másképpen. Nem így van, Ulpitus?

- De... de - dünnyögte az, álmos hangon.

Mivel láttam, hogy nincs más megoldás, nagy nehezen feltápász-kodtam, és készülődni kezdtem.

- Igyekezz - biztatott Anzelmus. - Én még sohasem késtem el. Most sem akarok.

- Mindjárt készen leszek - nyugtattam, mert visító hangja, így a hajnal közepén egyre inkább idegesített.

Futva tettük meg az utat a kápolnáig. Anzelmus rohant elöl, de így sem sikerült az, ami korábban mindannyiszor.

- Elkéstünk - kiáltotta elkeseredetten és olyan hangosan, hogy a hátsó padokból többen is felénk fordultak. Köztük a prefektus.

Amikor Anzelmus észrevette, halálsápadt lett és földbe gyökerezett a lába.

- Gyere - karolt belé Ulpitus, de Anzelmus vigasztalhatatlannak bizonyult. Magába roskadva hanyatlott le egy imazsámolyra.

Lehajtott fejjel kullogtam utánuk. Igyekeztem úgy tenni, mint aki szégyelli magát. Leültem az egyik pad végébe, Kaprus mellé, aki megint rágcsált valamit, és elővettem a magammal hozott könyvet, amit a szentmise kezdetéig olvasni szerettem volna azalatt a fél óra alatt, ami mindenki számára előírta a kötelező elmélkedést és imát. A legalkalmasabb idő volt ez az effajta tevékenységekre.

Kinyitottam a könyvet és olvasni próbáltam, de nem jutottam soká, mert minduntalan leragadt a szemem. A hátam mögött ellenben élénk beszélgetés folyt Vitalius és Trajanus között.

- Remélem tudod, hogy rondán viselkedtél vele! Ocsmányság volt tőled, amit csináltál - hadarta Vitalius.

- Nem tehetek róla - védekezett Trajanus -, az ember nem tud parancsolni a szívének. Mit tehetek én arról, hogy... - de nem fejezte be, mert közben az asszisztáló kispap élénken meghúzta a sekrestye csengőjét és a cantus magister elkezdett a harmóniumon játszani, majd a kispapok fennhangon kísérték énekükkel.

- Nem látom sehol sem - jegyezte meg ideges, remegő hangon Trajanus.

- Én sem látom...

- Csend legyen! - szólt hátra egészen különös hangon Severus.

Közben felálltunk, keresztet vetettünk és a liturgiának megfelelően kórusban válaszolgattunk a miséző spirituálisnak, aki aztán így folytatta:

- „Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepeljük az Úr szent titkait" - mire a kispapok együtt mondták:

- „Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én vétkem, én igen nagy vétkem - itt Severus jelentőségteljesen hátranézett Trajanusra. - Kérem azért a boldogságos, mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, imádkozzatok értem Urunkhoz, Istenünkhöz."

Miközben a szentmise folytatódott, én döbbenten néztem Seve-rust, akit rázott a hideg. Akkor azt hittem, hogy beteg, de később kiderült, hogy annál sokkal rosszabbról volt szó. Viselkedése még rendellenesebb volt, mint azelőtt. Mintha nyomasztotta volna valami. Elhatároztam, hogy jó kispaphoz méltóan a szentmise befejeztével érdeklődöm belső vívódásai felől, amikre természetesen nem fogok választ kapni.

A praefatio közben váratlanul berontott a szentélybe egy csapzott, feldúlt szeminarista és ziláló tüdővel azt kiáltotta:

- Erasmus öngyilkos lett... - aztán megtántorodott és a földre rogyott. Néhány pillanatra mindannyian kővé dermedve bámultuk a szentély kövezetén elterülő kispaptársunkat. Majd hirtelen, valaki eszeveszett módjára hisztérikusan felüvöltött:

- Uram irgalmazz! - és a haját tépve őrült módjára kirohant a kápolnából. Ekkor egyszerre többen ugrottak oda a szörnyű hírt hozó tisztelendőhöz, aki kezdett magához térni.

- Imádkozzunk - ajánlotta Kaprus, teli szájjal.

- Felajánlást kell tenni, ilyenkor az a szokás... - kezdte egy másik.

- Be kéne fejezni végre a misét - nyilatkozott egy érzéketlen szívű vakbuzgó.

- Nyugalom! - integetett a spirituális és lejött a szószékről.

- Majd a prefi atya tudja, mit kell tenni - sugdolózott Anzelmus, aki láthatóan megörült ennek az eseménynek, mert ezzel kicsit elterelődött a késéséről a figyelem.

- Mi történt valójában? - faggatózott a tömegből kilépő prefektus, és a kispaphoz hajolt.

- Erasmus a refektóriumba volt beosztva, de nem érkezett meg -kezdte meglepő nyugalommal az. - Először azt hittük, hogy csak késik, de amikor csak nem jött, felmentem, hogy megnézzem, mi történt vele. És amikor beléptem... szörnyű... szörnyű... ő ott lógott... és... - de nem fejezte be.

- Hol van most?

- Nem tudom... én...

- Micsoda? Nem vágta le? - förmedt rá elvesztve a fejét a spirituális és már szaladt is kifelé. A kispapok úgy rohantak utána, mint egy megveszekedett nyáj, amit megvadult, vérszomjas vérebek kergetnek.

- Nem csoda - kezdte kifelé kullogva mellettem Kaprus -, hogy a spiri atya megdühödött. Micsoda szemtelenség Blasiustól, hogy nem várta meg legalább a prédikáció végét.

- De hát Erasmus! Öngyilkos lett... - próbáltam meggyőzni Kap-rust, aki éppen akkor vett elő egy újabb adag kenyeret.

- Annak már úgyis mindegy. Annak a hülye Blasiusnak legalább az eszébe juthatott volna, hogy levágja. De nem! Ő iderohant, megzavarta az ájtatosságot. Még áldozni sem tud itt nyugodtan az ember - fejezte be felháborodva, majd kicsit később hozzátette: - Tudod, a szent ostyának nagyon finom íze van. A környékről szállítják, és éppen annyira van kisütve, hogy remek az íze...

Közben mi is felértünk Erasmus cellájába, ahol többek között Ti-berianus is lakott. A kispapok meredt tekintettel vették körül a megboldogultat, aki egy hatalmas rózsafüzér segítségével - amit a koporsókra szoktak ráhelyezni - végzett magával.

- Vajon meg volt szentelve? - kérdezte súgva Kaprus.

- Erasmus, Erasmus - dünnyögte a fejét rázva Anzelmus.

- Isten bocsássa meg tettedet - szólt a halotthoz Ulpitus.

- Isten elveszi, ami az övé - jegyezte meg valaki a tömegben.

- Áldott legyen az Úr! - kiáltotta hisztériás hangon egy másik.

Ekkor két kispap felemelte az elhunytat és az ágyára fektette. Bla-sius az hajtogatta, hogy valamiképpen Erasmus szájába kellene tömni egy szentelt ostyát, hátha azzal megválthatnánk halálos bűnét. Valaki a betegek szentségét, az utolsó kenetet emlegette. Aztán a cantus magister elkezdte az „Adj irgalmat, adj nyugalmat" kezdetű éneket, amit gyászmiséken szokás énekelni, mire néhány kispap követte példáját.

- Milyen szépen énekelnek - jegyezte meg összetéve a kezeit a könnyeivel küszködve Tiberianus. - Milyen megható - ismételgette fennhangon.

A spirituális pedig morogni kezdett valami imát Erasmus holtteste felett, mellette állt egy kispap, akinek egyik kezében szentelt gyertya égett, a másikkal a rózsafüzért morzsolta. Mögötte, az ágyon ülve egy nagyon alacsony szeminarista hirtelen felkiáltott: Beati, qui in Dominó moriutur! (Boldogok akik az Úrban halnak meg.)

Trajanus mellette térdelt, Erasmus egykori párnáját szorította arcához és zokogott. Egy másik tisztelendő az ablakmélyedésben állt, a Bibliát lapozgatta. Ahogy körülnéztem a fekete reverendások tömegén, láttam, hogy mindenki tudja a kötelességét, mindenki talált magának elfoglaltságot, s tudta, milyen ájtatosságot kell ilyen esetben végeznie. Egyedül Erasmus feküdt csendesen, magára maradva, Jézus Krisztusban megboldogultan. Egykori kispaptársai vele kevésbé törődve foglalták le magukat. Amikor felemeltem a fejemet, megláttam Lucianust, aki megkövülten állt a bejáratban, könnyeivel küszködött - az apjára gondolhatott.

- Bona mors est omnis, vitae quae extinguit mala (A halál mindig jó, mert az élet bajait megszünteti. (Publius Syrus))- jegyezte meg Vitalius, majd Trajanus felé intve a fejével hozzátette: Korábban kellett volna észbe kapnod. Korábban.

- Consummatum est! (Bevégeztetett.) - kiáltotta a prefektus, Jézus Krisztus utolsó szavait idézve.

- Consummatum est! - válaszoltak neki mindenfelől.

- Az élet megy tovább. Ezt az ügyet hamarosan kivizsgáljuk. Most pedig menjünk a refektóriumba - parancsolta a prefektus és kilépett a cella ajtaján. Kaprus követte elsőként, helyeslően bólogatva. Miután mindenki kiment, egy utolsó pillantást vetettem a magára hagyott Erasmusra, aki mozdulatlanul feküdt, nyakában a halált hozó rózsafüzérrel. Akkor láttam életemben először halottat. Ls amint elnéztem az arcát, felfoghatatlan volt, hogy nincs semmi, amivel életre lehetne kelteni. Hihetetlen volt, hogy Erasmus, aki tegnap még az Ószövetségből olvasott fel, ma már nincs. „De hol van akkor - vetődött fel bennem. - Ha nincs ebben a cellában, akkor hová tűnt?" Mire leértem a refektóriumba, már mindannyian jóízűen ettek. Kaprus elégedetten falatozott. Egyedül Trajanus ült mozdulatlanul. A tányérjába bámulta. Amint elnéztem a reverendás testvéreket, képtelen voltam eldönteni, hogy viselkedésük természetességének a hitük ereje vagy az érzéketlenségük az oka.

- Marcus! - kiáltotta Vitalius és magához intett.

- Ülj le, itt van egy hely. Miért nem jöttél fel a cellámba tegnap este? - kérdezte, mire többen is odafordultak hozzánk, és érdeklődve meredtek rám.

- Nem tudtam.

- De ma feljössz? - kérdezte Vitalius vállon veregetve.

- Meglátom.

- Menj csak - biztatott Lucianus. - Nem bánod meg! - kiáltotta elmenőben, mire többen is nevetni kezdtek.

- Csak nehogy te is Erasmus sorsára juss! - mondta egy szakállas kispap.

- Átkozott - sziszegte Trajanus. Felpattant és kirohant a refektóriumból.

- Ennek meg mi baja van? - kérdezte Blasius.

- Mi közöd hozzá? - torkollta le Vitalius és Trajanus után sietett.

- Miféle hangnem ez? - érdeklődött Anzelmus.

- Te nem mész a barátaid után? - kérdezte felém fordulva, gúnyosan a szakállas. Először nem értettem a célzását, ami rosszindulatú, alaptalan feltételezésből fakadt, de csakhamar felfogtam szavai valódi értelmét.

- Szegény Erasmus - sóhajtozott Tiberianus. - Tegnap este még olyan jót beszélgettem vele. Nyoma sem volt rajta semminek. Bár, ahogyan visszaemlékezem, eléggé sűrűn utalt az Üzenet a Golgotáról című kiskönyvre...

- A Cserniczky-félére gondolsz? - érdeklődött Ulpitus.

- Igen, nagyon sok szép vers van benne. Erasmus sokat idézett is belőlük. Akkor még nem gondoltam, hogy... szóval értitek.

- Nekem is egyik kedvencem Cserniczky! - jegyezte meg sokat-mondóan Anzelmus.

- De miért tette? Mondjátok meg nekem - akaratoskodott Tiberi-anus. - Miért? Miért tette? És miért nem szólt nekem?

- Bizony mondom nektek, Isten útjai kifürkészhetetlenek - jegyezte meg a szakállas, s megint rám sandított.

- Akkor lehet, hogy énnekem sikerült volna lebeszélnem - folytatta Tiberianus. - Vagy ha legalább tudomásom van róla. Énnekem jó a rábeszélő képességem. Egyszer a falunkban sikerült lebeszélnem egy fiút, hogy elvigyen egy könyvet a templomból. Mert nálunk is úgy van, mint sok helyen, hogy kinn van egy asztal, tele különféle szép olvasmányokkal, mellette meg egy persely, amibe az árát kell dobni. Éppen a rózsafüzért mondtam, amikor látom ám, hogy egy pimasz kis kölyök odalép, elvesz egy könyvet és elindul kifelé. - Állj csak meg! — kiáltottam s megragadtam a karját. — Hová viszed azt a könyvet? Kifizetted? — persze nagyon megijedt, eléggé harcias hangon szóltam oda neki. - Fizesd csak ki szépen! - parancsoltam rá, mire visszament és letette a könyvet. Amint elnéztem az asztalt, s a könyvet, ami az én jóvoltomból feküdhetett ott, furcsa melegség járta át a testemet. Azt hiszem, Jézus akkor hívott meg engem az ő nyájába. A kisgyerek által tudatta velem, hogy nekem az ő értékeire kell vigyáznom és neki kell szolgálnom. így kerültem ide, közétek...

- Érdekes - jegyezte meg valaki.

- Igazán szép történet - mondta Tiberianushoz hajolva Anzelmus.

- Te hogyan kerültél ide? - szegezte nekem a kérdést a szakállas.

- Hasonlóképpen.

- Komolyan? - örvendezett Tiberianus. - Látod, nem véletlen, hogy téged választottalak a Csávossy-elmélkedésekhez társamnak. Jut eszembe, elhoztad az este Vitaliustól?

- Nem voltam Vitaliusnál - jegyeztem meg keményen.

- Nocsak - dünnyögte a szakállas rám pislantva. Kezdett nagyon felingerelni, s éppen válaszolni akartam neki, amikor csengetett a főductor és belekezdett az étkezés utáni imába. Amikor befejezte, a prefektus szólalt meg:

- Mindenki menjen a cellájába. A mai előadások elmaradnak. Senki sem léphet ki engedély nélkül, amíg nem szólítom. Elmehetnek.

Kifelé menet szomorúan gondoltam rá, hogy ami a legfontosabb volt nekem a szemináriumban, ami többek között arra kényszerített, hogy betegyem a lábamat a papok birodalmába, az rögtön az első napon elmarad.

Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a cellámba, és olvasni fogok. Nyugalomra vágytam, de nem lehetett benne részem. Anzelmus és Ulpitus feldúltan jártak-keltek egész délelőtt, s megállás nélkül babráltak valamivel.

Aztán váratlanul nyílt az ajtó és a kisductor dugta be a fejét, majd bekiáltott: Marcus! A prefektushoz!

Anzelmus és Ulpitus egyszerre dermedt kővé, egyikük félültében az ágyán, a másikuk meggörnyedve, épp egy szentkönyvet emelt ki félig az alsó polcról. Megrökönyödve tekintgettek hol a kisductorra, hol pedig rám, képtelenek voltak ugyanis felfogni, mint később kiderült, hogy miért engem hívtak először, amikor ők a cellánk elöljárói...

A prefektusnál tett látogatás egyébként nagyon rövid volt és ezalatt jórészt fenyegetéseket zúdítottak rám, arra az esetre, ha netán bárkinek is mernék beszélni az Erasmussal kapcsolatos esetről. A megtorlás mindenféle eszközét hajlandóak lettek volna felhasználni abban az esetben, ha csak ki is ejtem ezek után Erasmus nevét.

Aztán néhány szokványos, ravasz kérdés következett, ami arra volt hivatott, hogy fondorlattal olyan vallomásra bírjon, amiből ők következtetéseket vonhatnak le Erasmus halála és az én tetteim között. Mivel azonban néhány kérdés után számukra is világossá vált mindezeknek hiánya, így visszaparancsoltak a cellámba, egy utolsó, mindenre kiterjedő fenyegetés társaságában.

A kihallgatások egyébként jóval hamarabb értek véget, mint azt remélni lehetett. Az előadásokat azonban nem tartották meg. Az eredményükről sem tájékoztattak senkit, meglehet azért nem, mert egyáltalán nem is volt.

Mindössze annyi változás történt, hogy Trajanus megbetegedett, s jó ideig nem láthattuk.

Közben majd egy hétig minden hajnalban Erasmusért imádkoztunk, a lelki üdvéért, s hogy kényelmes helye legyen a mennyországban, úgy, mintba lenne kényelmetlen is ott, ahol állítólag a felhőtlen jólét és boldogság honol.

Végre megkezdődtek délelőttönként az előadások, amik jóval unalmasabbak voltak mint reméltem, ráadásul papok tartották, úgyhogy imával kezdődtek, s azzal is zárultak. E két lényeges tevékenység között homiletikát, antropológiát, dogmatikát, hébert, latint és görögöt oktattak, valamint egy érdekesnek tűnő elnevezésű tárgyat: Krisztus misztériumát, ami azonban eléggé nélkülözött minden rejté-lyességet és misztikumot, ráadásul a vicerektor tolmácsolásában jutottunk hozzá az anyaghoz.

Esténként a kápolnában a szokásos ájtatosságokon kívül még punktára volt kötelező járnunk, ami a szószékről jövő, elöljáróink szájából elhangzó érdekfeszítő előadás volt.

így telt el majdnem egy hét. Vontatottan, egyhangúan és unalmasán.

Aztán vasárnap eltemettük Erasmust. Mivel Eramusnak nem voltak szülei, sem hozzátartozói, csak papi személyek voltak a temetésén, ami a mennyek urának - ahogyan a temetést celebráló atya megjegyezte - nagy örömére szolgál, és így lényegesen nagyobb esélye van az elhunytnak a bekerülésre.- Ezek szerint az Úristen is a részrehajlás híve lenne. Megnyugvással töltött el, hogy egy előre, minden ismérvnek megfelelően megrendezett temetés biztosítani képes bizonyos előjogokat a mennyben. Vagyis ez az egész mennybemenetel nem lehet más, mint üzlet bizonyos földi halandók számára, természetesen leginkább egyháziaknak. A mellettem álló Blasiushoz fordultam.

- „Nascimur in lacrymis, lacrymabile ducimus aevum: Clauditur in lacrymis ultima nostra dies." (Sírva jövünk a világra, sírásban telik életünk, és sírással ér véget utolsó napunk is. (Ovidius))

- Nem hallgatnál el? - torkollt le Blasius.

Amint elnéztem a lefelé tartó koporsót, melyben egykori szemi-narista fogolytársam a világ számára itthagyott maradványa nyugodott, szánakozva emlékeztem az egykori Erasmusra, aki elhivatott papi tanonc létére szerelmi csalódása áldozata lett. De leginkább azért szántam Jézus meghívott bárányát, mert anélkül kellett távoznia, hogy a beöltöztetés kegyében részesülvén tisztelendőként feljogosult volna a reverenda viselésére, amiről - mint kiderült - szerencsétlen annyira álmodozott.

7

A beöltöztetés

Szegény Erasmus temetését követő második szombaton történt meg az a csodálatos esemény, ami minden szeminarista - ekképpen jómagamnak is - álma volt. Mert amióta bekerültem a katolikus egyház egyik börtönébe, csak erre a napra tudtam gondolni, a keggyel teljes, magasztos pillanatra, amikor egy ruha felvételének engedélyezése által valami leírhatatlan eseménynek s érzésnek lehetek egyik kiválasztott résztvevője.

Az egész életem megváltozott általa, hiszen egyik pillanatban még egyszerű halandó voltam, a másikban pedig már tisztelendő úr lettem, olyan személy, aki reverendában jár, s aki után utánanéznek a hívek, s a beszélgetésük tárgyává emelik.

Specifikus grácia volt ez, amit — Anzelmus szerint - talán ki sem érdemeltem. Olyasmi, ami csak egyszer fordul elő egy férfi életében, egyfajta újjászületés ez, s a cölibátus által egyfajta biológiai hanyatlás. Egyébként mindezeken felül egy fájdalmas találkozást is köszönhetek a csuhának, Eszterrel...

Kápolnánk adott helyet magának az ünnepségnek. Egy ünnepélyes, s így meglehetősen hosszú szentmise keretében, aminek végeztével mi - a beöltözésre kijelöltek - a szentélyben lehánytuk magunkról világi gönceinket, s egy előre kiválasztott, a beöltöztetés kegyében már a korábbiakban részesülő kispaptársunk segítségével, magunkra hajítottuk a papok reverendáját, hogy papi csókot válthassunk a rektorral, aki hajlandóságot mutatott eme cselekedetre, s jókívánságaival látott el bennünket.

Miután ezek a ceremonikus, s ebből következően végsőkig őszinte cselekedetek befejeződtek, megkezdődött az ajándékozás.

Némi izgalommal várakoztam a szakrális helyiségben. Amint körülnéztem, mindenütt felhőtlenül vidám arcokat láttam, örömtől duzzadó melleket, csillogó tekinteteket, s nem utolsósorban mérhetetlen büszkeséget, leginkább sorstársaim arcán, ami a szent ruhadarab viseléséből fakadt, s ami most más kispaptársaimat is hasonló érzéssel töltött el a lelki megindultság következtében, s a feltoluló emlékek által, amik az ő egykori beöltöztetésük eseményeit elevenítették fel.

Aztán megindultak felénk a korábbi idők óta eme épületben lakók. Egyesével igyekeztek megközelíteni az újdonsült tisztelendőket, kezükben apró, nagyon apró csomagokat szorongatva.

Várakozással teljes arccal fogadtam őket, úgy, ahogyan elképzeléseim szerint a néhai Jézus kisdedként fogadta a három királyt szegényes jászolában.

Elsőként Anzelmus lépett oda, s bizonyos, felismerhetetlen, a szájüregéből előtörő artikulálatlan morajok közepette átnyújtott nekem egy szentképet. Könnybe lábadó szemmel néztem le Krisztus arcára, s elolvastam az arckép alatti feliratot: Jézusom, bízom benned!

A nyugalom megannyi hulláma árasztotta el a testemet, s remegő kézzel fordítottam meg a kissé keményített papírlapot, amin az irgal-mas Jézus ígéreteinek felsorolására bukkantam. A Megváltónk a következőket ígérte többek között:

„ígérem, hogy az a lélek, aki ezt a szentképet tisztelni fogja, nem vész el." - Micsoda biztosításban részesültem én Anzelmus által - gondoltam egész testemben örvendve: a szentképtisztelet következtében tehát bármilyen halálos bűnt elkövethetek. Vajon szegény Erasmusnak volt a birtokában ilyen szentkép, s ha igen, tisztelte-e? De ezzel még nem ért véget az ígéretek árja: „Én magam úgy fogom oltalmazni, mint dicsőségemet. Védeni fogom, mint anya védi a gyermekét..." Vagyis ennek következtében nincs mitől tartanunk, hiába kezd lángokat okádni a fejünk felett a tető, Jézus oltalmaz, úgyhogy nyugodtan maradhatunk eme szentképpel a lángok tengerében: Jézus véd.

Aztán az ígéretek között egy fenyegetésre lettem figyelmes, ami Jézus bűntelenségének nem szolgált éppen bizonyítékául: „Az emberiség nem leszen békében, míg bizalommal nem fordul irgalmasságom felé."

- Nagyon köszönöm Anzelmus testvér! Az életemet mentetted meg vele! - jegyeztem meg, de cellatársam, kinek elsőként illett velem örvendezni, csupán hümmögéseket hallatott, s meglehetős gyorsasággal adta át helyét Ulpitusnak, aki hasonló értékű kegytárggyal lepett meg: egy rózsafüzérrel. Ami ezáltal személyes készletem nyol- cadik darabját képezte.

Egyébként a többi kispap által is hasonló értékekhez jutottam hozzá. Úgyhogy azon az estén megannyi mennybe való bekerüléséhez kaptam meg az ajánlóleveleket, s a biztosítékokat egyaránt...

- Hát, Marcus - jegyezte meg a vicerektor -, kapott szentképet bőven. Van mihez fohászkodni.

- Igen, viceatya. Azonban amint elnézem ezeket a kegytárgyakat, eszembe jut az Ószövetségből egy rész, amiben az Úr azt mondja: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt. Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én..." (Ószövetség, Kivonulás 20. 4-5) Viceatya! Viceatya...

- Milyen érzés reverendában lenni? - kérdezte odalépve Tiberianus, majd suttogva hozzátette: - Gondolom, nem bántad meg.

- Nem - nyugtattam, s mivel Tiberianus meglehetősen keveset tudott latinul, hozzátettem: - „Semel in anno licet insanire." (Egyszer egy évben szabad bolondságot csinálni. (Horatius))

- Igazad van - helyeselt Tiberianus és boldogan ölelt magához. Miközben Tiberianus állott szájszagát voltam kénytelen érzékelni, odalépett hozzám Lucianus, akivel akkora már megromlott a viszonyom, mivel nem volt hajlandó szóba állni velem.

- Szeretnék beszélni veled - mondta csendesen.

- Egy pillanat - feleltem és ellöktem magamtól Tiberianust, aki ennek következtében elhasalt a szentély kövezetén, és úgy feküdt az oltár előtt, mint a beszentelést váró diakónus.

- Ebben a Tiberianusban micsoda alázat van! - kiáltott fel elérzé-kenyülten a zajra hátraforduló Ulpitus.

- Tiberianus! A pappá szentelésed kicsit később lesz - szóltam és odaléptem, hogy felsegítsem.

- Micsoda megaláztatás, micsoda megaláztatás - mondogatta. -Már az első percben bepiszkítom a reverendámat.

- Bocsáss meg - mondtam szánakozva - nem tudtam, hogy ilyen gyenge lábakon állsz.

- Ez a csodálatos esemény gyengített el - mondta, miután felállt. Körülnéztem, Lucianus már kifelé ment. Utánasiettem.

- Várj, Lucianus - mondtam zavartan. - Te mondani akartál nekem valamit.

- Már nem fontos.

- De, biztosan az volt, ha eddig vártál vele.

- Ne haragudj - nyögte nagyon halkan.

- Miért? - kérdeztem meglepődve.

- Mert azt feltételeztem, hogy te is azok közé tartozol...

- Vitaliusra meg Trajanusra gondolsz?

- Igen - mondta halkan. - Még egyszer...

- Felejtsük el. Inkább arról beszéljünk, hogy mikor megyünk el ismét az apácákhoz... Mert ugye elmegyünk? És nagyon remélem, hogy a visszatérésünkkor nem úgy válunk el, ahogyan...

- Természetesen nem! - mondta Lucianus és megkönnyebbülést véltem a hangjában felfedezni.

- Nem tudom, hogy veled mi történt akkor, de én megismerkedtem egy apácával, és mondhatom...

- Van tudomásom az esetről, drága Marcus - felelte higgadtan, és elindult kifelé a kápolnából.

- Hát, ami azt illeti, az egyházi hírzárlat nem működőképes - jegyeztem meg kissé bosszúsan és követtem.

- Bizony nem.

- Netán az elöljáróságnak is tudomása van a dologról?

- Szó sincs róla. Annyira azért nem veszélyes az ügy. Ne aggódj. Azt hiszed, azoknak nincsenek ilyen ügyeik?

- Miért, vannak?

- De még mennyire! Természetesen az érdeklődési körök ott is megoszlanak...

- A spirituális például más érdeklődésű.

- Honnan tudod? - kérdezte meglepetten.

- Egyszerű következtetés. Ha Vitalius szívesen látogatta volna meg helyettem... Jut eszembe, a spirituális eléggé feledékeny ember, ugyanis nem hívatott többet, pedig nem jelentkeztem a cellájában.

- Ezt komolyan mondod? - kérdezte megállva Lucianus.

- Miért csodálkozol ezen?

- Csak azért, mert...

- Mert?

- Mert azt hallottam, hogy te nagyon is jól érezted magadat nála. Ezek szerint.

- Milyen mocskos képzelőereje van ennek a papi csürhének, és milyen förtelmes beszédtémái. Nem tudom, hogy ki terjesztette, hogy a spirituális, meg én, de szívesen megölném azt a disznót - tört fel belőlem már a refektóriumnál.

- Nyugodj meg Marcus. Inkább a vacsorára gondolj. El sem tudod képzelni, milyen finom ételek várnak itt miránk - nyugtatott és behúzott a refektóriumba.

Az asztalok rogyásig meg voltak rakva a legkülönfélébb ételekkel. A rántott fürjtől a fácánig mindenféle ételt felhalmoztak azon az estén. Kaprus már letelepedett az egyik legnagyobb tál mögé, és alig bírta türtőztetni magát. A rózsafüzérét vette a kezébe, nehogy elveszítse az önuralmát, s még imádság előtt lásson hozzá a zabáláshoz.

Lassan megtelt a refektórium, immáron mindenki reverendában ült az asztalhoz. És amint elnéztem ezeket a fekete ruhás, egyhangú és elszomorítóan hasonlatos alakokat, akik szinte élettelenül várakoztak, hirtelen rettenetes következtetésre jutottam: közéjük tartozom. Annyira elkeseredtem, hogy zavartságomban úgy döntöttem -bár nagyon éhes voltam -, hogy nem eszem. Abban hittem, hogy ezzel ellenszegülhetek, s ha én nem teszem azt, amit a többiek, azzal elhatárolhatom magamat tőlük.

Küzdöttem az éhséggel, küzdöttem önmagammal egész estén át, s mire az ágyba kerültem, olyannyira fáradt és elcsigázott voltam, hogy képtelen voltam elaludni. Egyre csak forgolódtam, nem is sejtve, hogy másnap micsoda megrázkódtatásban lesz részem...

8

Az utolsó kenet

Másnap reggel váratlan dolog történt: elhagytam a szemináriu-mot. A beöltöztetést követő vasárnapon ugyanis elvittek bennünket a bazilikába, ahol a megyés püspök által celebrált s értünk felajánlott szentmisén vehettünk részt.

Meglehetősen érdekes esemény volt ez, a prédikáció pedig meglehetősen hosszúra sikeredett. Eléggé kényelmetlen volt az egyórás beszédet érdeklődő tekintettel, figyelmesen, a hívők bámulása közepette, ráadásul a szentélyben, lehetőleg mozdulatlanul végigülni, s a számtalan intelmet végighallgatni. Ha a mi templomunkban történik mindez, bizonyára nem lett volna elég lelkierőm eltűrni, de így, hogy végre kiszabadulhattam a szemináriumból, így kicsit könnyebb volt.

Ugyanakkor az a tudat, hogy a szentmise végeztével újra az utcára léphetünk, türelmetlenebbé is tett.

Majdnem dél volt, amikor meghallottam a megváltó szavakat:

- A szentmise véget ért, menjetek békével.

- Istennek legyen hála - válaszoltuk kórusban.

A sekrestyében aztán megindult a beszélgetés. Tiberianus nagyon szépnek tartotta a papolást. Az után érdeklődött a püspöknél, hogy miként tehetne szert annak kéziratára.

- Sajnos, drága gyermekem - nyilatkozott az ügy felől a püspök -, nekem mindaz, amit a szószékről mondtam, nincsen leírva. - Tiberianus erre olyan fehér lett, mint a karinge, s csak kevés választotta el az ájulástól. Remus észrevette ezt, s mint cellatárs rögtön odaugrott a megszédült Tiberianushoz.

- Lassan indulnunk kellene - jegyezte meg Remus.

- Valóban - hebegte Tiberianus, aki mindig tudta a kötelességét. Amíg a többiek készülődtek, én kisurrantam a sekrestyéből, és gyors léptekkel elhagytam a bazilika környékét.

Megint szabadnak érezhettem magamat, s visszatérhettem az életbe. Egyedül a reverendám emlékeztetett rá, hogy ez a szabadság inkább hasonlatos a börtönből megszökött rab szabadságához, mint a körülöttem lévő, s engem megbámuló emberekéhez. De mégiscsak szabadság volt.

Felszabadultan, cél nélkül róttam az utcákat, s minden kirakatot megbámultam. Elnézegettem a rég nem látott tárgyakat, s köszöntem minden szembejövőnek.

Úgy éreztem: megint otthon vagyok, s a lehetőségek ezrei vesznek körül... A világ tárul ki előttem... Aztán hirtelen belém hasított a tudat, hogy éppen ez a világ vetett ki magából engem, éppen a lehetőségek miatt - melyeket úgy képzeltem, hogy körülvesznek - kerültem a szemináriumba. Hiszen a maga módján kegyetlen volt az a világ is: megfosztott a tanulástól, s rákényszerített, hogy olyan helyen éljek, ahonnan az első perctől fogva menekülni akartam.

A jókedvem nyomban tovaszállt, s hirtelen gyűlölni kezdtem a szembejövőket, és velük együtt az egész életet. A letargikus állapotom csak fokozódott, amikor megláttam egy szerelmespárt a liget padján. Eszterre gondoltam, s elviselhetetlen bűntudatom lett. Megint megelevenedett előttem az az utolsó együtt töltött éjszaka...

Undorodtam magamtól s mindattól, amit azóta tettem. Az alakoskodástól, a színleléstől, de leginkább attól, hogy megalázkodtam, s olyan emberek segítségét kértem, akiket megvetek. Mindezt pedig azért, hogy lehetőségem legyen minél több tudást megszerezni. A tudást, aminek semmi hasznát nem veszem, miután nem leszek...

Egy jól öltözött, kiegyensúlyozott arcú, elégedett tekintetű fiatalember haladt el mellettem. Utánanéztem. Még a járását is ellenszenvesnek véltem. Vad gyűlöletemben utánairamodtam, s közben a fájdalom megszülte bennem az elhatározást: megölöm, s azután végzek magammal.

Két utcasarkon át követtem, s közben azon töprengtem, hogy miként hajtsam végre rettenetes elhatározásomat, s elégítsem ki őrült vágyamat, hogy bosszút álljak az emberiségen az engem ért sérelmekért.

A férfi nem sejtve, hogy a vesztébe rohan, befordult az egyik bérház kapualjába - követtem. Elindultunk felfelé. Az idegen egyre szedte a lábát, s mind magasabbra jutott. A legfelső emeletre ment.

Kilépett a körfolyosóra, én meg utána. A négyemeletnyi mélység ott tátongott mellettünk. Csak egyetlen erőteljes lökés, és vége.

A férfi mintha tudatán kívül beleegyezne ebbe, megállt, s szívott még egy utolsót a cigarettájából, majd a mélybe hajította. Feldúlt tekintetemmel követtem a cigarettavéget. Magamban úgy határoztam, hogy amikor földet ér, lelököm utána az ismeretlen alakot.

Néhány pillanattal a földet érés előtt egy asszony elkiáltotta magát:

- Tisztelendő úr! Tisztelendő úr! - Csapzottan, s verejtékben úszva, felajzottan fordultam a hang irányába. S amint magamhoz tértem a gyűlölet keltette kábulatból, úgy megszédültem a korábbi elhatározásom gondolatától, hogy majdnem átfordultam a korláton, hogy erőtlenül megtegyem azt, amihez talán nem lett volna korábban lelkierőm.

- Jól van, fiatalember? - kérdezte a gyűlölt férfi megszorítva a vál-lamat.

- Igen. Köszönöm - feleltem ziláltan.

- Tisztelendő úr, jöjjön gyorsan... - hadarta az öregasszony, amikor odaért hozzánk.

- Mi történt? - kérdeztem kissé visszanyerve erőmet.

- A férjem... a férjem haldoklik.

- Mit vár tőlem? - kérdeztem erőtlenül.

- Adja, fel... kérem... adja fel neki az utolsó kenetet...

- Maga megőrült! - szaladt ki a számon.

- Dehogy őrültem! - jajveszékelt a szerencsétlen. - Haldoklik. Nézze meg, ha nekem nem hisz. Kérem, segítsen...

- De hát, én... - kezdtem egészen megzavarodva.

- Segítenie kell - felelte józan hangon a mellettünk álló férfi. Majd egyik kezét visszatéve a vállamra folytatta: - Ha akarja, én segíthetek.

- Menjünk - feleltem beletörődően, majd mintegy magamnak hozzátettem: - Nekem már úgyis mindegy.

Az öregasszony egy nagyon szegényesen berendezett, kopott vako-latú előszobába vezetett bennünket. A szoba felől hátborzongató hörgések hallatszottak. Olyannyira megszállt a félelem, hogy földbe gyökerezett a lábam, és képtelen voltam megmozdulni. A lakásban különös szag terjengett, rögtön tudtam, hogy a halál szaga az.

- Jöjjenek utánam - suttogta az öregasszony és bement a szobába, ahol nemsokára maga a halál is meg fog jelenni, hogy létével mindent elborítson, s mindent átváltoztasson. Mert biztosra vettem, hogy a halál beálltával az asszony szemében az őt körülvevő tárgyak egészen más jelentőségűekké válnak.

- Apukám - szólongatta a haldoklót. - Apukám, látod, mégis eljött hozzád...

Döbbenten hallgattam a szavait, mert a nő úgy beszélt rólam, mintha az öreg engem várna.

- Menjen - lökött meg finoman a férfi, akinek a halálát korábban annyira vágytam.

Szinte beestem a förtelmes szagú, lehúzott redőnyű, félhomályos szobába. Bár irtóztam még a gondolatától is, akaratlanul is azonnal arrafelé fordultam, ahol a haldokló feküdt. Egy törülközőt tettek a feje alá, egy vörös rózsákkal díszített fehér törülközőt. Erre pontosan emlékszem. Ma is látom magam előtt...

- Mindent előkészítettem - súgta a fülembe az öregasszony s az asztalra mutatott, ami közvetlenül az ágy mellett állt, rajta középen egy feszület, annak mindkét oldalán egy szál, immár csonkig égett gyertya, ezek körül pedig az ilyenkor előkészítésre kerülő tárgyak. Két edény, és egy ágacska.

Amint elnéztem ezt az asztalkát, a meghatódottságtól, amit ez az előkészület csak fokozott, könny szökött a szemembe.

- Ebben van a szenteltvíz - mondta az asszony elfúló hangon és az egyik tálkára mutatott. Olyannyira szánni valóan állt ott, hogy nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet és felzokogtam.

- Itt vagyok - hallattam a hangomat, mint sem tudva róla, hogy beszélek.

- Hát mégis eljött? - kérdezte az öregember elhaló hangon.

- El - feleltem lehajolva hozzá és megérintettem az arcát. Már nem undorodtam tőle. Magamhoz intettem a feleségét.

- Nincs nálam olaj - suttogtam.

- Hozok a konyhából, maga meg beszenteli.

- Jó - válaszoltam, mire kisietett és egy kis tálkával tért vissza. Félrevonultam vele, és a magam módján beszenteltem. Aztán miután visszatértem a haldoklóhoz, a liturgiának megfelelően megkentem vele a szemét, a fülét, az orrát, a száját, a kezét és a lábát, s közben

fennhangon, s őszinte hittel mondtam: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!"

Aztán néma csend lett a misztikus helyiségben. Miközben hallgattam a csönd nesztelen zajait, arra döbbentem rá, hogy amíg e szertartást végeztem, magam is hittem annak eredményességében. S abban a magasztos, vissza nem térő pillanatban azt mondtam a hálás öregasszonynak:

- Most nincs nálam szentelt ostya. De holnap ismét eljövök, s akkor megáldozhatnak mind a ketten.

- Áldja meg magát a Jóisten - mondta az öregasszony és összekulcsolt kezeit az ég felé fordította. Aztán az urához sietett, homlokára helyezte a tenyerét és lekuporodott az ágy szélére. Kedvesen az asz-szonyra mosolyogtam, majd hálával néztem le a haldoklóra, aki visz-szaadta az életkedvemet.

9

A bordélyházban

Amikor visszatértem a szemináriumba, már a bejáratban ténfergő kispap megállított.

- Azonnal menj a prefektus atyához.

- Csak nem beteg? - kérdeztem aggódva és felmentem a mögötte lévő lépcsőn.

Amint felfelé haladtam, ugyanaz a kérdés foglalkoztatott, mint egész úton: miért nem akart a pap elmenni az öregemberhez?

- Marcus, Marcus! - szólított meg a sötétből Anzelmus.

- Óh, drága testvérem! - kiáltottam önfeledten. - Végre megleltelek! Te el sem tudod képzelni, hogy...

- Merre jártál? - lépett ki rejtekhelyéről cellatársam. Odaléptem hozzá, barátságosan megöleltem, s így mentünk tovább.

- Eltévedtem abban a bábeli zűrzavarban, ami odakint honol.

- Na ne mond!

- De, sajnos ezt kell mondanom. A bazilikától eléggé nehéz idetalálni.

- És miért nem vártad be a többieket? Ha szabad érdeklődnöm!

- De hát Anzelmus testvér, ők voltak azok, akik nem vártak be engem!

-Úgy? -Úgy.

- Na, majd a prefektusnál elmondhatod. Azonnal odavezetlek.

- Magam is odatalálok testvérem.

- Nem! Magam viszlek oda.

- Ó, Anzelmus, te milyen önfeláldozó vagy! - jegyeztem meg meg-hatottan, miközben Anzelmus élénken, ugyanakkor udvariasan kopogtatott. Olyan megtiszteltetésben volt részünk, hogy maga a prefektus nyitott ajtót.

- Jöjjenek be! - parancsolta visszahúzódva.

Természetesen Anzelmust magam elé engedtem, de hát nem is lehetett volna másképpen, hiszen úgy furakodott, mintha az élete múlna ezen a belépésen.

- Üljenek le - mondta a prefektus az asztal mögött terpeszkedve, s két elárvult kényelmetlen székre mutatott. Anzelmus boldogan ugrott, s telepedett le az egyikre.

- Maga álljon - kiáltotta a prefektus, mikor el akartam foglalni a másik széket.

- Ahogy parancsolja - hajoltam meg illedelmesen.

- Most pedig azonnal, késlekedés nélkül számoljon be nekünk, ha nincs ellene kifogása, hogy hol járt az elmúlt néhány órácskában.

- A kötelességemet teljesítettem.

- Úgy? - förmedt rám a prefektus.

- Úgy? - sisteregte Anzelmus.

- És merre, ha szabad ilyet kérdeznem?

- „Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Énekeljen zsoltárt! Beteg valaki közületek? Hívassa az egyház elöljáróit, azok imádkozzanak felette és kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja" - feleltem.

- Ezt mire kell értelmeznünk kedves Marcus tisztelendő úr? - érdeklődött gúnyosan a prefektus.

- Mire? - kérdezte halkan Anzelmus.

- A tisztelendői kötelességemet végeztem. Felsegítettem egy beteget, és imádkoztam érette.

- Hol?

- Még a bazilikában.

- Igen?

- Aztán amikor végeztem a fohásszal, a többiek már nem voltak sehol. Magam indultam vissza a szemináriumba, s mivel az utat nem ismertem, elkeveredtem a forgatagban...

- És most ért ide... - jegyezte meg, kevésbé gorombán a prefektus.

- Igen, atyám. Sajnálom. ígérem, legközelebb nem fordul elő velem... Majd segít azon a szerencsétlenen más. Én követem a többieket.

- Ugyan, kedves Marcus - mondta egészen más hangon a székre mutatva a prefektus. - Igen is jól cselekedett.

Anzelmusra néztem, aki értetlenül meredt a prefektusra. Az észrevette annak pillantását, gyorsan hozzátette még:

- Ugyanakkor szólnia kellett volna valakinek, hogy hová megy.

- Valóban - hagytam helyben.

- Nos, talán ennyi elég is; most elmehetnek - jegyezte meg a prefektus az ajtó felé intve.

- Dicsértessék, prefektus atyám.

- Mindörökké, ámen.

- Dicsértessék.

Amint becsukódott mögöttünk a prefektusi hivatal ajtaja, Anzel-mus rögvest nekem esett.

- Remélem, nem hiszed, hogy én elhiszem neked ezt az egészet!

- „Quidquid recipitur, recipitur per modum recipientis." (Mindenki a saját felfogóképessége szerint ítéli meg a dolgokat.) - mondtam és otthagytam a drága Anzelmust. A kápolnába siettem, ahol sajnálatos módon több reverendás ördög is tartózkodott, s jelenlétükkel megnehezítették a szentelt ostyához való hozzájutást.

Elnéztem őket, s elkeseredetten állapítottam meg, hogy szorgos tevékenységüket eszük ágában sincsen rövid időn belül abbahagyni. Cselekvésre kellett elszánnom magamat.

- Testvéreim! - kiáltottam, mire mindannyian felkapták a fejüket.

- Mi a francot akarhat? - hallottam több felől is a suttogást.

- A segítségeteket kérem... - kezdtem, de Donutius belém fojtotta a szót.

- Nem látod, hogy imádkozunk? - kérdezte felháborodottan, a többiek helyeslő bólogatása közepette. Lehajtottam a fejemet, ájta-tosan összekulcsoltam a kezemet, s becsukott szemmel fennhangon kezdtem felidézni Szent Pál apostol a Korintusiakhoz írt első levelének egyik részletét, a szeretet himnuszát: „Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek." Mikor ehhez a részhez értem körülnéztem a kápolnában, ahol immáron magamon kívül csupán Jézus volt.

Az oltárhoz rohantam, kinyitottam annak kicsinyke ajtaját s a ta-bernákulumból kiemeltem a kelyhet, mely az oltáriszentség megannyi darabját tartalmazta. Belemarkoltam, kivettem néhányat, majd visszazártam a kelyhet. S az oltáriszentségek - ami nem más, mint Krisztus urunk bomlásnak indult testének maradványaiból kisütött ostya - társaságában visszatértem a cellámba, ahol Ulpitus és Anzelmus egy kéttagú imaközösséget alkotva lázasan zsolozsmázott.

- Az Úr legyen veletek - mondtam mikor beléptem, de úgy tettek, mintha nem hallanák. Kihasználtam az alkalmat és néhány dolgot magamhoz véve rögvest távoztam.

- Stúdium van! Hová mész? - emelte fel azonnal a fejét Anzelmus.

- „Quid me alta silentia cogis rumpere?" (Miért kényszerítesz, hogy a fájdalmas csendet megtörjem? (Vergilius)) - kérdeztem és kiléptem a fülledt, homályos folyosóra. Lefelé tartottam, s igyekeztem minél hamarabb elhagyni a szemináriumot. Nyugodtan mentem lefelé, mert tudtam, hogy könnyűszerrel kijuthatok, hiszen Lucianust osztották be estétől a portaszolgálatra.

Amikorra elértem a bérházat - amiben a szerencsétlen házaspár lakott -, már teljesen besötétedett. Felmentem a világítás nélküli lépcsőházban és kopogtam. Sokára nyílott csak ki az ajtó. Döbbenten láttam, hogy az öregasszonyon fekete ruha van. Zavaromban elővettem az oltáriszentségeket, a kezébe nyomtam és leiramodtam a lépcsőn. Gondolkozás nélkül, kiábrándultan és leverten indultam vissza a papneveldébe. Nem néztem, merre megyek, csak ösztönösen haladtam előre. Senkivel sem foglalkozva, elkeseredetten lépkedtem. Nem néztem meg azokat, akik nevettek az öltözékemen, s akik gúnyolódtak rajtam. De egyszerre egy ismerős hang kiáltott utánam. ..

- Eszter, te mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten és végignéztem könnyed ruházatán.

- Itt dolgozom - felelte szemrehányóan.- Jelmezbálban voltál?

- Igen... - feleltem zavaromban. - Illetve nem... vagyis, de te nem fázol ebben a rövid szoknyában? És egyáltalán, csak nem... nem itt...

- Nem. Nem fázom. Egyébként nem vagy már börtönben? Elég hamar kiengedtek...

- Láthatod, milyen börtönben vagyok. Most már megértesz engem?

- Úgy érted, hogy amikor a börtönről beszéltél, akkor egy szerzetesrendre gondoltál?

- Ha nem is szerzetesrendre, de jól gondolod.

- De miért nem mondtad el? - esett nekem szemrehányóan. - Akkor nem kerültem volna ide, akkor nem ment volna tönkre az életem. .. és nem csinálok őrültségeket...

- Miért, azt csináltál? - kérdeztem meglehetősen bután.

- Hát nem látod? Nem jöttél még rá, hogy hol dolgozom? Miattad tettem. Szerelmi csalódás miatt. Most már talán elhiszed, hogy nekem te voltál a legfontosabb, érted akartam élni... s te becsaptál, átvágtál, és összevissza hazudoztál...

- Ez nem igaz - védekeztem erőtlenül.

- Nem igaz? - háborodott fel. - Hát nem azt mondtad, hogy börtönbe mész, most pedig kiderült, hogy mégsem. Akkor hagytad, hogy azt higgyem, te bűnöző vagy, és...

- Nem hagytam. Ne felejtsd el, hogy nem voltál hajlandó szóba állni velem. Egészen fel voltál dúlva... hiába akartam nyugodtan megbeszélni...

- Nyugodtan? Te tudtál volna nyugodt lenni abban az állapotban? -kiáltotta elveszítve a fejét.

- Kérlek Eszter, ne kiabálj... Ne kiabálj - csitítottam. - Kérlek. -Jó, nem kiabálok... Gyere, menjünk be oda. Ott tudunk beszélgetni, csak előbb vedd le ezt az ocsmány maskarát.

- Ez reverenda, Eszter. Felszentelt ruha... egyébként igazad van, a maga módján ocsmányság.

- Akkor vedd le. Mégsem jöhetsz be ebbe egy éjszakai lokálba.

- Nem tudom levenni.

- Miért, hozzád van nőve?

- Nincs alatta megfelelő öltözék.

- Nincs rajtad nadrág? - kérdezte elképedve.

- De van. Csak éppen nem olyan, ami...

- Akkor maradj ebben. Majd legfeljebb hátul jössz be. Na gyere -mondta és elkapta a karomat. Egészen ismeretlen volt a szorítása, különösen erős ahhoz képest, amire emlékeztem.

- A szüleid tudják?

- Persze, hogy tudják. Bevettem egy csomó gyógyszert, miután otthagytál.

- Miután elzavartál...

- Ha később érnek akkor haza, nem találnak életben. Talán jobb is lett volna... de ők korábban jöttek meg mint ígérték, s már reggel nyolckor otthon voltak. Ha csak ebédre jönnek, ahogyan mondták...

- De mi értelme volt? - kérdeztem elkeseredetten.

- Azt akartam, hogy életed végéig lelkiismeret-furdalásod legyen -mondta és kinyitott egy feketére festett ajtót, majd felvezetett egy vörös posztóval borított folyosón.

- Nocsak, Gina! Felcsíptél egy papot? - kérdezte egy félmeztelen szőke nő, aki egy hatalmas tükör előtt ült és fésülte a haját.

- Gina? - kérdeztem suttogva.

- Nem mindegy? Claudia, magunkra hagynál minket?

- Ahogy akarod. De Roberto nem fog neki örülni.

- Az az én dolgom.

- Ki az a Roberto? - kérdeztem, mikor kettesben maradtunk.

- A tulajdonos.

- Itt mindenkinek álneve van? - érdeklődtem felemelve egy fekete ostort, amit - miután megnéztem - visszahajítottam egy kanapéra. - Ezeket mire használjátok?

- Azok nem az enyémek.

- Jó. Felejtsük el ezeket a tárgyakat és beszéljünk értelmesen. Hajlandó vagy innen eljönni?

- Már miért mennék el? Nagyon is kedvesek a kuncsaftjaim...

- Neked kuncsaftjaid vannak? - kérdeztem elfehéredve.

- Azok. És nagyon rendesek. Nem hazudoznak nekem, és jól fizetnek.

- Hagyd ezt abba - kiáltottam hisztérikusan. - Azonnal öltözz! Eljössz innen - estem neki.

- Nem - mondta hideg határozottsággal és eltolt magától.

- Nem? - kérdeztem megszédülve, s egy karosszékbe rogytam.

- Már nem parancsolsz nekem!

- Azelőtt sem parancsoltam... soha. Mondj egyetlen olyan alkalmat, amikor én parancsoltam neked! Csak egyetlenegyet - üvöltöttem felháborodottan.

- Ne kiabálj. Nem kell idecsődítened mindenkit.

- Jó, nem kiabálok - egyeztem bele. - De akkor szedd a ruháidat és gyere velem.

- Hová? Talán a szerzetesek közé.

- Nem szerzetesek! De mit számít. Öltözz! - mondtam és egyre ingerültebbé váltam. - Hazaviszlek.

- Nem lakom otthon.

- Ezt meg hogy értsem?

- Ahogy mondom: nem lakom otthon. Felfogtad?

- Ezt úgy értsem, hogy...

- Robertóval lakom.

- Micsoda?! - kérdeztem a türelmem határán.

- Ő legalább kedves velem - jegyezte meg Eszter, mire felugrottam, és pofon vágtam. Arcához emelte a kezét, majd felpattant és hisztérikusan nekem esett. A reverenda gombjai szanaszét repültek a szobában. Végre sikerült lefognom.

- Kérlek, Eszter - könyörögtem. - Kérlek, fejezd be!

- Átkozott! - kiabálta zokogva. - Átkozott... takarodj innen! -Ekkor kinyílott az ajtó és egy ledér lány nézett be rajta.

- Minden rendben? - kérdezte, de amikor meglátott, elkacagta magát. - Nagyon harcias a papod - jegyezte meg Eszterhez fordulva és visszacsukta az ajtót.

- Szóval így csinálod... - szólaltam meg egészen gyenge hangon. Nem válaszolt, csak szánakozva nézett le összegörnyedt testemre, és szomorú tekintettel azt kérdezte:

- Hát még mindig szeretsz? - Mivel képtelen voltam válaszolni, bólintottam. Odajött hozzám, leült mellém, és két tenyere közé fogta a kezemet. Majd hirtelen, vadul csókolgatni kezdte.

- Mit csinálsz Eszter? - kiáltottam rá, mire térdre borult előttem.

- Kérlek... kérlek, bocsáss meg nekem!

- Állj fel - szóltam rá és a hóna alá nyúlva felemeltem, mire a nyakamba borult.

- Menjünk innen - súgtam neki, de ő erőteljesen megrázta a fejét.

- Elmegyünk, elmegyünk - dünnyögte.

- Akkor szedjük össze a ruháidat - ajánlottam és lefejtettem karját a nyakamról.

- Előbb ígérj meg valamit! - mondta, s a szemembe nézett.

- Nem tudom megígérni, hogy együtt maradunk -mondtam őszintén, félelemmel.

- Nem azt... hanem, hogy segítesz nekem...

- Igen - egyeztem bele.

- Segítesz nekem normálisan élni. Megértem, hogy ezek után én már nem kellek neked...

-Nem erről...

- Ne folytasd. Nem kell mentegetőznöd. Megértelek. És én sem akarnám... Nekem csak az a fontos... - de nem fejezte be, mert a folyosóról egy férfi kiabálása hallatszott be: - Gina! Gina, merre vagy?

- Ez Roberto - suttogta reszketve. - Vetkőzz! Gyorsan... vetkőzz már!

- Miért?

- Ne kérdezd, csak tedd, amit mondok...- hadarta és tépni kezdte magáról a ruháját. Mire nyílt az ajtó, már az ágyon feküdtünk.

- Gina - nyitott be egy ragyás képű, kopasz, középkorú férfi. - Ja, dolgozol? - kérdezte. - Akkor majd később - és visszahúzódott.

- Mi volt ez? - kérdeztem hitetlenkedve. - Miért csináltuk ezt az egészet?

- Mert ha úgy talál... lehet, hogy megölt volna mind a kettőnket.

- Normális ez az ember? Ha hemperegni lát, az nem zavarja, de ha felöltözve...

- Ezt te nem értheted.

- Nem. Az biztos - mondtam, és odadobtam neki a melltartóját, amit az ágyon felejtett.

Amikor végignéztem rajta, szégyenlősen maga elé kapta a kezét.

- Ne haragudj - dadogta. - De nem akarom, hogy így láss. Kérlek, fordulj el.

- De hát mások előtt nem szégyellsz levetkőzni... sőt mást sem, előttem meg, akivel valamikor...

- Erre most nincs időnk... - siettetett. Engedtem a kérésének, csakhogy minél hamarabb megszabadulhassunk onnan. Máskülönben fogalmam sem volt róla, hogy hová viszem.

- Hová akarsz menni?

- Először Roberto lakására. Itt van nem messze... aztán... - de itt elakadt.

- Aztán?

- Aztán nem tudom.

- A szüleidhez... - ajánlottam, de kétségbeesetten közbevágott.

- Oda nem lehet, Roberto ott keresne legelőször.

- Keresni fog? - kérdeztem elképedve.

- Persze. Csak nem hiszed, hogy így elenged!

- Hát mi vagy te! A tulajdona? Vagy a szolgája? - kiáltottam taj-tékozva a dühtől. - Hol van ez a gazember? Majd én beszélek vele!

- Csak azt ne - könyörgött. - Csak azt ne tedd!

- Talán megöl, vagy micsoda? Nem fogok megijedni egy kis...

- Emberei vannak, s azok mindenre elszántak. Kikészítenek téged... - Nem válaszoltam, erre Eszter odajött hozzám, erősen magához szorított, és azt suttogta:

- Bárcsak újra kezdhetnénk mindent!

Mikor kimondta ezeket a félelmetes szavakat, minden vér a fejembe szállt, s arcomat elöntötte a forróság. Nem tudtam mit felelni, mert tudtam, hogy ami után vágyik, az egy megvalósíthatatlan fantazmagória, ugyanakkor a szánalom, amit azokban a percekben oly erősen éreztem iránta, megakadályozott benne, hogy elutasítsam vagy kiábrándítsam...

- De ez már csak álom a számomra... - jegyezte meg rideg hangon és miután megcsókolta az arcomat, az ajtóhoz lépett.

- Indulhatunk? - kérdezte. Válasz helyett szomorú tekintettel bólintottam.

Lementünk a vörös posztós folyosón.

- Örülsz? - kérdeztem akaratlanul.

Már úgy látszott, hogy minden nehézség nélkül kijutunk, amikor váratlanul elénk ugrott Roberto. A szívem hirtelen vadul verni kezdett, a légzésem is felgyorsult. Eszter megtántorodott, s ha nem tud megtámaszkodni a folyosó falánál, bizonyára hanyatt vágódik és lefordul a lépcsőn.

- Hová, hová kisasszony? - kérdezte Roberto rekedt hangon. Eszterre néztem, aki nem tudott mit mondani, aztán vissza a lokáltulajdonosra, majd azt mondtam:

- A kisasszony rosszul lett. A kórházba... - de a férfi közbevágott.

- Mondd meg ennek a taknyosnak, hogy fogja be a száját - fordult Eszterhez.

- Ha nekem akar mondani valamit, miért nem beszél hozzám? -förmedtem rá ingerülten.

- Adolf! Igor! - kiáltotta Roberto. Abban a pillanatban hirtelen megvilágosult előttem, hogy azon nyomban, gondolkozás nélkül cselekednem kell, mielőtt a két, vélhetőleg mindenre elszánt vadállat meg nem érkezik. A félelem, a menekülési vágy és az ijedtség keltette ütés eredményesnek bizonyult, mert a férfi megingott és félrelökve ki tudtunk mellette rohanni az utcára, ahol azonban tanácstalanul megtorpantunk.

- Merre fussunk? - kérdeztem idegesen Esztertől.

- Arra - mondta és egy sikátor felé mutatott. Nem gondolva a következményekre, rohantam végig Eszterrel a sikátoron, míg egy térre nem értünk.

- Abba a házba - kiáltottam és elkapva Eszter karját magam után húztam.

A lépcsőház ajtaja zárva volt. Tehetetlenségemben először feszegetni kezdtem a zárat, de szerencsére észbe kaptam, így egy másik házhoz iramodtunk. Az is zárva volt. Közben a szűnni nem akaró léptek zaja egyre közeledett. Eszter hisztérikus zokogásban tört ki, ami engem is elbizonytalanított és megfélemlített.

- Ne félj! - nyugtattam, s igyekeztem magam is szót fogadni. De amikor a sarkon két megtermett férfi, lánccal a kezében befordult, minden erőm elhagyott. Abban az átkozott, félelemmel teljes percben gyűlölettel gondoltam Eszterre, amiért ilyen helyzetbe hozott. A rémképek különféle, mind ijesztőbb formában kezdtek megjelenni a szemem előtt. És akkor váratlanul a hátunk mögött megmozdult a zár és kinyílott az ajtó. Mindketten hátrafordultunk, az ajtóban egy férfi állt, s döbbent tekintettel meredt ránk. Késlekedés nélkül taszítottam rajta egyet, s bevágtam magunk mögött az ajtót. Amíg Eszter a földre került férfihez ugrott, én idegesen felkaptam a kulcsot a kövezetről és remegő ujjakkal bezártam a kaput.

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte fuldokolva a megrettent férfi.

- Semmit - ugrottam oda hozzá. - Igazán semmit. Ne aggódjon. Bajban vagyunk.

- Menekülnünk kellett... - tette hozzá Eszter. A férfi ránézett. Sokáig nézte az arcát, majd azt kérdezte: - Nem ismerem én magát?

- Lehet... - hebegte Eszter és rám pislantott. Találkozott a tekintetünk. Az övé bűnbánó és szégyenkező volt, az enyém felháborodott undort rejtő.

- Ismerem - jegyezte meg a férfi és elvörösödött.

- Akkor segítsen - szaladt ki a számon meggondolatlanul.

- Maga pap?

- Bújtasson el... - mondtam, végig sem gondolva, amit beszéltem.

- Hová? Csak nem azt akarja kérni, hogy... hogy... inkább hívom a rendőrséget...

- Fel akar adni minket? - kérdezte kikerekedett szemmel Eszter.

- Dehogy! Azokat - válaszolta és az ajtó felé intett.

- Nem találnák meg őket. Lehet, hogy már el is tűntek.

- Akkor miért nem mennek maguk is?

- Mert az is lehet, hogy még nem.

- Csak egy óra hosszáig... — kérlelte Eszter.

- Mennyi idő van? - kérdeztem, s az órámra néztem. Megdöbbenve láttam, hogy csaknem éjfél. A szemináriumban bizonyára már felfedezték a szökésemet.

- Segít vagy nem? - fordultam türelmetlenül a férfi felé.

- Megnézem, itt vannak-e még - jelentette ki és az ajtóhoz lépett. - Abba a sarokba bújjanak - mutatott egy sötét fal tövére. - A kulcsokat! - nyújtotta oda a kinyitott tenyerét. Engedelmeskedtünk, s a férfi kilépett az utcára. Sokáig csend volt. A levegő azonban mégis feszült és félelemmel volt tele. Eszter hozzám simult a sötétségben. Akkor váratlanul meghallottuk egy idegen férfi hangját.

- Adolf az - suttogta visszafojtott hangon Eszter.

- Nem látott errefelé egy fiatal nőt meg egy fekete ruhás férfit? -kérdezte.

- Nem - hallottuk a választ, aztán hosszú ideig kísérteties csend lett. Először arra gondoltam, hogy a két férfi elment, aztán meg ijedten azt feltételeztem, hogy a férfi befelé mutogat és elárul minket.

- A húgom az és a barátja - jegyezte meg egy harmadik férfihang.

- Sajnálom, de nem láttam. - Mire megint csönd lett. Kezdtem aggódni a minket rejtegető férfiért. Elhatároztam ugyanakkor, hogy a segítségére rohanok, ha azok ketten megsejtve valamit erőszakkal akarják szóra bírni. - De szerencsére nem ez történt. Az ajtó becsapódott, s a férfi visszajött. - Elmentek - kiáltotta oda nekünk óvatlanul.

Erre hirtelen vad dörömbölés rázta meg a kaput, s a két pribék ordítozni kezdett.

- Gyorsan, felfelé! - hadarta az ijedt férfi és szaladni kezdett föl a lépcsőházban. Reszkető lábakkal követtük. Csak akkor nyugodtunk meg kissé, amikor bezáródott mögöttünk a lakás erős zárja.

- Ezt jól megcsináltam - esett kétségbe a férfi és a földre rogyott.

- Ne hibáztassa magát - nyugtattam lihegve.

- Mi lesz velem? - kérdezte ő olyan hangon, ami rettenetesen megijesztett és elgyengített. - Mibe keveredtem, Istenem?

- Magát nem tudják bántani - igyekeztem nyugtatni úgy, hogy magam is kételkedtem.

- Ne féljen - mondta neki halkan Eszter és a fejére tette a kezét. Amint megláttam, megint elfogott az undor. Gyorsan az ajtóhoz léptem és fülemet odatapasztva hallgatózni kezdtem. Odalenn élénk kiabálás volt. Egy nő hisztériázott. Egy férfi a rendőrséggel fenyegetőzött. De egyszerre mindegyikőjük hangját elnyelte a sziréna visítása, minek hallatára kivert a víz, és remegni kezdtem. Eszter kétségbeesetten meredt rám a félhomályban.

- Elvesztem - gondoltam mindent feladva.

- Most mi lesz? - kérdezte ő. Mellette a férfi erőteljesen köhögni kezdett, majd fuldokolni. Odaugrottam hozzá és vadul rázni kezdtem az ide-oda fetrengőt.

- Mi az isten van magával? - faggattam, s szinte az eszemet vesztettem.

- Semmi... - hadarta egy pillanatra abbahagyva a köhögést -, mindjárt elmúlik...

Közben szerencsére kikapcsolták a szirénákat. Csak az emberek hangjának szűnni nem akaró moraja töltötte be a helyiséget, ahová beszorultunk. Már egy óra is elmúlott, mire minden elcsendesedett.

- Mennünk kell - mondtam aggodalommal, de határozott hangon.

- Elmentek azok? - kérdezte Eszter.

- Nem tudom - válaszoltam bizonytalanul. - Csak nem várnak ránk reggelig...

- Maradhatnak, ha akarnak... hajnalig... mert ötkor dolgoznom kell menni...- ajánlotta a férfi, s hangjából az érződött ki, hogy azért szeretné, ha maradnánk, mert fél egyedül lenni.

- Elég gondot csináltunk magának így is - mondta Eszter és készülődni kezdett. Óvatosan kinyitottam az ajtót és kikémleltem a folyosóra. Néma, síri csend volt odakint és sötét.

Tapogatózva indultunk el lefelé. Aztán néhány perc múltán kiléptünk a kihalt utcára. A távolból egy autó hangja hallatszott oda. A fal mentén osontunk végig, időnként hátrasandíva, hogy megállapítsuk, nem követnek-e bennünket. Miközben így haladtunk, megpróbáltam Roberto agyával gondolkozni, s beleképzelni magamat az ő helyébe, hogy megtudjam, hasonló helyzetben én mit tennék.

„Bizonyára visszajönnék és megkeresném ezt a férfit - gondoltam. -De ő szerencsére nem tud segíteni neki - tettem hozzá, s megnyugodtam. - Csak nem bántja azt a szerencsétlent - sóhajtottam. - Aztán keresni kezdeném Esztert... Először a szüleinél, aztán a barátainál..."

- Nincs valami barátnőd, akihez elmehetnénk? Olyan, aki nem ismeri Robertót, illetve akit ő nem ismer?

- Hogyan képzeled? Beállítani valakihez hajnalban? - kérdezte felháborodva.

- Csak neked akarok segíteni! - válaszoltam és dühösen néztem hátra.

- Vissza kellene mennem - mondta és megállt.

- Megőrültél? - kérdeztem s én is megálltam.

- Csak így kerülhetem el a bajt. Úgy azt a férfit is békén hagyják...

- De agyonüt!

- Nem. Biztos, hogy nem. Szüksége van rám.

- Inkább a pénzre, amit megkeresel neki, nem?

- Az mindegy - mondta beletörődőén és otthagyott engem. Elindult visszafelé.

Első, önző elképzelésképpen hagyni akartam, hogy elmenjen, de a lelkiismeretem háborogni kezdett és utánaszaladtam. Mikor meghallotta lépteim zaját, ő is futni kezdett. Két sarkon át rohantam utána, amíg kifulladva végre utolértem.

- Most pedig, minden ellenkezés nélkül azt csinálod, amit én mondok! - parancsoltam rá ellentmondás nem tűrő hangon, mire szó nélkül engedelmeskedett.

Már derengett, amikor megláttam a szeminárium komor, rideg falait. A bejárattól nem messze megállítottam Esztert és egyedül mentem tovább.

- Hol a pokolban voltál? - esett nekem Lucianus, miután kinyitotta a bejárati kapu súlyos reteszét és meglátott.

- Éppen ott. És nagyon nagy bajban vagyok!

- Valami őrültséget csináltál?

- Erre most nincs idő. Segítened kell. El kell rejtenünk valakit.

- Kicsodát?

- Odakint vár... - feleltem, mire Lucianus kihajolt a kapuból.

- Terhes?

- Üldözik.

- Üldözik? Kicsodák?

- A főnöke és annak emberei. Mindenre képesek. Talán az élete függ attól, hogy segítesz-e. Most behívom. Addig gondold át, amit mondtam - fejeztem be és kiléptem az utcára. Intettem Eszternek. Néhány perc múlva odaért hozzánk.

- Ő Lucianus. Segíteni fog. Ő pedig Eszter. Néhány hónapja még a menyasszonyom volt.

- Gratulálok. Ha nekem ilyen...

- Most arról beszélj, hogy hová vigyük őt!

- Nem könnyű eset - vakargatta a fejét Lucianus. - Mennyi időről van szó?

- Egy éjszaka - vágta rá Eszter.

- Hosszabb időről - mondtam én.

- Neked nincs ötleted? - fordult felém Lucianus.

- Az apácákra gondoltam.

- Nem is rossz! - kiáltotta némi töprengés után kispaptársam. -Ismerek egy öreg apácát. A gondjaira bízhatnánk. De van itt egy kis gond...

- Micsoda?

- Oda csak holnap tudnám elvinni...

- Akkor ma éjszaka a szemináriumban kell aludnia.

- Úgy tűnik igen, csak attól félek, hogy nem tudjuk megoldani -dünnyögte Lucianus tisztelendő.

- A te celládban elalhatna. Hiszen te egyedül vagy...

- És én?

- Te itt leszel reggelig, nem? Aztán majd kitalálunk valamit. Bele kell egyezned - erősködtem. - Bármikor itt lehet valaki.

- Jó - felelte gyorsan. - Itt a kulcs. Milyen hülye vagyok, Istenem!

- Nem! Te nagy szolgálatot teszel most! Keresztényi...

- Na ezt most fejezd be! A Musica Sacra felől menjetek fel.

- Rendben - válaszoltam izgatottan és ösztönösen megfogtam Esz-ter kezét, aki kissé csodálkozva pillantott rám. Sötétben bolyongtunk a szemináriumban, ahol pokoli csend honolt. Mikor elértük Lucianus cellájának a folyosóját, egyik-másik ajtó mögül horkolás hallatszott. Aztán megtorpantam, mert az egyik cellából hangok hallatszottak.

-Ó jaj... kedvesem... kérlek, bocsáss meg... én nem akartam... szeretlek. Bocsáss meg, jaj, ne bántsanak... Nem akarok az ördögé lenni... oltsák el a tüzet. Vegye már valaki észre, hogy égek... Segítség! Szűz Máriám! Nem akarok bűnhődni...

- Ki kiabál? - kérdezte Eszter.

- Ha jól hiszem, Severus az. De menjünk, mert hátha felébred. Kinyitottam a cella zárját, és Eszter kíváncsian nézett körül.

- Hát így éltek ti? Ettől akartál távol tartani engem?

- Ne beszélj! Minden áthallatszik. Próbálj meg aludni, Reggel érted jövök - ígértem meg, bár sejtelmem sem volt róla, hogy ez egyáltalán lehetséges lesz-e.

- Kérlek... maradj itt egy kicsit! - szólt utánam Eszter olyan hangon, aminek képtelen voltam ellenállni. Leültem mellé az ágyra a félhomályban. Megérintettem a kezét; forró volt és puha... A kintről beszűrődő derengés fénye különös árnyékot varázsolt kedves arcára. Amint szótlanul ültem mellette, egy Dosztojevszkij-regény befejező sorai jutottak eszembe: „Amikor temetéséről hazamentünk, Natasával lesétáltunk a kertbe. Ragyogó meleg nap volt. Egy hét múlva utaznak. Natasa különös, hosszú pillantással nézett rám.

- Ványa - mondta - , Ványa, de hisz ez álom volt!

- Mi volt álom? - kérdeztem. - Az egész - felelte - , az egész, ami ebben az évben történt. Miért romboltam le a boldogságodat, Ványa? - S a szeméből azt olvastam ki: Örökre boldogok lehettünk volna együtt!" (Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak)

10

A gyónás

Már több mint két hónapja voltam szeminarista, amikor az a különös eset, Krisztus király ünnepének napján, megtörtént velem. Mint rendesen, vasárnap délelőtt a tizenegy órai misére készülődtünk. Ahhoz képest, hogy november vége volt, egészen szép idő volt odakint, bár azért már kissé hideg. A sekrestye zsúfolásig megtelt leendő papokkal, és jóval a szentmise megkezdése előtt a sürgés-forgás a tetőfokára hágott. Valami - számomra mindmáig ismeretlen - dolog folytán a mise megkezdése előtt fél órával minden tisztelendőnek a sekrestyében kellett lennie, s várakoznia a szentélybe való kilépésre.

Ez a félóra szeminaristaéletem legutálatosabb időtöltései közé tartozott. Mint mindig, tétlenül ténferegtem a meglehetősen kis helyiségben, s a többi kispap duruzsolását hallgattam. Kezdett belefájdulni a fejem. Akkor kopogtak, s mivel senki nem volt hajlandó kinyitni az ajtót, én léptem oda, s amint kitekintettem, megláttam egy öregasszonyt.

- Nem tudja véletlenül, drága tisztelendő úr, hogy mikor kezdődik meg a gyóntatás?

- Még nem kezdődött volna meg?

- Sajnos nem - felelte elkeseredetten. - Pedig ma van a házassági évfordulónk az urammal, és szeretnék tiszta lélekkel...

- Persze értem. Várjon itt egy pillanatig, mindjárt utánanézek -mondtam, s becsuktam a sekrestye ajtaját, ahol nem szívesen láttak vendégül olyanokat, akik nem papi személyek voltak.

- Spirituális atya - kérdeztem. - Ma lesz gyóntatás? Egy asszony...

- Ma nem lesz. Gyónjanak máskor. A viceatya is ember, megbetegedhet! - szólt vissza ingerülten.

- Rendben van. Értem - feleltem s kimentem az öregasszonyhoz. Mivel sajnáltam szegényt, hogy nem tud meggyónni a számára oly fontos napon, magamra vállaltam a gyóntatás bűnét - hiszen erre a fontos tevékenységre még nem voltam felszentelve - és így szóltam neki:

- Bocsásson meg drága asszonyom, de egészen kiment a fejemből, hogy ma nekem kell gyóntatnom...

- Azért jobban is odafigyelhetne rá, atya! - szidott az öregasszony. - Már többen is várakozunk. Micsoda dolog az kérem, hogy nem tetszik időben jönni. Hogyan tudnánk akkor az egész misét...

- Nyugodjon már meg asszonyom! - válaszoltam.

- Értem én, csak ez mégiscsak... a múlt héten meg elmaradt... Megmondom őszintén, hogy nagyon gondolkozunk rajta az urammal, hogy más templomba járjunk, ugyanis...

- Na végre, tisztelendő úr! - kiáltott fel elégedetlenül egy másik fejkendős asszony.

- Itt vagyok - jegyeztem meg és bementem a gyóntatószékbe. Alig tudtam elhelyezkedni, máris nyílott a mellettem lévő egyik üreg ajtaja és betérdelt életem első gyónója.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - kiáltotta az asszony, aki a gyón-tatóért jött a sekrestyébe.

- Mindörökké, ámen - feleltem lehajtott fejjel.

- Gyónom a mindenható Istennek és neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta a következő bűnöket követtem el... — itt megakadt.

- Nos? Sorolhatod lányom!

- Hát, ami azt illetni, kicsit szégyellem ezt elmondani magának...

- Gyermekem, nem tudtad, hogy nem a papnak gyónsz?

- De igen, csak...

- Kezdd el a bűneid felsorolását, vagy távozz! - mondtam olyan türelmetlen szemrehányással, amivel ő illetett idafelé jövet. - Mások is szeretnének megszabadulni a bűneiktől.

- Hát jó... Elkezdeném: először is, nem imádkoztam minden este...

- Ezt meg hogyan képzeled? Ilyen fontos eseményt elhalasztani! Hát mit csináltál e helyett?

- Az igazság az, hogy én... - dadogta és ekkor váratlanul a kettőnket elválasztó vékony falba vájt kis résben megjelent egy boríték, majd mivel nem vettem el, leesett a fapadlóra.

- Lehetne, hogy... - dünnyögte, mire felvettem a borítékot és nagy erővel visszataszítottam az ő részébe.

- Miért adja vissza tisztelendő úr? Talán kevesli? A viceatyának ennyit szoktam adni ezért a bűnért... - mondta, mire elakadt a szavam, s csak néhány perc elteltével voltam képes megszólalni.

- Úgy! Szóval maga megvesztegeti Isten felkent szolgáit? És azt reméli, hogy néhány bankó által megszabadulhat a bűneitől?

- A viceatya mindig azt mondta nekem, hogy adományokkal be lehet kerülni a mennyországba.

- Hát ezt sajnos nem jól tudja! Jézust nem lehet megvesztegetni.

- Akkor most mi legyen? - kérdezte feszülten.

Tanácstalan voltam, persze nem az ő ügyében, hanem a magaméban. Először is nekem még nem lett volna szabad gyóntatnom, s ez a bűnöm ennek az asszonynak legközelebbi gyónásánál mindenképpen a vicerektor tudomására jut, hiszen én is megtudtam tőle ennél sokkal nagyobb titkokat. Ez a vénasszony sokkal veszélyesebb a számomra, mint azt várni lehetett volna.

- Mi legyen? - ismételte meg a kérdést.

- Maga halálos bűnt követett el azzal, hogy megszentségtelenítette a gyónás körülményeit.

- És ezért mennyit kellene...

- Nem érti? - kérdeztem felháborodva értetlenségén. - Maga éppen azzal követte el ezt, hogy fizetni akart a feloldozásért!

- Értem lelkem, értem én.

- Nos, teljes szívéből megbánta a bűnét?

- Igen.

- Más bűnöket is elkövetett?

- Nem voltam mindig kedves az uramhoz... és egyszer elkéstem a szentmiséről... Másra nem emlékszem.

- Akkor mondja tovább az imát - kértem kedvesen, s ő folytatta az ilyenkor mindig elmondásra kerülő imádságot:

- „Istenem, szeretlek, s ezért teljes szívemből bánom, hogy megbántottalak. Kérlek, bocsáss meg nekem. ígérem, hogy a jóra törekszem és a bűnt kerülöm."

- Nos penitenciaképpen imádkozz azért, hogy őszinte bocsánatot nyerj. S kérd minden este Isten bocsánatát, amiért elhitted, s feltételezted, hogy megvásárolhatod őt.

- Igen atyám, így lesz... megígérem.

- „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának keresztje és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot, és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az egyház szolgálata által bocsás-son meg neked, és adja meg a békét. És én feloldozlak téged bűneid-től az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen."

- Ámen.

- Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk - folytattam.

- Mert örökké szeret minket.

- Isten megbocsátotta bűnödet, menj békével.

- Istennek legyen hála.

- Menj békével.

- Dicsértessék - hadarta szolgalelkűen és miután keresztet vetett, kiosont a gyóntatószékből. Mivel egyáltalán nem volt már kedvemre ez a ceremónia, magam is indulni készültem, amikor újabb gyónó érkezett.

- Dicsértessék viceatya - üdvözölt Severus, aki azt hitte, hogy a vicerektor gyóntat.

Váratlan zavaromban csak hümmögni tudtam, mert féltem, hogyha megszólalok, megismeri a hangomat. Féltem ettől, bár hittem benne, hogy Severus megtartaná ezt a titkomat.

- Megint eltelt egy hét atyám, hát itt vagyok. Először egy beszélgetésről kell beszámolnom, ami Trajanus és Vitalius között zajlott le. Ahogyan megígértem, kihallgattam őket... - kezdte, s itt lehalkítot-ta a hangját. Egészen önkívületi állapotba kerültem a megdöbbenéstől. S a szavai hallatán különös félelem lett úrrá rajtam. A felin-dultságtól, s attól, hogy szemináriumon belüli titkokat tudok meg, egyre hevesebben kezdett zakatolni a szívem.

- Az ember már azt hinné, hogy vége közöttük. De nem! Amióta Erasmus meghalt, Vitalius nem hagy békét Trajanusnak. Persze nem abban az értelemben, amiről korábban már említést tettem. Egészen másképpen. Egyébként a spirituális is erősen érdeklődik Trajanus iránt. A másik, ami csak most jutott tudomásomra, bár sajnos bizonyítékaim még nincsenek, hogy Lucianus cellájából női hangokat lehetett hallani. Ez már régebben történt, de úgy vélem eléggé fontos lehet, s talán ez elősegítheti, hogy könnyebben elérjük a célunkat. Valójában ez elég bizonyíték is lehetne... Máskülönben minden rendben van, és többet nem tudok most mondani - fejezte be. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna, kisurrantam a gyóntatószékből.

Zavartan és feldúlt lelkiállapotban értem vissza a sekrestyébe, ahol addigra már csak a sekrestyési szolgálatra beosztott apáca volt, egy meglehetősen fontoskodó nőszemély.

- Maga merre járt, tisztelendő úr? - érdeklődött felállva a térdeplőről, és figyelmét megosztotta köztem és a szentmise között. Néhány pillanatig gondolkoztam a válaszon, de aztán mégsem kellett felelnem, mert nyílott a sekrestyeajtó és belépett Severus, aki furcsa tekintettel méregetett. Kicsit megzavart ez a fürkésző szempár, mert bizonytalan voltam benne, hogy nem ismert-e meg a gyóntatóban, vagy utána nem tudta-e meg valamelyik asszonytól, hogy a vicerektor helyett egy fiatal tisztelendő végezte a feloldozást. Abban reménykedtem, hogy az apáca Severustól is érdeklődik annak késése miatt, de a zárdaszűznek ez esze ágában sem volt. Mindketten úgy viselkedtek, mintha mindez megszokott dolog lett volna.

- Hát te, hogyhogy nem vagy a szentélyben? - faggatott Severus, kedves hangon. Szándékosan feleltem latinul, mert tudtam, hogy az apáca úgy nem fogja megérteni.

- Necessitas dat legem, non ipsa accipit. (A szükség hoz törvényt, nem pedig elfogad. (Publius Syrus))

- No igen - dünnyögte és különös tekintettel meredt rám és megáldott. - Jobbulást neked, testvérem!

- Ámen - sistergett az apáca és tenni-venni kezdett a sekrestyében.

Aztán mindhárman letérdeltünk, mert a liturgia úgy követelte. Severus, aki az apáca mellé került, élénk sugdolózásba kezdett, s szavai hallatán az apáca vadul bólogatott.

Csendesen néztem őket, amint rólam susmusoltak és Jézus szavai jutottak eszembe: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék. Amit sötétben mondtatok, elmondják majd fényes nappal, és amit szobában fülbe súgtatok, hirdetni fogják a háztetőről. Ne féljetek azoktól akik megölik a testet, de aztán semmi egyebet sem tudnak tenni." (Szent Lukács evangéliuma: 12,1-4)

11

A spirituális ajánlata

Aznap, késő délután különös dolog történt velem, olyasmi, ami-ről nem szívesen írok... A cellánkban voltam és regényt olvastam, amikor belépett a kis-ductor. Anzelmus és Ulpitus, akik már tudták miről van szó, összenéztek, s helyeslően bólogattak. Láttam az elégedettséget az arcukon, s a kárörvendő mosolyt, amit bár nagyon szerettek volna, mégsem tudtak leplezni.

- Velem kell jönnöd! - jelentette ki határozott hangon a kisductor.

- Hová? - kérdeztem csak úgy megszokásból, hiszen tudtam, hogy hiába kérdezem, úgysem kapok tőle választ.

- Gyere. Majd megtudod - mondta, mire letettem a könyvet és felálltam.

- Nem! - kiáltotta ő. - Hozd csak azt is! - és a könyvre mutatott. Értetlenül néztem rá, és felvéve a könyvemet megindultam utána. Egészen a spirituális cellájáig vezetett, ahol illedelmesen kopogtatott.

- Maga elmehet - mondta neki a spirituális ajtót nyitva, majd felém fordult. - Maga pedig itt vár, amíg nem hivatom! - és becsukta az orrom előtt az ajtót. Lelkiekben felkészülve a többórás várakozásra, a falnak támaszkodtam és kinyitva könyvemet olvasni kezdtem. De néhány pillanat múlva nyílt az ajtó, s egy meghatározhatatlan nemű egyén lépett ki rajta. E váratlan eset után a spirituális hajlandóságot mutatott, hogy fogadjon.

- Jöjjön be, kedves Marcus - nyájaskodott.

- Köszönöm, spirituális atya - feleltem hasonló hanghordozással. Rosszat sejtettem.

- Parancsoljon, foglaljon helyet. Csak úgy kérem, mintha otthon lenne. Ne zavartassa magát.

- Köszönöm, spirituális atya - feleltem és leültem egy hatalmas párnázott karosszékbe.

- Valamit inni? Egy kis süteményt?

- Óh, nem, spirituális atya - kiáltottam. - Böjtölök - tettem hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelvén.

- Nocsak.

- Bizony, már két napja.

- És miért? Bizonyára valami szent felajánlás lehet az oka...

- Tulajdonképpen igen - titokzatoskodtam.

- No azért egy kis konyak...

- Nem - tiltakoztam.

- Liquidum non frangit ieiunium. (Folyadék nem szegi meg a böjtöt.)

- Akkor egy pohár szentelt vizet kérek - mondtam, magam sem tudom miért.

- Maga... maga szentelt vizet... szentelt vizet iszik? - kérdezte egészen elképedve.

- Néha - feleltem jámboran. - A Lourdes-i víz egészen kellemes.

- Na, hát ez mégiscsak felháborító... vagyis úgy értem, hogy a Lourdes-i vizet kellemesre csinálják... Ez mégiscsak...

- Én azt hittem, hogy az egy forrásból fakad.

- No igen. De ne erről beszéljünk kedveském. Még annyi sok érdekes dolog van, amit meg kell beszélnünk minekünk - hadarta, és behízelgően mosolygott.

Néhány percig hallgattunk és időnként kedvesen egymásra mosolyogtunk.

- Mit olvas? - kérdezte s tekintete a kérdés pillanatában rögtön megváltozott. - Adja csak ide! - kiáltotta, és előrehajolva kikapta kezemből a feléje nyújtott könyvet.

- Ördögök! Miért Dosztojevszkijt olvas? Miért nem a Bibliát?

- Olvasom a Bibliát, minden délután közösen a többi...

- Nem csak akkor kell! Szóval? Mi érdekli magát ebben a könyvben? Mi érdekeset talál benne, fiam?

- Ez egy irodalmi értékekben bővelkedő regény, és...

- De nem egy kispapnak! Szó se lehet róla, hogy ilyet olvasson... egy... - itt megállt majd lehalkított hangon folytatta: - egy számomra oly kedves tisztelendő ilyet olvasson. - Nyugodtan néztem a szemébe, csodálkozás nélkül.

- Ez a regény - forgatta kezében a könyvet - semmi olyan értéket nem rejt, ami magának, kispapnak fontos lehetne...

- Olvasta? - kérdeztem gyorsan.

- Természetesen nem - vágta rá azonnal, meggondolatlanul. - Nos, a másik, amiről szeretnék néhány szót váltani magával... Egyszóval, arra szeretném kérni, hogy a beszélgetésünket tekintse úgy, mint egy... mint egy gyónást. A jóakarója vagyok... Mint gyóntató-papot a titoktartás kötelez.

- Értem.

- Nos, mint maga is tudja, felmerült néhány gond magával kapcsolatban - mondta bevezetőképpen, fürkészően vizsgálgatva. Lehajtottam a fejem, mintha nem állnám a tekintetét.

- Talán tudomása van róla, hogy az egyik szobatársa, hogy úgy mondjam, bizalmasan közölt velem egy tényt. Ne gondolja, hogy a rosszindulat vezérelte, netalán az árulkodás... csak elmondott pár dolgot, amit most meg kell beszélnünk. Kérem, legyen őszinte!

- Fogalmam sincsen, miről szólhattak ezek a bizalmas közlések.

- Anzelmus elmondta... - kezdte -, hogy nem tud aludni. Mint maga is megértheti, ez nem egy normális állapot...

- Igen, megértem és sajnálom is Anzelmust, amiért nem tud aludni.

- Ez nagyon szép dolog magától. Anzelmus egy ritka, hogy is mondjam - nem találta a megfelelő szót és egy percre megakadt, majd örömtől sugározva, hogy rálelt, folytatta -, egy ritka adomány nekünk!

- Igen, ő tényleg egy ritka adomány. Segítenünk kell rajta. Másképpen nem lehet!

- Miért mondja ezeket? Hogyhogy segítenünk kell?

- Anzelmus nem tud aludni. Ez valamiféle lelki problémára enged következtetni, bár jómagam nem vagyok pszichológus, de mégis megkockáztatom, hogy ez valamiféle lelki vívódás lehet, és megtisztelve érzem magam, hogy alkalmasnak tart a feladatra...

- Miféle feladatra?! - kérdezte gorombán.

- Segítenünk kell szegényen, mégiscsak egy csoda, hogy őt körünkben tudhatjuk! A Szentlélek egyik ajándékának tudható be...

- Most nem róla van szó! - ordította kikelve magából a spirituális.

- Nem? - kérdeztem értetlenül.

- Magáról, fiacskám! Hisz magától nem tud aludni!

- Ez felettébb érdekes.

- Most pedig feleljen. De őszintén! Hová jár maga éjszakánként? Mi csinál, olykor hajnali kettőig, háromig? És miért nincs a teljes szi-lenciumkor, vagyis este tíz órakor a cellájában? Vagy ha ott is van, hová megy el éjfélkor? Kihez? Valljon be mindent, csak úgy mentheti meg magát! - fakadt ki, akár egy féltékeny szerelmes.

- Az igazat megvallva, eléggé rossz alvó vagyok... -Na és?

- Van úgy, hogy órákig csak forgolódok az ágyamban, és képtelen vagyok elaludni. Kénytelen vagyok felkelni és kimenni a cellából.

- És hová? Kihez megy ilyenkor?

- Legtöbbször el szoktam sétálni a kápolnába, ahol elmondok egy teljes rózsafüzért, imádkozom a kispaptársaimért, az elöljárókért, s könyörgök az Úrhoz, hogy hozzon álmot a szememre.

- Kik azok a kispaptársai, akikért szívesen imádkozik? - kérdezte, s tekintete számomra akkor még ismeretlen okból megvillant.

- Nem teszek kivételt. Mindegyiket egyformán szeretem.

- Ez biztos? - érdeklődött egészen elváltozott hangon. - Nincs senki... - kezdte, majd megint felvette azt az ájtatos, túlságosan is lágy arckifejezést, ami egészen különös volt egy férfitól.

- Mondom, hogy nincsen.

- Jó, jó. Csak azért kérdeztem, mert úgy hallom, egészen közeli kapcsolata volt Vitalius szeminaristával és...

- Nem! - kiáltottam védekezően. - Nem!

- Ne nyugtalankodjék... Itt egy barátjával beszélget. Én tudom, mit érez, és mi az, ami miatt most így kikelt magából. De higgye el, nem akarok én a magánéletében vájkálni, eszem ágában sincsen. Ha akarja, elmondja, ha akarja, megtartja magának. Aztán az is lehet, hogy később... - itt lehajtotta a fejét - amikor már bizalmasabb viszonyban leszünk, akkor majd elmondja.

- Nem hiszem - szaladt ki a számon az ingerültség hatása alatt.

- Szokott másokkal találkozni éjszakánként? Úgy értem, más sze-minarista is...

- Általában nem.

- Ebből, már megbocsásson, de arra következtetek, hogy egyszer már, de lehet, hogy nemcsak egyszer, előfordult, hogy találkozott valakivel az éjszakai sétája folyamán...

- Csak a kápolnában.

- A cellában nem? Vagyis, arra gondoltam, persze nincs abban semmi rossz, ha két kispap... közösen imádkozik esténként, és...

- Nem szoktam mások cellájába menni!

- Soha?

- Éjszaka.

- Értem. Nos nincs is ezzel semmi baj, sőt jobb, ha nem szegi meg a szabályzatot. Egyébként én úgy hallottam, hogy eléggé jóban van Lucianussal. Hallottam, hogy egy éjjel egy nőszemély járt nála. Igaz lehet ez? - kérdezte, s le nem vette a szemét rólam. Szóval Severus neki is beszámol. Vagy egészen másfajta kapcsolat fűzi őket egybe? Gyorsan felelnem kellett, úgyhogy nem értem rá tovább tépelődni ezen.

- Ezt nem hiszem.

- Pedig így van, mondhat bármit! Biztos forrásból tudom.

- Akkor miért kérdez engem?

- Nos, azt is tudom, hogy maga azon az éjjelen nem volt a cellájukban. .. - mondta büszkén.

- Mire lehet ebből következtetni?

- Arra, hogy talán maga is velük volt - jegyezte meg, és fürkészően vizsgálgatott, s ahogyan visszaemlékszem rá, inkább az érdekelte, hogy volt e közöm ahhoz a nőszemélyhez, ahogyan ő nevezte, mint maga a bűn, amit elkövettünk. Mivel nem válaszoltam, folytatta.

- Itt minden kiderül! Még nem volt olyan eset, amire ne derült volna fény! Valljon be mindent; azzal könnyíthet a helyzetén. Vagy Lucianus sorsára akar jutni?

- Miért, vele mi lett?

- Az nem a maga dolga! Válaszoljon: velük volt?

- Miért lettem volna velük?

- Talán ismerte a nőt. Mit csináltak azzal a nővel? Minek kellett az maguknak?

- Ezekre a kérdésekre nem tudok mit felelni.

- Nem? És miért nem? Mert titkol valamit?

- Azért, mert nincs tudomásom semmi ilyen esetről, és mivel a kérdések egy feltételezett...

- Nincs abban semmi, semmi az égvilágon, hogy érdeklődésből, kíváncsiságból, csak úgy egy kicsit...

- Azt hiszem, nem értett meg. Sem Lucianus, sem én nem voltunk nővel - válaszoltam ügyetlenül, amit ő rögtön ki is használt.

- Úgy érti, hogy nem érdeklik a nők?

- A cölibátus miatt van.

- Aha! Szóval a cölibátus... Biztos, hogy nem kér egy kis konyakot? - kérdezte, s megemelt az előttünk lévő kerek asztalról egy díszes üveget.

- Nem - feleltem túlzottan nyersen, mert szerettem volna minél előbb véget vetni ennek a rossz irányba terelődő beszélgetésnek.

- Miért nem tud úgy beszélni velem, mintha gyónna? - fakadt ki váratlanul.

- Talán, mert nem gyónok - válaszoltam kimérten.

- Akkor gyónjon! - szólt kissé parancsoló hangon.

- Nem készültem fel - hárítottam el azonnal.

- Akkor készüljön fel. Van idő. Helyezze magát kényelembe, én addig átmegyek a hálóba - javasolta. Felállt és távozott, hiába tiltakoztam. Miközben szememet az üres konyakospoháron felejtettem, megint töprengeni kezdtem, s igyekeztem megtalálni az összefüggéseket, amik eléggé összekuszálódtak bennem. Arról, hogy miért hívattak, már volt némi elképzelésem, s ez szörnyen feszélyezetté tett, ráadásul teljesen tanácstalanná váltam a jövőt illetően. Valahogyan tudattalanul megéreztem, hogy a tiltakozásnak meglehetősen súlyos következményei lehetnek. Féltem ezektől. S rettegtem az üldöztetéstől. A másik dolog, ami aggasztott, az Lucianus kicsapásával volt kapcsolatos. A lelkiismeret gyötört, mert megtudtam, hogy el akarják tanácsolni, ráadásul felmerült annak lehetősége, hogy annak megindoklásában, okában nekem is részem van. A legfájdalmasabb, hogy mindez egyetlen éjszakáért, egy kétségbeesett próbálkozásért, aminek nem lett semmi eredménye, hiszen Eszter másnap eltűnt, s mint később megtudtam, visszament a bordélyházba. Szerettem volna valamit tenni Lucianus érdekében, szerettem volna megvédeni a kicsapástól.

- Nos, kedves Marcus? - jött vissza hálóköntösben a spirituális. Amikor megláttam, hogyan illegeti magát, elfogott a hányinger.

- Sikerült felkészülnie?

- Nem — feleltem fuldokolva.

- Pedig gyónnod kellene - lépett oda és végigsimította az államat, majd visszaült a helyére és könnyedén dobta át egyik lábát a másik felett.

- Azt hiszem, képtelen leszek rá, úgyhogy bocsásson meg, de távozom - feleltem, és szinte kimenekültem a förtelmes cellából.

12

A végzetes látogatás

Másnap estére, amikor Lucianus meglátogatott, már teljesen si- került berendezkednem.

- Te aztán jól megfogtad az Isten lábát! Alig vagy itt néhány hónapja és máris sikerült ide kerülnöd a mi emeletünkre!

- Ki tudja, milyen ára lesz ennek.

- De hogyan? Miképpen sikerült elintézned? Kérvényezted?

- Nem. Nem is tudtam az egészről. Délután megkeresett a kisduc-tor és közölte, hogy a prefektus parancsára azonnal költözzek ki Anzelmuséktól és jöjjek fel ide.

- De hát ez remek! Gondold csak el, így sikerült megszabadulnod attól a két félnótás néhai szerzetestől!

- Valóban - hagytam rá.

- Miért nem örülsz Marcus? Tudod te egyáltalán, hogy mit jelent egy külön cella? Teljes szabadságot! Tiéd a világ!

- Azért ne túlozz, Lucianus!

- Ne légy már ilyen ellenséges! Hát mi bajod van? Eszedbe jutott talán az a lány?

- Eszter? - kérdeztem ingerülten.

- Ne beszéljünk róla, ha nem akarod.

- Már miért ne beszélhetnénk? - emeltem fel a hangomat. - Nem tabu az!

- Persze hogy nem, de hagyjuk, mert látom, hogy szörnyen felingerel.

- Szó sincs róla! - kiáltottam kifakadva. - Már miért ingerelne fel? Miért lennék tőle idegesebb, mint mástól? Nem. Te tévedsz Lucianus! Nagyon tévedsz. Szó sincs itt semmiféle olyanról, amire te gondolsz. Eszter ugyanolyan számomra, mint a többi nő! Érted? Semmivel sem több már. Köztünk vége lett mindennek. Ő visszatértahhoz a stricihez, és ezzel vége. Többé egy szót se erről! - fejeztem be, csaknem tajtékozva.

- Azt hiszem - nyúlt a kilincs felé Lucianus - jobb, ha most elmegyek. Ha megnyugszol, látogass meg. Csak négy cellával lakom odébb.

- Várj! Kérlek! Ne hagyj magamra. Rettenetesen érzem magam egyedül. Megőrülök idebenn!

- Rendben van, maradok - felelte és visszaült az ágyamra. - Már csak azért is, mert el kell mondanom neked valamit. Jobb, ha tőlem tudod meg.

- Valami rossz hír, ugye?

- Igen. Az öreget megtalálták - tette hozzá gyorsan és elfordult. A szörnyű hír olyannyira letaglózott, hogy meg kellett támaszkodnom, ha nem akartam elesni.

- Valaki megláthatott téged... De emiatt ne aggódj. Senki sem tudja, hogy te voltál, ezt biztos forrásból tudom. Soha nem fog kiderülni. Vagy mondtad valakinek, hogy rendszeresen...

- Dehogy mondtam. Neked is csak néhány hete meséltem el.

- Hát mióta ismered?

- Azon a napon, amikor először mentünk el az apácákhoz, emlékszel rá, akkor neked valami bajod lehetett, mert nem voltál hajlandó szóba állni velem. Mitől voltál aznap olyan ellenséges velem? Ráadásul egyik percről a másikra.

- Már nem emlékszem. Talán, mert azt hittem, hogy te és Vitali-us... Mit tudom én. Szóval mi történt aznap?

- A refektóriumból kifelé jövet nem mentem a cellánkba, hanem bolyongani kezdtem a szemináriumban. Aznap este leltem arra a sötét, állott levegőjű, fojtogatóan fülledt helyiségre, amiről már beszéltem neked.

- S ahová sohasem vittél el - egészítette ki szemrehányóan Lucianus.

- Az apóka miatt. Annyira félt mindenkitől. És nem akartam, hogy...

- Szóval, azóta etetted? - kérdezte közbevágva. Bólintottam, és bocsánatkérő tekintettel néztem rá.

- Szerencsétlen ember.

- Bizony az - gondoltam, s visszaemlékeztem a kis öregre. Eszembe jutott a találkozásunk, amikor elmesélte, hogy miként vesztette el az állását. Szegénynek súlyos beteg volt a felesége, s ő elkeseredettségében, tehetetlenségében többet ivott a kelleténél. Másnap elkésett az építkezésről és a vicerektor - bár tudott a felesége betegségéről -, kirúgta. Aztán meghalt a felesége, és a temetés felemésztette minden félretett pénzét, a lakás bérletét sem tudta tovább fizetni. Hajléktalan lett és ide menekült vissza.

- Hová vihették? Egyáltalán, mi lesz most vele?

- Nem tudom, de ígérem, hogy mindent megteszek, hogy kiderítsem, hogy tudjunk rajta segíteni.

- Igen. Mindent meg kell tenni, mert amúgy talán éhen hal. Az utóbbi időben annyira legyengült szegény. Óh, Istenem, elviselhetetlen ez a tehetetlenség! Ki tudhat róla?

- Fogalmam sincs. De most mennem kell, várnak.

- Egy apáca?

- Igen. Nem is akármilyen. Olyan kecses, és olyan ruganyos, és...

- Nem szégyelled magad? Szerencsétlen apóka ilyen helyzetben van, te pedig...

- Nézd Marcus! Nagyon sajnálom az öreget, de többet most nem tehetek. Ráadásul lehet, hogy az apácák tudnak róla valamit. Megpróbálok helyet csinálni neki, ha esetleg előkerülne. Hátha valamelyik zárdaszűz tud segíteni. Aztán majd meglátjuk. Érts meg engem Marcus! Szerelmes vagyok. És holnap megkezdődik az az átkozott szilenciumos lelkigyakorlat. Tudod te, mit jelent az? Milyen gyötrel-mes napok elé nézünk?

- Még nem volt részem...

- Nekem már igen. Minden évben volt ilyen. Senkivel nem beszélhetsz. Egyedül a misén nyithatod ki a szádat, ott is csak akkor, ha válaszolsz a papnak.

- Senkivel nem beszélhetsz?

- Nem. Délelőtt különféle idegen papok elmélkedéseit hallgatod, aztán síri csend. Még a refektóriumban sem beszélhetsz. Majd meglátod, milyen nevetséges az egész! Fel nem fogom az értelmét. Mutogatunk majd összevissza, mint a süketnémák.

- Ez rettenetes!

- Az. De ígérem, kitalálunk valamit. Most viszont mennem kell. Jó éjt, drága testvérem. Gondolom, te nem akarsz velem tartani.

- Nem! Jó éjszakát.

Mikor Lucianus elment, olyan letargiába estem, mint a szemináriumba való bekerülésem első napjaiban. Végső elkeseredésemben az is megfordult a fejemben, hogy imádkozzak Istenhez... Aztán egy váratlan elképzeléstől vezérelve csomagolni kezdtem, mert úgy döntöttem, hogy hazamegyek... De eszembe jutott a kis öreg, akinek segítenem kellett. Vajon ki tudhatja, hogy hol van? Esetleg valamelyik kispap. De ki? Talán Severus! - jutott eszembe váratlanul. -Igen, ő biztosan tudja, hogy hol van, hiszen ő a vice samesze. De tőle megtudni bármit is kész lehetetlenség. Mégis meg kell próbálni -döntöttem el, és megigazítottam magamon a reverendát, majd elindultam Severus cellájához, ami ennek a folyosónak a végén volt. Amikor odaértem, nagy levegőt vettem és elszántan megzörgettem az ajtaját.

- Hát te? - kérdezte elcsodálkozva.

- Gondoltam, meglátogatlak - mondtam zavartan.

- Igen? - kérdezte megtorpanva, majd kis idő múltán szólalt meg ismét: - Hát akkor gyere beljebb.

- Köszönöm - feleltem alázatosan és beléptem Severus hajlékába. Az egyik oldalon egészen a plafonig egy hatalmas polc állt, ami ro-gyadozásig meg volt rakva könyvekkel. A másik oldalon volt az ágya, az íróasztala, s felette egy meglehetősen nagy méretű, püspököt ábrázoló festmény.

- Milyen szép alkotás - jegyeztem meg. - Ki ő?

- Canterbury érseke - mondta büszkén Severus. - A vicerektor ajándéka.

- Belőled jó érsek lehetne - próbálkoztam.

- Megelégednék egy kisebb püspökséggel is - jegyezte meg különös hanghordozással Severus.

- Qui episcopatum desiderat, bonum opus desiderat. (Ha valaki püspökséget kíván, jó dolgot kíván.) Ahogyan Szent Pál is megírta Timóteusnak.

- „Igaz beszéd ez: aki püspökségre törekszik, magasztos dolgot kíván. A püspöknek ugyanis kifogástalannak, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, szemérmesnek, vendégszeretőnek, tanításra termettnek kell lennie. Ne legyen iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő, ne legyen veszekedő vagy kapzsi.

Saját házában legyen jó gazda, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja. Aki ugyanis tulajdon házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának? Újonnan megtért se legyen, hogy föl ne fuivalkodjék, s az ördög sorsára ne jusson. A kívülállók előtt is jó híre legyen, hogy meg ne szólják és az ördög csapdájába ne kerüljön." (Timóteushoz 3.1-7) - idézte Severus fellengzősen, majd hatásszünetet tartott, s csak azután folytatta: - Hát ilyennek kell lennie egy püspöknek. Én igyekszem mindenben megfelelni ezen elvárásoknak - fejezte be és gőgösen a szemembe nézett. Szavai elgondolkoztattak. Vajon hány ilyen püspöke van a katolikus egyháznak? Nekem egy sem jutott eszembe. És itt természetesen nem a nősülésre, és a gyereknemzésre gondolok, ami ugye tiltott minden katolikus pap számára.

- Mintha Szent Pál téged írt volna le! - kiáltottam örömmel.

- Hát, ami azt illeti - jegyezte meg álszerényen Severus - még néhány dologban változnom kell.

- Ugyan, dehogy!

- Jaj, ne hozz zavarba Marcus! - röhögött fel.

- A világért sem! - mondtam, s kezdtem undorodni magamtól, amiért így beszéltem Severus püspökjelölttel, de az öregre gondoltam. Erőt vettem magamon.

- Nem kérsz egy kis teát Marcus? Most főztem - ajánlotta Severus.

- Elfogadom - alakoskodtam tovább.

- Gyümölcsöset kérsz?

- Lehet - mondtam, és a könyveket kezdtem el szemlélni. Mindig érdeklődtem a könyvek iránt. Severus észrevette, és büszkén jegyezte meg: mind egyházi könyv!

Azonnal elfordultam eme javarészt értéktelen szennyiratoktól és Severust kezdtem nézni, aki tevékenyen töltötte ki a teát, és készítette el a csészealátétet.

- Nagyon finom. A spiri atya hozta nekem Rómából.

- Óh, a spirituálisunk Rómában volt?

- Te nem is tudtad? - rökönyödött meg korábbi cselekvésében elakadva Severus.

- Lám, milyen tudatlan vagyok.

- Én meg azt hittem, hogy te jóban vagy a spirituálissal!

- Igen - hazudtam, mert abban a pillanatban egy célravezető ötletem támadt. - Meglehetősen. Csak erről még nem esett szó.

- Érdekes. Hát miről szoktatok beszélgetni? - kérdezte rögtön, de gyorsan hozzátette:- Óh, bocsáss meg, kissé tolakodó vagyok!

- Nem. Legutóbb például arról az öregről beszélgettünk, aki állítólag itt rejtőzködött a szemináriumban.

- Jaj, az a vénember! Szörnyű. Egyesek nem tudják, hol a jó ízlés határa!

- Bizony, bizony! De gondolom, megbűnhődik érte...

- Áh, dehogy! - válaszolta Severus,s a kezembe adta a teáscsészét. - A vicerektorunknak áldott szíve van! Ahelyett, hogy börtönbe csukatná, egy öregek otthonába vitette.

- Hová? Melyikbe? - kérdeztem meglehetősen türelmetlenül. Se-verus is észrevette ezt a túlzott kíváncsiságot és hirtelen tartózkodóvá vált.

- Nos, lassan itt a szilencium ideje. Még elő kell készülnöm az esti zsolozsmához. Úgyhogy, ha nem haragszol... - és már nyúlt is a csésze felé, amiből még egyetlen kortyot sem tudtam inni.

- Hát akkor Isten áldjon, drága testvérem - mondtam és elhagytam Severus celláját. A folyosón arra a következtetésre jutottam, hogy ez a látogatás éppoly káros volt, mint hasznos. Mert hiába tudtam, meg, hogy hol kell keresnem az apókát, ugyanakkor valószínűleg el is árultam magamat Severus előtt.

Amikor lefeküdtem, még nem sejthettem, hogy sokkal többet ártottam magamnak, mint hittem...

13

A szilenciumos lelkigyakorlat

A lelkigyakorlat megkezdésének napján leesett az első igazi hó. Véletlenül vettem észre, amikor a reverendámat vettem fel és kitekintettem az ablakon. Amint néztem a fehérbe burkolózott fákat, elfogott a vágy, hogy megint gyermek legyek, s összeszoruló szívvel gondoltam azokra a régi, immár elmúlott boldog időkre. Szerettem volna felmenni a hegyekbe, és szánkóval csúszni le a puha havon, szabadon és önfeledtem, a nagyapámmal a hátam mögött... Amint tekintetem elhomályosult, egyre inkább láttam magam előtt azt a kis dombot a nagyszüleim háza mögött, s hallottam a hó ropo-gását a szánkónk alatt. Milyen önfeledten száguldottunk lefelé, s örömmel estünk bele a hóba. A sok gyerek ott sikongott körülöttünk s hógolyókkal dobáltak meg minket. Ki gondolta volna akkor rólam, hogy pap leszek? Elképzelhetetlen volt akkor számomra, hogy egyszer majd egy papnevelde ablakában, reverendában állva gondolok vissza azokra a szép téli napokra. Bár a nagyapám nagyon szerette volna, hogy az egyház kötelékébe lépjek, ahogyan a bátyja, aki szalézi szerzetes volt, s Torinóban szolgált.

- Látod nagyapa, itt vagyok, teljesítettem a vágyadat - gondoltam.

- De helyesen tettem-e? Valóban itt a helyem? És kiengesztelhetlek-e téged azzal, hogy akaratom ellenére itt vagyok? S az egész életemet másképpen élem le, mint ahogyan elterveztem, ahogyan szerettem volna?

Kinyitottam az ablakot, majd kihajoltam, s magamba szívtam a téli reggel friss, üde illatát.

- Eladtam a lelkemet - dünnyögtem, s az égre tekintettem, ahonnan a hópelyhek az arcomra estek. - Miért vagyok még mindig itt?

- kérdeztem magamtól. - Hiszen semmi sem köt ide. Félek talán az élet megpróbáltatásaitól, amik a szegénység miatt várnak rám?

Leroskadtam a szoba egyetlen karosszékébe és olyan elhagyatottnak éreztem magamat, mint még soha. Szerettem volna odabújni az édesanyámhoz, de nem lehetett. Hazamenni... Kimenni a nagyapám sírjához és zokogni. Lesiklani még egyszer utoljára azon a régi domboldalon...

Amíg én tenyerembe hajtott fejjel, a végsőkig elkeseredve csüggedten ültem, valaki kopogtatott az ajtómon. Aztán, mivel nem nyitottam ki neki, megint zörgetett.

- Marcus - hallottam Lucianus hangját. - Indulnunk kell a szentmisére.

- Igen - mondtam magamnak. - A szentmisére... - és az ajtóhoz mentem, elfordítottam a zárban a kulcsot és kiléptem a folyosóra.

- Mi bajod? - kérdezte Lucianus.

- Semmi - feleltem szomorúan.

- Talán már hallottad is? Nem csodálkoznék, hiszen mindenki erről beszél.

- Miről?

- Hát, hogy te és a spirituális...

- Micsoda? - kiáltottam fel.

- Mindenki arról beszél, hogy ti nagyon jóban vagytok, sőt meglehetősen jóban.

- Gyűlölöm azt az embert! - tört fel belőlem.

- Ne legyél ideges. Én nem hittem el. Hiszen tudom, hogy...

- Kérlek, ne beszélj!

- Ahogy gondolod - mondta sértődötten Lucianus és elhallgatott. Szótlanul mentünk le a sötét csigalépcsőn és bekanyarodtunk a kápolnához vezető széles folyosóra, ahol rengeteg reverendás igyekezett a szentmisére. Tekintetemmel Severust kerestem.

- Tiberianus! - kiáltottam. Döbbent arcok fordultak felém. A hátam mögött valaki pisszegett.

- Elment az eszed? - kérdezte visszafogott hangon Lucianus.

- Ugyan miért?

- Már megkezdődött a szilencium.

- Nahát!

- Nem fognátok be a szátokat?! - kérdezte odaugorva, szikrázó tekintettel Anzelmus.

- Nyugalom, szerzetes! Nyugalom!

- Hát ez mégiscsak sok - vesztette el a fejét Anzelmus. - Szilencium van! Szilencium van - sisteregte.

- Akkor miért nem tartod be? - kérdezte Lucianus. Anzelmus a fejére csapott és egészen kikelve magából elrohant.

- Mire jó ez az egész? - kérdeztem Lucianust.

- Semmire. De be kell tartani.

- Be akarod tartani? - kérdeztem megállva.

- Természetesen nem. De a látszatot igen. Vagy megint el akarsz tölteni néhány éjszakát a pincében?

- Nekem már teljesen mindegy - feleltem beletörődőén.

- Csend! A spirituális itt van a hátunk mögött. Meggyorsítottam a lépteimet, s alig vártam, hogy beérjünk a menedéket nyújtó kápolnába.

A szentmise lényegesen hosszabb volt mint egyébként, ugyanis a rektor meglehetősen hosszan prédikált, talán ki akarta használni a lehetőséget, hogy beszélhet.

Állhatatos, néma csendben vonultunk le a refektóriumba. A kis-papok miután keresztet vetettek, s elmormoltak magukban egy imát, szó nélkül ültek asztalhoz, s enni kezdtek. Az imát és a keresztvetést nélkülözve követtem a példájukat. Mikor leültem, Tiberianus oldalba lökött. Értetlenül fordultam feléje. Erre figyelmeztetően megemelte a mutatóujját, majd keresztet vetett, és miután imára kulcsolta a kezét az ég felé fordulva hadonászni kezdett. Úgy tettem, mint aki nem érti. Erre elismételte a mozdulatait, s mivel arckífeje-zésem nemleges választ sugallt, felpattan és elrohant. Megörültem távozásának, de néhány pillanat múlva elkeserített a visszaérkezésével. Egy papírlapot tett elém, amin a következő szöveg állt: „Megfeledkeztél a keresztvetésről és az imáról!!!" Elegáns mozdulattal kiemeltem kezéből a tollat és nyugodtan, szép kerek betűkkel ráírtam a papírlapra: „Tudom." Tiberianus összeszorított fogakkal és öklökkel némán dühöngött, mígnem le nem verte a tányérját. Mindenki feléje fordult, s a legtöbb reverendás rosszallóan csóválta a fejét. Tiberianus zavartan hajolt le, hogy összeszedje a törött edényt. Segítőkészen hajoltam le hozzá az asztal alá.

- Kölcsön tudod adni a Csávossy elmélkedéseit? - kérdeztem, majd magyarázatképpen hozzátettem: - Jól jönne a lelkigyakorlat alatt.

Tiberianust annyira felháborította a hangom hallata, hogy nagy lendülettel akart megszabadulni a társaságomtól, de megfeledkezett róla, hogy hol van, s így az idegesség által kiváltott igyekezetében beverte fejét az asztal aljába, aminek következtében azon a teáscsészék kiborultak.

- Mi történik ott? - ordította a vicerektor. Felpattant, majd megijedt, a szája elé kapta a kezét és elszégyellve magát visszaült a helyére. Visszataszító volt a színlelt ájtatossága .

Miután a reggeli befejeződött, átmentünk a mellette lévő helyiségbe, ahol padokat állítottak fel, s ahol néhány perc elteltével elkezdődött egy szerzetesruhában tetszelgő alak, bizonyos Rafael atya elmélkedése a lámpásról, amit állítólag az Úr adott a kezébe. (Utalás B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr című könyvére)

Mindez a szörnyen lehangoló, unalmas, közhelyeket felsorakoztató elmélkedés egészen délig tartott, amikor visszasétáltunk a refektóri-umba és megebédeltünk. A gondolat, ami ezen cselekedetek után felmerült bennem, miszerint egész álló nap e két helyiségben fogunk sétálgatni, rettenetes rosszkedvre hangolt, s már egy esetleges rosz-szullét beiktatását tervezgettem, amikor kiderült, hogy visszavonulhatunk a cellánkba. Lehetőséget kapva, hogy hosszú órákon át elmélkedjünk a szerzetesatya szavain.

Megkönnyebbülten indultam el felfelé. A cellába érve erőtlenül hanyatlottam le az ágyamra és semmire sem akartam gondolni. Szerencsére sikerült elszunyókálnom. De e nyugalmas állapot nem tartott sokáig, mert két cellával odébb Donutius éktelen üvöltésbe kezdett. Először azt hittem, hogy elevenen nyúzza valaki, és tűzön perzseli, de aztán felismertem a harmincadik zsoltár második tónusát: „Tebenned remélek Uram, ne engedj..." - de akárhányszor újra-kezdte, mert mindannyiszor újrakezdte, mindössze idáig ért. Egyszer-re sikongatni kezdett. Aztán ajtók csapódtak, léptek zaja hallatszott, és reverendasuhogás.

Kiléptem a folyosóra és Donutius cellájába mentem, ahol már a zavar a tetőfokára hágott, ugyanis Donutius anyaszült meztelenül, tébolyultan dobálta magát a földön és a harmincadik zsoltár töredékét üvöltötte. A kispapok értetlenül álltak felette. Senki sem mert megszólalni. Némelyek igyekeztek megérinteni Donutius fejét, hogy azzal is tudtára adják jelenlétüket. Trajanus megrökönyödve meredt egy pontra Donutius soványka testén.

Blasius szolgálatkészen, s fontoskodva hajolt le Donutiushoz, de amikor meg akarta emelni a fejét, Donutius nagy levegőt vett és szemközt köpte. Blasius megalázott képpel törölgette magáról kis-paptársa lepedőkkel teljes köpetét. A többi szeminarista értetlenül, s kérdő tekintettel lökdöste egymást. A szilenciumot egyikőjük sem merte megszegni.

- Mi ez az éktelen nagy lárma? - kiáltotta el magát Anzelmus, aki időközben megérkezett. - Két emelettel lejjebb is lehet hallani! Nem hagyjátok az embert elmélkedni!

- Megszegted a tilalmat - jegyezte meg a bigott Cyrus, akiről e mondatán kívül semmi érdemlegeset nem lehetne mondani, úgyhogy feledkezzünk is meg róla nyomban.

- Valamit tenni kell! Ez nincs eszénél. Leköpött - jött meg a szava Blasiusnak is.

- Hívni kell a spirituálist - suttogta valaki a tömegből.

- Marcus elszaladhatna érte - jegyezte meg Anzelmus.

- Igen, Marcus neked kellene, hiszen... - kezdte egy kopasz szeminarista, de Severus dühödten közbevágott:

- Persze, még mit nem! Az elmélkedésében zavarnánk meg. Egyébként azt ajánlanám, hogy most már más ne beszéljen, csak az, aki kénytelen volt megszegni a tilalmat. Más már ne kövessen el bűnt. Nekünk úgyszólván kötelességünk volt megszólalni.

- Ez a Donutius igazán várhatott volna ezzel egy hetet - okoskodott Blasius, akinek ily módon engedélyezve volt a beszéd.

- Nem tudom, mi lehetett ennyire sürgős neki - mondta szintén élve a Severus által felruházott jogával Anzelmus.

- Tenni kell valamit - dünnyögte Blasius. Donutius ekkor váratlanul felállt és Anzelmus felé tartott, aki félelmében maga elé kapta mindkét kezét és felüvöltött: „Távozz tőlem Sátán!" - Erre Donutius akkora pofont kent le neki, hogy Anzelmus a reá mért ütés következtében egész lényében kénytelen volt elvágódni a földön, de azonnal fel is ugrott és őrült módjára esett neki Donutiusnak. Először senki sem vállalkozott a szétválasztásukra, majd Severus parancsot adott Kaprusnak és egy hasonló terjedelmű kispapnak, hogy válasszák szét őket. Könnyedén eleget tudtak tenni a felszólításnak, ugyanis Donutius közben elájult.

- Én hívom a vicét! - kiáltott fel Blasius és elrohant. Csak néhány lélegzetet tudtunk venni, amikor már vissza is tért a vicerektor társaságában, aki már elindult a zaj irányába, s a folyosón éppen Blasi-usba ütközött. A vice vezetésével felélesztettük Donutiust, aki újult erővel kezdett bele a harmincadik zsoltárba, mire öten ugrottak rá és lefogták, nehogy kárt tegyen a föléje hajoló viceatyában.

- Hívni az orvost! Orvost! - kiáltotta riadt tekintettel a vicerektor, mire Severus, aki távolról szemlélte az eseményeket, megiramodott lefelé.

Félórába se tellett és Donutiust már el is vitték. Egykori kispap-társunk nagy valószínűséggel a bolondokháza felé tartott, ahol, mint később kiderült, Severus öccse is múlatta az időt.

Minket visszaparancsoltak a cellákba, és felszólítottak a további elmélkedésre, s természetesen a némaságra.

- Azért mégiscsak szemtelen ez a Donutius - jegyezte meg Luci-anus mellettem a cellám felé haladva. - Nemcsak megszegte a tilalmat, hanem viselkedésével másokat is rábírt a bűnre.

- Ráadásul diakónusként kell majd meghalnia - válaszoltam, s kinyitottam a cellám ajtaját, majd betessékeltem Lucianust.

- Sajnálhatod, hogy nem jöttél tegnap velem. Mennyi gyönyörű szoror volt ott!

- De Lucianus! Neked már nem szabad másra nézned! Elkötelezett vagy!

- Képzeld csak el, azt mesélte az én apácám, hogy a napokban rajtakapta két társát, amint ölelkeztek.

- Valószínűleg a Szűzanyát keresték egymásban...

- Lehetséges. De ígérj meg nekem valamit Marcus! A te érdekedet szolgálja...

- Micsodát? - kérdeztem és kinyitottam az ablakot. Odakint még mindig hullott a hó. Kinyújtottam a kezemet és hagytam, hogy a hópelyhek ráessenek a reverendám fekete ujjára.

- A holnapi nappal kapcsolatosan. Megígéred?

- De mit? - kérdeztem anélkül, hogy hátrafordultam volna.

- Előbb ígérd meg!

- Jaj, Lucianus! Ne gyerekeskedj már! - mondtam, s elfordultam az ablaktól.

- De fontos. Látom, hogy mostanában neked nagyon rossz a hangulatod. Mintha nyomasztana valami...

- Tudod - ültem le vele szemben a karosszékembe -, olyan esetek láttán, mint a mai, vagy Erasmusé, megfordul a fejemben, hogy elmeneküljek a szemináriumból, nehogy hasonló sorsra jussak. Ez a légkör, úgy érzem, kezd egyre jobban felőrölni. Ez a kíméletlen egyhangúság, ami nap nap után állhatatosán ismétlődik, teljesen feldúl és kikészít idegileg. Egyre inkább úgy vélem, hogy nem vagyok képes rá, hogy pap legyek. Annyi kétely keletkezett bennem amióta itt vagyok, hogy nem kell hozzá sok idő, hogy cselekedjek.

- Túl komolyan veszed ezt az egészet.

- Akkor most nem beszélgetnék veled, hanem valami imakönyvet bújva elmélkednék.

- Nem így értettem. Nem jársz el sehová. Amióta az a sajnálatos eset történt Eszterrel, te magadba zárkóztál és nem vagy hajlandó kimozdulni ebből az átkozott cellából. Azelőtt voltál az apácáknál, és szerintem nem érezted rosszul magad.

- Nem tagadom, bár utána azért gyötört a lelkiismeretem, mert nem volt szép, amit Eszterrel tettem...

- Ha jól tudom, te szakítottál vele, amikor idekerültél, vagyis sza-bad emberként osztottad meg az örömöt azzal az apácával. Vagyis nem vetkeztél... legalábbis Eszter ellen nem.

- Ezt én is tudom, mégis valahogyan...

- ígérd meg nekem, hogy eljössz velem holnap az apácákhoz.

- Miért olyan fontos ez neked?

- Fontos és kész. Be akarok mutatni neked valakit. Éppen hozzád illik.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás.

- Én pedig azt hiszem. Holnap este elmegyünk, ha tetszik, ha nem. Ehhez ragaszkodom! Még akkor is, ha kirúgnak érte bennünket...

- A kirúgásról jut eszembe... A spirituálistól hallottam...

- Igen? - vágott közbe Lucianus.

- Ahelyett, hogy gúnyolódsz, inkább hallgass végig! A te kirúgásodról van szó!

- Micsoda? - kérdezte elkomolyodva Lucianus.

- Célozgatott rá, hogy kivágnak innét. Persze lehet, hogy csak engem akart megfélemlíteni...

- Vagy éppen tettre bírni! - nevetett fel Lucianus.

- Ha te így fogod fel, annak csak örülni tudok. Legalább nem emésztem tovább magamat miattad.

- Ne is, ugyanis ha engem kicsapnak innen, akkor megnősülök. Bizony, drága testvérem!

- Elveszed az apácát? - kérdeztem mosolyogva.

- El ám.

- És ő is otthagyja a zárdát?

- Mi mást tehetne?

- Te hiszel Istenben, Lucianus? - kérdeztem váratlanul.

- A magam módján. Miért, te?

- Én már egyáltalán nem! A szemináriumban vesztettem el a hitemet... - vallottam be őszintén, mire Lucianus csodálkozó tekintettel meredt rám. Sokáig hallgattunk, bár lett volna miről beszélnünk.

- Ez érdekes - szólalt meg végül és félrenézett. - Szóval te hitetlen vagy?

- Nehéz dolog ez a hitkérdés. A vallásos emberek nagyon sok furcsa dolgot tesznek. Itt van például az ima. Ha valami baj éri a családot, vagy valamilyen szerencsétlenség sújt le az ismerősükre, megbetegszik körülöttük valaki, azonnal az Istenhez fordulnak, könyörögnek neki, hogy bocsássa meg a bűneiket és segítsen a bajbajutottakon. És itt jön a szabad akarat, amivel az Isten megajándékozta a gyarló embert. Ez azt jelenti, hogy nem szól bele az életükbe, és ő majd csak haláluk után ítélkezik. Sohasem értettem; ha Isten jó, megbocsátó, miként jön ahhoz, hogy ítélkezzen? Miért hát az imák tömkelege, a könyörgések? A Mennyei Atya nem segíthet, mert megígérte, amikor odavetette a szabad akaratot, hogy nem avatkozik az életünkbe. Érted te ezt?

- Nem.

- Vagy ott van egy másik eset a gyászmisével. Engesztelő mise, ahogyan a papjaink a befizetett összeg mellé írják. Ezt sem igazán értem: miért kell misemondásért fizetni? Vagy a keresztelésért? Akinek nincs rá pénze, az maradjon pogány, és ezáltal kárhozzon el? Hát nem az a célja az egyháznak, a feladata a papságnak, hogy minél

több embert kereszténnyé tegyen? És ettől a szent pillanattól, amikor felvesszük az első szentséget, a keresztséget, egyfolytában fizetünk: egyházi adó, perselyi adomány, misemondatás címén, ünnepnapokon, a szentmisén, amikor körbehordozzák a szütyőt, amibe illik valamennyi kis pénzt dobni, mert a pénzbeszedő haragosan és lenézően pillant ránk, a mellettünk ülők összesúgnak, a hívek megszólnak, és időnként még a pap fülébe is bejut.

- Ezeken én is sokat gondolkoztam.

- És azt sem értem, hogy ha valaki becstelen, jellemtelen ember volt egész életén át, ezzel megkeserítve a közelében élők napjait, miként szabadul meg egyetlen engesztelő szentmisével, néhány imával ezeknek a bűnöknek a terhe, az ezzel járó felelősség alól?

- Ezt én is különösnek tartom. De valamiben hinnie kell az embernek. Szüksége van valamire, ami átsegíti az élete nehéz időszakain.

- De miért az ellentmondásos katolikus Istent választottad, akinek olyan tilalmakat tulajdonítottak, amiket te sohasem fogsz tudni betartani?

- Miféle tilalmakra gondolsz?

- Nem normális dolog egészséges fiatalembereket, lányokat megfosztani holmi vallási parancsokra hivatkozva - melyeket talán nemzőképtelen vénemberek találtak ki - az örömtől, a boldogság betetőzésétől, a beteljesedett kielégüléstől. Megtiltani olyat, amit maga az Isten oltott belénk, amikor megteremtett. Egyes vallási parancsok még az idejét is meghatározzák az olyan emberek számára, akik nem lépnek papi pályára, és apácának sem készülnek, egyszóval mindazoknak, akik nem tesznek tisztasági fogadalmat: csak házasság után... Azzal persze nem számoltak ezeknek a törvényeknek a megalkotói, mert hiszen ez csak embertől származhat, aki Isten megfoghatatlanságával takarózva neki tulajdonítja, és semmiféle szentléle-ki kinyilatkoztatásra nem lehet hivatkozni. Hogy is lehetne, mivel a Szentleiket maga a Teremtő küldte el, a Szentháromság egyik részét, és nem feltételezhetjük a Mennyei Atyáról, hogy saját maga és alkotása ellen fordul, mert ő teremtette az embert, a férfit és a nőt, akik nem mindig képesek a nemi életben egymás számára megfelelni, vagyis a törvényalkotók nem vették figyelembe magát a biológiát, a szexuális viszonyokat, amiket szintén az Úr hozott a világra. Sok házasság ilyen bajok miatt megy tönkre, és senki sem ítélheti el sem az asszonyt, sem a férfit, akit a házastársa nem tud eljuttatni a kéjérzés legmagasabb fokára, és más emberben keresi azt, amit nélkülöznie kell. A szerelemhez a nemi élet is hozzátartozik, és ha nem megfelelő, megölheti a legkiforrottabb, legelmélyültebb szerelmet is.

- Természetesen ezeket a tilalmakat eszem ágában sincs betartani. És ha már a papságnál tartunk, nagyon nagy hibának tartom, hogy a katolikus papokat megfosztották a családtól, attól a közegtől, ahol megértik. Ahol elmondhatja a gondjait, ahol megpróbálnak azonosulni vele - persze manapság a legtöbb családban nem tapasztalhatók ezek, de azért csak nagyon kevesen idegenednek el teljesen egymástól, néha tudatosan, néha az életfenntartás súlyától görnye-dezve, betegségben és más okok miatt, de javarészt a nehézségekben megpróbálnak kitartani egymás mellett, persze néha nem sikerül a végsőkig, de az akarat megvan. Egy ilyen pap - aki semmit sem tud minderről, nem tudja például, milyen felkelni hajnalban egy síró csecsemőhöz, milyen tisztába tenni, gondozni, milyen családapának lenni, hiába látta a saját apját, az kevés - mit mondhatna egy hívőnek, aki a családban elkövetett bűneiről gyón, akinek problémái vannak a hozzáállásával? Semmit - jó esetben. Rossz esetben pedig baromságokat. Ez az egyik fő oka annak, hogy mint ahogyan már korábban mondtam neked, eszem ágában sincs papnak lenni.

- Szerinted hányan akarnak azok lenni közülünk?

- Van egypár bizonyára. Ugyanakkor a főductor egyszer bevallotta nekem, hogy ő csak azért lesz pap, mert nem tud jobbat.

- Legalább őszinte volt.

- Sokan gondolkoznak szerintem úgy, hogy miután elvégzik az akadémiát, továbbállnak. Most pedig megjátsszak az ájtatos szeminaristát.

- Valójában mi sem tesszük másképpen. És sokat szenvedek emiatt. Tanácstalan vagyok... elmennék, de mégis úgy érzem, maradnom kell.

- Ráérsz dönteni. Még hat éved van rá.

- Nem, én tudom, én érzem, hogy nemsokára döntenem kell, még nem tudom, hogy mi fog erre késztetni, de az ösztöneim...

- Addig viszont ne gyötörd magadat! Használd ki a lehetőségeket!

- Ez nem olyan egyszerű. A lelkem nem hagy nyugodni. Kétségek gyötörnek. Az írásba menekülök - szóltam el magamat.

- Ezt meg hogy érted? - mosolygott Lucianus.

- Elkezdtem írni egy kisregényt. -Miről?-érdeklődött.

- Egy kanonokról szól. Joshua kanonokról.

- Mi a címe?

- Az Úr akarata.

- Nahát! Miket tud meg az ember! Nem is tudtam, hogy író vagy. - de nem tudta befejezni, mert váratlanul kopogni kezdett valaki. Lucianussal egymásra néztünk.

- Marcus itt van? - kérdezte odakintről a spirituális, mire Lucianus figyelmeztetően a szája elé tette a mutatóujját

- Marcus? - suttogta odakint az atya. Feszülten ültünk mind a ketten. Közben arra gondoltam, hogy mivel fogom megmagyarázni, hogy nem voltam a cellában a szilencium alatt

- Most már értem a külön cellát - jegyezte meg Lucianus, miután a spirituális távozó lépteinek zaja elhalt a szeminárium nyomasztó hallgatásában.

14

Ramóna

Hogyan írhatnék egy lányról, aki meghalt, s aki talán szeretett? Miként válthatnám be az ígéretemet, amit felelőtlenül tettem... A Lucianusnak tett ígéret, amit előző éjszaka tettem, vagyis, hogy elmegyek az apácákhoz, ehhez képest semmiség volt.

- Na elkészültél? - rontott be azon a kedd estén Lucianus, amiről most írnom kell.

- Mindjárt készen leszek, csak fel kell varrnom egy gombot a reve-rendámon.

- Igyekezz már! Nem akarok elkésni.

- Vár már az apácád, mi?

- Vár, ha tudni akarod. Képzeld el... Nem is tudom, hogy elmondjam-e neked...

- Miért ne mondhatnád? Hiszen a barátod vagyok, nem?

- Állapotos - bökte ki.

- Állapotos - ismételtem megszúrt ujjamat szívogatva.

- Igen. És akkor mi van? És akkor mi van?

- Semmi - nyugtattam. - Csak meglepődtem. Ennyi az egész.

- Akkor még jobban meg fogsz, ha elárulom, hogy meg akarja tartani...

- Apáca létére? Hát hogyan magyarázza majd meg a rendfőnökének? Azt hazudja majd - mint a papok! -, hogy szeplőtelenül fogant, akár Szűz Mária?

- Ugyan, dehogy! Amikorra olyan állapotba kerül, hogy nem lehet tovább rejtegetni, egyszerűen otthagyja a zárdát.

- Nincs több ilyen meglepetésed, ugye? Nem akarom még egyszer megszúrni az ujjamat.

- Nincs. Dolgozz csak nyugodtan. - Aztán kisvártatva türelmetlenül hozzáfűzte:

- De kérlek, siess! - És járkálni kezdett a cellámban, nem is sejtve, hogy akadályoz a készülődésben.

- Mehetünk -jelentettem ki nem, kis örömére, néhány perc elteltével.

- Na végre. Ma jegyzem el!

- Nagyszerű!- kiáltottam fel kilépve a folyosóra.

- Csendesebben, testvérem! A szilenciumos gyakorlatnak még nincsen vége!

- Óh, igen! - mondtam lehalkítva a hangomat, majd egészen közel hajoltam a füléhez és megkérdeztem: - Megvetted már a gyűrűket?

- Egyelőre nem, de ezek is megteszik — jegyezte meg, és előhúzott a reverendája zsebéből két gyűrűt, amelyeken egy-egy rózsafüzértized volt mintázatképpen.

- Legalább stílszerű lesz. Illik egy volt apácához, és... szerintem egy volt kispaphoz.

- Majd meglátjuk. Megtennél nekem egy szívességet? Ügy szeretném, hogy te legyél a tanúm... Már az eljegyzésnél is ott lehetnétek.

- Kivel? Úgy értem ki az apácád tanúja?

- Egy szoror. Ramónának hívják.

- Hát, ha annyira akarod - nevettem el magamat. - Boldogan! Mivel bujkálnunk kellett a többi szeminarista és az elöljárók elől,

eléggé sokára értük el a feszületet, ahol valamikor az öreg apácát is siratták. Most is összegyűltek körülötte néhányan, ahogyan annak idején, és természetesen imádkoztak. És mit ad Isten megint egy apácáért, aki reményeik szerint, már az Úr asztalánál ült. Mivel Lucianus elment az apácájához, én, már csak a nosztalgia kedvéért is, a feszülethez mentem és letérdeltem egy kapucnis szerzetes mellé.

- Maga mit keres itt? - esett nekem Rafael atya kissé dühödten.

- Sabbata pango, fulgura frango, funera plango (Egykori latin harangfelirat. Magyarul: A vasárnapokat hirdetem, a villámokat elhárítom, a temetéseken kesergek.) - feleltem önérzetesen.

- Inkább elmélkednie kellene!

- Azt teszem - vágtam oda és elfordultam tőle.

- Gyere - szólt néhány perc elteltével lehajolva közénk Lucianus.

- Maga is itt van? - érdeklődött a szerzetes és felnézett az eljegyzés lázában égő kispaptársamra.

- Hol másutt lennék? - kérdezte, majd a hónom alá nyúlva felemelt és mindketten távoztunk, magára hagyva a megdöbbent szerzetes atyát, akihez éppen akkor lépett oda egy négyszögletes arcú zárdaszűz.

Lucianus végigvezetett a zárda hosszú, kövezett folyosóján, majd betessékelt egy vaspántos ajtón, ahol két lánnyal találtam magamat szemben.

- Ő Teréz nővér, leendő menyasszonyom - mutatott az egyikükre, aki nyomban el is pirult.

- Ha menyasszony akkor már nem lehet nővér - jegyezte meg szé-gyellősen Teréz.

- Még nem vagy menyasszony — mondta Lucianus olyan hangon, ahogyan a szerelmesek szokták megróni egymást.

- Még nem - pislogott Teréz és lehajtotta a fejét.

- Ő pedig, Ramóna. Aki egyelőre még csak szoror.

- Remélem, hogy nem gondolja meg magát - mondtam. Magam sem tudtam, miért.

- Nem hiszem - felelte. A hangja erőteljes volt és mégis lágy. A vonásai kemények, de ott bujkált bennük egyfajta báj, ami teljessé és széppé tette az arcát. A szeme szomorú volt és mégis vidám. Tekintete barátságtalan, ugyanakkor meleg. Ramóna csupa ellentét volt, csupa határozottság és közvetlenség. Már abban a percben képtelen voltam rá úgy nézni, mint a többi nőre, mert egészen megbabonázott.

- Nos, kezdhetjük? - kérdezte Lucianus, aki hosszasan bámult bennünket. Ramóna bólintott, mire hosszú barna hajának néhány tincse a homlokára merészkedett. Óvatosan felemelte finom kezét és a füle mögé tűrte őket. Én válasz helyett gyönyörködtem benne.

- Marcus! - lökött meg barátom.

- Persze. Ha nektek jó, kezdhetjük. De nekem fogalmam sincsen róla, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Neked igen? - kérdeztem Ramónát.

- Nincs - felelte nagyon halkan.

- Milyen édes vagy te Ramóna! - fakadtam ki akaratlanul.

- No jó, akkor majd holnap a ti eljegyzéseteket is megtartjuk -mondta a nyugtalan Lucianus.

- Nem hiszem - mondta Ramóna, olyan ridegen, hogy összeszorult a szívem. E két szóval egészen megbénított. „Szerelem - suhant át az agyamon, ijedten gondoltam rá - el vagyok veszve!" Fékem a szerelemtől, talán, mert az ember leginkább olyan dolgoktól tart, ami ellen nem tud védekezni, a bizonytalanságtól, attól, hogy képtelen felkészülni az eseményekre. Pedig nem is kellett védekeznem, csak átadni magamat az érzésnek...

- Elszomorít, amit mondasz - nyögtem erőtlenül.

- Sajnálom - felelte szárazon. - Nem tehetek róla.

- Persze hogy nem, csak kicsit kíméletlen volt, ahogyan mondtad.

- Nem kezdhetnénk? - kérdezte Lucianushoz fordulva.

- Arra várunk! Na akkor - fordult választottja felé és megakadt. -ígérem... Fogadd ezt a gyűrűt szerelmem jeléül, s... komoly szándékaim miatt. Legyen ez a gyűrű neked... szerelmem bizonyítéka, s abbéli szándékom előrevetítője, hogy egyszer azt akarom... illetve szeretném, hogy megkérhessem a kezedet és... de mit beszélek én ennyit - fejezte be kissé zavaros mondókáját és elkapta Teréz kezét, majd kissé ügyetlenül felhúzta ujjara a rózsafüzérgyűrűt.

- Köszönöm...- dadogta Teréz és zavartan pislogott körbe. Kerültem kedvese tekintetét, aki térden állva nézett fel rá.

- Ide nézz rám! - figyelmeztette Lucianus.

- De mit kell ilyenkor mondani? - kérdezte fülig pirosán Teréz.

- Fogadkozz te is - szóltam közbe.

- Jó - örült meg az ötletnek. - Fogadom, hogy hű feleséged leszek... persze ha egyáltalán elveszel engem. És gyermeked jó anyja és jó házastárs, és... talán ennyi elég is - zárta gondolatmenetét és lehajolt, hogy megcsókolja Lucianus száját, de csak az orrát sikerült. Mindketten zavartan felnevettek. Majd Teréz az ágyhoz ugrott és lehasalva a földre kihúzott egy kis dobozkát, aminek társaságában felült az ágyra.

- Gyertek, hadd vendégeljelek meg benneteket - mondta mosolyogva, és bontogatni kezdte a gondosan átkötött csomagot, de kezei gyengébbeknek bizonyultak mint a zsineg, úgyhogy Lucianus kelt segítségére.

- Gyertek, egyetek! Ramóna, Marcus - kínálgatott sugárzó arccal Teréz, akit nagyon megszerettem a maga kis naivságával az alatt a rövid idő alatt.

- Én magam készítettem ezeket a süteményeket! - büszkélkedett, s miközben mindegyiket megemelte, magyarázgatott: — Ebben egy kis dió van, ezért nem annyira édes. Ebben meg vékonyra szelt alma és fahéj. Ez nagyon finom. Ez itt meg krémes, az anyagát magam ta-láltam ki. Vegyél te is, Marcus! Melyikből adhatok? - kérdezte.

Szótlanul álltam felettük és melegség hatotta át a szívemet, amint erre az egyszerű kis párocskára néztem. Ha hittem volna Istenben, bizonyára hálát adtam volna neki, amiért barátomat ilyen gazdagon kárpótolta a gyerekkori sérelmekért, mert meg voltam győződve ró' la, hogy ez a kis tüneményes apáca jó felesége lesz, s feledteti vele nehéz gyerekkorát, s megteremti számára a család melegét, amiben szegény barátomnak mindaddig nem sok része lehetett.

- Nekem mennem kell - mondta Ramón, s felállt.

- Óh, maradj még! - kérlelte Teréz. Milyen hálás lettem volna neki, ha sikerül maradásra bírnia!

- Megyek - jegyezte meg halkan. - Sok boldogságot - mondta aztán, s hangjában némi szomorúságot véltem felfedezni.

- Viszontlátásra — mondta végül, és felém nyújtotta a kezét. Megérintettem e finoman erezett, bársonyos bőrű kézfejet és megcsókoltam. Ramóna zavartan húzta el, majd távozott. Amikor elhaltak lépteinek zajai, felálltam és követtem. Szomorúan végigmentem a zárdafolyosón és visszamentem a feszülethez. Nem messze tőle volt ott egy Szűz Mária-szobor. Annak talapzatához térdeltem, s Jézus kiválasztott anyjának arcát nézegettem. Szörnyen letört voltam, elkeseredett, magányos.

- Mi van magával? - kérdezte Rafael atya és letérdelt mellém.

- Szokott a Szűzanyához imádkozni?— kérdeztem válasz helyett.

- Persze, hogyne! Napjában többször is. Miért kérdezi?

- És segít?

- Micsoda?

- Úgy értem meghallgatja a kéréseit?

- Mi baja magának? Látom, valami bántja. Micsoda az? Szerencsére nem tudtam válaszolni, mert a már ismert apáca megint karon fogta és elcipelte valahová.

Térdeltem még ott egy darabig, aztán a cellámba mentem, ahol magány fogadott. Késő éjszakáig nem tudtam elaludni, egyre csak töprengtem, számtalan kérdés vetődött fel és számtalan válasz siklott tova. Ha tehettem volna, szerettem volna nem szeretni, de ez persze csak badarság volt! - Miért nincs valaki más, akit szerethetek, aki viszonozná az érzéseimet, akivel boldog lehetnék?! - kérdeztem félhangosan.

Mozdulatlanul feküdtem, és a sötét cellában szüntelenül rá gondoltam, pedig mennyire szerettem volna nem gondolni rá... Szerettem és egyszerre gyűlöltem Ramónát. Átkoztam a sorsot, amiért a világra hozta és ugyanezért áldottam egy másik percben, újabb gondolat súlya, érzelemhullám hatása alatt. Gondolataim ésszerűtlenül, összefüggéstelenül kavarogtak a fejemben. És bármerre fordultam, bárhová néztem, bármit tettem, ott volt, mint valami tükör, mint valami árnykép, és emlékeztetett rá, hogy szeretnem kell, és tudtam, hogy bolondulásig szeretem, pedig alig ismertem. Egyáltalán nem ismertem, és mégis...

Kopogásra riadtam. Erőteljes dörömbölésre. Bárki lehetett odakint, nem érdekelt, nem volt senki, akivel akkor találkozni szerettem volna... bár egyvalaki mégis volt...

Kinyitottam az ajtót, Lucianus volt az. Szörnyen haragudtam, rá, mindenért, mert összeismertetett vele, mert megzavart, még azért is, mert boldognak láttam.

- Mit akarsz? - förmedtem rá. Furcsán, s bizonyos megértéssel nézett végig rajtam.

- Tudom, mit érzel most...- kezdte együttérző hangon, amitől roppant ideges lettem.

- Nem kell a szánalmadból - kiáltottam kikelve magamból és becsaptam az ajtót, mire odakint mozgolódás támadt. Az ajtóhoz szorítottam a fülemet, és döbbenten hallottam, hogy a vicerektor rajtakapta Lucianust.

- Maga mit keres itt? Ráadásul ilyenkor? A cellájában kellene lenni. Kinél volt?

- Senkinél - felelte csendesen Lucianus.

- Ne hazudjon! Azonnal takarodjon a cellájába. Ennek még meglesz a következménye - üvöltötte. Majd a hirtelen beálló csendben meghallottam Lucianus apró lépteinek zaját, aztán kinyílott egy ajtó, majd becsapódott. Nagyot sóhajtottam fájdalmamban, mikor váratlanul kopogni kezdtek az ajtómon. Összehúzódtam, és igyekeztem mozdulatlanul állni.

- Marcus! Nyissa ki! - parancsolta a vicerektor. Képtelen voltam eldönteni, hogy mi a helyesebb; beengedni, s azzal beismerni, hogy Lucianus itt volt, s ezzel egyúttal bajba sodorni őt, vagy hallgatni, és azzal annak a feltételezésnek okot adni, hogy nem voltam a cellában. De nem volt sok időm ezen töprengeni, mert a vicerektor türelmetlen ember lévén nagyot vágott az ajtómra, majd gyűlölettel teli hangon azt mondta: - Ennek még meglesz a következménye - aztán távozott. Nyugtalanul járkálni kezdtem a cellában, majd az ablakhoz léptem, kinyitottam és kihajoltam rajta.

- Milyen jó lenne kiesni! - állapítottam meg, majd felnéztem az égre, a csillagokra, és Ramóna arcára gondoltam: - Két szeme úgy csillogott, élt, fénylett, minden szürke tenger ellenére, mint két csillag az égen, egymás mellett. Virágzott benne az élet, felburjánzott a kiteljesedetten boldogság. - Bár én teljesíthetném be! - sóhajtottam fel.

- A szerelmet - töprengtem - leginkább a növényekhez lehetne hasonlítani, a virágokhoz, fákhoz; tavasszal. Olyanok ezek az élőlények, mint valami megkövesült, fáradt élettelenség, de ott bujkál bennük a felfoghatatlan láz, ami pattanni készül. Egyfajta várakozás, egyfajta vágy. Mint az emberekben, akik a szeretetre szomjúhoznak: elég egy kedves pillantás, egy meleg kézfogás, egy jó szó. A fák, a virágok ugyanígy várják ezt - a napsugár ajándékát -, és akkor virágba, lombba, zöldbe borul minden, kiburjánzik a fű, bimbót bont a fa, kibújnak a csemeték, felhangzik az új élet, felreppen a bogár, zümmög a méhecske, és az élet magába öleli a Földet. Tavasz! Egy új világ kezdete, egy kis darabkája a létnek, egy kicsinyke boldogság. Az ember végigsétál a lugasokban, az ösvényeken, megáll a zöldellő tisztásokon, bámulja a szivárványt, és érzi, öröm és élet van mindenütt. Csodálatos!

- Mennyire boldog az, ki ilyenkor nincs egyedül! Van valaki a közelében, a vállára hajtja a fejét, megsimogatja. Az este, az éjszaka legalább olyan szép az ilyen ember számára - álmodoztam tovább. -Az otthon melege, a megnyugvás és pihenés mind az övé. Olyan ember, mint én, talán nem érdemli meg mindezt, talán csak azok érzik, akik élnek, akik élhetnek, mert jók. Ramóna, hát miért nem lehetsz az enyém? Ni most, mintha a két csillag közelebb húzódott volna egymáshoz, igen, biztosan így lesz és nem képzelődés az egész. Még lehetek boldog. Félelmetes dolog lehet boldognak lenni...

15

Betegen az infirmárián

Az első adventi gyertyát már betegen kellett meggyújtanom. Tüdőgyulladásom volt. A pincében jutottam hozzá, ahová, a vicerektor - az ajtóm előtt tett ígéretét megtartva - bezáratott. E néhány nap bőven elég volt, hogy a november végi hidegben, a fűtetlen pincehelyiségben alaposan megfázzak és az infirmáriára kerülhessek.

Azonban betegségem alakulása miatt cseppet sem kellett aggódnom, mert Tiberianustól megtudtam, hogy az első adventi misét a gyógyulásomért mondták. Ráadásul a vice celebrálta, ami Tiberi-anus szerint fél sikert jelentett.

A kispapok elhalmoztak különféle kisebb ajándékokkal, és mindig hoztak valamit a refektóriumból. Imakönyvekkel is bőségesen el voltam látva általuk, s voltak olyanok, akik virrasztani akartak felettem.

- Na azért annyira nem súlyos - mondogattam ilyenkor.

Tiberianus volt közöttük a legkitartóbb, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy íme most elérkezett az idő, amikor nyugodtan belekezdhetünk a Csávossy Elemér-féle elmélkedésekbe.

Erőtlenül küzdöttem ez ellen, mert a betegségem levertté tett, ráadásul a fejem is rettenetesen fájt.

- El kell kezdenünk! - hajtogatta Tiberianus, valahányszor meglátogatott.

- Még ne - jajdultam fel nemegyszer.

- Neked nem kell olvasnod, csak magadban imádkoznod. Majd én vezetem az elmélkedést, természetesen a Csávossy- könyv alapján...

Es a betegségem harmadik napján Tiberianus kihasználva, hogy magas lázam volt és képtelen voltam ellenkezni, könyörtelenül belekezdett. Csak abban reménykedhettem, hogy nem leszek itt kilenc napig, amíg ez az ájtatosság véget ér.

- Előgyakorlat! - kezdte Tiberianus. - „Látom a Krisztust szerető lelkeket, Krisztus jegyeseit, amint az oltáriszentség előtt mélyen imába merülve kérik Jézustól az igazi boldogság és életszentség kegyelmét."

- Óh, ne! Ne! - jajgattam.

- De igen! - mondta határozottam Tiberianus és folytatta az olvasást: - „Ó Jézusom, aki drága véredet érettünk kiontottad, add meg nekem, hogy ezt a mennyei elrejtett kincset..."

- Te, Tiberianus!

- Mi az? - kérdezte ingerlékenyen kispaptársam.

- Mi van Lucianussal?- érdeklődtem erőtlenül.

- Majd később! „... ezt a mennyei elrejtett kincset, melyet oly kevesen ismernek, megismerjem, értékeljem, teljes szívemből szeressem, s végre vele egyesülve, szent szívedben megtaláljam lelkem boldogságát, mennyországát, a te nagyobb dicsőségedre." - itt néhány pillanatra megállt, becsukta a szemét, lehajtotta a fejét és elgondolkozott.- Ez lenne hát az elmélkedés - futott át az agyamon.

- Első pont! - szólalt meg ismét. - „A szent vér a világ legnagyobb kincse, de elrejtett kincs" - nyilatkoztatta ki nekem Tiberianus az imafüzetből véve a gondolatot, majd megint lehajtotta a fejét, becsukta a szemét és elgondolkozott. Arra, hogy mi történt ezután, nem emlékszem, mert a Szentlélek segedelmével sikerült elaludnom.

Annál a résznél riadtam fel, amikor Tiberianus a második pontot üvöltötte: „Az újszövetség kálváriája az oltár." - És én ezzel a tudattal aludtam vissza. De csupán néhány percre sikerült, mert Tiberianus a végére nagyon belelkesült, s önfeledten ordítozott:

- „Kérlek, küldd el nekem a Szendéiket, aki vezessen, irányítson, erősítsen a szent vér keresésében és feltalálásában. Egész lelkemből kérem a kegyelmet, hogy a Szentmisét, melyből a Szent vér patakja naponta megindul, megismerjem, szeressem: a benne elrejtett kincseket, különösen a Szent vért megtaláljam s általa az életszentség s majdan az örök boldogság magasabb fokát a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és örömére elnyerhessem. Ámen."

- Ámen - nyögtem alig hallhatóan.

- No, Marcus, hát meglennénk - kiáltott fel Tiberianus és örömében összecsapta a kezeit. - Majd meglátod, mennyivel jobban leszel holnap! Most mennem kell, mert kezdődik a punkta és nem akarok elkésni. Ráadásul ma a viceatya vezeti, úgyhogy nekem ott a helyem!

- És Lucianus? Miért nem jön? - kérdeztem, de úgy tett, mintha nem is hallaná.

- Majd holnap is eljövök, és folytatjuk. Meglátod, egyre jobban leszel! - szólt még vissza az ajtóból és elszelelt.

Természetesen másnapra rosszabbul lettem. A végtagjaim iszonyatosan fájtak. De mindez Tiberianust a legkevésbé sem érdekelte, úgyhogy folytattuk az elmélkedést. Amíg olvasott azon töprengtem, hogy vajon tényleg értem csinálja, vagy csupán önmaga kedvéért, vagy azért, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, vagy hogy elmondhassa: elvégeztem vele a Csávossy-féle elmélkedést...

- Tiberianus - nyögtem minden erőmet összeszedve, amikor végre befejezte a „Szent vért kereső lélek útja" című elmélkedést. - Nem szellőztetnél ki egy kicsit?

- Óh Marcus, szívesen, de sajnos nincsen rá időm. Rohannom kell, mert Geminianusnak megígértem, hogy betanítom neki a Har-matozzatok égi magasokat, meg a Pakocs Károly-féle Túróci Can-tionale adventi énekeket. Úgyhogy már rohanok is, mert az édesanyám küldött neki, külön Geminianusnak, mert persze említést tettem neki a leveleimben, szóval küldött neki néhány finomságot... Tudod Geminianus a lelkiatyáim egyike, és semmiképpen sem akarom megváratni.

- Értem - feleltem beletörődően sorsomba, és a fal felé fordultam.

Mit ad isten, még aznap este új beteg érkezett Geminianus személyében az infirmáriára. Geminianus, akit mindaddig csupán látásból ismertem, eléggé nyughatatlan teremtésnek bizonyult. Percenként ugrott ki az ágyából és a hasát fogva, összegörnyedve rohamozta meg a vécét, ahonnan megkönnyebbülten és sugárzó arccal tért vissza. Majd nagy lendülettel befeküdt az ágyába, gondosan elhelyezkedett, a paplanját szépen kisimítgatta, s mint aki jól végezte dolgát, elégedetten hajtotta le fejét a párnájára, és a szája mozgásából arra lehetett következtetni, hogy imádkozik. De néhány pillanat múlva e kiegyensúlyozott, s az imában feloldódó örömteli arc hirtelen eltorzult... és Geminianus a következő pillanatban már hanyatt-homlok rohant kifelé.

Geminianus viselkedéséből arra következtettem, hogy nem érdemes megkóstolni a Tiberianus által feltálalt falatokat.

Az éjszakánk hasonlóan az estéhez, eseménydúsan telt el. Reggelre Geminianus holtfáradtan, s kiterítve feküdt az ágyában. - Hamar meggyógyult - gondoltam. Bizonyára az imák miatt. Irigykedve néztem szeminaristatarsam jámbor arcát, majd tekintetem a lepedőjére tévedt, amin egy félreérthetetlen folt éktelenkedett. Mikor tíz óra felé Tiberianus megérkezett, kezében a Csávossy-elmélkedésekkel, és a Hozsannával, e folt már eléggé terebélyes volt. A förtelmes szag megtorpanásra késztette Tiberianust. Haragos és kérdő tekintettel, szemrehányóan nézett rám, mire széttártam a kezemet.

- Nemcsak egyedül vagy itt! - szidott össze. - Igazán figyelemmel... figyelemmel... Geminianus! - kiáltotta elkeseredetten. - Geminianus!

- Mi az? - érdeklődött révetegen Tiberianus lelkiatyja.

- Óh, Istenem! Marcus! Gyere, segíts! Óh, Istenem! - kiáltotta és többször is megtette az utat az ablak és Geminianus ágya között.

- Mit tegyek? Mit tegyek? - kérdezgette magától.

- Szólj Renatusnak, ő az infirmárius kispap - ajánlottam.

- Ó igen! Renatus! Renatus. De vajon merre van? Bizonyára előadáson! Óh, Krisztus, hiszen vége van a szünetnek! - ekkor döntésre szánta el magát. - Várjatok meg itt! Most bemegyek a Krisztus misztériumára... aztán a következő szünetben majd visszajövök, és... Óh, Krisztus, micsoda idők!

- Mit ordítozik ez itt? Megőrjíti az embert - jegyezte meg felülve az ágyában Geminianus, akit láthatólag jobban zavart Tiberianus mint a saját - valószínűleg hajnali - tettei.

- Várj - mondtam és igyekeztem felállni, de a magas láztól rettenetesen szédültem, úgyhogy visszaestem az ágyamra. A második próbálkozásomkor Renatus váratlanul megérkezett. Ennek az eseménynek folytán kezdtem hinni a gondviselésben.

Renatus, leszámítva azt, hogy Imodiummal tömte Geminianust, eléggé jól végezte a dolgát, és hamar eltakarította a szennyet, ami Geminianus által teremtődött a lepedőre.

Estére megérkezett Tiberianus és megkezdődött az énekek begyakorlása, amitől néhány perc elteltével őrülten hasogatni kezdett a fejem. Geminianusnak majdnem olyan elviselhetetlen hangja volt, mint a szag, ami általa még mindig ott keringett a levegőben. A lelkesedése azonban felülmúlta az éjszakait. Mikor befejezték a közel másfél órás gyakorlást, Tiberianus hozzám lépett és bevezetés nélkül szolgalelkűen hozzákezdett a harmadik elmélkedéshez, ami a Szent vér forrásánál történhetett:

- Előgyakorlat! Látom a Szűzanyát, Szent Jánost és a szent asszo-nyokat, s kereszt alatt...

- Te is látod őket, Geminianus? - kérdeztem betegtársamtól.

- Hát, ami azt illeti... Lehet, hogy fel kellene vennem a szemüvegemet - válaszolta kispaptársunk, aki nem hiszem, hogy tisztában volt vele, hogy milyen értelemben kell látnia őket.

- Második előgyakorlat! Kérem a kegyelmet...

- Én pedig téged, Tiberianus, hogy fejezd be!

- Micsoda? - háborodott fel kispaptársam.

- Igen, mert szörnyen érzem magamat, és nem tudnék teljes valómban az elmélkedésre figyelni. Az pedig szentségtörés lenne:

- De akkor kimarad egy nap! Ezt kilenc álló napig kell végezni, megállás nélkül! Nem maradhat ki egy nap se.

- De igen - kelt a védelmemre Geminianus.

- Igen? Lehet kihagyni? - fordult felé tisztelettel Tiberianus.

- Lehet - válaszolta fáradtan Geminianus.

- Hát, nem is tudom...

- Mi lenne, ha itthagynád, és mi elvégeznénk Geminianussal?

- Hogyisne, hogy megint elvesszen!

- Akkor vidd el - tanácsoltam egyre ingerültebben. Tiberianus erre megsértődött és köszönés nélkül elment.

Végre csend lett a betegszobánkban. Geminianus is elszundított. Remélhetőleg nem úgy, ahogyan az éjszaka tette. Magamra húztam a paplanomat és én is igyekeztem elaludni, de nem sikerült, mert folyton Lucianus járt az eszembe. Egyrészről haragudtam rá, amiért nem látogatott meg, másrészről viszont furcsa érzés fogott el, amikor rá gondoltam. Valami nincsen vele rendben - mondogattam magamnak. De kitől tudhatnék meg róla valamit? Geminianustól? Vagy Renatustól? Aztán Ramónát láttam magam előtt. Vajon mit csinál most? - kérdeztem. - És tudja-e, hogy beteg vagyok? Érdekli-e? Lucianus igazán jöhetne már, s akkor általa... De jobb, hogy nem tudja Ramóna, hogy itt vagyok... Nem lenne jó, ha így látna... Kiábrándítóan nézhetek ki... Bizonyára a zárdában is meggyújtották már a gyertyát, lehet, hogy Ramónának van saját koszorúja... Talán mire a második gyertyát kell meggyújtani - reménykedtem - már meggyógyulok, és akkor elmehetek hozzá... meglátogathatom...

De amikor a következő vasárnapon meggyújtották a második gyer-tyát, én még mindig beteg voltam. Lényegesen jobban éreztem ugyan magamat, de a lázam időnként még felszökött, s eléggé gyenge lettem olyankor.

Közben Geminianus, akinek gyorsabb leforgású betegsége volt, már elment, s így magam voltam az infirmárián. A napok lassan teltek, és semmi sem történt. Már nem látogattak kispapok, csak Tibe-rianus szaladt be naponta egyszer, egy fél óra erejéig, hogy elvégezhessük a soron következő elmélkedést, amihez sikerült egészen jól hozzászoknom, vagyis elviselnem. Közben megtudtam, hogy Luci-anust kivágták. Ez eléggé letaglózott, s még magányosabbnak éreztem magamat. Titkon reménykedtem ugyan benne, hogy beszökik és meglátogat, de nem jött... Teréz jött helyette, ő közölte a szörnyű hírt is.

- De miért? - kérdeztem.

- Nem tudom. Egyelőre hivatástisztázáson van a püspökénél. Többet nem tudok.

- És ezeket ki mondta neked, Teréz?

- Ő írta meg. Meg azt is, hogy ne aggódjak, mert nincsen semmi baj... Tényleg nincsen, Marcus? - kérdezte megállva a takarításban. Hirtelen nem tudtam mit felelni.

- Hát, ha az írta, bizonyára nincs komolyabb baj.

- Akkor jó - nyugodott meg Teréz és folytatta a söprést. - Mert akkor nekem mellette van a helyem. Mit fognak vele csinálni?

- Fogalmam sincs. Talán pasztorális munkát kap valamelyik plébánián.

- Az meg mi?

- Hát, amolyan lelkipásztorhoz hasonló tevékenység... A plébánián segít be.

- Az nem is rossz.

- Hát nem. Akár jó is lehet - mondtam, majd nagy nehezen sikerült kimondanom, amit már az ottléte óta akartam kérdezni:

- Ramóna... Ramónával mi van? Hogy van? -Hát jól.

- Értem. És... és mit csinál?

- Amit mi, többiek... A zárdában dolgozik, és imádkozik, és misére jár...

- Tudja, hogy beteg vagyok?

- Igen. Hisz ő is az.

- Hogyan? Ezt nem értem? Hogyhogy beteg? Hagyd már abba a takarítást!

- Jó. De be kellene fejeznem, szörnyű rendetlenség uralkodik nálad.

- Mi baja van? Milyen beteg?

- Azt nem tudom, de már nagyon régóta az.

- Régóta? - kérdeztem zakatoló szívvel.

- Igen. Fájdalmai is vannak. Egyre többször...

- De mi a baja? - fakadtam ki idegesen.

- Azt nem tudom, Marcus. Ne haragudj, de nem tudom.

- Nem is kérdezted tőle?

- De igen, többször is. De nem volt hajlandó elmondani. Sokat szenved szegényke. Az biztos. Üzensz neki valamit? - kérdezte és indulni készült.

- Mondd meg neki, hogy szeretem... - kiáltottam.

- Hogy szereted? Csak ennyit?

- Nem - tértem magamhoz. - Inkább ne mondj neki semmit.

- Jó, ahogy akarod — egyezett bele rögtön, aztán elköszönt. Amikor elment, erős retnegés fogott el. Annyira reszkettem, hogy a másik ágy paplanját is magamra terítettem. A fájdalomtól, ami egész testemet elborította, kicsordultak a könnyeim. - Ramóna! Ramóna! - ismételgettem önkívületben hánykolódva.

Másnapra sokkal rosszabbul lettem. A lázam egyáltalán nem akart lemenni, a fejem pedig elviselhetetlenül hasogatott. Többször is elveszítettem az eszméletemet. Annyit romlott az állapotom az előző nap óta, hogy még Tiberianus is belátta: fel kell függeszteni az elmélkedéseket. Renatus nagyon önfeláldozóan mellettem maradt éjszakára. A spirituális feladta a betegek szentségét. Nekem pedig voltak olyan pillanataim, amikor azt hittem, hogy meghalok...

Aztán néhány nap elteltével kezdtem magamhoz térni, s kezdett teljesen kitisztulni az öntudatom. Az elmúlt időből szinte semmire sem emlékeztem; csupán arra, hogy Ramóna beteg, és hogy Luci-anust kicsapták a szemináriumból. Aztán egy váratlan esemény olyannyira felkavart, hogy megint csaknem elvesztettem az eszméletemet, de lehet, hogy el is vesztettem, s az egész talán csak káprázat volt, egy gyönyörű beteljesületlen álom, amit a képzeletem szült a magas láz hatására, s amit csak egyvalaki tudna megmondani, hogy valóban megtörtént-e, de ő már a temetőben fekszik... Ramóna meglátogatott. Csütörtök este volt, erre jól emlékszem. Advent második hetének csütörtöke.

- Nem hittem volna - hebegtem, amikor leült az ágyam szélére.

- Miért? - kérdezte kedvesen.

- Mert... mert... egyszerűen nem hittem, s most sem hiszem...

- Pedig itt vagyok, és hoztam neked egy kis ennivalót is.

- De miért? - néztem rá értetlenül.

- Mert beteg vagy - felelte egyszerűen.

- Igen, beteg - válaszoltam csendesen.

- Jöttem volna előbb is, de nem tudtam.

- Komolyan? Jöttél volna előbb is? Olyan boldog vagyok!

- Ha nem tudnád, az apácák gyakran látogatnak betegeket, s kórházban is teljesítenek szolgálatot - magyarázta egészen elváltozott hangon.

- Te is? - kérdeztem, de nem válaszolt azonnal.

- Én nem... -Akkor tehát...

- Egyél, Marcus! Egyél.

- Igen, eszem - válaszoltam engedelmesen, mint egy gyerek.

- Meglátogatsz holnap is? - kérdeztem közben reménykedő hangon. Nem mertem az arcába nézni.

- Még nem tudom. Majd meglátjuk - felelte zavartan.

- Hamarabb meggyógyulnék akkor.

- Egyél.

- Eletem egyetlen öröme vagy - mondtam ki gyorsan és félrefordítottam a fejemet. Ramóna úgy tett mintha nem hallaná, s az ablak-hoz lépett.

- Milyen szépen esik a hó - jegyezte meg, és én arra gondoltam, hogy milyen csodálatos lenne, ha a hegyekben vele sétálhatnék... S elképzeltem, amint Ramóna, édes kis fején meleg téli sapkában, mely alól kilógna hosszú, szép haja, s ívelt nyakát vastag sál fedné, amit átdobna rövid télikabátján, a kezén kesztyűvel szorítaná a kezemet... sétálnánk egymás mellett... én egy pirosra festett szánkót húznék magam után, s amikor felérnénk a hegy tetejére, lesikla-nánk... Ramóna ülne elöl, hátával szorosan hozzám simulva, kezében a szánkó madzagjával, s én hátulról átölelném kerek vállát... S e lesiklás örökké tartana...

- Marcus! - hallottam... Ramóna volt az, bizonyára leértünk a domboldalon.

- Marcus! - hallottam ismét, mire elhomályosult tekintetem előtt kezdett kirajzolódni egy apáca körvonala...

- Mire gondoltál? - kérdezte az apáca.

- Egy gyönyörű téli napra... Egy álomra...

- Milyen álomra? - kérdezte szokatlan hangon, kíváncsian.

- Hát, egy olyan napra, amikor a hegyekbe szánkózni mentünk.

- Szánkózni? Kivel?

- Szeretsz szánkózni Ramóna?

- Igen, nagyon.

- Elmehetnénk egyszer... - ajánlottam bizonytalan hangon.

- Az nagyon jó lenne! - kiáltotta vidáman.

- Komolyan beszélsz? - kérdeztem.

- Bár elmehetnénk! - mondta szomorúan.

- De miért? Miért ne mehetnénk el? Ki akadályozhatna meg benne?

- Apáca vagyok, te pedig pap.

- Nem, Ramóna! - tiltakoztam. - Te még csak szoror vagy, és engem sem szenteltek még fel... Nyugodtan elmehetnénk... Elvégre, egyikőnk sem tett még visszavonhatatlan fogadalmat.

-Igaz...

- És talán nem is kell tennünk. Hátha azért kellett idejönnünk, hogy megismerjük egymást, hogy egymásra találjunk.

- Lehet.

- Meg kell próbálnunk boldognak lenni. Vagy te az vagy az apácáknál?

- Nem - mondta bánatosan. - Nem vagyok.

- En sem vagyok a szemináriumban. Azt hiszem, már sehol sem lennék boldog...- jelentettem ki határozottan, de elbizonytalanodtam, amikor félve hozzá akartam tenni: nélküled.

- Nem, az nem lehet, hogy te és én - ellenkezett, de nem túlságosan határozottan.

- Nem? Ugyan miért? Hiszen neked sincsen senkid, és nekem sincs... - győzködtem meglehetősen bután.

- Igen... de neked már... neked már volt...

- Ezt kitől tudod? - kérdeztem döbbenten.

- Teréztől, ő pedig Lucianustól...

- Ezek szerint... - de csak magamban vontam le a következtetést: ezek szerint te mindent tudsz, mert érdeklődtél felőlem, tudsz Eszterről, arról, hogy hol van, arról, ami kettőnk között történt, hogy milyen életet éltem, tudsz mindent, ami ellök bennünket egymástól...

- Óh, Istenem! - jajdultam fel. - Hogyan is képzelhettem, hogy megérdemellek téged? Miként képzeltem én, hogy bűnös életem után egy olyan tiszta lány szerelmét kiérdemlem, mint a tiéd?

- Ne mondj ilyeneket! - kiáltotta csaknem sírva.

- De hát ez az igazság! Ez az igazság. Mi nem lehetünk egymásé... Micsoda aljas terveket szövögettem én, amióta ismerlek, honnan vettem a bátorságot, hogy arról ábrándozzak, hogy a feleségem legyél? Ki hitette el velem, hogy megérdemellek téged? Hát miért nem gondoltam én soha erre? Miért? Talán, mert gyarló gazember vagyok, aki csak a saját érdekeit nézni? Hát miért csodálkozom én azon, hogy te nem szeretsz engem? Ugyan mit szerethetnél bennem, aki már ezerszer megtévedt, akinek súlyos bűnök terhelik a lelkét...

- De én szeretlek! - kiáltott fel zokogva Ramóna.

- Nem - ellenkeztem durván. - Te nem szerethetsz engem! Érted? Te nem szerethetsz engem. Én azt nem érdemlem meg! Nekem vezekelnem kell, mindazért, amit eddig tettem, s az a vezeklésem, hogy te sohasem lehetsz az enyém, és talán másé leszel, egy különb emberé, akinek a lelke olyan tiszta, mint a tiéd...

- Nem - mondta. - Nem - ismételte és vékony kezecskéjét a szám elé tette. Érintésére megremegtem, s határtalan öröm áradt szét a lelkemben, olyan, amilyet azelőtt sohasem éreztem. Öröm, ami tudtam, nemsokára el fog múlni...

Úgy néztünk abban a percben egymásra, mint egy ártatlan őzike, s egy félénk, gyenge oroszlán. Aztán Ramóna megfogta a kezemet, s így ültünk hosszú órákon át... de lehet, hogy csak néhány percig tartott az egész, s az akkori öntudatlanságomban csak én képzeltem olyan mérhetetlenül hosszúnak...

- Gyere - szólaltam meg erőtlen hangon később, és az ablakhoz léptem vele. - Gyere, megmutatom neked a mi csillagainkat.

- Mutasd - kérlelt és hozzám bújt a kicsinyke ablaknyílásban.

- Látod - nyújtottam szabad kezem az aprócska fény felé -, mindig arra gondoltam, ha az a két csillag egyszer egymáshoz ér, boldogok leszünk.

- Igazán? - kérdezte, mint egy hitetlen kislány, akinek a sárkányról, meg a gonosz mostoháról beszélnek, akikben már kezd kételkedni.

- Nézd, milyen közel kerültek egymáshoz - súgtam és megsimogattam a fülét.

A hátamra téve vékony kis kezét, alig hallhatóan így szólt:

- Hiszen sohase fognak találkozni!

- Kell hogy találkozzanak!

- Szeretnék boldog lenni! - mondta olyan hangon, amit még sohasem hallottam ember szájából, olyan volt, mint egy kis patak halk csobogása, vagy mint halkan a tóra pihegő esőcsepp. Zivatart jelző esőcsepp...

Amikor a Hold előbújt a felhő mögül, bearanyozta kis tündérem arcát. Csak ámultam, úgy néztem ezt az arcot, a mosolyát, melyben egy egész világ derengett, minden asszony mosolya, egy arc, ami számomra mindennél kedvesebb. Úgy éreztem, ez a kis tér egyesíti a lenyugvó alkonyatot, a tomboló vulkánokat, a háborgó tengert, a sziklafalat ölelgető óceánt. Életemben először igazán boldog voltam, és amikor megérintett a gyönyör, nem tudtam mit kezdeni vele, mint valami tudatlan, megriadt egérke álltam ott, bámultam, mint valami márványszobor, némán.

- Csókold meg, te bolond! - hallottam a hátam mögül valahonnan az égből, talán a Szentlélek szólt... - Előrehajoltam.

Amikor eltávolodtam az arcától, csodálkozva pillantottam rá.

- Nem haragszom ám - rebegte a tündér.

- Nem? - kérdeztem beleremegve.

- Nem, mert búcsúzáskor illik megcsókolni azt, akit... - de nem fejezte be, hanem elszaladt. Másnap otthagyta a zárdát. Soha többé nem láttam...

16

Az őrültek házában

Abban az esztendőben karácsonykor szép nagy pelyhekben hul- lott a hó, s az utcákat, a fákat, a parki padokat fehér hótakaró borította. A terek vidám gyermekek kiabálásától zengettek. A gyerekkorom jutott az eszembe, a várakozással teljes utolsó napok izgalma... A szüleim, akiktől távol kellett lennem ezen az ünnepen.

Mennyivel más volt az a készülődés a szemináriumban, mint az otthoni. Mert itt mindenki Jézus születésének ünnepét várta, egy fontos egyházi eseményt...

A kispapok igyekeztek túltenni az imákban, az ájtatosságokban, különféle elmélkedésekben, kilencedekben és minden más hasonló cselekedetben egymáson, hogy - ahogyan ők kifejezték - az Úr kedvében járhassanak ezen a gyönyörű ünnepen.

Ebben a forgatagban magányosan sétálgattam, a kihalt folyosókon, s az életemen töprengtem. Egy ilyen alkalommal döbbentem rá, hogy az, amiért a szemináriumot választottam, hogy - amint Pierre Fro-ment abbé remélte Lourdes-ba indulván -, visszanyerjem a hitemet, amit fontosnak véltem egy ember életében, pontosabban megerősödjek benne, kudarcba fulladt, hiszen a szemináriumi élet, s mindaz, amit ott megismertem, éppen az ellenkezőjét váltotta ki belőlem, és amúgy is gyenge hitemben olyannyira megingatott, hogy mindent elveszítettem általa.

Pedig mennyire jó és felemelő érzés lehet hinni valamiben - állapítottam meg karácsonyeste a templom szentélyében ülve -, mennyi nehéz pillanatban segíthet át a válságos időkön, mennyi értelmet ad a létnek. Szomorúan jutottam arra a következtetésre, hogy ha nem kerülök a papneveldébe, talán mindez meg sem történik velem. De ki hitte volna, hogy éppen az ottani élet által döbbenek rá, hogy a katolikus egyház által hirdetett, és magasztalt Isten nem az, amiben érdemes, amiben lehet hinni...

- Hát boldog karácsonyt! - mondta Vitalius, s a kezemet szoron-gattta az ünnepi mise után a sekrestyében .

- Igen, boldog karácsonyt és boldog új évet - feleltem majd magamban hozzátettem: valahol másutt.

- Óh, Marcus! - kiáltotta Geminianus, aki talán a legközelebb állt hozzám azokban az utolsó elhagyatott időkben. - Ezt neked hoztam -és átnyújtott egy becsomagolt könyvet.

- Köszönöm - szerettem volna mondani, de kispaptársam már egy másik szeminaristát ajándékozott.

- Érdeklődés nélkül nyitottam ki az ajándékot, mert biztosra vettem, hogy valami imakönyvet találok benne, de amikor megláttam, kissé megdöbbentem, ugyanis Dosztojevszkij regényét tartottam a kezemben. A Bűn és bűnhődést.

Értetlenül álltam a sekrestye közepén és tekintetemmel Gemini-anust kerestem, akit nem sokkal később megláttam. Találkozott a tekintetünk, Geminianus mosolyogva és sokatmondó arckifejezéssel bólintott.

Szerettem volna egyedül maradni, így a cellámba siettem, ahol még egy meglepetésben volt részem. Egy kis ajándék volt, de nekem mindmáig a legdrágább. Amikor kibontottam a gondosan összekötött csomagot, egy sapkát találtam benne... egy sapkát... Tőle... Aznap nem voltam képes lemenni a refektóriumba, megenni az ünnepi vacsorát, mert inkább a szobámban maradtam, egyedül, a sapkát szorongatva, és ha jól emlékszem, egész éjjel sírtam. Abban azonban biztos vagyok, hogy akkorra már lelkileg nagyon megviselt és elkeseredett voltam, meggyötört és elesett...

Másnap a tízórai szentmise után kétórás kimenőt kaptunk. Úgy döntöttem, hogy ezalatt meglátogatom Donutiust az elmegyógyintézetben, és virágot viszek apóka sírjára.

A bolondok háza egészen a város szélén volt egy magas betonkerítéssel körülhatárolt park közepén. Szigorúan őrzött hely volt, mert alig akartak beengedni, pedig reverenda volt rajtam, ráadásul azt hazudtam, hogy beteghez hívtak.

Donutius a második emeleten volt. Mint később megtudtam, itt őrizték a nem közveszélyes őrülteket. Kispaptársamat jó hangulatban találtam.

- Megismersz? - kérdeztem. Közelebb léptem és leültem az ágya melletti betonba csavarozott erős vasszékre.

- Persze. Te vagy Jézus - felelte nyugodt komolysággal.

- Hát, ami azt illeti...

- Te képzeld csak el, hogy megint meg akart erőszakolni valakit... Annak a Severus ördögnek az öccse... De most nem a húgát, hanem a Szűz Máriát. Azt a kis vékony, szemüvegeset, akit bizonyára te is megfogdostál idefelé jövet, itt szaladgál fehér köpenyben... De mi van rajtad édes öregem, mi ez a maskara? Nem félmeztelenül jársz te? Abban a kis rongyban?

- Kicsit hideg van odakint.

- Hideg? Hát manapság az istenek is fáznak? Micsoda időket élünk... Hát az apád hogy van? Viaskodnak még azzal a gyönyörű és okos angyallal?

- Kire gondolsz?

- Hát Luciferre. Olyan badarság ez az egész viaskodás. Miért nem egyezik meg vele az apád, vagy miért nem takarítja el az útból? Hát mi lenne az neki? És te mit keresel még itt?

- Gondoltam, maradok néhány percig nálad, de ha akarod...

- Ugyan, nem úgy értem! Minek jöttél te a Földre... annyi marhaságot hirdetni. És mi mindent összezagyváltál, amikor az apostolokért imádkoztál. Jól emlékszem minden szavadra! „Kinyilatkoztattalak téged az embereknek - mondottad -, akiket e világból nekem adtál." Minek ajándékoztad te meg önmagadat? Mert hát te egy test vagy az apáddal. „Tieid voltak és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. A tanítást, amit nekem adtál, átadtam nekik. Ők elfogadták és így valóban elismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem." (Szent János evangéliumából I 7, 6-8) Hát mi a fenének volt neked erre szükséged?

- Nem tudom - válaszoltam, csak hogy mondjak valamit.

- Hát normális vagy te egyáltalán Jézuskám? - kérdezte a diakónus előrehajolva és kiguvadt szemekkel. Majd egyre inkább belelo-valta magát és folytatta: - Aztán később azt magyaráztad az apádnak: „Én már nem vagyok e világban, de ők a világban vannak. Én hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket nevedben, amelyet

nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, én tartottam meg őket a nevedben, amelyet nekem adtál. Megőriztem őket; senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az írás. Most hozzád megyek, ezeket pedig elmondom a világon, hogy örömöm teljesen az övék legyen. Átadtam nekik tanításodat. A világ gyűlölte őket, mert nem e világból valók, amint ér sem vagyok e világból. Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem e világból valók ők, amint én sem vagyok e világból." (János 17, 11-17) -Hát igen... de...

- Eszednél voltál, amikor ilyeneket mondtál? Hát gondold csak végig, micsoda ellentmondásba keveredtél te önmagaddal és magadban apáddal! Az mondod, te már nem vagy a világban, de az apostolok még igen. De nem vagy az apádnál sem, mert azt mondod, hogy hozzá mész... Hát akkor hol voltál te akkor tulajdonképpen?

-Talán...

- Aztán mi jó van abban, ha mindenki egy? Minek kellene mindenkinek egynek lenni? És hogyan mondhatnád el, a saját örömödre a világon, ha te, a saját bevallásod szerint már nem vagy ott? Ha az apostolokat a földön választottad ki a kezdetek kezdetén, akkor miért nem voltak e világból valók?

-Nézd Donutius...

- En nem vagyok Donutius! És János vagyok, Zebedeusnak, a gali-leai halásznak és Szalóménak fia, a vénebbik Jakab apostol öccse! En vagyok, aki a Szentlélek eljövetele után Mária mennybevételéig Jeruzsálemben maradtam, hogy Szamariában apostolkodhassak. Sza-lome fia... Ismerted te őt egyáltalán?

- Ö volt az, aki Heródesnek, a zsidó királynak a lánya volt, pontosabban csak mostohalánya, és akinek kívánságára a király lefejeztette Keresztelő Szent Jánost?

- Az anyám volt! Az anyám! - kiáltotta egyre jobban feltüzelve Donutius. - Nekem volt rendes anyám, nem úgy, mint neked. Egyébként van itt egy ismerősöm, aki mindent bevallott, úgyhogy lelepleződtetek.

- Kicsoda?

- József, ki más lehetne! Az ács! A nemzőapád!

- Na ebből elég! - kiáltottam felállva.

- Hová mész? Megőrültél? Most, hogy végre sikerült bejutnod ide, a mennyországba, máris el akarsz menni?

- Félek, hogy ez csak egy bolondokháza - jegyeztem meg mintegy magamnak, de Donutius meghallhatta, mert azt üvöltötte:

- Nem mindegy az? - dühöngött, s közben felugorva az ágyában vadul tapsolni kezdett és azt ordította: - Távozz tőlem sátán! Távozz tőlem sátán! - Erre kivágódott az ajtó és két megtermett férfi törtetett be rajta, kényszerzubbonnyal, amit pillanatok alatt ráhúztak az egykori szeminaristára.

- Mindig ezt kiáltja, ha rájön a roham - adta tudomásomra az egyik ápoló.

- Vajon mióta volt rohama? - kérdeztem inkább csak magamtól már a kijárat felé, ahol felhúztam a sapkámat és elindultam a temetőbe...

17

A kárhozat vége

A karácsonyi ünnepnapok nagyon lassan teltek: végeláthatatla- nul hosszúak és eseménytelenül unalmasak voltak. Minden időtöltésem abból állt, hogy céltalanul és magányosan bolyongtam a szeminárium néptelen folyosóin végigjárva azokat a helyeket, amikhez valamilyen emlék fűzött és a múlt képein merengve hosszasan eltűnődtem. Végiggondoltam mindazt, amit tettem, amióta bekerültem a papneveldébe, sorra vettem a bűneimet, újra átéltem a fájdalmakat, a szorongásokat s az örömöket.

Közben minduntalan eszembe jutottak Jézus szavai: „Én elmegyek. Ti kerestek majd engem, de meghaltok bűneitekben." (Újszövetség. János 8 (A hitetlenség büntetése))

Néha órákon át ültem a kápolnában, és azon tépelődtem, hogy valójában miért nem hagytam még ott a szemináriumot. Valami okának kell lennie - tűnődtem -, amiért annyi megrázkódtatás és szenvedés után még mindig kispap akarok maradni. Annak ellenére, hogy senkim sem maradt; egyes egyedül vagyok a többi szeminarista között, akik meglehetősen érzéketlenül viseltetnek sorsom iránt.

Először arra gondoltam, hogy megosztom valamelyikükkel mindazokat a kérdéseket, amik felvetődtek bennem, és kikérem a véleményüket olyan dolgokról, amik kétségeket ébresztettek bennem azóta, hogy bekerültem közéjük. Hátha bennem van a hiba - töprengtem egyik éjszaka a hideg kápolnában -, hátha csak igyekeznem kellene, és változtatni a szemléletemen, s akkor talán még jó pap is lehetnék.

A Bibliát kezdtem lapozgatni, amiben állítólag mindenre választ kaphat az ember. Másképpen igyekeztem olvasni, mint azelőtt. Szerettem volna úgy elmélyedni benne, mint egy hívő, aki menekvést lel a sorok között, és olyan részeket kerestem, amikben bizonyos emberek tanúvallomást tesznek a hitükről. Elolvastam Ábrahám történetét, akinek az Úr megparancsolta: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked." (Ószövetség, Teremtés 22 (Ábrahám áldozata)) És Ábrahám engedelmeskedve a parancsnak hajlandó lett volna feláldozni egyetlen fiát. Ezenkívül számos történetet elolvastam, a vakon születettről (János 9), akit Jézus meggyógyított, és a Jerikói vakról (Márk 10, 46-52,), aki hite által visszanyerte a látását, egy süketnémáról (Márk 7, 31-37) és olyan emberekről, akik készek voltak bármit odaadni az Istennek, hitük bizonyítékául.

- De vajon azok az emberek miért hittek annyira Istenben - vetődött fel bennem a kérdés -, s nekem miért nem adatott meg ez a hit? Vagy ha megadatott, miért nem vagyok bizonyos Isten létezésében? Hát valóban, teljesen hitetlen lennék? Elvesztettem volna a hitemet Isten meghívott szolgái és hirdetői között? Valóban lehetséges lenne? - és elkeseredettségemben az Új katekizmust vettem elő, ahol a következőket találtam a kételyről: „A kételyek semmivel sem csökkentik annak bizonyosságát, amiben hiszünk. Lehetünk odaadók, hitünk lehet sziklaszilárd, miközben kételyek kínoznak bennünket. Sőt az erős hitet többnyire nagy kételyek kísérik. Minél jobban szeret valaki, minél odaadóbb, annál könnyebben elveszíti lába alól a talajt, hiszen annál nagyobb a tét. A próbára tett hit teljes maradhat. Az igazi hit - mindig teljes. Senki sem lehet félig hívő, félig hitetlen. Amíg azt mondja: Igen, hinni akarok - addig teljesen hívő. Senki sem szakadhat el hitétől, ha nem akart." - Aznap éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Kezdetben álmatlanul forgolódtam az ágyban, majd felkeltem és hajnali kettőkor különös indíttatástól vezérelve a kápolnába mentem, ahol végső elkeseredésemben könyörögni akartam a hitemért. Minden erőmmel azon voltam, hogy higgyem is mindazt, amit teszek, de nem sikerült. Reggelre azonban elhatározásra jutottam: meg fogok gyónni.

Talán a bűnbánat és a gyónás által sikerül megtisztulnom - gondoltam. Az év utolsó napja volt.

A reggeli szentmise után, erőt vettem magamon, s vak elhatározással odamentem a prefektushoz.

- Atyám - mondtam alázatosan. - Szeretnék meggyónni.

- Igen? Sajnos én ma nem érek rá. A spirituális atya talán segíthet, vagy gyónjon a viceatyánál - javasolta, és továbbállt. Annyira elszánt voltam, hogy nem foglalkoztam az elutasítással, felkerestem a vicerektort, aki a cellájában terpeszkedett.

- Atyám - mondtam, miután engedelmeskedve engedélyének benyitottam. - Gyónni szeretnék. Rettenetesen fontos lenne.

- Nem ér rá később? - kérdezte unottan.

- Ami azt illeti... Szeretnék minél hamarabb megszabadulni a bűnöktől, amik a lelkemet nyomják.

- Nos, rendben van. Fél óra múlva a kápolnában meggyónhat -jelentette ki, és újra töltötte vermutos poharát.

- Köszönöm - feleltem meghajolva és távoztam. Visszamentem a kápolnába, ahol megkezdtem a felkészülést a gyónásra. Betartottam és követtem minden parancsot.

Legelőször a Szentlélek segítségét kértem, majd megvizsgáltam lelkiismeretemet. Bűnbánatot indítottam és egész szívemmel Istenhez fordultam. Jóvá akartam tenni bűneimet, kibékülni embertársaimmal, és komolyan elhatároztam, hogy megjavulok. Aztán ahogyan illik, végigvettem a tízparancsolatot és összegyűjtöttem minden bűnömet, amit ellene vétkeztem.

Később megérkezett a vicerektor és a gyóntatófülkébe léptem.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus - üdvözöltem a felkent atyát, aki azokban a percekben Istent helyettesítette.

- Mindörökké, ámen - hallottam a választ a másik helyiségből, majd kis ideig csend lett, aztán belekezdtem az imába, amit ilyenkor szokás elmondani.

- Gyónom a mindenható Istennek és neked, lelkiatyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el...

- Mikor is gyóntál utoljára? - kérdezte a vicerektor.

- Sajnos elég régen.

- De mikor - faggatott tovább.

- Pontosan nem emlékszem - feleltem őszintén.

- Hát ez szép. Na folytasd!

- Sok bűn terheli a lelkemet...- kezdtem eléggé akadozva - amióta itt vagyok, számtalanszor vétettem Isten ellen... Leginkább azzal, hogy kételkedtem benne, és úgy jöttem ide a szemináriumba, hogy nem akartam pap lenni, vagyis, hogy nem volt minden vágyam az, hogy Istent szolgáljam, és csak neki éljek...

- Folytasd csak! - mondta némi hallgatás után a vicerektor.

- Vétettem Isten parancsai ellen...

- Mikben?

- Nem úgy viselkedtem elöljáróimmal és kispaptársaimmal szemben, ahogyan illett volna...

- Vettük észre! Én még emlékszem arra az ablakjelenetre.

- Nem én törtem ki...- védekeztem akaratlanul.

- Nem? Hát még itt sem vallod be? A gyóntatószékben, ahol nincs mitől tartanod?

- Vétettem korábbi kispaptársaim ellen is, mert nem tiszteltem őket eléggé. Sem Ulpitust, sem pedig Anzelmust.

- Vettük észre! Egyébként nem tudom, hogy hogyan jöttél te ahhoz, hogy tiszteletlen legyél Anzelmussal?!

- És a többiekkel is. De más, ennél súlyosabb bűn is terheli a lel-kemet. Én ugyanis... egyszóval... paráznáikodtam...

- Egyedül? Vagy valaki mást rontottál meg?

- Egy lánnyal... ráadásul egy apácával...

- Nocsak! - kiáltotta feltüzelten a vicerektor. - Netán a szomszédos kolostorból?

- Igen.

- Kivel? Hogy hívják?

- A nevét nem tudom.

- Na ne mondd! Ezt azért mégsem tudom elhinni.

- Könyörgök, higgyen nekem! Nem hazudok. Nem tudom a nevét...

- És hányszor?

- Csupán egyszer.

- Csupán egyszer? Szóval: csupán. Hát ez remek. És mással is?

- Én megszegtem a tilalmat, és idő előtt, mielőtt még felhatalmazást kaptam volna rá, feladtam a betegek szentségét...

- Micsoda? - üvöltötte kikelve magából a vicerektor. - Maga feladta a... a betegek szentségét?

- És egyszer gyóntattam is, pontosabban...

- Hogyan? - csapott egyet a fülke oldalára gyóntatóm.

- Pontosabban egy alkalommal, de két embert...

- Kiket?

- Az egyiküket nem ismerem, mert egy hívő volt, egy öregasszony...

- Ki volt a másik?

- Egy kispap...

- De ki? - vágott közbe a vicerektor. - A nevét! A nevét! - követelte.

- Severus tisztelendőt.

- Severus? - álmélkodott kissé megijedve, majd hozzátette: - Na igen. Most már értem... Emlékszem, Severus mesélt valami furcsaságról, ami a gyóntatószékben esett meg vele... Tovább! Tovább!

- És kiszöktem a szemináriumból... és találkoztam egy lánnyal, aki bajban volt ezért...

- Te ejtetted teherbe?

- Nem volt állapotos. Legalábbis én nem tudok róla, hogy az lett volna. Az igazság az, hogy régebben jól ismertem, ugyanis a menyasszonyom volt...

- Igen? Es ez a kis kapcsolat tartott akkor is, amikor maga itt bent volt?

- Nem! Mielőtt bevonultam én szakítottam vele.

- De hogyhogy megint találkoztatok!

- Véletlenül... teljesen véletlenül.

- Véletlenül - hümmögött a vice. - Aztán mi történt?

- Mint említettem, bajban volt és...

- Miféle bajban?

- Az mellékes.

- Mellékes? Mégis mit képzel, hol van? Magának mindent meg kell gyónnia!

- Erről nem akarok beszélni, mert...

- Pedig beszélnie kell!

- Nem kell minden bűnünket meggyónnunk.

- Nem? Ezt meg ki mondta magának?

- Az Új katekizmusban is benne van. A negyedik részben, a bűn-bevallás részben.

- No igen. Szóval mi történt ezután?

- Mivel segítenem kellett rajta, ezért idehoztam a szemináriumba, és...

- Idehozta? Milyen jogon? Hát magáé ez az épület?

- Nem tudtam mást tenni. Üldözték.

- Üldözték?

- Nem abban az értelemben, szóval nem követett el semmi törvényelleneset, hanem csak...

- No szép! Még csak az kéne, hogy egy börtöntölteléket rejtegessünk itt!

- Csak egy éjszakát töltött itt és másnap elment.

- Igen, és hol?

- Az egyik cellában...

- Lucianuséban?

- Igen - vallottam be, ha már így rákérdezett.

- Ezt tudtuk. -Ezenkívül...

- Nos ennyi talán elég is! - szakította félbe váratlanul a gyónást a vicerektor. - Most pedig menjen a cellájába és kérje Isten segítségét, mert nagyon nagy szüksége lesz rá! Ha egyáltalán ezek után még az is tud irgalmas lenni.

- Nem oldoz fel? — kérdeztem halkan.

- Maga szerint feloldozhatom?

- Igen... bizonyára van rá lehetőség ...

- Akkor: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent Fiának keresztje és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az egyház szolgálata által bocsásson meg neked, és adja meg a békét. És én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen."

- Ámen.

- Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk.

- Mert örökké szeret minket.

- Isten megbocsátotta bűnödet, menj békével - hadarta.

- Istennek legyen hála.

- Menj békével - zavart el.

Kiléptem a gyóntatószékből, és némi szorongást éreztem ugyan, de megkönnyebbüléssel néztem fel a keresztre feszített Krisztus-szoborra.

- Talán én is jámbor szolgád lehetek! - dünnyögtem felé és beültem az egyik padba, miközben becsapódott a gyóntatószék ajtaja, és a vicerektor kivágtatott a kápolnából.

Különös érzéssel ültem Isten házában, majd egy fél órán keresztül, és izgalommal vártam az esti szentmisét, ahol lett volna lehetőségem Krisztus testét magamhoz venni az oltáriszentség keretében.

Szeretettel fordultam Jézus jámbor arca felé, és egyre erősödő odaadással viseltettem iránta. Szeretni akartam, és hinni benne! Kinyitottam a Bibliámat és elkezdtem olvasni a Jézus búcsúbeszédéről szóló részt. Bensőmet kezdte átjárni a melegség... Felemelő érzés volt, és furcsa, ismeretlen öröm szállta meg a lelkemet...

- Marcus! - kiáltotta Geminianus, berontva a kápolnába.

- Mi történt? - kérdeztem megriadva.

- Azonnal a prefektúrára kell menned! Már összeült a tanács!

- Miféle tanács? - kérdeztem értetlenül és felálltam.

- Valami nagy baj lehet! - aggodalmaskodott Geminianus.

- Nagy baj? - ismételtem Geminianust figyelve. De egy pillanat múlva belém hasított a felismerés... - Utoljára még visszafordultam Jézus felé. Az arca nyugodt volt és egykedvű. Úgy nézett rám, mintha ő semmit sem tudna az egészről...